Ógörög nyelv
| Ógörög Ἑλληνικὴ γλῶττα helléniké glótta |
|
| Beszélik | - |
| Terület | ókori Görögország, görög gyarmatok, Távol-Kelet |
| Beszélők száma | 0; nem beszélik, de sok helyütt oktatják humán gimnáziumokban fő |
| Nyelvcsalád | indoeurópai nyelvcsalád hellenisztikus nyelvek görög nyelv |
| Írásrendszer | görög ábécé |
| Hivatalos állapot | |
| Hivatalos | - |
| Gondozza | nincs hivatalosan szabályozva |
| Nyelvkódok | |
| ISO 639-3 | grc |
|
A Wikimédia Commons tartalmaz Ἑλληνικὴ γλῶττα helléniké glótta témájú médiaállományokat.
|
|
Az ógörög nyelv (ἡ Ἑλληνικὴ γλῶττα, hé helléniké glótta, újgörög olvasatban í Elinikí glóta) különböző nyelvjárásait az ókori Görögországban i. e. 800 – i. e. 300 között beszélték. Ezek egységesüléséből fejlődött ki időszámításunk kezdetén a koiné, majd belső fejlődés és más nyelvek hatására az újgörög nyelv, amelynek fonetikája erősen különbözik az ógörögétől és a koinétól.
Legközelebbi ismert rokona a kihalt makedón nyelv volt.
Tartalomjegyzék
Írás és kiejtés[szerkesztés]
Magánhangzók[szerkesztés]
| Elől képzett | Hátul képzett | ||
|---|---|---|---|
| ajakréses | ajakkerekítéses | ||
| Zárt | ι /i, iː/ | υ /y, yː/ | |
| Félig zárt | ε /e/, ει /eː/ | ο /o/, ου /oː/ vagy /uː/ | |
| Félig nyílt | η /ɛː/ | ω /ɔː/ | |
| Nyílt | α /a, aː/ | ||
Az ógörög (fenti esetben klasszikus attikai kiejtésű) magánhangzóknál megkülönböztetünk rövid és hosszú magánhangzókat, amelyek közül az ε, ο mindig rövid, az η, ω mindig hosszú. Ezek közül az ο egyezik meg maradéktalanul a magyar o hanggal, az ε (rövid magyar é) zárt, az η (hosszú magyar e), ω nyíltak. Az α, ι, υ betűk lehetnek mind hosszúak, mind rövidek egyaránt; hogy ezek közül melyik milyen időtartamú, azt a breve-makron jelek (˘,¯) jelölik. Az α - időtartamától függően - magyar (hosszú) á-val, vagy annak rövid változatával azonos, az ι a magyar i, í, az υ pedig a magyar ü, ű hangokkal.
Az ógörög magánhangzók képezhetnek kettőshangzót is két magánhangzóval, az ι-val és az υ-nal, amelyek a szóvégi -αι, -οι kivételével mindig hosszú hangmértékűnek számítanak. Ezek az αι, οι, ει, υι, ᾳ, ῃ, ῳ, αυ, ου, ευ, ηυ diftongusok. Ha az első magánhangzó hosszú és a diftongus másik tagja ióta, akkor a kisbetűs írásban alulírt iótát kap, nagybetűsen ugyanúgy egymás mellé írják, mint a többi esetben. Hogyha nem ezek a hangkapcsolatok állnak fenn, - ellentétben az újgörög kiejtéssel -, két egymás mellett levő magánhangzót külön szótagként ejtünk[1] (pl. az ióta kiejtése i-ó-ta, nem pedig jó-ta).
Az ógörög nyelvben léteznek áldiftongusok is, az ει és az ου, amelyeket kezdetben ugyan diftongusnak ejtettek (/eɪ/ és /ου/), de a klasszikus korban már a magyarral azonos é és ó hanggá váltak. Tehát ezek jelölték az ε és ο hangok hosszú változatát.[2] Az előbbi későbbi korra néhol /i, iː/ fonémává változott (ld. latin átírások, mint pl. Kleitarkhosz > Clitarchus), az utóbbi viszont egyetemlegesen a magyarral azonos u, ú /u, uː/ lett.
