Latin nyelv

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Latin nyelv
lingua Latina
Beszélik Vatikán (hivatalos nyelv)
Terület Appennini-félsziget és Európa
Beszélők száma Az irodalomban őrzött, klasszikus formájában, anyanyelvként nem (de sokan tanult nyelvként) beszélik. Mai változatait, az újlatin nyelveket mintegy 850 millió anyanyelvi beszélő, az emberiség 15%-a használja. fő
Nyelvcsalád Indoeurópai nyelvcsalád
   italikus nyelvek
    latin-faliszkuszi csoport
     latin nyelv
Írásrendszer Latin ábécé
Hivatalos állapot
Hivatalos  Vatikán
Gondozza Opus Fundatum Latinitas
Nyelvkódok
ISO 639-1 la
ISO 639-2 lat
Latin nyelv
szerkeszt

A latin nyelv az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágán belül a latin-faliszkuszi nyelvek csoportjába tartozik. Közeli rokonai az oszk és az umber nyelvek voltak, amelyek valószínűleg hatottak a latin és az újlatin nyelvek fejlődésére is. Szintén hatott rá az etruszk nyelv is, de ennek mértéke ma még ismeretlen, mert az etruszk nyelv nagyrészt megfejtetlen.

Nevét onnan kapta, hogy az ókori Itália Latium nevű tartományának nyelve volt eredetileg. Róma terjeszkedésével az ókorban és a középkorban az egész mediterrán térségben elterjedt, s a Római Birodalom hivatalos nyelve lett. Az egyes provinciákban elkülönült beszélt változataiból (vulgáris, azaz népi latin) alakultak ki a mai újlatin nyelvek. Ezeket szigorúan véve egyazon nyelv dialektusainak tekinthetnénk ma is, ha nem volna érzékeny politikai kérdés a nemzeti nyelv önállósága minden egyes újlatint beszélő országban (Románia, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Portugália, a franciául beszélő volt gyarmatok, a spanyolul beszélő dél-amerikai és közép-amerikai országok és a portugált beszélő Brazília lakossága). Az újlatin nyelveket ma mintegy 850 millió anyanyelvi beszélő, az emberiség 15%-a használja világszerte.

Sok latin alapú szó (elsősorban nemzetközi szó) található más modern nyelvekben is, mint például az angolban – ahol a francia közvetítésével a latinból származó szavak aránya szélsőségesen magas, az Oxford Dictionary szerint a ma használatos angol szókincs fele (például szinte az összes elvont fogalom) – és a magyarban is. Egyes kifejezések annyira beépültek a magyar nyelvbe, hogy latin eredetüket már észre sem vesszük. Közéjük tartozik a „persze” (vö. latin per sē intellegitur ’magától értetődik’), de egy elterjedt vulgáris szavunk is régi latin átvétel, a caco, cacare igéből származó magyar „kakál”.

Svájcnak hivatalos neve a többnemzetiség miatt Confoederatio Helvetica lett. Mind a mai napig a katolikus egyház hivatalos nyelve, ezáltal a Vatikán hivatalos államnyelve is. A göröggel együtt az élőlények rendszertani elnevezésére és nemzetközi orvosi szaknyelvként is használják.

Magyarország irodalmát a „deák” nyelv jelentősen meghatározta. A középkorban levő latinul írt egyházi legendák (pl. Szent István kisebb és nagyobb legendája), kódexek, királyi dekrétumok (pl. Aranybulla), gesták (pl. Gesta Hungarorum), majd a humanista költészet (Janus Pannonius) és Mátyás király corvinái, később protestáns drámák (pl. Lackner Kristóf, Ladiver Illés, Andreas Sartorius), a barokk katolicizmus a deákköltészetig bezárólag a magyarországi kultúra fontos részét alkotja. Az reformkor előtti vitákat a nyelvkérdés is kiélesítette, pl. a horvátok körömszakadtáig ragaszkodtak a latinhoz.[1]. 1844-ben a latint, mint államnyelvet Magyarországon felváltotta a magyar.[2]

Elkészült latinul néhány népszerű mű fordítása is (pl. a Micimackó Lénárd Sándor tollából, valamint a Harry Potter sorozat első két kötete), és a nyelv a mai internetes világban is jelen van: létezik ilyen nyelvű változata a Facebooknak,[3] a Google-nek[4] és a Wikipédiának[5] is.

