Romania

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Romania, ritkábban Latin-Európa, összefoglaló elnevezés azokra az egykori Római Birodalomhoz tartozó európai területekre és országokra, ahol ma valamilyen újlatin (régi elnevezéssel „román”) nyelvet beszélnek, vagy beszéltek. Az elnevezés a 4. századból származik, ugyanis a latin nyelvre a lingua Latina mellett olykor a lingua Romana, vagyis a „rómaiak nyelve” elnevezést használták, amikor Róma hatalmát, műveltségét, valamint a latin nyelv eredetét és fontosságát akarták kihangsúlyozni más nyelvekkel – főként a vetélytárs göröggel – szemben.

Kiterjedése és felosztása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újlatin nyelvek státusza a Romania területén
  csak újlatin nyelv a hivatalos nyelv
  újlatin nyelv regionálisan, vagy más nyelvvel együtt hivatalos
  az össznépességre nézve jelentős újlatin nyelvhasználat
  jelentős újlatin nyelvű regionális kisebbség

Hagyományos értelemben Romaniához tartozott az egész Római Birodalom területe, annak legnagyobb kiterjedése idején. A mai értelemben vett Romaniához tartozik (keletről nyugat felé haladva): Moldova, Románia és a Balkán egyes részei (ahol különböző keleti újlatin nyelveketaromán, isztroromán, meglenoromán, valamint a már kihalt dalmát – beszélnek), Olaszország (Itália) és a hozzá tartozó szigetek (Szicília, Szardínia), Svájc (két újlatin nyelve az olasz és a rétoromán dialektusokhoz tartozó romans), Franciaország és a hozzá tartozó Korzika szigete, valamint az Ibériai-félsziget (Spanyolország, Portugália, Andorra) és a hozzá tartozó Baleár-szigetek.

Nyelvészetileg Romaniát a beszélt újlatin nyelvek bizonyos sajátosságai alapján keleti és nyugati részre lehet osztani. A két terület közötti választóvonal a La Spezia és Rimini olasz városokat összekötő képzeletbeli egyenes lenne, amelytől északra, illetve nyugatra a nyugati, délre, illetve keletre a keleti újlatin nyelveket beszélik. Konvencionálisan a keleti latinsághoz azok a nyelvek tartoznak, amelyek megtartották a latin szóközi zöngétlen zárhangokat, viszont elvesztették a szóvégi -s-t, és a többes számot magánhangzóval (-e, -i) képzik (idetartoznak a román, az egykori dalmát, valamint a közép- és délolasz nyelvváltozatok, beleértve az irodalmi – vagy sztenderd – olaszt); Nyugat-Romaniát pedig azok a nyelvek alkotják, amelyekben a szóközi zöngétlen zárhangok zöngésültek vagy eltűntek, de megőrizték a latin szóvégi -s-t és a többes számot ezzel képzik (az előbb felsoroltakon kívül az összes újlatin nyelv/nyelvjárás).

A nyugati latinság vagy Nyugat-Romania (Franciaország és az Ibériai-félsziget) nyelvészetileg viszonylag egységes dialektuskontinuumot alkot. Említést érdemel, hogy az egyetlen elszigetelt, nem a latinsághoz tartozó népcsoport a máig homályos eredetű baszkok, akiknek nyelve ‑ amely valószínűleg hatott az Ibériai-félsziget és Franciaország déli részén beszélt újlatin nyelvek hangtani fejlődésére – mégcsak nem is indoeurópai: ebből a szempontból Nyugat-Európában is egyedülálló „szigetet” alkotnak.

A „Romania Nova”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bizonyos újlatin nyelvek (spanyol, portugál, francia) a középkori gyarmatosítások folytán Európán kívüli területekre is kiterjedtek. E területeket az 1971-ben tartott Québec-i, illetve az 1977-es Rio de Janeiró-i „Romanisztikai Kongresszusok” óta Romania Nova névvel illetik. A legtöbben a spanyolt (Kanada és Brazília kivételével csaknem az egész amerikai kontinensen), és a portugált (hivatalos nyelv Brazíliában és néhány afrikai országban) használják, a francia hivatalos a kanadai Québecben, valamint számos afrikai és óceániai országban második hivatalos nyelv a helyi (törzsi) nyelvek mellett.

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Manual de lingüística románica, José Enrique Gargallo Gil — Maria Reina Bastardas (coords.), Ariel Lingüística, Barcelona, 2007. ISBN 9788434482685.
  • Historia de la lengua española. Rafael Cano (coord.). Barcelona: Ariel Lingüística. 2005. ISBN 8434482614