Mássalhangzók[szerkesztés]
| Bilabiális hangok | Dentális hangok | Veláris hangok | Glottális hangok | ||
|---|---|---|---|---|---|
| Nazális hangok | μ /m/ | ν /n/ | γ[3] (/ŋ/) | ||
| Zárhangok | zöngések | β /b/ | δ /d/ | γ /ɡ/ | |
| zöngétlenek | π /p/ | τ /t/ | κ /k/ | ||
| hehezetesek | φ /pʰ/ | θ /tʰ/ | χ /kʰ/ | ||
| Réshangok | σ, ς /s/ | ῾ /h/ | |||
| Pergőhangok | ρ /r/ | ||||
| Laterális hangok | λ /l/ | ||||
Példa[szerkesztés]
| (1) Eredeti szöveg: | Ὦ | Σώκρατες | δοκεῖς | νεανιεύεσθαι | ἐν | τοῖς | λόγοις | ὡς | ἀληθῶς | δημηγόρος | ὤν. |
| (2) Magyaros átírás: | Ó | Szókratesz | dokeisz | neanieueszthai | en | toisz | logoisz | hósz | aléthósz | démégorosz | ón. |
| (3) IPA (rekonstruált kiejtés): | ɔ̂ː | sɔ́k.rat.es | do.kêːs | neaː.ni.éu̯.es.tʰai | en | tôi̯s | ló.goi̯s | hɔːs | a.lεː.tʰɔ̂ːs | dεː.mεː.gó.ros | ɔ́ːn. |
| (4) | Ó | Szókratész | tűnsz | megfiatalodni | -ban | a | szavak | ahogyan | igazán | szónok | való. |
Fordítás: Ó Szókratész, úgy tűnik, mintha megfiatalodnál a szavakban (fiatalosan, merészen beszélnél), mint ahogyan egy igazi szónokhoz illő.
Diakritikus jelek[szerkesztés]
Eredetileg a görög írás nem használt semmilyen diakritikus jelet. Hosszú magánhangzók közül csak kettőt ismernek, az ómegát és az étát, amelynek külön írásjele van (a két o összetételéből ligatúrásodott ω), hasonlóképpen a nyelvben előforduló zöngés–zöngétlen–sziszegő–felpattanó hangzópárokat (p/b, t/z/sz, stb.) is önálló betűkkel írták le. A hangsúlyok jelölése akkor vált fontossá a görögség számára, amikor irodalmuk elterjedt az ismert világban, mivel így könnyebb volt az írás élő nyelvi ejtését megtanulni és alkalmazni.
Ezeknek a jeleknek négy típusa van: a hehezet (latinul: spiritus), a hangsúlyjel (accentus), a magánhangzó alá írt ióta (iota subscriptum) és a tréma. A hangmértéket jelölő breve (˘) és makron (¯) később jött a szótáraknál használatba, amikor az α, ι, υ betűknek a hangmértékét kellett jelölni (a többi magánhangzónak csak egy hangmértéke van, vagy rövid, vagy hosszú).
Hehezet[szerkesztés]
| Erős | Gyenge |
| Kombináció a hangsúlyjelekkel | |
A hehezet diakritikus jelként azoknál a szavaknál használatos, amelyek magánhangzóval kezdődnek. Hehezet egy szóban kétféleképpen fordulhat elő: vagy a magánhangzóval kezdődő szó elején, vagy hehezetes mássalhangzókkal (χ /kʰ/, θ /tʰ/, φ /pʰ/). A h+magánhangzóval kezdődő szavakban a /h/ hangot az attikai ógörög nagybetűs írás sokáig nem is jelölte, csak a kisbetűs írásrendszer kialakulása után jelölték egy diakritikus jellel. Az attikait megelőző nyugati, archaikus görög viszont igen, a Η héta főníciai eredetű betűvel, amelyet később a latin az eredeti hangmértékével mindmáig megtartott, de a görögben ión-aiol hatásra a héta mássalhangzóból az éta (η, Η) magánhangzó lett. Az éta rögzülése után már nem volt a karakterkészletben olyan betű, amelyet a h hang jelölésére használhattak volna.
A hehezet diakritikus jelének két fajtája van: ᾽ (gyenge hehezet, spiritus levis), és a ῾ (erős hehezet, spiritus asper). A gyenge hehezet azt jelenti, hogy nincs hehezet (pl. Ἀθῆναι - Athénai), az erős pedig azt, hogy van (pl. Ἑλλάς - Hellasz). Ez a jellegzetesség a korábbi betűírások hagyatéka lehet, ahol a magánhangzókat egyáltalán nem jelölték, de a magánhangzókezdetet igen.