Írás és kiejtés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Latin Biblia 1407-ből

A latin nyelv a ma is ismert latin ábécét használta, eredetileg csakis nagybetűkkel (maiuscula): ABCDEFGHILMNOPQRSTVX, e 20 betűhöz járult a görögből átvett szavak miatt az Y és a Z. Érdemes megfigyelni, hogy az U és a V egyazon betű két változata volt, mivel ugyanazt a hangot jelölték (az angol W hangnak megfelelő hangértékkel, amely később egyes újlatin nyelvekben V-vé, illetve B-vé alakult): a nagybetűk közt csak a V létezett, a (később kialakult) kisbetűk (minuscula) közt viszont csak u betűt találunk. Így például a venio („jövök”) szó írásmódja nagybetűkkel VENIO, míg kisbetűkkel uenio alakban volt szokásos. – A [j] hangra szintén nem volt önálló betű, ezt mindig I-vel írták.

A latin ábécében eredetileg valószínűleg nem volt D-betű és d-hang sem (vö. Odüsszeusz→Ulysses lambdacizmus), illetve f-, g- és c-hangok sem. A d-, g- és f-hangok az etruszk hatására kerülhettek bele, a c-hang pedig egészen késői fejlemény, amikor az e, i, æ és œ előtt álló k-hangzó c-vé alakult.

A nyelvtörténeti és fonológiai kutatások (többek közt az egymással rokon alakváltozatok, az idők során följegyzett változások és az utódnyelvek megfelelései alapján) feltárták a latin valószínűsíthető hangrendszerét, kiejtését is; e kiejtés alkalmazását nevezik restituált (helyreállított) kiejtésnek. A V és az u betű például a rövid [u] félhangzóra utalhatott (mint a magyar autó vagy kalauz szóban).

A latinban eredetileg – a középkorig – nem használtak ékezeteket. A szótárakban, lexikonokban a helyes olvasás és hangsúlyozás megkönnyítése érdekében a magánhangzók hosszúságát a fölé helyezett vízszintes vonallal, rövidségét kis félkörrel (ā ē ī ō ū; ă ě ĭ ŏ ŭ) jelölik, amikor a kvantitásnak megkülönböztető szerepe van.

Magánhangzók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az a rövid vagy hosszú magyar á-nak hangzott.
  • Az e magyar e-nek (nyílt e-nek) hangzott, ha rövid volt, és é-nek (zárt e-nek), ha hosszú.
  • Az i a magyar é-hez közelítő rövid i volt, vagy hosszú í, de magánhangzó előtt [j]-nek ejtették, illetve két magánhangzó között hosszú j-nek.
  • Az o lehetett magyar rövid (nyílt) o, és hosszú ó.
  • Az u a magyar o-hoz közelítő nyílt u-nak hangzott, ha rövid volt, vagy pedig ú-nak, ha hosszú.
  • Az y talán magyar ü, ű lehetett a klasszikus korszakban, majd később i-vé egyszerűsödött, és csak görög eredetű szavakban használták. Erről neve is árulkodik: i Graeca, azaz „görög i”.

Kettőshangzók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az æ először [ai]-nak hangzott, majd egyszerű nyílt e-vé alakult. Az erasmida hagyomány miatt gyakran é-nek ejtik.
  • Az au kiejtése megegyezett a magyar autó szóban lévő au kiejtésével.
  • Az eu kettőshangzót úgy ejtették, mint az Európa szóban.
  • Az œ kezdetben [oi]-nak hangzott, majd egyszerű zárt e-vé (é-vé) alakult. Az erasmida hagyomány miatt gyakran ö-nek ejtik.

