Prákrit nyelvek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A prákrit nyelvek (szanszkrit jelentése: természetes) az i. e. 6. század és az i. sz. 11. század közötti irodalmi nyelvek gyűjtőneve. Az indoárja nyelvek csoportjába tartozik, nyelvtörténetileg középind nyelvek néven is ismert. Buddha ezt a nyelvet használta (páli), a buddhizmus általános nyelve.

Kategóriái:

Prákrit világi irodalomról nem beszélhetünk, bár a szanszkrit drámákban a nők és az alacsonyabb kasztok tagjai középind nyelveken beszélnek.

Jellemzői[szerkesztés]

A szanszkrithoz képest egyszerűsödés figyelhető meg a szó végi mássalhangzók és a zenei hangsúly terén, amik eltűntek (illetve az utóbbi erősségi hangsúllyá alakult. Az 'r' hangzó visszaszorul és a mássalhangzócsoportok előre- vagy hátrahasonulással megkettőződnek (dharma→dhamma). Gyakori a zöngésülés.

Az egyes szám és a többesszám mellől a kettős szám elmaradt. Az esetek száma csökkent, így a birtokos és a részes eset összeolvadt. A nemek megmaradtak.

Az igeragozás egyszerűsödött, múlt idő nem létezik, csak jelen és a jövő. A múlt idő kifejezése a múlt idejű melléknévi igenév használatával történik.

A szórend, akárcsak a szanszkritban, kötetlen.

Források[szerkesztés]