A görög ró (ϱ) /r/ vagy /rʰ/, ha a szó elején áll, akkor erős hehezetes (pl. Ῥώμη - Rhōmē - Rhómé). Két egymás melletti ró esetén vagy általánosan két nem hehezetes róval áll (pl. Πύρρος), vagy az első erős hehezettel, a második pedig gyenge hehezettel ( Πύῥῤος.- Pyrrhos - Pürrhosz). Más esetekben rendesen /r/-nek ejtjük, hehezetes írás nélkül.
A kisbetűkön közvetlen a betű felett áll (ἀ), nagy betű esetén mellette (Ἀ).
Speciális diakritikus jelek[szerkesztés]
Az ógörög nyelvben léteznek olyan speciális diakritikus jelek (ϊ, ῑ, ῐ), amelyek az adott hang rendhagyó módját hivatottak kifejezni. A trémát (betű feletti kettőspont) olyan esetben használjuk, amikor két magánhangzó diftongus helyzetben áll, de nem ejtjük annak. Az utóbbi kettő - a latinhoz hasonlóan - nyelvkönyvekben és szótárakban használatos annak kifejezésére, hogy a magánhangzó rövid és a hosszú.
Az alulírt ióta (iota subscriptum) olyan iótával képzett diftongusokat fejezett ki, amelynek első hangja hosszú volt (ᾳ = ᾱ + ι, ῃ = η + ι, ῳ = ω + ι). Ennek kiejtése később is fennmaradhatott, amint a τραγῳδία - κομῳδία szavak latin tragoedia-comoedia átírása is mutatja. Ezt nagybetűsen mindig különírták.
Hangsúly[szerkesztés]
| Éles | Tompa |
| Hajtott (alternatív alakok) | |
Egyik, ma általánosan elfogadott elmélet[4] szerint az ógörög hangsúly tonális vagy proszódikus volt,[5] ellentétben a modern nyelvek dinamikus hangsúlyával. A kettő közötti különbség voltaképpen az, hogy az ilyen nyelvek szavaiban egy vagy több szótagot más hangmagasságban ejt a többinél. Ilyen nyelv például a kínai, japán, és a védikus szanszkrit. A hivatalos ógörög tonalitás csupán abban áll, hogy a hangsúlyos szótagot magasabb hangmagasságban ejtik, ami visszatér az eredeti hangmagasságba: vagy már a hangsúlyos (hajtott), vagy a következő szótagnál (éles).
Ha a hang kiejtésének hosszát is változtatja, akkor az az érdekesség látszik, hogy ezeket a görögök két egymás után ejtett magánhangzóként fogták fel (lásd az ómega-ligatúrát), és az összetett diakritikus jellel egyszerre jelölték, hogy duplán kell ejteni a hangot, és hogy az elején vagy a végén van a hangsúly. A tonális hangsúlyra ad alapot a következő három diakritikus hangsúlyjel létezése: az úgy nevezett éles (acutus vagy oxeia), hajtott (circumflexus vagy periszpómené), és tompa (gravis vagy bareia) hangsúlyok.
A hangsúlyt meghatározó diakriktikus jelek első típusa az éles ´ (lat. accentus acutus), amelynek szótagja nagyobb hangmagassággal ejtendő minden szótagnál. Ez azt jelenti, hogy a hang a jelölt szótagon emelkedik fel, ami a következő szótagnál eltompul. Állhatnak mind monomoraikus, mind bimoraikus magánhangzóknál. Bimoraikus magánhangzónál az első mora alacsonyabb, és a második mora az erősebb (aá).[6] Ez az ékezet a szó utolsó (végéles, lat. ultima vagy oxütonon; pl. σοφός - szofosz), az utolsótól második (másodéles, paenultima vagy paroxütonon; pl. κόσμος - koszmosz), és az utolsótól a harmadik (harmadéles, lat. antepaenultima vagy proparoxütonon, pl. ἄνθρωπος - anthróposz) szótag magánhangzóján állhat. Jelölése: ά.
A hangsúlyt kifejező ékezetek második típusa a hajtott ῀ (lat. accentus circumflexus). Ez azt jelenti, hogy az adott szótagban nemcsak felemelkedik a hang, hanem mielőtt a következő szótaghoz érnénk, már az adott szótagban a tónus el is tompul. Ilyen csak bimoraikus magánhangzóknál (hosszú magánhangzók vagy diftongusok esetében) lehetséges (áa).