Mássalhangzók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A c-t körülbelül az 1. századtól a magas magánhangzók (e, i, y) előtt kb. [ty]-nek (palatalizált k), máskor minden helyzetben k-nak ejtették. Cicero nevének ejtése korhűen kikero, Caesar pedig kaiszar.
  • Az f ejtése vagy magyar f, vagy a felső fogsor közreműködése nélküli, ún. bilabiális f lehetett.
  • A g ejtése magas magánhangzók (e, i, y) előtt kb. [gy] (palatalizált g), máskor g volt. A gn kapcsolatban ejtése veláris g lehetett [ŋ], azaz, mint a magyar hang szó n-je.
  • Az l ejtése szótag végén veláris [ʟ] („kemény” l) lehetett, a szókezdő cl-, pl- kapcsolatokban pedig talán palatális [kly-, ply-].
  • A görög eredetű ph, rh, th ejtése [f, r, t] volt.
  • A qu, ngu és su kiejtése magánhangzók előtt [kw], [ngw] és [sw] volt, ahol a w igen rövid (alig hallható) u-nak felel meg, e és i előtt sokszor el is tűnt: quid [k(w)id] „ki, mi”.
  • Az s valószínűleg palatalizált sz volt, azaz a magyar sz és s között ejthették. A késői latinban kiejtése magánhangzók között zöngésült [z], majd néhány nyelvjárásban, már újlatin fejlemények során visszazöngétlenedett (spanyol, galíciai, olasz nyelvjárások stb.).
  • A ti szótag kiejtése eredetileg minden helyzetben [ti] volt, magánhangzó előtt – a sti- kivételével – palatalizált t-vel [ty/cj].

A hangsúly[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hangsúly a latinban kötött volt: az utolsó előtti szótagra esett, ha az hosszú volt, és az utolsó előttit megelőző szótagra (hosszúságától függetlenül), ha az utolsó előtti rövid volt. (Hosszú szótagnak számít az a szótag, amely hosszú magánhangzót tartalmaz, vagy rövid magánhangzót és egynél több mássalhangzót.)

Kivételes esetben eshetett a hangsúly az utolsó szótagra is, olyan szavakban, amelyek eredeti utolsó szótagja az alaktani fejlődés során lekopott, például: adhūc [adˈhuːk] (< *adhūce, vö. spanyol aún) ’még’.

A beszélt latinban a hangsúly egy idő után befolyásolta a nem hangsúlyos magánhangzók hosszúságát, vagyis a hangsúlytalan hosszú magánhangzók lerövidültek, míg a hangsúlyos rövidek meghosszabbodtak. Ennek következtében a magánhangzók hosszúságának megkülönböztető szerepe a legtöbb újlatin nyelvekben eltűnt, helyét a hangsúly szerepe vette, amely a fonológiai változások következtében viszonylag szabaddá vált.[6]

Nyelvtana[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A latin az indoeurópai nyelvekhez hasonlóan hajlító-ragozó típusú, vagyis flektáló nyelv. (A flexió azt jelenti, hogy a szó egyetlen alakváltozása vagy morfémája, gyakran a szótő megváltozása, egyszerre több jelentést hordozhat, szemben a toldalékoló, vagyis agglutináló nyelvekkel, amelyekben minden egyes eltérő jelentést a szótőhöz járuló, egymásra ragasztott toldalékokkal fejeznek ki. A két nyelvtípus között tehát az alapvető különbség, hogy a flektáló nyelvekben az alakváltozatok és toldalékok száma erősen korlátozott.) Ennek a jellegnek megfelelően kiterjedt „névszó- és igeragozási rendszert” találunk; a névszók ötféle, az igék négyféle ragozási csoportba tartozhatnak attól függően, hogy a szótövük milyen hangra végződik (l. alább).

