A pápaság története

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A római katolikus egyház tanítása alapján Krisztus alapította meg a pápaság intézményét, jelezve ezzel a legfőbb pásztori címet. Nézetük szerint Péter apostol, azaz katolikus nevén Szent Péter [megj. 1] volt az első pápa, amikor Jézus neki adta a Mennyei Királyság ”kulcsait”.[1]

A katolikus tanítás szerint a mindenkori pápa Szt. Péter utóda a római püspöki székben és az azzal összefüggő primátusban.[megj. 2] Úgy vélik, hogy a pápaságról szóló doktrína bibliai, és Szent Péter Jézus apostolai feletti elsőbbségéből származik. Ez alapján a római pápa, mint a katolikus egyház vezetőjének története közel kétezer éve kezdődött.

A pápaság a világ egyik leghosszabban fennálló intézménye, és kiemelkedő szerepet játszott a kereszténység és az egész emberiség történelmében is. A jelenlegi Ferenc pápáig összesen 307 pápa volt hatalmon, de ezek közül sok pápa legitimitása megkérdőjelezhető, mert vagy ellenpápaként, vagy egyéb okokból nem törvényesen kezdte meg pontifikátusát. [megj. 3]

A római püspökök egészen Nagy Konstantin idejéig (4. sz.) nem élveztek tényleges hatalmat. A történészek egybehangzó véleménye alapján a pápaság mint intézmény a 4. századtól kezdett kiformálódni. A kereszténység első három századában azért nem lehet még pápaságról beszélni, mert ekkor még ez a sajátos hatalmi képződmény nem létezett. Róma püspökei a 4. századtól kezdték használni azokat a címeket, amelyek a pápaság meghatározó és elengedhetetlen tartozékai és ismérvei mindmáig. Ezek közé tartozik maga a pápa, azaz atya, majd a Szentatya kifejezés, a pontifex maximus cím, továbbá a Péter apostol utóda, Jézus Krisztus helytartója, az egyház feje titulusok.

A Sixtus-kápolna egyik freskórészlete
(Pietro Perugino, 1481–1482):
Jézus átadja a mennyek országának kulcsát.
A katolikus tanítás szerint Szt. Péter lett az első pápa, azzal, hogy Jézus neki adta ezeket a ”kulcsokat”. A mindenkori pápát Szt. Péter utódjaként tekintik az azzal összefüggő primátusban.

Őskeresztény kor[szerkesztés]

Jézus azt tanította a tanítványainak, hogy egyikük se helyezze magát a többiek fölé:

„Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája” [2]
Ne hívassátok magatokat rabbinak (= nagy), mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. [3]

Az apostoli korban (1. század) a hívők között nem volt különbség, mindenki egyenrangú volt, Jézus tanításának megfelelően. A világi javakról és hatalomról lemondó, egyszerű, istenfélő, erkölcsös, testvéries életet éltek, amelyre az őszinte és mély jámborság, a felebaráti szeretet és az önzetlen szolgálat volt jellemző.[4]

Szt. Péter[szerkesztés]

A katolikus hagyomány Péternek és utódainak az elsőbbségét az apostolok, ill. a püspökök között az Újszövetségi Szentírás olyan szövegeiből vezetik le, mint például Máté evangéliuma alapján Jézus szavaival:

„Te Péter vagy és én erre a sziklára fogom építeni egyházamat, és ezen az alvilág erői nem fognak győzedelmeskedni. Neked adom a mennyek országának a kulcsait; amit a földön megkötsz, az meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.” [5]

Egyes történészek azt állítják, hogy Péter soha nem ment Rómába, ez a hiedelem csak később jött létre.[6] Mások, akik korai keresztény dokumentumokat idéznek (mint például Kelemen leveleiben Péter és Pál római halálának leírása) [7] arra jutottak, hogy Péter valószínűleg mártír lett Rómában.

A katolikus hagyomány szerint Róma első püspöke volt kb. Kr. u. 33-tól haláláig. Jeromos (347–419/420) úgy hitte, hogy Péter püspöksége Rómában 42-től 67-ig tartott.[8] Euszébiosz (263 – 339) viszont nem ír egyetlen írásában sem Péterről, mint római püspökről.

Ha volt is Péter Rómában, bizonytalan, hogy mennyi időt töltött el ott, és csak Pál után (61) érkezhetett oda. Mindenesetre nemigen lehetett Róma püspöke, mert az ő idejében még nem alakult ki az episzkopális egyház [megj. 4]. [9]

Az Újszövetség nem említi meg, hogy Rómában szolgált volna, illetve hogy ott is halt volna meg. Olvashatunk utazásairól Antiókhiába, Szamáriába, Joppé és Cézárea városaiba, meg más helyekre, de Rómáról nem történik említés. Azt közli még a Szentírás, hogy Pál apostol elsősorban a pogányok között, míg Péter a zsidók között szolgált.[10]

Pál úgy beszél Péter, Jakab és János apostolok személyéről, mint a gyülekezetek oszlopairól [11] mégis magáról is mondhatta, hogy semmiben nem alábbvaló a fő apostoloknál.[12] Ha Péter lett volna a legfőbb főpap, akkor Pál nyilvánvalóan utána következett volna a ranglistán. Pál azonban egyszer nyilvánosan is szembeszállt vele, mert "okot adott arra, hogy megfeddje".[13] Ez furcsa lett volna a részéről, ha Péter személyében egy egyházfőt láttak volna.

Az Újszövetség nem támasztja alá azt az állítást, hogy Péter volt a római gyülekezet vagy az egész egyház első püspöke.