Ez a hangsúly szó utolsó (véghajtott, lat. ultima vagy gör. periszpómenon; pl. Ἑρμῆς - Hermész) és a szó utolsó előtti szótag (másodhajtott, lat. paenultima vagy properiszpómenon; δοῦλος - dúlosz) magánhangzóján állhat. Jelölése: ᾶ.
Az utolsó a tompa ` (lat. accentus gravis). Csak az utolsó szótagon lehet. Ez rendes esetben akkor használatos, hogyha a szó végéles, és ez a végéles szó nincs pl. egy több szóból álló szókapcsolat vagy mondat végén, vagy nem kerül simuló szó elé. Mivel a végéles szótag a legutolsó szótag, ezért nincs egy következő szótag a szóban, ahol a hangemelkedés eltompulna, így nem történik az egész szóban hangemelkedés. Hogy valójában miként ejthették ki az ilyen tompa szót, a nyelvészetben vitás kérdés. Vannak, akik úgy vélik, hogy az ilyen szavak dinamikus hangsúlyúak voltak (tehát a szó hangmagasság nélkül volt hangsúlyos), némelyek úgy gondolják, hogy ezek a szavak hangsúly nélküliek voltak, de vannak olyan vélemények is, amelyek egyenesen hangcsökkenést feltételeznek.
Pl. ἀγαθὸς ἄνθρωπος - agathosz anthróposz (jó ember). Jelölése: ὰ.
Egy másik, a XIX. századi újgörögtudomány elmélete szerint a hangsúlyjelek nem különböző hangmagasságokat fejeztek ki, mivel a politonális diakritikus jeleket általában meghatározott, logikus szabályok szerint használták (ld. következő alfejezetet) és csak az a középkorban vált általánossá, amikor a hangsúly már biztosan dinamikus volt.[7]
Hangsúlyszabályok[szerkesztés]
A szavak hangsúlyhelyének többsége akármilyen lehet, ezért például a névszóknál minden szónak külön hangsúlya változó. Három hangsúlyhelyzetnek azonban meghatározott szabálya van, szófajtól teljesen függetlenül.
- Harmadéles a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó szótag magánhangzója rövid hangmértékű vagy más szóval monomoraikus. Pl.: ἄνθρωπος (ember), ὑπόστᾱσῐς (megszilárdult alak), λέγουσῐν (mondják).[8]
- Másodhajtott a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó előtti szótagjának hangja hosszú hangmértékű vagy más szóval bimoraikus; és az szó utolsó szótagjának magánhangzója rövid hangmértékű vagy más szóval monomoraikus. Pl. κρῖσμα (kenet), δῆμος (nép), de latin átírások is: Ἰοῦστος (Iustus), Καῖσαρ (Caesar), Φαῦστος (Faustus).[9]
- A tompa hangsúly, mint már fentebb említettük, önmagában egy szónál sincsen, hanem legalább két szóból álló mondatszerkezetben lehetséges a létezése. A tompa hangsúly csak végéles szóknál jöhet létre. Ha egy végéles szó nem áll egy fő-, vagy mellékmondat végén,[10] és nem áll utána simulószó (ekkor mindig végéles marad), akkor a szó eltompul. De nem csak mondatoknál van ez így, hanem minden egynél több szavas szószerkezetnél, ahol végéles szó után más nem simuló szavak állnak. Pl. τὸ καλόν.
Hangsúlytalan szavak[szerkesztés]
Vannak az ógörög nyelvben olyan szavak is (összesen tíz), amelyeknek nincsen hangsúlyuk. A legfontosabbak az οὐ, οὐκ, οὐχ tagadószó, és a hímnemű és nőnemű nominativusban levő névelő egyesszámú és többesszámú alakjai: ὁ, οἱ, ἡ, αἱ, az ἐκ, ἐξ (-ból, -ből jelentésű) elöljárószó. A szavakra nincsen hangsúly szempontjából befolyása.
Simulás[szerkesztés]
A simulás (enklízis) az a folyamat, amikor a szavaknak a hangsúlya az ún. simulószókra (enklitikonokra) megváltozik. A simulószók olyan egy, vagy két szótagú szavak (pl. τι, τις, τε, γε, létige jelenidejű alakjai E/2 kivételével, személyes névmásokból képzett birtokos névmások), amelyek saját hangsúlyukat az előző szavaknak "adja át" oly módon:
- A végéles szó nem tompul el.