Néhány főnév és ige rendhagyó, nem illeszkedik egyik ragozási rendszerbe sem, vagy azokon belül alcsoportokba sorolható (de az ún. "rendhagyók" valójában mind régebbi indoeurópai ragozások maradványai, a kettős szám maradványai és az ún. primér ragozások maradványai, tehát a kategória igazából utólagos grammatizálás eredménye, nincs "rend", amit a "rendhagyók" elhagynának).

A latin szórend, eltérően indoeurópai rokonaitól, a magyarhoz hasonlóan szabad. Leggyakoribb a latinra nagyon jellemző ún. "drámai szórend", melyben az alany legelöl hangzik el, az állítmány pedig leghátul, lehetőleg az utolsó helyen, és minden egyéb "részlet" a kettő között. Ez a szerkesztés egy állandó feszültségkeltő-feloldó mintát alkot, megnevezi az alanyt, majd közli az összes részletet, és csak legvégül a "poént", ezért hívják drámai szórendnek. A latin próza szélsőségesen hosszú körmondataiban nem ritka, hogy a főmondat állítmánya az összes mellékmondat lezárultával, az egész összetett mondatbokor legvégén hangzik csak el. Versekben azonban még ettől is igen gyakran eltérnek. A mondatbeli szerkezetek kevésbé kötött sorrendjét elsősorban az teszi lehetővé, hogy a szavak végződése jelöli nyelvtani szerepüket (vö. magyarul Péter látja Máriát, Máriát látja Péter stb.), de egyébként is megfigyelhető az igen tudatos, önreflexív római irodalmi életben a stílusok váltakozása, divatok feltűnése és letűnése, egy-egy meghatározó szerző komoly iskolákat teremtett szóhasználatával, mondatfűzési sajátosságaival.

Névszóragozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A deklinációk (névszóragozási típusok) töve az arra a deklinációra jellemző hangot jelöli, amelyik a legtöbb ragban előfordul; többnyire az ablativuson látható (aurā ā tövű, aurō ō tövű, aure pedig mássalhangzós tövű). Az alany- és a tárgyeset olykor egyazon deklináción belül is eltér, ezért a szótári alakban az alanyeset mellett a birtokos esetet (genitivust) szokták megadni: az öt deklinációban rendre -ae, -ī, -is, -ūs, -ēī.

Az egyes névszókról a ragok alapján lehet eldönteni, melyik deklinációba tartoznak, egyes ragok azonban különböző deklinációban is előfordulnak különböző szerepben, illetve egyes szótövekhez többféle deklináció ragjai is kapcsolódhatnak. Az aur- alak például lehet első, második vagy harmadik deklinációs szó töve is (aura, aurae levegő, szellő; aurum, aurī arany; auris, auris fül): elkülönítésük a rag és a szövegkörnyezet alapján lehetséges.

Minden deklinációban alapjában véve ötféle főnévi alak (úgynevezett eset) van. Az öt eset:

  • nominativus (alanyeset, az alany és a névszói állítmány kifejezésére),
  • accusativus (tárgyeset, direkt tárgy, ill. egyes elöljárók után),
  • genitivus (birtokos eset, a birtoklás jelölésére),
  • dativus (részeseset, vagy úgynevezett indirekt tárgyeset),
  • ablativus (határozói eset, számos elöljáró után).

Két további eset létezik, melyek szűkebb körben használatosak, és számos névszónál nem is lehetségesek:

  • vocativus (megszólító eset: „Te is, fiam, Brutus?” latinul „Et tu mi fili, Brute?”(meus-ból i lesz, ius-ból i lesz, us-ból e lesz) ) – alakjai egy-két kivételtől eltekintve megegyeznek az alanyesettel;
  • locativus, amely a helyre utal (ezt máskülönben az ablativus fejezi ki az in elöljáróval), de ez az indoeurópai maradvány csak egyes városok, szigetek és pár más szó esetében lelhető fel.

Az indoeurópai instrumentalis eset (eszközeset) funkciója (mely például a mai orosz nyelvben még megvan) már korán beleolvadt az ablativusba, mely ezáltal alapvetően háromféle jelleget tud kifejezni: az elválasztást (valahonnan, valamiből), a társat vagy eszközt (valamivel, valakivel) és – a locativusszal osztozva – a helyet (valamikor, valahol).