Linusz[szerkesztés]

Ireneaus (2. század) Róma első püspökeként nem Pétert, hanem Linuszt említi. A 270-ből származó Apostoli Konstitúció szerint is Linusz volt az első püspök, akit Pál apostol nevezett ki. Életéről semmi bizonyosat nem tudunk, mert nem maradtak fenn hiteles dokumentumok.

A katolikus hagyomány szerint Péter és Pál apostol közös döntése alapján nyerte el ezt a méltóságot,[14] majd mintegy egy évtized uralkodás után vértanúságot szenvedett. Egyesek Pál a Timótheushoz írt 2. levelének végén említett [15] Linusz-szal azonosítják.

Anaklét[szerkesztés]

Anaklét(osz)ról szintén nem sok hiteleset tudunk. A hagyomány szerint Linuszhoz hasonlóan ő is mártíromságot szenvedett a hitéért, de kétséges, hogy van-e bármi valóságalapja a legendának. [14]

Kelemen[szerkesztés]

A katolicizmusban közismert neve: Római Szent Kelemen. Tertullianus (kb. 160–225) arról ír, hogy Szt. Pétert ő követte az utódlásban. Egyesek Pál apostol tanítványának tartják, akit a filippiekhez írt levelében is említ.[16] Valószínűleg ő volt az első római elöljáró (püspök), aki más gyülekezetek belügyeibe avatkozott. [9]

Kelemen köré egész irodalom fonódott az ókeresztény korban, de a neve alatt fennmaradt művek közül csak a Levél a korintusiakhoz tekinthető biztosan hitelesnek.[17]

Evarisztosz[szerkesztés]

Evarisztosz a katolikus hagyomány alapján a századforduló táján volt egyházfő és a katolicizmus vértanúként tiszteli. A nevén kívül nem sok más bizonyosat tudunk róla.


A római pápák listája az őskeresztény korban (1. század) a katolikus egyház alapján:

Az első pápákról többnyire csak a több évszázaddal később keletkezett Liber Pontificalisban (Pápák könyve) megőrzött legendákat ismerjük. [9]

Evarisztosz pápa I. Kelemen pápa I. Anaklét pápa Linus pápa Szent Péter

Egyházvezetés[szerkesztés]

Az őskeresztény (apostoli) korban még nem találkozunk pápasággal, de még az ún. páli fordulat (2. század első évtizedei) után kialakult egyház püspökei közül sem emelkedett ki senki, mint az egész egyház kormányzója.[18] A gyülekezetek vezetésére választott öregeket presbitereknek nevezték, a presbiterek mellé választott segédeket pedig diakónusoknak. Ezeknek a fő kötelességük az adománygyűjtés és annak a szegények között való kiosztása, továbbá az igehirdetés és a keresztelés is volt. Általában a presbiterek közül kerültek ki azok, akik a szent iratokat magyarázták.[19][20] A püspökség intézménye a páli fordulat kapcsán, az egyház kialakulásával kapcsolatban, kb. a 2. század közepétől szeveződött meg.[18]

Keresztény ókor[szerkesztés]

2. század[szerkesztés]

Jusztinosz (kb. 103 – 166) aki a 2. században Rómában több mint 20 évig szolgált, és több művet is írt, egy pápa nevét sem említi és egyházi hivatalokról, hierarchiáról sem beszél.

A papságfogalom meghonosodása következtében tettek határozottan különbséget a klérus és a laikus többség között.[21] A klérus különleges helyzetének alapja a klerikális hivatalba lépést kísérő felszentelés aktusa volt. A laikusokat egyfajta kiskorúságba szorították. Az újszövetségi egyetemes papság képzete, amely szerint minden hívő ember pap is [22] a 2. században még eleven volt, ám fokozatosan háttérbe szorult. [21]

Antiókhiai Szt. Ignác az élete végén megírt leveleiben az episzkoposz szó már a mai értelemben bizonyos hivatalt jelent. Nála már egymástól határozottan szétválasztható a püspök (episzkoposz), a presbiter (preszbüterosz) és a diakónus (διακονος diakonosz) hármas felosztás.[23] Ignác - aki a hagyomány alapján maga is püspök volt - állította, hogy a helyi püspök az egység középpontja, Isten földi képviselője, a mennyei egyeduralkodó földi megfelelője, így tehát "úgy kell a püspökökre tekintenünk, mint magára az Úrra." [24] Így fogalmaz még: Kövessétek mindannyian a püspököt, ahogyan Jézus Krisztus az Atyát, a presbitériumot pedig úgy, mint az apostolokat; a diakónusokat úgy tiszteljétek, mint Isten rendelkezését. [25]
A három katolikus norma nem jelentett abszolút értelemben vett újítást, hiszen mind a háromnak megvoltak az előzményei. A legfőbb újítás a püspök hivatalának megítélésében jelentkezett. [26]

A 2. század folyamán az eddig jelentéktelen szerepet betöltő püspökök döntő szerephez jutottak a keresztény élet irányításában és meggyorsult a vezetői hatalom egy kézben történő összpontosulása.[27] A püspök kiemelkedése a presbitertársai közül azzal egy időben történt, ahogy a missziós papság helyét fokozatosan a pasztorális papság vette át.[24] A püspöki intézmény, az episzkopális egyház csak a 2. század közepétől jött létre, ezért római püspökökről is csak ettől kezdve beszélhetünk, és csak ezután alakult ki a „többi püspök fölé emelkedő központi hatalom, az intézményesült, monarchikus pápaság”.[28]