Pl. λογός + τε = λογός τε.
- A harmadéles szó saját hangsúlyán kívül felvesz még egy végéles hangsúlyt.
Pl. ἄνθρωπος + τε = ἄνθρωπός τε.
- A másodhajtott szó saját hangsúlyán kívül felvesz még egy végéles hangsúlyt.
Pl. δῆμος + τε = δῆμός τε
- Másodéles szó esetén nincs változás.
Pl. κόσμος + τε = κόσμος τε
- Véghajtott szó esetén nincs változás.
Pl. λογοῦ + τε = λογοῦ τε.
Dialektikus különbségek[szerkesztés]
A görög szavak, mondatok teljesen pontos kiejtésbeli alakját meghatározni nem lehet, mivel egyrészt egy széles körben elterjedt heterogén nyelvjárásokból álló nyelvről van szó, amely e három dialektustípusra tömörült: a dór, aiol, ión-attikai.[11]
A dór dialektusok kezdetben Lakoniában, Messzénében, Argoliszban, Magna Graeciában, Korinthoszban, Rhodosz szigetén beszélték, melynek a legfontosabb sajátosságaik:[11]
- A ϝ-t (digammát) sokáig használták. (pl. ϝάναξ, ϝέργον (vö. német Werk, angol work), νέϝος (vö. latin novus, angol new, német neu), ϝοῖνος (vö. latin vinum, német Wein))
- Az ión-attikai dialektusban használt akkori szavakban η helyett ᾱ-t használtak. (pl. φᾱ´μᾱ, μᾱ´τηρ ~ φήμη, μήτηρ)
- Cselekvő akcióban, egyes szám harmadik személyben -τι, többes szám első személyben -μεσ, többes szám harmadik személyben -ντι. (pl. δίδωστι (~δίδωσι), φέρομες (~φέρομεν), φέροντι (~φέρουσι))
- A hangsúly (accentus) hátrébb tolódik: ἐλάβον (~ἔλαβον), ἀγγέλοι (~ἄγγελοι).
Az aiol dialektusokat Leszbosz szigetén, Thesszália és Boiótia területén beszélék, melynek sajátosságai:
- A hangsúly távol tartja magát az utolsó szótagtól (pl. βασίλευς (~βασιλεύς), θῦμος (~θυμός).
- A pótlónyújtás diftongust eredményez: (- ανσ-, -ενσ-, -ονσ- > -αισ-, -εισ-, -οισ-; pl. χόραις (~χώρᾱς), ἵπποις (~ἵππους))
- A hosszú ióta, amely előtt υ, λ, μ, ρ áll, valamint az -σλ-, -σμ- betűkapcsolatnál a υ, λ, μ, ρ szótagok megduplázódnak. (pl. κρίννω (~κρινω), χέλλιοι (~ κῑ´λιοι) ἔμμι (~εἷμι), φτέρρω (~φθείρω))
A ión dialektust Ióniában, Küklaszokon, Euboián beszélték, melynek sajátosságai:
- Az ᾱ helyett ε, ι, π után is η van. (pl. σοφίη (~σοφία), χόρη (~χῶρα))
- ττ helyett σσ: pl. πρήσσω (~πράττω).
A ϝ és az erős hehezet korán kiveszett, a magánhangzókat nem vonja össze, ha egymás mellett vannak. Az ión nyelv - az attikai dialektussal keverve - volt az egyik mérvadó dialektus a homéroszi műnyelv kialakításában.
Az attikai dialektus az i. e. 5. századtól kezdve mindegyik más nyelvjárást háttérbe szorított. Sajátosságai többek közt:
- Az egymás melletti magánhangzók összevonódnak.
- Az ősi η helyébe az ᾱ kerül (alpha purum).
A dór és aiol nyelvjárások keveredésével, valamint további mesterséges változtatásokkal jött létre az epikus dialektus.
Nyelvtan[szerkesztés]
Az ógörög az indoeurópai nyelvekhez hasonlóan hajlító-ragozó típusú, vagyis flektáló nyelv. Ennek a jellegnek megfelelően kiterjedt „névszó- és igeragozási rendszert” találunk; a névszók ötféle, az igék több ragozási csoportba tartozhatnak attól függően, hogy a szótövük milyen hangra végződik.