A névszók az általuk jelölt dolog alábbi tulajdonságait fejezhetik ki:

  • szám (egyes vagy többes),
  • eset (a fenti hét eset valamelyike),
  • nem (hím-, nő- vagy semlegesnem).

Érdekesség, hogy az igen archaikus latin a névszók egyes (singularis), kettes (dualis) és többes (pluralis) számát is megkülönböztette; a kettes számot a klasszikus latin csak néhány névmásban őrizte meg (például mindkettő, melyik a kettő közül?).

Igeragozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az igeragozás rendszere[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az igeragozás során az igetőhöz – a magyarhoz hasonlóan – toldalékok kapcsolódnak. Egy ragozott ige az alábbiakról hordoz információt:

  • igenem (genus, cselekvő vagy szenvedő)
  • mód (modus, kijelentő, kötő vagy felszólító)
  • idő (tempus, jelen, múlt vagy jövő)
  • állapot (actio, egyidejű vagy előidejű, más szóval folyamatos vagy befejezett)
  • szám (numerus, egyes vagy többes) és
  • személy (persona, első, második vagy harmadik).

A személyragos igékből (verbum finitum) igeneveket (verbum infinitum) lehet képezni, melyeknek önálló ragozásuk van. Az igenevek közé tartozik háromféle főnévi igenév: az infinitivus, a gerundium és a supinum, valamint kétféle melléknévi igenév: a participium és a gerundivum (e kettő alakilag részben egybeesik, de az utóbbi jelentés terén nem valódi melléknévi igenév). Az infinitivus és a participium lehet cselekvő vagy szenvedő; egyidejű, előidejű vagy utóidejű, olykor a számot és nemet is jelölhetik, sőt egyes névszói eseteket is megkaphatnak. Az infinitivus szükséges az accusativus cum infinitivo és a nominativus cum infinitivo szerkezetek képzéséhez is, a participiummal pedig a participium coniunctum, a gerundivumos szerkezet és az ablativus absolutus képezhető.

Az igenevekkel alkotott mondatrövidítő szerkezetek más mai nyelvekben is általánosak (az indoeurópai nyelvekben éppúgy, mint a magyarban), de a latinban ennek számos eszköze áll rendelkezésre. A latinra és az újlatin nyelvekre egyaránt e szerkezetek különösen jellemzőek, ezek teszik lehetővé tömör kifejezésmódját, sajátos, lapidáris („kőtömbszerű”) stílusát.

Példák az igeragozásra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alábbiakban látható néhány példa a kijelentő mód cselekvő ragozásra a latinból és az újlatin nyelvekből.

  • esse, létige: sum, es, est, sumus, estis, sunt; múlt idő (perfectum): fui, fuisti, fuit, fuimus, fuistis, fuerunt
    • spanyol (ser): soy, eres, es, somos, sois, son; múlt idő: fui, fuiste, fue, fuimos, fuisteis, fueron
    • olasz (essere): sono, sei, è, siamo, siete, sono; múlt idő: fui, fosti, fu, fummo, foste, furono
    • francia (être): je suis, tu es, il est, nous sommes, vous êtes, ils sont; múlt idő: je fus, tu fus, il fut, nous fûmes, vous fûtes, ils furent
    • román (a fi): sunt, eşti, este v. e, suntem, sunteţi, sunt; múlt idő: fu(se)i, fu(se)şi, fu(se), fu(se)răm, fu(se)răţi, fu(se)ră
  • cantare, énekelni: canto, cantas, cantat, cantamus, cantatis, cantant; befejezett jelen idő(praesens perfectum): canta(v)i, canta(vi)sti, cantau(i)t, canta(vi)mus, canta(vi)tis, canta(ve)runt
    • spanyol (cantar): canto, cantas, canta, cantamos, cantáis, cantan; múlt idő: canté, cantaste, cantó, cantamos, cantasteis, cantaron
    • olasz (cantare): canto, canti, canta, cantiamo, cantate, cantano; múlt idő: cantai, cantasti, cantò, cantammo, cantaste, cantarono
  • vivere, élni: vivo, vivis, vivit, vivimus, vivitis, vivunt; befejezett jelen idő (praesens perfectum): vixi, vixisti, vixit, viximus, vixitis, vixerunt
    • spanyol (vivir): vivo, vives, vive, vivimos, vivís, viven; múlt idő: viví, viviste, vivió, vivimos, vivisteis, vivieron
    • olasz (vivere): vivo, vivi, vive, viviamo, vivete, vivono; múlt idő: vissi, vivesti, visse, vivemmo, viveste, vissero