A 2. század első felében a nyugat még viszonylag jelentéktelen, minimális keresztény élettel rendelkezett. A népesebb, jelentősnek mondható keresztény gyülekezetek többnyire keleten voltak, főleg görög nyelvterületen; Alexandria, Efezus, Antiókhia, Jeruzsálem központokkal. A római közösség is erős volt, amely nagy vonzerőt gyakorolt a többi gyülekezetre is. Itt is a kereszténység eleinte a görögül beszélő lakosság körében terjedt.[26] Mivel ezek a vallásközpontok még nem rendelkeztek egységes szervezettel, intézményrendszerrel, így nem beszélhetünk a mai értelemben vett 'egyház' létezéséről. Ugyanakkor igyekeztek megállapítani, hogy mely gyülekezetek őrzik legjobban a hagyományt. A legfőbb tekintélyt Rómának ítélték. [26]

A római püspökök már korán elhivatottságot éreztek arra, hogy a római egyházi berendezkedést más gyülekezeteknél is megvalósítsák. Ebben egyformán szerepe volt az egyház egységéért érzett felelősségnek és a világ fővárosában székelő püspök hierarchikus önérzetének. [26]

154 körül Anikétoszt (Anicét/Anicetus) választották püspökké. Ő a markioniták gnosztikus-páli tanításainak ellensúlyozására, Péter apostolt helyezte előtérbe. Péter lett az a szent apostol, akinek tanításához illett igazodni az ’igaz’ keresztény egyháznak és közben Pál apostolt, ha nem is kell ellenezni, de mind személyét, mind tanítását Péter alá kell rendelni. (atir)

A kereszténység a 160-180 közötti évtizedekben egységgé szerveződött. Ez az egység a külső és belső veszélyek, köztük elsősorban a gnoszticizmus okozta válság hatására jött létre. Az eddig jogilag független gyülekezetek szövetségbe tömörültek, és megegyeztek bizonyos állandó irányelvekben.[26]

A főként városokban kialakuló püspökségek azt mutatják, hogy a kereszténység az antik világban elsősorban a városi lakosság vallása volt. A városi gyülekezet püspökei váltak a környező gyülekezetek és egy-egy terület közös vezetőivé is. A presbiterekből és diakónusokból létrejött a püspöknek alárendelt papság (klérus). [9]

A 2. század végén Viktor (189-199) követelni kezdte a nem sokkal korábban bevezetett húsvét megünneplésének egységesítését. A kis-ázsiai egyházak ezt önkényes és sértő intézkedésnek tartották. Erre Viktor azokat a püspököket, akik nem voltak hajlandóak vele egyetérteni, kizárta az egyházból. Kijelentette, hogy akik más napon tartják az ünnepet, azok nem tekinthetők keresztényeknek. Ekkor vált ketté a keleti és a nyugati gyülekezetek egyháza először élesen egymástól.[24]

A montanizmus karizmatikus mozgalma elutasította az ekkoriban kialakuló püspökség intézményét.[29] A mozgalomhoz Tertullianus, a korai kereszténység egyik legfontosabb személyisége is csatlakozott.

A 2. század pápái a katolikus egyház alapján:
Anicétig a római gyülekezet irányítóiról semmi biztosat nem tudunk.

I. Viktor pápa Eleutherosz pápa Szótér pápa Anicét pápa I. Piusz pápa Hüginosz pápa Teleszphorosz pápa I. Szixtusz pápa I. Sándor pápa Evarisztosz pápa

3. század[szerkesztés]

Zefirin (199-217?) püspöksége azért jelentős, mert egyes források szerint az "eretnekek" ellene állították egy Natalis nevű pap személyében az első ellenpápát. Utóda jobbkeze, az archidiakónus Kallixtus lett. Ez már azt jelezte, hogy a szabad választást fokozatosan felváltja a püspöki hatalom kléruson belüli öröklődése. [9]

Kallixtus (217-222) Máté 16,18-ra hivatkozva állította, hogy minden püspöknek joga van bűnöket megbocsátani. [18]

A gyónás szélesebb körökben csak később, a 7. századtól terjedt el.[18]

Az újabb kutatások alapján még Kallixtus idején sem volt primátus igényről, csupán a püspöki hatáskör kiszélesítéséről.[21] A montanista Tertullianus, aki a püspöki rendszert elvetette, Kallixtust ezért gúnyosan pontifex maximusnak és episcus episcoporumnak titulálta, Kallixtus bűnbánati fegyelemről kiadott rendeletét pedig ironikusan edictum peremptoriumnak nevezte. [21] Tertullianus kilépett az egyházból, és azt mint világias, intézményesített és szégyenbe jutott közösséget elítélte.[24]

Kallixtusz uralkodásának kezdetén állított fel az ellenzék egy újabb ellenpápát, Hippolütoszt. Ő Rómában működő művelt hittudós volt, aki 217-235 között került szembe a római pápákkal, mivel nem tartotta őket alkalmasnak az egyház vezetésére. Szerepét abban látta, hogy megőrizze az egyházat a tévelygésektől. Nem fogadta el pápának Kallixtust, és társaival úgy döntött, hogy ellenpápaként küzd majd ellene. Az egyház megtisztítását tervezte, amikor Kallixtus meghirdette a megbánt bűnök (pl. házasságtörés) püspök általi bocsánatát. [30]

Az első hosszabb római sede vacante (széküresedés) a Decius-féle üldözés miatt volt. Fabianus püspök (236-250) is ennek esett áldozatul, s utána egy évig nem tudtak új püspököt választani. A 250. évi üldözés valóban széles tömegeket érintett, s a számos vértanú mellett sokan - köztük püspökök is - hitehagyókká váltak. [9]

I. István (254-257) püspöksége alatt folytatta a bűnbocsánat intézményének megerősítését. Ezért több püspökkel és teológussal szembekerült, és több vitát kirobbantott. Ugyanis az ő idején bontakozott ki a vita az afrikai egyházakban arról, hogy az eretnekségből és a hitehagyásból visszatérőket újra kell-e keresztelni. Istvánnak a karthágói püspökhöz erről írt levele igen határozott hangú utasítás volt, ami jele a római püspök – hitelvekben – kialakuló primátusának. [9]