A görög nyelvben kiterjedt az ablaut (más néven fokváltakozás) jelensége – mely indoeurópai örökség – ez a magánhangzókat érinti. Bár a hangtörténeti fejlődés folytán egyes szavakban a fokok megváltoztak, eredetileg a következő öt fok volt:
- e-fok -τερ
- ē-fok -τηρ
- o-fok -τορ
- ō-fok -τωρ
- nullfok -τρ
Az ógörög szórend, a latinhoz hasonlóan meglehetősen szabad, annyi eltéréssel, hogy az ógörögben még egységes drámai szórend sincsen, viszont alárendelő mellékmondatokat szinte sohase halmoz oly gyakorisággal, mint a latin. Helyette (főleg a klasszikus görög irodalomban) általánosak az igen szabad és a latinnál is gazdagabb mellékmondat-tömörítő szerkezetek. Tulajdonképpen a főmondat mondatrészei bármilyen sorrendben állhatnak. Az érthetőséget viszont megkönnyíti a latinnal szemben a rengeteg töltelékszó, a névelő megléte, a viszonylag logikusan rendezett jelzői keretes szerkezetek, és a mondattani funkciók világos szétválasztása (pl. a latin coniunctivus 5-6 külön jelentést tömörít egymagába, míg az ógörögben csak a felszólítást fejezi ki).
Névszók[szerkesztés]
Deklináció[szerkesztés]
Az ógörög a latinhoz hasonlóan deklinációkat használ, ám tőle eltérően csak hármat:[12]
- 1. deklináció (ᾱ-tövű)
- Tiszta α-tövűek (alpha purum).
- Nem tiszta α-tövűek (alpha impurum).
- -η végűek.
- Hímnemű -ας, -ης végűek.
- Összevont végűek.
- 2. deklináció (ο-tövű)
- Hímnemű -ος végűek.
- Semlegesnemű -ον végűek.
- Attikai tövűek.
- Összevont végűek.
- 3. deklináció (mássalhangzós tövű)
- Néma mássalhangzós tövűek.
- K-, P- hangú tövűek.
- T- hangú tövűek.
- Folyékony mássalhangzós tövűek.
- Szigma (-ς) végűek.
- Félhangzós tövűek.
- υ-tövűek.
- ι-tövűek.
- Kettőshangzón végződő tövűek.
- ευ-, ου-, αυ- tövűek.
- οj-, ωϝ- tövűek.
- Néma mássalhangzós tövűek.
Az ógörögben három szám (numerus - arithmosz) (egyes - singularis - henikosz, kettős - dualis - düikosz, többes - pluralis - pléthüntikosz), három nem (genus - genosz) (hímnem - masculinum - arszenikon, nőnem - femininum - thélükon, semlegesnem - neutrum - udeteron) és öt eset (casus - ptószisz) van (alanyeset - nominativus - onomatiké, tárgyeset - accusativus - aitiatiké, birtokos eset - genitivus - geniké, részes eset - dativus - dotiké), több névszónak ezenkívül megszólító esete (vocativus - klétiké) is van. Nagyon ritkán megmaradtak a locativus maradványai is.
Első deklinációs főnevek[szerkesztés]
Az első deklinációs főnevek túlnyomó részük nőneműek, egy csoportjuk hímnemű. A nőneműek az -η végűek, a tiszta α- és a nem tiszta α-tövűek, és a hímnemű -ᾱς, -ης végződésűek. A tiszta α-tövűek rokonságban vannak az -η végűekkel, mert az archaikus görögben több hosszú α-tövű szó vált -η végűvé (pl. φᾱ´μᾱ > φήμη), szintúgy a nem tisztákkal is, amelyeknek azonos végződéseik vannak egyes szám birtokos és részesesetben. A nem tiszta -α tövűeket onnan lehet megkülönböztetni a tisztától, hogy azoknak (ti. a nem tisztáknak) a szótöve mássalhangzóval végződik (γλῶττᾰ), míg a tisztáknak a szótövei ε, ι, ρ hangokkal végződnek (pl. χώρᾱ). A tiszta tövűek végződéseik rendszerint mindig hosszúak (az -ειᾰ, -οιᾰ kivételével). A nem tiszta tövűek kivétel nélkül mind rövid, ugyanis az összeset az archaikus -ja képzőből lehet vissza vezetni (Μόντjα > Μοῦσα).