Megjegyzés: A formai hasonlóság ellenére az itt említett múlt idejű újlatin igealakok használati köre jelentősen eltérhet a latintól és egymástól is. Az újlatin nyelvekben meglehetősen számos múlt idő létezik, az itt említett egyszerű múlt idejű igealak egyes újlatin nyelvekben ritkán használatos.

Elöljárószók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elöljárószók vagy prepozíciók (latinos alakban: praepositio) olyan, a főnevek vagy igék elé vagy (más nyelvekben) után tett szócskák, melyek cselekvés, történés mellett azok körülményeit adják meg: irányát, helyét, idejét stb. (Magyarra legtöbbször raggal vagy névutóval fordítjuk.) Az igék és származékaik előtt szereplő, azokkal összeolvadó változatukat praefixumnak hívják.

A leggyakoribb latin elöljárószók és vonzataik:

  • ā, ab – -tól/-től (ablativus) (vö. olasz da < de+ab)
  • contrā – szemben, ellen (accusativus) (vö. spanyol contra, olasz contro, stb.)
  • cum (szóösszetételekben con-, co-) – -val, -vel (ablativus) (vö. olasz/spanyol con, portugál com, román cu, stb.)
  • – -ból/-ből, -ról/-ről, -tól/től (ablativus) (vö. francia/spanyol/portugál/katalán/román de, olasz di, stb.)
  • ē, ex – -ból, -ből (ablativus)
  • in (vö. olasz in, román în, spanyol/francia en, portugál em, stb.)
    • – -ban/-ben (ablativusszal)
    • – -hoz/-hez/-höz, ellene, szembe (accusativussal)
  • per – -ért, miatt; keresztül, által, révén (vö. olasz/katalán per, spanyol/portugál por/para, francia pour/par, stb.)
  • prae – elé (accusativus), előtt (ablativus)
  • prō – -ért, helyett (vö. spanyol por/pro, francia pour, stb.)
  • sub – alatt (ablativus) (vö. régi spanyol so, portugál sob)
  • super (vö. olasz su/sopra, spanyol/portugál sobre, stb.)
    • – fölött, -on/-en/-ön (ablativus)
    • – fölé, -ra/-re (accusativus)
  • trans – (vmin) át, keresztül; mögött, után (vö. spanyol tras)
  • ultrā – fölé, túl-

Módosító-, határozó- és kötőszók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • atque – és
  • aut – vagy (vö. újlatin o/ou)
  • et – és (vö. újlatin e/i/y)
  • – hogy ne; nehogy
  • sed – ám, (ám)de, viszont
  • semper – mindig (vö. olasz/portugál sempre, spanyol siempre, stb.)
  • sic – így, ily módon, ekképp(en), ezért, (helyeslés kifejezésére) igen (vö. olasz/spanyol/katalán sí, portugál sim, stb.)
  • sine – nélkül (vö. spanyol sin, portugál sem, olasz senza, francia sans, stb.)
  • sive, seu – vagy
  • quasi – majdnem, fél-, ál- (vö. olasz quasi, portugál quase, spanyol casi, stb.)
  • -que – és (simuló kötőszó: a szó végéhez ragad)
  • ut – hogy… (ok- vagy célhatározó jelleggel)
  • vel – vagy, akár … akár …

Indulatszók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • heu – jaj!
  • mehercle – biz a!, nahát! (szó szerint: „Herkulesre!”)
  • o! – oh, ó!
  • vae! – jaj!!

