Ellenreformáció

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Pasquale Cati: A tridenti zsinat

Az ellenreformáció, más néven katolikus megújulás[1] a katolicizmus törekvése volt mind vallási, mind társadalmi téren a protestantizmus térnyerése ellen cselekedni, és elvesztett pozícióit visszaszerezni. Ebből a célból ült össze a tridenti zsinat 1545. december 13-án. Az ellenreformáció korszaka 1546 és 1648 közé tehető; a schmalkaldeni háborúval kezdődött, és a harmincéves háború végével fejeződött be.

Jellege[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fentiekből következően a folyamat kettős jellegű: Jelenti

  • egyrészt a – reformáció korát megelőzően elkezdődött – belső reformtörekvések folytatását, felerősödését (katolikus megújulás, restauráció, katolikus reform, katolikus reformáció[2]),
  • másrészt a protestantizmus támadásai elleni védekezés, az elveszett pozíciók visszaszerzésére irányuló – a politikai hatalom eszközeivel is támogatott, a fegyveres harc síkjára is kiterjedő törekvések révén bekövetkező – katolikus egyházi visszahatást is.[3]

E fogalmi kettősség kiküszöbölésére javasolják a semlegesebb - és talán pontosabb - kora újkori katolicizmus - konfesszionalizáció fogalmát[4]

Az ellenreformáció szárnyai alatt alakult a barokk művészete, monumentalizmusával, pompájával a katolikus egyház „erejét és lenyűgöző mivoltát” próbálván mutatni.

Az ellenreformáció Németországban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Luther az ördög dudája 17. századi rézmetszet

Nagy sikereket ért el az ellenreformáció Németország déli részén, különösen Bajorországban és az osztrák tartományokban. II. Ferdinánd 1598 és 1629 között erőszakkal és fegyverekkel csaknem teljesen visszaszorította a protestantizmust.

Az ellenreformáció Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mivel a 16. század végére Magyarország lakosságának kb. 90%-a a protestáns hit mellett döntött, a katolikus klérus - hatalmi eszközöket is igénybe véve - ellenakciót indított. Az ellenreformáció korszaka Rudolf trónra lépésével kezdődött. Kiemelkedő alakja Pázmány Péter volt, aki írásaival és ékesszólásával a többségében protestáns hitre áttért magyar főurak jelentős részét ismét visszatérítette a katolikus egyházba s ezáltal a katolicizmus hosszútávú biztos szerepét Magyarországon megszilárdította.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források, hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Görög katolikus hittudományi főiskolai tananyag
  2. Alister E. McGrath: Bevezetés a keresztény teológiába. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. 75.
  3. Szántó Konrád: A katolikus egyház története II. Ecclesia, Budapest, 113-114.
  4. Tusor Péter: Katolikus konfesszionalizáció a kora újkori Magyarországon. 5-17.

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A Pallas nagy lexikona
  • Szántó Konrád: A katolikus egyház története II. Ecclesia, Budapest
  • Owen Chadwick: A reformáció. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. (Osiris Könyvtár - Vallástörténet) ISBN 963 379 2630
  • Alister E. McGrath: Bevezetés a keresztény teológiába. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. ISBN 963 379 1197

Külső források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]