A hangsúlyt illetően a következő szabályok érvényesek az általános hangsúlyszabályok mellett:
- A hangsúly bármilyen deklinációs alcsoport esetén bármilyen lehet. Tehát a bemutatott főnévcsoportok egyes főnevei nem csupán abban a hangsúlyban lehetnek, mint amelyiket a táblázatnál kiválasztottunk.
- Ha a szó végéles (pl. σχολή), akkor véghajtott lesz az egyes szám birtokos (σχολῆς) és az egyes és többes szám részes eset (σχολῇ, σχολαῖς) is.
- A többes szám alanyeset -αι végződése rövid, monomoraikus, tehát ennek értelmében a tiszta tövűeknél, ha másodéles volt alanyesetben, szabályszerűen másodhajtott lesz (χώρᾱ - χῶραι).
- A többes szám birtokos eset -ων végződése mindig véghajtott, függetlenül az eredeti szó hangsúlyától (γλῶττᾰ - γλωττῶν, χώρᾱ - χωρῶν, φήμη - φημῶν).
- Első deklinációs hímnemű főnevek egyesszám birtokos esete megegyezik a második deklinációséval.
- Ha összevont főnévről van szó, akkor az általános szóösszevonás törvényei érvényesek (-η végűek közül γῆ > γεᾱ´, -α végűek közül Ἀθηνᾶ > Ἀθηνᾰᾱ´, -ας, -ης végűek közül Ἑρμῆς > Ἑρμεᾱ´ς). Annyiban különböznek az egyszerű főnevektől, hogy mindig véghajtottak.
Az alábbi táblázat ezekkel az igékkel mutatja be az első deklinációt: γλῶττα (nyelv), χώρᾱ (föld), φήμη (hír), νεᾱνίᾱς (ifjú). Ezenkívül a legutóbbi csoportba tartozik az -ης végűek, amelyek annyiban különböznek az -ας végűektől, hogy egyes szám tárgy, és részes esetben az -η végűek ragozásával azonos.
| Első deklináció | ||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| Esetek | Tiszta α-tövűek χώρᾱ, -ᾱς ἡ terület, föld |
Nem tiszta α-tövűek γλῶττα, γλώττης ἡ nyelv |
-η végződésűek σχολή, -ῆς, ἡ szabadidő |
Hímneműek νεᾱνίᾱς, -ου, ὁ ifjú |
||||||||
| Egyes szám | Kettes szám | Többes szám | Egyes szám | Kettes szám | Többes szám | Egyes szám | Kettes szám | Többes szám | Egyes szám | Kettes szám | Többes szám | |
| Alanyeset | χώρᾱ | χώρᾱ | χῶραι | γλῶττᾰ | γλώττᾱ | γλῶτται | σχολή | σχολᾱ´ | σχολαί | νεᾱνίᾱς | νεᾱνίᾱ | νεᾱνίαι |
| Tárgyeset | χώρᾱν | χώρᾱ | χώρᾱς | γλῶττᾰν | γλώττᾱ | γλώττᾱς | σχολήν | σχολᾱ´ | σχολᾱ´ς | νεᾱνίᾱν | νεᾱνίᾱ | νεᾱνίᾱς |
| Birtokos eset | χώρᾱς | χώραιν | χωρῶν | γλώττης | γλώτταιν | γλωττῶν | σχολῆς | σχολαῖν | σχολῶν | νεᾱνίου | νεᾱνίαιν | νεᾱνιῶν |
| Részes eset | χώρᾳ | χώραιν | χώραις | γλώττῃ | γλώτταιν | γλώτταις | σχολῇ | σχολαῖν | σχολαῖς | νεᾱνίᾳ | νεᾱνίαιν | νεᾱνίαις |
| Megszólító eset | χώρᾱ | χώρᾱ | χῶραι | γλῶττᾰ | γλώττᾱ | γλῶτται | σχολή | σχολᾱ´ | σχολαί | νεᾱνίᾱ | νεᾱνίᾱ | νεᾱνίαι |
Névelő ragozása[szerkesztés]
| Masculinum | Femininum | Neuterum | |||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| Sing. | Dual. | Plur. | Sing. | Dual. | Plur. | Sing. | Dual. | Plur. | |
| Nominativus | ὁ (ho) | τώ (tó) | οἱ (hoi) | ἡ (hé) | τώ (tó) | αἱ (hai) | τό (to) | τώ (tó) | τά (ta) |
| Genitivus | τοῦ | τοῖν | τῶν | τῆς | τοῖν | τῶν | τοῦ | τοῖν | τῶν |
| Dativus | τῷ | τοῖν | τοῖς | τῇ | τοῖν | ταῖς | τῷ | τοῖν | τοῖς |
| Accusativus | τόν | τώ | τούς | τήν | τώ | τάς | τό | τώ | τά |
| Vocativus | ῶ | ῶ | ῶ | ῶ | ῶ | ῶ | ῶ | ῶ | ῶ |
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Bár a metrikában néhol más hangok is összemosódhatnak, mint pl. az attikai időtartam-áttételes (-εως végződéssel képzett) magánhangzópárok esetében, amely közelítőleg "-jósz"-ként hangozhatott.