A latin nyelv mai leszármazottai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újlatin nyelvek természetesen a beszélt vulgáris latinból (más szóval: népi, köznyelvi latinból) erednek, tehát abból, amit valójában beszéltek az emberek Rómában és másutt. Ezt azért szükséges külön megjegyezni, mert az ún. klasszikus latin az irodalmi emlékek latinja, és mint ilyen a sztenderdhez képest más (az írás konzervatívabb, az írástudóknak mindig is volt egy igénye, hogy a nyelvet valamiféle normák alapján nagyjából változatlanul őrizzék meg, így szakadt el „természetes módon” beszélt és az írott változat egymástól). A késő ókori latin és az újlatin dialektusok (többek közt) abban térnek el, hogy az újlatinban megkülönböztető hangsúlyt találunk, a latinban viszont megkülönböztető magánhangzó-hosszúságot (bár ez a folyamat a késő ókori latinságban már bőven beindult). Az olasz és a szárd nyelvben a mássalhangzóknak megkülönböztető hossza van, és hangsúlyt is találunk, a spanyolban csak megkülönböztető hangsúlyt, a franciában pedig már a hangsúly sem megkülönböztető értékű. Egy másik fontos különbség (egyben minden indoeurópai nyelvben hasonló folyamat zajlott le): az újlatin nyelvek lassacskán „lemondtak” a főnévragozásról, a szavak elhagyták megkülönböztető esetvégződéseiket, mindösszesen a többes szám jele és a nyelvtani nemek megkülönböztetése maradt meg.

A magyar és a latin[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A latin nyelvtanírás hagyománya sokáig éreztette hatását a magyar nyelvtanokon, s az egyéb alapokon nyugvó elméletek csak az utóbbi időben alakultak ki. A latin egyes helyeken a beszélt nyelvre is kihatott (például a kötőmód (coniunctivus), vagy az igeneves szerkezetek használata), bár ezek jó része már feledésbe merült (például kérte, hogy adná neki oda szerkesztés).

A középkortól fogva számos latin szó került nyelvünkbe, például az egyházi életből (vallási, hitéleti fogalmak), vagy más kulturális területekről (iskola, növény- és állatnevek, hónapnevek, orvosi kifejezések). A 19–20. századtól kezdve további jövevényszavak áramlottak és áramlanak nyelvünkbe a tudományos fejlődés és a nemzetközi érintkezés nyomán, bár e szavak egy része már a latinba is a görögből került. A latin eredetű (elsősorban francia és olasz) jövevényszavak is gazdagították nyelvünket, csakúgy, mint az angol jövevényszavak némelyike, melyek (az ófrancia közvetítésével) szintén a latinból erednek.

A latin a 20. század elejéig a középiskolai oktatás szerves része volt (lásd például a Légy jó mindhalálig című regényben), ismerete az alapműveltséghez tartozott. Ma – a felsőoktatás mellett – a közoktatásban is tanítják (általános- és középiskolában, egyházi iskolákban), gyakran kötelezően választható nyelvként.

A latin mint nemzetközi közvetítő nyelv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókori Római Birodalomban a görög nyelven kívül az egész birodalom nyelve a latin volt, és a közigazgatás nem vette figyelembe a provinciák nyelveinek sajátosságait. Bár a császárkor óta a nép által beszélt nyelv fokozatosan megváltozott, a standard, irodalmi nyelv a birodalom bukásáig megmaradt. Ez a standard nyelv az arany-, ill. ezüstkori írók nyelve volt. Ezután a latin nyelv megmaradása a bencés rendhez kapcsolódik, kiknek munkájuk révén sikerült a klasszikus irodalom hatalmas részét átmenekíteni. Az Egyház folytatta az irodalmi latin nyelv használatát. Nagy Károly, aki a translatio imperii elve alapján a szent római birodalom képét eszméjét tűzte ki céljául, indította el a latin nyelv első reneszánszát. Ettől kezdve kerül be a latin az államok közigazgatásába.

