Italikus nyelvek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Italikus nyelvek
Beszélik Latin-Európa és Latin-Amerika országai
Terület ókori Itália, majd a Földközi-tenger vidéke, később Amerika is.
Beszélők száma ~850 millió fő
Nyelvcsalád Indoeurópai nyelvcsalád
   italiko-kelta ág
    italikus nyelvek
Ágak latinfaliszkuszi csoport
újlatin nyelvek
oszkumber csoport
venét nyelv
Írásrendszer latin, etruszk, görög
Iron Age Italy.png
Az ókori Itália nyelvei

Az italikus vagy itáliai nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád egyik déli ágát alkotó, az ókor folyamán Itália területén beszélt, ma pedig – az újlatin nyelvek révén – a világ jelentős részén elterjedt nyelvek és dialektusok megnevezése. Róma terjeszkedésével a latin kiszorította Itália többi italikus nyelvét, amelyek azonban az egyes olasz dialektusokra máig kimutatható hatást gyakoroltak (főleg hangtanilag). Mivel az italikus nyelvek ma élő egyedüli ága a latin nyelv leszármazottaiból áll (→újlatin nyelvek), az italikus nyelveket egyes források gyakran egyszerűen az újlatin nyelvekkel azonosítják. Az italikus nyelvek a hangtani fejlődés szempontjából az indoeurópai nyelvcsalád ún. kentum nyelveihez tartoznak (→kentum–szatem izoglossza).

Csoportosításuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az italikus nyelvek genetikus besorolását az indoeurópai nyelvcsaládon belül, és kapcsolatait az alábbi ábra[1] szemlélteti:

Indoeurópai nyelvcsalád

  • italikus nyelvek
    • latin–faliszkuszi csoport
    • szabell (oszk–umber) csoport (†)
      • oszk vagy szamnisz (†)
      • umber alcsoport
        • umber (†)
        • paelignus (†) NV?
        • marsus (†) NV?
        • marrucinus (†) NV?
        • vestinus (†) NV?
        • volscus (†) NV?
      • délpicén vagy szabin (†)
    • északi csoport

Történetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az indoeurópai nyelveket beszélő népek északi irányból, valószínűleg több hullámban érkezhettek Itáliába az i. e. II-I. ezredforduló körüli időkben. A ránk maradt nyelvi anyag alapján valószínűsíthető, hogy létezett egy italikus alapnyelv, amelyből a történetileg ismert változatok származtak, ennek földrajzi helye azonban bizonytalan. A legjobban dokumentált ókori italikus nyelvek a jól ismert latinon kívül az oszk és az umber.[4]

Példamondatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hasonlóság szemléltetésére egy rövid példamondat („Szobrok, amelyek a veteményeskertben vannak”) néhány italikus nyelven:

  • latin: Statuae quae sunt in horto.
  • oszk: Status pus set hurtin.
  • spanyol: Estatuas que están en el huerto.
  • olasz: Statue che sono nell’orto.

Érdekesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerb Antal Utas és holdvilág című művében a „hiteles” etruszk mondat, a Foied vinom pipafo, cra carefo valójában erős faliszkuszi hatást mutató ólatin emlék (aranykori változatban így hangzana: Hodie vinum bibam, cras carebo), jelentése körülbelül: „Ma bort iszom, holnap nem lesz” (megfigyelhető jellegzetességek: a foied elején a media aspirata (FH) a későbbi h helyett még f körüli hang, a bibo reduplikált imperfectumot használ, a cras végéről hiányzik a réshang (alkalmasint az ejtés nyomán), a carefo alakban a futurumi rag szintén az eredeti BH nyomán f-ként jelenik meg.

Jegyzetek és forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Az NV index nyelvváltozatot, a † kihalt nyelvet vagy dialektust jelöl. A ? azt jelenti, hogy a nyelv/dialektus adott csoportba való tartozása, illetve maga a csoport létezése – mint genetikusan összefüggésbe hozható nyelvek/dialektusok – kétséges.
  2. Felfogható a latin egyik ókori változatának is.
  3. Nem tévesztendő össze a ma beszélt velencei (venetói) nyelvvel, amely északolasz nyelvváltozatnak tekinthető.
  4. A világ nyelvei, Akadémiai kiadó, Budapest, 1999, 607.