Ugrás a tartalomhoz

Galloromán nyelvek

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A galloromán nyelvek az újlatin nyelvek nyugati ágának egyik csoportja, amelyek az ókori Gallia, vagyis a mai Franciaország, Svájc bizonyos tartományai, illetve Olaszország északi részén alakultak ki. Két kisebb csoportra oszthatók: galloitáliaira, amelybe az észak-itáliai dialektusok, valamint gallorhaetiaira, ahová a francia és a rétoromán nyelvváltozatok tartoznak. (Az okcitán és a katalán besorolásának kérdését lásd az iberoromán nyelveknél.) A galloromán nyelvek nyelvtanilag és hangtanilag az iberoromán nyelvekhez állnak legközelebb.

Főbb közös jellemzőik

[szerkesztés]
  • A többes számot – a galloitáliai dialektusok kivételével – -s hozzáadásával képzik. A nyelvészek álláspontja szerint történetileg a galloitáliai nyelvek is -s hozzáadásával képezték a többes számot (ennek maradványai megtalálhatóak pl. egyes lombard szóalakokban: tütt [tyt] / tb. tücc [tyʧ] < *tüts), azonban a kétnyelvűség és az olasz hatás miatt elvesztették a szóvégi -s hangot.
  • A magánhangzók közötti [p, t, k] zárhangok zöngésültek, a franciában és bizonyos galloitáliai dialektusokban el is tűntek.
  • A szavak alaktanilag erősen redukálódtak, a szóvégi -e, -o magánhangzókat (a francia az -a-t is), illetve vele együtt az utolsó szótagot, valamint a franciában az -s-t is elvesztették.
  • A szóalakok nagymértékű rövidülése következtében kiterjedt a különböző módosító szók, személyes névmások, valamint az igei körülírások használata (pl. kötelező érvényű az igei hangsúlytalan személyes névmások használata).

Csoportosításuk

[szerkesztés]

 megjegyzés: A galloromán nyelvek csoportosítását nehezíti a nyelv és dialektus problematikája: a hagyományos nyelvészeti források csak francia, okcitán és rétoromán nyelveket különböztetnek meg; a galloitáliai dialektusokat csak „északolasz nyelvjárásoknak” tekintik.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. VNY p. 1469: „galloromán (galliai) nyelvek”
  2. Az elnevezés onnan ered, hogy ezekben a nyelvváltozatokban az „igen”-t a latin HOC [EST] ILLUD, ’az az’ kifejezésből származó szóval mondják.
  3. Átmenetet képez a francia és az okcitán dialektusok között.
  4. Az elnevezés onnan ered, hogy ezekben a nyelvváltozatokban az „igen”-t a latin HOC, ’az’ kifejezésből származó szóval mondják.
  5. Az Ethnologue az okcitánt az iberoromán nyelvekhez sorolja.

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]

Források

[szerkesztés]