A 3. századra a püspöki intézmény megszilárdult. A püspök feladata volt a tanítások hűséges őrzése, a rábízott keresztények vezetése, irányítása, a közös liturgia vezetése. Több felszabadított rabszolgából lett püspök, ugyanis az egyházban a gazdák és a rabszolgák testvérek voltak. Róma, Alexandria, és Antiokheia püspökei különleges méltóságot kapnak. A pápa címet elsőként Héraklász (wd), Alexandria püspöke viselte.[24]

A püspöki hatalom megerősödésének jellegzetes kifejeződése volt az egyházfogalom, amelyet a karthágói Küprianosz fejlesztett ki, és fogalmazott meg klasszikus formában. Eszerint az egyház hierarchikusan szervezett, külsőleg látható üdvintézmény. A csatlakozás ehhez az episzkopális egyházhoz az üdvösség el nem hagyható feltétele. Egyedül az egyház üdvözít, ő az anya, aki által a hívő új életre születik. [21]

Az ókereszténység vezetői többnyire mindannyian az apostolok utódainak tekintették magukat a püspöki széken. A 3. század közepén a római gyülekezet hatalma már igen nagy és tekintélye kifelé is erősödött. Ugyanakkor a 4. századi eleji I. nikaiai zsinat (325) még éppoly központnak tekintette Alexandriát, Antiókhiát és Jeruzsálemet, mint Rómát, s püspökeiknek ugyanolyan jogokat biztosított.[31] Később pedig Konstantinápoly püspöke vált a római püspök fő riválisává.

A század közepéről a római gyülekezetről a következő adataink vannak: kb. 30 ezer hívő mellett a klérust 46 presbiter, 7 diakónus, 7 szubdiakónus, továbbá 4 acholythus (oltárszolga), 52 lector (felolvasó), exorcista (ördögűző) és ostiarius (ajtónálló, templomőr) alkotta. A római városi klérus szigorú hierarchikus rendben volt alárendelve az egyház élén álló püspöknek. A kléruson belül is fokozatosan elkülönült a főpapság és a népesebb alsó papság. [9]

A század utolsó harmadában az egyház virágzásnak indult, hatalma növekedett. Diocletianus császár nem tűrhette az "államot" az államban, ezért is akarta megtörni az egyházat. Üldözése volt az egyik legvéresebb. Az ekkor működő Marcellinusz pápa nemcsak az állammal, hanem a keleti eredetű manicheizmus mozgalommal is küzdött. [9]


A 3. század pápái a katolikus hagyomány alapján:
A 3. században jelentek meg a korai forrásokban határozottabban az egyes római püspökök/pápák, bár kronológiájuk továbbra is bizonytalan maradt.[9]
Piros vonallal jelölve az ellenpápák.

Marcellinus pápa Caius pápa Eutükhianosz pápa I. Félix pápa Dénes pápa II. Szixtusz pápa I. István pápa I. Lucius pápa Kornél pápa Novatianus (ellenpápa) Fábián pápa Anterósz pápa Pontianus pápa I. Orbán pápa Hippolütosz (ellenpápa) I. Kallixtusz pápa Zephyrinus pápa

4. század[szerkesztés]

311-ben jelentős fordulat történt. Galerius császár, aki a keresztények elszánt ellensége volt, belátta, hogy a keresztények elleni megsemmisítő hadjárata hiábavaló, és röviddel halála előtt rendeletet adott ki, amelyben állami türelmet biztosított a számukra. Halála után utóda, Maximinus Daia keleten újból üldözni kezdte őket.

Szilveszter és Konstantin. E 13. századi kép a középkorban szokásos hamisítványokat tükrözi, mivel Konstantin császár nem hódolt be a római püspöknek, hanem önmagát tartotta "a keresztény alattvalók legfőbb püspökének" [32]
A konstantinusi fordulat:

Nyugaton 312-ben a politikai események alakulása Konstantin császárnak kedvezett, és ez a kereszténység győzelmét jelentette. A következő évben, 313-ban Konstantin és Licinius a milánói ediktumban kijelentette, hogy a Római Birodalom semleges marad a vallások felé. Ezzel a kereszténységnek teljes vallás- és kultuszszabadságot biztosítottak, azaz engedélyezett vallás (religio licita) lett. Az Egyház visszakapta az elkobzott vagyonát is.

Konstantin kora nemcsak a késő ókori egyháztörténet legfontosabb fordulópontja, hanem általában a kereszténység történetének egyik legdöntőbb szakasza, amelynek hatása mindmáig tart. A folyamat rendkívül komoly hatással volt az egyház belső fejlődésére, hiszen a győzelemnek megvoltak az árnyoldalai is. Elismertetése után az egyház, amely nemrég még élethalálharcot vívott az állammal, kénytelen volt csatlakozni az uralkodó személyének az ókorban szokásos tiszteletéhez, továbbá számolnia kellett azzal – és ez még messzemenőbb következményekkel járt – hogy a császár ki akarja terjeszteni a befolyását az egyházra. A császár az egyház belső egységének megőrzésére törekedett és ez rá is nyomta a bélyegét mind az eretnekség, mind a skizma kérdésére (pl. donatizmus). A politikai hatalom ettől kezdve elsősorban a dogmatikai vitákba szólt bele (legelőször a fordulatokkal teli ariánus vitába). [21]

Az egyház és állam viszonyára alapvető hatással volt Konstantin vallás- és egyházpolitikája is, amely az államegyház kialakulásához vezetett. Ennek létrejötte a Római Birodalom pogány kultuszainak háttérbe szorulását jelentette.

A 313. okt. 21-i törvény szerint "akiket klerikusoknak neveznek, minden teher alól mentesülnek".[33] A keresztény papság hamarosan immunitást élvező, a világiaktól elkülönült testületté szerveződött. Az államkincstárból jelentős összegeket bocsátottak a püspökök rendelkezésére egyházszervezésre, templomépítésre. 321-től kezdve az egyház és a püspökségek számára nyilvánosan, a törvény előtt is lehetett örökséget adományozni. 333-tól egy sor polgári ügyben is a püspökök lettek az illetékes bírák. A kiváltságokat biztosító intézkedések következtében gyorsan növekedett az egyház és a papság társadalmi befolyása. [33]

Ikon Konstantinnal (középen) és az első nikaiai zsinat (325) püspökeivel

321-ben az egyház vagyonhoz való jogának elismeréseként a császár Miltiádész pápának ajándékozta a lateráni palotát. A lateráni épületegyüttes a pápa székhelye lett.

325-ben kezdte el a császár Péter apostol szent helyként tisztelt sírja fölé a Szent Péter-bazilika építését, amely egészen II. Gyula idejéig (16. sz.) a kereszténység központja lett. [33]

Az egyház egységét, melyre Konstantin óta a római állam törekedett, a dogmatikai ellentétek sodorták veszélybe, ezért a császár 325-ben összehívta az első egyetemes zsinatot Niceába, I. Szilveszter pápa idejében. A zsinat, amelyet Konstantin nyitott meg, és vezényelt le, császári nyomásra a krisztológiai vitában elfogadta a nikaia hitvallást. [21]

A zsinat 6. kánonja szerint Alexandria, Antiokhia és "a többi eparchák" (egyházmegye) a maguk területén ugyanazokat a jogokat élvezik, mint a római püspök. Ezáltal a zsinat az addig – Róma kivételével – egyenlőnek tekintett püspökegyházakat metropolitarendszerbe fogta össze. A határozattal Róma, Alexandria és Antiokhia püspök-metropolitái a többi metropolita elé kerültek, s ezzel kezdetét vette a többi provincia metropolitái fölé emelkedő patriarchátus kialakulása. A kialakuló patriarchátusok megfeleltek egy hatalmas regionális birodalmi egységnek: Alexandria a hellenisztikus Egyiptom, Antiokhia a Kelet, Cilicia és Ciprus, Róma pedig a latin Nyugat felett kapott elsőséget. [33] (A későbbi hosszú vitákra okot adó Balkán és Görögország nem alkotott külön patriarchátust, mert Róma befolyása Thrákiáig, Illyriáig terjedt.)

Amikor a keresztény egyház birodalmi egyházzá lett, vezetése még kollegiális alapon, az egyenrangú püspökökből álló zsinatokkal történt. Az egyenrangú püspökökből álló egyházköteléken belül azonban ekkorra már a monarchikus irányú fejlődés is előrehaladt. Ezt segítette elő Konstantin, amikor a zsinatot, a tényleges irányító szervet tanácskozó és tanácsadó testületté degradálta. [33]

Az egyetemes zsinatot, a császári egyházkormányzás szervét nemcsak a császár hívta össze, de – egy felkért püspök által vagy a császári megbízott segítségével – ő vezette le, napolta el, és rekesztette be; a határozatokat – amelyek ily módon birodalmi törvényekké lettek – szintén a császár erősítette meg. [21]

Konstantin 330-ban a székhelyét Rómából Bizáncba helyezte át. Az „Új Rómát” a régihez hasonló fénnyel és pompával építette ki és gazdasági, kulturális központtá tette. Ezzel a konstantinápolyi püspök (pátriárka) tekintélye is növekedni kezdett, aki ugyanakkor a császár teljes kiszolgálója lett. Ezzel egyidejűleg a római püspök helyzete is megváltozott. Konstantin elköltözése után a római püspökök kezdtek úgy viselkedni, mint a Nyugat egyedüli és kizárólagos urai (nemcsak vallási, hanem ún. világi ügyekben is), akikre a hatalmat a császár ruházta át. [29]

A püspöki hatalom várományosai a presbiterek, archidiakónusok és diakónusok lettek. Az alsó klérus és a nép a főpapok választását utólagos felkiáltással erősítette meg. A felszentelést követően került sor a püspök ünnepélyes beiktatására. A püspökök a székesegyházban trónszékre ültek, így alakult ki a pápai trónra helyezés fogalma is. [33]

A 4. század derekán hallunk először arról, hogy a római tisztség megszerzésére alakult pártok között véres utcai harcok folytak. Damasus pápa elődjének diakónusa volt. Ellene azonban Ursinus diakónus lépett fel, és a két párt között kirobbant harcokban még a templomokat sem kímélték, ott is folyt az öldöklés. I. Valentinianus császárnak, illetve a római városi prefektusnak kellett beavatkoznia a rend helyreállítása érdekében, az általuk törvényesnek elismert Damasus védelmében. [33]

Gratianus császár tudomásul vette és megerősítette a 378-as zsinat határozatát a római egyház szabad pápaválasztási jogáról. Ugyanő erősítette meg a római püspök/pápa metropolitaságát (bíráskodási hatalmát) a Nyugat püspökei felett. Utódai további törvényekben ismerték el és garantálták a római püspök/pápa tanítói főhatalmát az egyházban. Az elismerés után az egyetemesség és az oszthatatlanság igényeivel fellépő egyház igen hamar türelmetlenné vált az egységet megbontókkal szemben. [33]

380-ban Nagy Theodosius császár a De Fide Catolica ediktumával a kereszténység katolikus változatát, az ortodox hitet a Birodalom valamennyi népe számára törvényileg írta elő:

Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állnak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének, s amely azóta is töretlenül él napjainkig: az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter, Alexandria püspöke, az apostoli szentségű férfiú is helyesnek tart. Tehát: mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát. Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a katolikus keresztények nevet viselhessék, a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék.. [34]

A 381-es zsinat 3. kánonja kimondta hogy Konstantinápoly püspöke tiszteleti elsőbbségben közvetlenül Róma után következik, így rangban megelőzte Antiokhiát és Alexandriát is. A rangsor körüli harc teológiai formákat is öltött: Konstantinápoly volt az ortodoxia, Antiokhia és Alexandria az arianizmus fellegvára. A konstantinápolyi pátriárka rangemelkedése a reális politikai helyzetet tükrözte. A római pápa azonban felismerte a benne rejlő veszélyt Róma primátusára, s ezért a 381-es zsinat 3. kánonját utólag sem volt hajlandó elismerni ökumenikus jellegűnek. [33] A következő évben, 382-ben a római zsinaton Damasus pápa megfogalmazta, hogy az egyház élén annak a három városnak a püspöke áll, amelyek egykor Szt. Péter működésének színterei voltak:

"Róma - mert Péter volt az első püspöke, Alexandria - mert Péter tanítványa, Márk volt a püspöke, Antiokhia - mint Péter első püspöki székhelye."

A római püspökséget „Sedes apostolica”-nak, vagyis Apostoli Széknek kezdték nevezni, és a világi hatóságokkal is elismertették azt, mint a többi püspökök fellebbviteli fórumát. Ekkortól jelenik meg a pápai levelekben ez a kifejezés, amelyek átvették a császári iratok stílusát. [17]

Damasus a római zsinat határozatát először hirdette ki az Apostoli (Szent) Szék szavaként. [33]

A római egyházfők közül először Damasus (Damáz) viselte a „pontifex maximus” címet. [35]

Ugyanezen a zsinaton fektették le a Biblia kánonját. A pápa Szt. Jeromos egyházatyát bízta meg a Biblia latin szövegének (a Vetus Latina néven ismert korábbi latin fordításnak) revíziójával, amit ma Vulgata néven ismer a világ.

A 4. században a papság már olyan fényűző életmódot folytatott, hogy nem egy egyházatya (így például Szent Jeromos) szót emelt ellene.

A 4. század végén Sziriciusz (384–399) már olyan hatalmasnak érezte magát, hogy bevezette az uralkodói stílust. Kialakult hatalma miatt sokan őt tartják az első igazi pápának.[18] Továbbá ő nevezte először saját magát is római pápának. Irataiban jelent meg ez a szó, és azóta használatos a római püspöki tisztség szinonimájaként.[33] Tevékenysége több évszázados hagyományokat, szabályokat teremtett. Átformálta a keresztséget, a szenteléseket, a böjtöt és a gyónást is. 386-ban újabb zsinatot hívott össze, amelynek legfőbb eredményeként bevezették a papi nőtlenséget. Akkoriban még voltak nős papok, nekik tartózkodniuk kellett a házas élettől.

A 4. század pápái:
Piros vonallal jelölve az ellenpápák.

Siricius pápa Ursinus (ellenpápa) I. Damasus pápa II. Félix (ellenpápa) Liberius pápa I. Gyula pápa Márk pápa I. Szilveszter pápa Miltiadész pápa Euszebiosz pápa I. Marcell pápa Marcellinus pápa

Az egyházi Róma megerősödése[szerkesztés]

A Római Birodalmat Theodosius császár halála után (395) véglegesen két részre osztották: Keletire és Nyugatira. A birodalom kettészakadásának egyházi következményeként Keleten kialakult a cezaropapista [megj. 5] görögkeleti egyház, míg a nyugati latin egyházban fokozatosan kibontakozott a pápai főhatalom, amely a széttagolódó feudális egyházak és államok feletti keresztény univerzalizmus eszmei-ideológiai, majd esetenként politikai képviselője lesz. [33]

A 4. század utolsó és az 5. század első évtizedei bizonyos tekintetben az egyház kiteljesedésének korszakát jelentette. Az egyház társadalmi helyzete olyan kedvező volt, mint addig még soha: elismert államvallássá lett, a pogány kultuszokat eltávolították a közéletből, a Római Birodalom lakosságának nagy része – legalábbis külsőleg – keresztény lett. A császári uralom megóvta az egyházat az eretnekségtől és a szakadásoktól, és az egyházi törvények továbbfejlesztésén fáradozott. [36]

A 4. században Róma még nem volt több az egyházi fejlődés egyik meghatározó tényezőjénél. A nagy zsinatok mit sem tudtak a római püspök felsőbbrendűségéről. De a római szék olyan kiemelkedő birtokosai, mint I. Gyula, I. Damasus, Siricius és az 5. század elején I. Ince fáradhatatlanul munkálkodtak Róma egyházi hatalmának kiszélesítésén. I. Leót (440-461) megelőzően a azonban inkább csak a nyugati patriarkátusi jogkör kiépítéséről volt szó, mintsem az egyetemes egyházi primátus megszerzéséről. [36]

I. (Nagy) Leó (440-461) személyében találkozunk az első igazi pápával. [megj. 6] Első ízben az ő pápasága idején vezette valóban Róma a nyugati egyházat, sőt Leó átmeneti sikereket keleten is elért. [36]

I. (Nagy) Leó után[szerkesztés]

Leó közvetlen utódai kevésbé voltak jelentősek; azonban hasonlóképp túlzott hatalmi igényeket támasztottak, de a kedvezőtlen politikai viszonyok miatt valóságos egyházi befolyásuk Nyugaton elmaradt Leóé mögött.

III. Félix hatalmának teljes tudatában kiközösítette Konstantinápoly pátriárkáját, Akakioszt, és megszakította az egyházi közösséget Kelettel. A nála jelentősebb I. Gelasius (Geláz) pápaként I. Anasztasziosz császárnak írt levelében körülírja fennkölt tisztét: ha az állami alkotmány rendje szerint engedelmességgel tartozik is a világi uralkodónak, valójában – Isten előtt a királyokért is felelős személyként és a szentségek kiszolgáltatójaként – felettük áll. [megj. 7] Symmachus (Szümmakhosz) pápasága idején alkották meg azt az először Synodus palmaris által 502-ben kimondott alapelvet, hogy a pápa felett nem ítélkezhet senki, továbbá ekkor adományozták az első palliumot is (513-ban az Arles-i Caesariusnak). [36]
500 után megszaporodtak a pápai primátust alátámasztó hamisítványok (mártírakták, zsinati akták, a Szilveszter-legenda: a bélpoklos és megátalkodott (Nagy) Konstantint Rómában I. (Szt.) Szilveszter pápa megtérítette, meggyógyította és megkeresztelte). [36]

Pápák listája az 5. században
Piros vonallal jelölve az ellenpápák

Lőrinc (ellenpápa) Symmachus pápa II. Anasztáz pápa I. Geláz pápa III. Félix pápa Simplicius pápa Hilarius pápa I. Leó pápa III. Szixtusz pápa I. Celesztin pápa Eulalius (ellenpápa) I. Bonifác pápa Zoszimosz pápa I. Ince pápa I. Anasztáz pápa

Középkor[szerkesztés]

Amikor a germánok megbuktatták a Nyugat-római Birodalmat, már létrejött az az új hatalom, amely Rómát a jövőben – más értelemben, mint eddig – a világ urává fogja tenni: a pápaság. [36]

Miután a 7. századtól teret nyert a hódító iszlám, az öt egyházfő közül csak kettő: a római és a konstantinápolyi őrizte meg hatalmát.

Újkor[szerkesztés]

1521-ben X. Leó pápa kiközösítette a reformátor Luthert a „Decet Romanum Pontificem” bullában, majd még ugyanebben az évben a „Fidei Defensor” (A hit védelmezője) címet adta VIII. Henrik angol királynak a Lutherral folytatott teológiai vitája elismeréseként, amely során a hét szentséget és a pápa főségét védte. (Ezt később vissza is vonták, miután Henrik szakított Rómával. 1538-ban III. Pál pedig ki is közösítette.)

1534-től III. Pál (1534-1549) felújította az inkvizíciót.

1540-ben jóváhagyta a jezsuita rend megalapítását.
1545-ben a reformáció ellen összehívta a Tridenti zsinatot (1545-1563). Ez a katolikus egyház bel- és küléletére nézve az egyik legfontosabb egyetemes zsinat volt.
A baldachinos főoltár a Szent Péter-bazilikában

1545-ben a tridenti zsinat III. Pál pápa, III. Gyula pápa és IV. Pius pápa alatt megfogalmazta a protestáns reformációra adott katolikus választ.

1582-ben XIII. Gergely bevezette az azonos nevű Gergely-naptárt. Ez a ma érvényben lévő naptárrendszerek közül a legelterjedtebb. Az időszámítás kezdetét Krisztus születéséhez igazították.

V. Szixtusz pápa rövid uralkodása alatt (1585-1590) a megújhodott pápaság hatalma és tekintélye csúcspontját érte el.

A 17. század elején (1616, 1633) Galileo Galilei elleni pereket indítanak.

1682-ban a francia papság általános gyűlése kibocsátotta a pápa hatalmát erősen korlátozó, ún. "gallikán cikkelyeket" tartalmazó nyilatkozatát.

1738-ban XII. Kelemen pápa az „In Eminenti” bullában kiközösítés terhe mellett megtiltja a katolikusoknak, hogy a szabadkőműves szervezetekhez csatlakozzanak, vagy akármi módon segítsék őket.

1790-es rajz: A francia forradalom vallásellenes volt és a franciák nemsokára megfosztották a pápaságot is hatalmuktól és vagyonuk nagy részétől

XIV. Benedek (1740-1758) az egyik legműveltebb pápa, a tudományok támogatója.

1773-ban XIV. Kelemen feloszlatta a jezsuita rendet.

1798-ban a francia csapatok megszállták a pápai államot és VI. Piusz pápát fogságba hurcolták.

1809-ben Napóleon megszünteti az egyházi (pápai) államot: Napóleon kiközösítése, VII. Piusz fogságba hurcolása.

1815-ben a bécsi kongresszus visszaállította az Egyházi Államot.

1846-ban IX. Piusz (1846-1878) kiadta első állásfoglalását az "elátkozandó ún. kommunista tanok" ellen.

1860-ban az egyházi állam Rómára és a város körüli területekre korlátozódik.

1869-ben IX. Piusz megnyitotta az I. vatikáni zsinatot.

1870-ben a zsinat 4. ülésén elfogadták a „Pastor Aeternus” dogmatikai konstitúciót, amely többek között kimondta a pápai tévedhetetlenség dogmáját. Ez az ókatolikusok szakadásához vezetett.
Még ugyanebben az évben (1870) a francia csapatok elhagyták Rómát, a várost pedig fővárosként bekebelezték az Olasz Királyságba: ezzel megszűnt a Pápai (Egyházi) Állam.

XIII. Leó (1878–1903) jelentős körleveleket szentelt a politikai problémáknak:

1878-ban a pusztító ragálynak nevezett kommunizmus ellen (Quod apostolici muneris).
1891-ben kiadta a Rerum novarum-t: ez az első szociális pápai körlevél, fő témája a munkáskérdés volt.