A középkori Európa nagy részén közvetítő nyelv volt, ami az élet minden területére (a liturgiától a hivatalos ügyintézésen át az államok között megkötött paktumok nyelvezetéig) kihatott, majd a latin nyelvnek ezen univerzális, közigazgatási funkciója később Európa országaiban fokozatosan megszűnt (legelőször Franciaországban 1539-ben a Villers-Cotterêts-i rendelet által, legkésőbb Magyarországon 1844-ben). A latin nyelv ezután egészen a 18. század elejéig a tudományos munkák szinte kizárólagos nyelve volt.[7] A vesztfáliai béke volt az utolsó latinul megírt nemzetközi okirat. A felvilágosodás során Nyugaton a latin szerepét a francia vette át, így a latin ezelőtti tudományos szerepében a 19. század második feléig csupán azokban az országokban maradt meg (ideológiától függetlenül), amelyeknek nyelvét nem sokan ismerték, vagy politikai szerepe akkoriban csekély volt (Skandinávia, német fejedelemségek, Közép-, Kelet-Európa, Oroszország).

A második ipari forradalom következtében a latin az azon történő oktatást és a tudományos életet illetően a megmaradt országokból is kiszorult, bár a második világháborúig sok helyen kötelező tantárgyként oktatták, jóllehet nem ugyanazzal a céllal s nem ugyanazzal módszerrel. A latin nyelv aktív használatát a római katolikus egyház folytatta tovább, ahol a II. vatikáni zsinatig a szemináriumokban a teológiát ill. bölcseletet latinul oktatták, és a liturgia is latinul folyt. Az említett zsinat után, bár a zsinat csak a lehetőségeket akarta kitárni, s nem azt megszüntetni, a latin nyelv élő hagyományának védelmét megcélzó pápai rendelkezések (mint pl. XXIII. János Veterum Sapientia c. enciklikája) hatás nélkül maradtak.

A latin nyelv, még akkor is, mikor a leánynyelvek beszélt nyelvállapota nagyban eltávolodott a középkori irodalmi nyelvtől, sokáig az európai civilizáción belül a kultúra és a tudományok közvetítő nyelvének számított. Valójában ma is nagyon sokan tanulják és – bármennyire is meglepő – kommunikálnak vele, különösen Nyugat-Európa egyes országaiban.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. [1]
  2. 1844. évi II. törvénycikk
  3. A Facebook újra életre kelti a latint (Nyest.hu)
  4. A Google latin nyelvű felülete
  5. Vicipædia
  6. Valójában a szavak latinból örökölt hangsúlya a helyén maradt, tehát ez a szabaddá válás nem jelent mást, csak annyit, hogy a hangsúlytalan szótagok szóvégi vagy szóközi lekopásával az eredetileg másodéles latin szavak végélessé, az eredetileg harmadélesek pedig másodélessé váltak bizonyos újlatin nyelvekben, míg az ún. művelt, vagy már utólag átvett, „visszalatinosított” alakok ismét visszahozták a harmadéles hangsúlyozást. Ezen kívül a látszólagos szabadságot az összetett (képzővel, simulónévmással ellátott) szavak hangsúlyozása növeli, mivel azoké is az eredeti latin tőszón maradt.
  7. A középkor utáni latin nyelvet neolatinnak nevezik, bár más rendszerezésben a 17. századtól számítják, így a középkor és a késő újkor közé eső intervallumot reneszánsz latinnak hívják.

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikipedia
Tekintsd meg a Wikipédia
latin nyelvű változatát!

Magyarul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Angolul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Wilfried Stroh: Meghalt a latin, éljen a latin! Egy nagy nyelv rövid története. Typotex Kiadó, 2011 ISBN 963-2794-22-8

Szótárak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap