Konkordátum

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A lényeg tömören: A római pápa s a világi hatalmak között az ezeknek alárendelt tartományok egyházi viszonyainak rendezése tárgyában kötött egyezmény.

A konkordátum (lat.) eredetileg különböző típusú szerződések jelzésére használt kifejezés, amely tisztán világi ügyekre is vonatkozott. A 15. század óta egyházi személyek között s egyházi ügyekben létrejött megállapodások jelzésére használják. Az 1448. évi bécsi konkordátum óta az egyház és állam között egyházi ügyekben létrejött megállapodások szakkifejezése. Régebben a 'pax', 'concordia', 'pactum', 'tractatus', 'capitula concordata', a 19. század óta leginkább a 'conventio' kifejezést használták.

A konkordátum a pápa mint az egyház feje és valamely állam alkotmányos képviselete között létrejött olyan megállapodás, mely kölcsönös érdekü viszonyokat szabályoz. Tartalmazhatja viták eldöntését (1122-ik évi wormsi konkordátum), vagy szabályozhatja az illető állam és az egyház közötti viszony egészét (pl. az 1855. évi osztrák konkordátum), de kiterjedhet a felekezetek közötti viszonyokra is. Konkordátumot köt a pápa nem katolikus fejedelmekkel is (pl.: az 1827. évi németalföldi, az 1857. évi württembergi és az 1859. évi badeni konkordátum).

Külső formáját tekintve, a pápa, az előzetes megállapodásokra való utalással, bulla v. breve alakjában egyoldalulag hirdeti ki, mint a német fejedelmek és IV. Jenő pápa között 1447. létrejött K.-okat; vagy külön hirdeti ki a pápa, mint egyházi és külön az államhatalom képviselője, mint állami törvényt; ilyen a wormsi egyezmény, amelyet külön adott ki Calixt pápa és külön IV. Henrik; végül a kétoldalu megállapodás közös okiratban vétetik fel, ilyen p. az 1801. francia s mind az újabb K.-ok. A K. jogi természetére nézve a következő elméletek léteznek: 1. A privilegium (kiváltság) elmélete, amely szerint a K. a pápa által az államnak adott kiváltságot képezne, amelyet a pápa bármikor visszavehet; mert a pápa nem szerződhetik az alárendeltebb állammal s az egyházi ügyek sem képezhetik a szerződés tárgyát. Ezen nézetet néhány tulzó kurialista vallja (Tarquini, Bonald, Liberatore), de az nem képezi a szentszéknek hivatalos nézetét; ellenkezőleg Róma a K.-okban rendszerint kifejezést ad azok szerződési jellegének. 2. Az ellentétet képezi az ugynevezett legális elmélet, amely szerint viszont a K.-ok állami törvények s ezek sorsában osztoznak. Alapjuk az állam szuverénitása (Sarwey, Zorn, Sohm). 3. Leginkább el van fogadva az a nézet, mely a K.-ot szerződésnek tartja, amely nézetet azon tény is támogat, hogy a K.-ok önmagukat rendszerint szerződéseknek nevezik s különben is mindig kétoldalu megállapodásokon alapulnak. Ezen elmélet körén belül némelyek a) valóságos nemzetközi szerződéseknek tartják, melyet valamely állam, mint szuverén, a pápával, mint szintén - lelki - szuverénnel köt (Kove, Richter, Heffter, Schulte, Walter, Resch); mivel azonban a pápának nem állanak rendelkezésére a nemzetközi jog materialis kényszereszközei, azért mások b) oly nyilvánjogi szerződéseknek tartják (publicae conventiones), melyek a nemzetközi és az államszerződések között középen állanak (Bluntschli, Geffken, Scherer). Amig a megállapodást az állam a törvényes formába nem öltöztette, addig csak a megállapodást létesítő fejedelem vagy az államhatalom más közege van kötelezve azt keresztül vinni, az egyes állampolgárt csak a kész törvény kötelezi. A K. mint minden szerződés, megsérthető s az egyik fél attól egyoldalulag el is állhat; az egyháznak ily esetben nem áll nemzetközi materialis kényszereszköz rendelkezésére. A felmondás rendszerint a rebus sic stantibus elvére való hivatkozással azon alapon történik, hogy a viszonyok változtak. Igy volt ez az osztrák K.-mal is. Ez 1855 aug. 18. I. Ferenc József és IX. Pius között kötetett meg. A pápa 1855 nov. 3. hirdette ki Deus humanae salutis auctor bullájával s nov. 5. lett törvényként kihirdetve. Ezekhez járul több függeléket képező okmány. Ezen K. ellen korán heves támadások keletkeztek, amelyek folytán a kormány a K. megváltoztatását akarta Rómában keresztülvinni, ami nem sikerült. Az időközben alkotot interkonfesszionális törvények, a házasságra vonatkozó törvények mind a K.-ba ütköztek; végre a vatikáni zsinat csalatkozhatatlansági dogmájának kihirdetése után az osztrák kormány 1870 jul. 30. Beust grófnak Palomba lovag, római osztrák követségi titkárhoz intézett iratával felmondotta, Stremayer vallásügyi miniszter kijelentése szerint azért, mivel a szerződő pápa változott, miután csalatkozhatatlanná lett. Kifejezetten az 1874 máj. 7-iki törvény léptette hatályon kivül. Magyarországon az osztrák uralom alatt a K.-ot tényleg érvényben levőnek tekintették, azonban nem jövén alkotmányos módon létre, nálunk sohasem birt törvényes érvénnyel s tényleges hatályát is elvesztette az alkotmányosság visszaállítása után. A jelen században létrejöttek a következő K.-ok: Az 1801. francia, a végre nem hajtott 1817. szintén francia, 1818. nápolyi, 1841. szárdiniai, 1851. toscanai, 1851. spanyol, 1857. és 1886. orosz, 1886. montenegrói, 1853. guatemalai, 1861. hondurasi, a san-salvadori 1862., nicaraguai 1862., ecuadori 1862., a kolumbiai 1887. s a badeni, württembergi, osztrák K.-k.

Források[szerkesztés]