1904: X. Piusz pápa elrendeli az egyházjog kodifikációját. Franciaországban egyházellenes törvények hozása, majd 1905-ben az egyház és az állam szétválasztása.

Pápák listája:

1500-tól 1750-ig :
XIV. Benedek pápa XII. Kelemen pápa XIII. Benedek pápa XIII. Ince pápa XI. Kelemen pápa XII. Ince pápa VIII. Sándor pápa XI. Ince pápa X. Kelemen pápa IX. Kelemen pápa VII. Sándor pápa X. Ince pápa VIII. Orbán pápa XV. Gergely pápa V. Pál pápa XI. Leó pápa VIII. Kelemen pápa IX. Ince pápa XIV. Gergely pápa VII. Orbán pápa V. Szixtusz pápa XIII. Gergely pápa V. Piusz pápa IV. Piusz pápa IV. Pál pápa II. Marcell pápa III. Gyula pápa III. Pál pápa VII. Kelemen pápa VI. Adorján pápa X. Leó pápa II. Gyula pápa
XVI. Gergely pápa (1831-1846) szobra
1750-től napjainkig :
Ferenc pápa XVI. Benedek pápa II. János Pál pápa I. János Pál pápa VI. Pál pápa XXIII. János pápa XII. Piusz pápa XI. Piusz pápa XV. Benedek pápa X. Piusz pápa XIII. Leó pápa IX. Piusz pápa XVI. Gergely pápa VIII. Piusz pápa XII. Leó pápa VII. Piusz pápa VI. Piusz pápa XIV. Kelemen pápa XIII. Kelemen pápa

Modern kor[szerkesztés]

Megjegyzés[szerkesztés]

  1. A katolikus egyház az 5. századig szinte valamennyi római püspököt szentként tiszteli.
  2. primátus = a püspökök közötti elsőbbség
  3. pontifikátus = pápai rang, pápai kormányzási idő
  4. az episzkopális szót elsősorban püspöki hierarchiájuk miatt használják
  5. cezaropapizmus = a világi és az egyházi legfőbb hatalomnak egy személyben való egyesítése
  6. A pápa (papa, πάππας) megkülönböztető címet eredetileg magasabb tisztségű keleti klerikusok, főként püspökök használták, az 5. század végétől a római püspökök kizárólag a maguk számára tartották fenn.
  7. az ún. Decretum Gelasii

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Mt. 16:18-19
  2. Márk 9,35
  3. Mt 23, 8-10 http://szentiras.hu/Mt%2023,8-12
  4. Ap Csel 2, 44-47 http://szentiras.hu/kereses/search?textToSearch=csel+2%2C+44-47
  5. Mt. 16:18-19
  6. O'Grady, John. The Roman Catholic church: its origins and nature. p. 146.
  7. http://www.newadvent.org/fathers/1010.htm Catholic Enciclopedy, New Advent. Consultado em 21 de fevereiro de 2010
  8. Babilon misztériumvallása
  9. ^ a b c d e f g h i j Gergely Jenő: A pápaság tört.
  10. Gal. 2, 7-9
  11. Gal. 2,9
  12. 2. Kor. 12,11
  13. Gal. 2,11
  14. ^ a b Maxwell-Stuart: Pápák krónikája
  15. 2Tim 4,21 http://szentiras.hu/kereses/search?textToSearch=2Tim+4%2C21
  16. Fil 4,3 http://szentiras.hu/Fil%204,3
  17. ^ a b Hangay: A pápák könyve
  18. ^ a b c d e Vallástörténeti kislexikon
  19. http://biblia.hit.hu/bible/21/ACT/13 Ap. Csel. 13 : 1-3
  20. http://biblia.hit.hu/bible/21/ACT/14 Ap. Csel. 14 : 23
  21. ^ a b c d e f g h Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve
  22. és magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által - 1Pt 2,5
  23. http://www.eretnekplatform.hu/antiochiaiignacframe.htm
  24. ^ a b c d e Henry Chadwick: A korai egyház
  25. http://www.eretnekplatform.hu/antiochiaiignacframe.htm
  26. ^ a b c d e Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve
  27. Vermes Géza: A kereszténység kezdetei, 2012, Libri
  28. Gergely Jenő: A pápaság története. 9-21. o.
  29. ^ a b Gecse Gusztáv: Vallástörténet
  30. https://www.britannica.com/biography/Saint-Hippolytus-of-Rome
  31. Szimonidesz Lajos: Zsidóság és kereszténység
  32. Gecse Gusztáv: Vallástörténet, 1980.
  33. ^ a b c d e f g h i j k l Gergely Jenő: A pápaság története
  34. |Gratianus, II. Valentinianus és I.Theodosius ediktuma, Római történeti chrestomathia, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1963. 281–282. o.
  35. The Title Pontifex Maximus
  36. ^ a b c d e f Karl Heussi: Az egyháztört. kk.

Forrás[szerkesztés]

  • Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve, Budapest, 2000, Osiris
  • Gergely Jenő: A pápaság története, 1982, Kossuth
  • Henry Chadwick: A korai egyház, 2003, Osiris
  • Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon, 1983
    • Gecse Gusztáv: Vallástörténet, 1980
  • Maxwell-Stuart, Peter G.: Pápák krónikája : a pápaság története, 2007, Móra
  • Hangay Zoltán: A pápák könyve, 1991, Trezor
  • Barth, Reinhard: Pápák: Szent Pétertől XVI. Benedekig, 2010, Alexandra
  • Kovács Nemere: Egyetemes vallástörténet, 2001-02
  • Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve, 2001, Szent István Társulat
  • Ralph Edward Woodrow: Babilon misztériumvallása - régen és ma, 1992
  • Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1928, Háttér Kiadó

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]