- ↑ Vö. az összevont igék ragozását: ποιέ+ει>ποιεῖ, δουλο+ομεν>δολοῦμεν.
- ↑ Csupán ezeknél a kapcsolatoknál: γγ (nk), γκ (nk), γχ (nkh), γξ (nx).
- ↑ Ld. Halikarnasszoszi Dionüsziosz: Περὶ συνθέσεως ὀνομάτων, 12. fejezet.
- ↑ Érdekes etimológia: görög προσ+ῳδία > óda, latinul ad+centus > cano, canere > énekelni. Sokan nevezik a görögöt inkább dallamhangsúlyosnak, ugyanis a klasszikus (pl. kínai) tonális hangsúlynál egy-egy intonációnak már jelentésmegkülönböztető szerepe van, és ilyen funkció az ógörögben csak ritkán áll fenn.
- ↑ Morának nevezzük a hagyományos nyelvtanban a magánhangzók hosszúságának mértékegységét. Egy morának felel meg pl. a magyar nyelv rövid magánhangzói (ebben az esetben a hang monomoraikus), két morának, ha a magánhangzó, mint a magyarban, hosszú (ebben az esetben bimoraikus).
- ↑ Ld. Geldart, Edmund Martin: The Modern Greek Language in Its Relation to Ancient Greek
- ↑ Megj.: Két kivételes eset van: a névszók magánhangzó-deklinációjának az -αι, -οι többesszámú alanyesetben levő végződései (sg. nom.: ἄνθρωπος > pl. nom. ἄνθρωποι) és az attikai hangmérték-áttétel (metathesis quantitatis) az -ις végű főnevek birtokos esetében, ahol egyesszámban megmaradt az eredeti harmadéles szó (sg. nom. θέσις > sg. gen. θέσηος > sg. gen. θέσεως (tétel), többes szám pedig ezt követte (pl. gen. θέσεων).
- ↑ Megj.: Ahogy a harmadéleseknél, úgy a másodhajtott névszóknál is rövidnek vagy monomoraikusnak számít a magánhangzó-deklináció többes számú -αι, -οι végződései. Pl. sg. nom. χώρᾱ > pl. nom. χῶραι (vidék, vidékek)
- ↑ Bizonyos régebbi bizánci átírási hagyományokban a mellékmondatok végén is eltompulnak a végéles szavak, és csak a főmondat végén nem tompul el, a modern átírásban viszont egyik esetben sem.
- ^ a b Maywald: Görög nyelvtan ISBN 963-17-3228-2, 8. oldal
- ↑ A különbség voltaképpen csak az eltérő hagyományú felosztásból adódik, nyelvészeti értelemben a rendszer teljesen azonos: -a és -o tövű névszók két csoportját különböztetünk meg a voltaképpen egy csoportot alkotó msh-tövűektől (és félhangzósoktól). A latin grammatikai hagyományban az első két deklináció ugyancsak az -a és -o tövű névszóké, de az msh-tövűeket hagyományosan két külön deklinációba osztják (-i, gyenge i és msh), a voltaképpen félhangzós gyökerű u-decl. is külön áll, és van egy szakadár 5. decl. az -e tőnek. A görög felosztás, melynek a szisztémája már nyelvészeti alapokon szilárdult meg, szigorúbban követi a tőtípusokat.
További információk[szerkesztés]
- Bolonyai Gábor - Forró Orsolya - Kulin Veronika: Istenek beszélgetései. Ógörög nyelvkönyv: http://mek.oszk.hu/04800/04898/
- Recenziók az Istenek beszélgetései című nyelvkönyvről: http://www.typotex.hu/index.php?page=recenziok&book_id=266
- A „kottázó” görögök – a hangsúlyról és annak jelöléséről (Szigetvári Péter, Nyest, 2011. november 11.)

