Lingua franca

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Lingua franca
Beszéliknincs beszélője
Terület Tunézia, Földközi-tengeri szigetek
NyelvcsaládPidzsin nyelvek
   újlatin alapú
    lingua franca
Írásrendszer Latin ábécé
Hivatalos állapot
Hivatalos sehol nem volt hivatalos
Gondozza nincs szabályozva
Nyelvkódok
ISO 639-3pml

A lingua franca, más néven franco vagy sabir a Földközi-tenger körzetében használt kevert nyelv volt, amely közvetítőnyelvként szolgált főleg kikötőkben. Egyes feltevések szerint már a keresztes hadjáratok idejében jelent meg (1113. század), de főleg abban a időszakban terjedt el, amikor Velence és Genova uralták gazdaságilag a térséget (13. század), és használata a 19. század közepéig tartott.[1][2][3] Főleg európai kereskedők használták török és arab partenereikkel,[2] de tengerészek is, valamint francia diplomaták az algíri és tuniszi elöljárókkal a francia megszállás előtt.[3] Elsajátították olyan keresztények is, akiket magrebi muzulmán kalózok fogtak el és rabszolgákként adtak el ezeken a területeken. Ezen a nyelven kommunikáltak velük a fogvatartóik.[4][5]

Általában úgy tekintik, hogy a lingua franca ugyanaz a nyelv, amely a sabir elnevezéssel létezett.[3][6][7] A lingua franca elnevezés latin és olasz,[1] és egyes szerzők szerint eredetileg a középkori latin nyelvet nevezték így,[8] de mások szerint a franca jelző onnan ered, hogy a közel-keletiek „frankok”-nak nevezték az európaikat.[2] A sabir elnevezés a saber ’tudni’ spanyol,[9] portugál, katalán és okcitán főnévi igenévből származik.

Úgy a lingua franca, mint a sabir elnevezés tágabb értelmezést is kapott, beleértve nyelvészeti szakszavakként is. A lingua franca szókapcsolat általánosan „közvetítőnyelv” jelentéssel is használatos, azaz különböző anyanyelvű beszélők közötti kommunikációban használt nyelvet is jelent, beleértve ha nem kevert nyelv.[8][1][10][7][11] A francia nyelvészetben a sabir terminust használják „közvetítőnyelv” jelentéssel is, de csak kevert nyelvet értenek alatta. Ugyanakkor a francia köznyelvben pejoratív jelentése van, egymástól elütő elemekből álló, nehezen érthető nyelvezetet neveznek így.[12]

Jellegzetességei[szerkesztés]

Egyes szerzők úgy tekintik, hogy a lingua franca az első dokumentált pidzsin,[13] mégpedig az egyetlen újlatin pidzsin, olyan értelemben, hogy szókészlete főleg újlatin.[3] Viszont mások szerint különbözik a pidzsinektől,[14] amelyek rendszerint csak két nyelv között keletkeztek, vagy olyanok között, amelyeknek csak egy szupersztrátum nyelvük volt.[15]

A lingua francára elsősorban az jellemző, hogy viszonylag sok nyelvből származik a szókészlete, és közöttük nem lehet csak egyet szupersztrátumként azonosítani. Innen származik a francia nyelvészetben a lingua franca másik nevének, a „szabir”-nak az általánosítása az ilyen típusú, és ezzel a pidzsinektől különböző nyelvekre.[16] A lingua francának többnyire újlatin nyelvekből vannak a szavai, az olaszból,[7][3] a spanyolból, a katalánból, az okcitánból, a franciából és a portugálból.[6][9] Vannak még görög, török és arab szavai is, amelyek jövevényszavaknak számítanak, amennyiben a lingua franca újlatin nyelvnek tekintett.[3] Azonban szemantikai szempontból ez a szókészlet nagyon korlátozott, általában a kereskedelemre és a hajózásra.[6][9] Ezért a kereskedelmi nyelvek közé sorolják, olyan értelemben, mint a pidzsineket.[17]

Ez a nyelv nem volt egységes, több területi változata volt. Például a tuniszi közelebb állt az olaszhoz, az algíri pedig a spanyolhoz.[18]

Grammatikai szerkezete kezdetleges, mondattana néhány szókombinációra vonatkozó szabályból áll.[6] Sokkal analitikusabb, mint a forrásnyelvei, ami az alábbi vonásokból tűnik ki:[19]

  • Nem jelzi a számokat végződésekkel, pl. Questi Signor star amigo di mi ’Ezek az urak barátaim’ (szó szerint ’Ezek úr lenni barát tulajdonviszonyt kifejező újlatin elöljárószó én’).
  • Csak az -o-ra végződő mellékneveknek van nőnemű alakja is: bono, bona ’jó’, de prudente ’elővigyázatos’.
  • A személyes névmásoknak nincsenek különböző alakjaik alanyi, illetve tárgyi és határozói funkció szerint. Például mi jelentése ’én’ és ugyanakkor ’engem’.
  • Az igét illetően:
  • Csak két igeidőt fejez ki egyszerű alakkal:
  • A jelen időt az újlatin főnévi igenév alakja fejezi ki, amelynek ebben a nyelvben csak két végződése lehet, -ar vagy -ir, pl. mi andar ’megyek’, ti andar ’mész’ stb.
  • A múlt időt az újlatin múlt idejű melléknévi igenév alakja adja, pl. mi andato ’mentem’.
  • Egyetlen alakja van minden személyben. Például az andar ’menni’ ige alakjai jelen időben: mi andar, ti andar, ellou/ella andar, noi andar, voi andar, elli andar.
  • A melléknévi igenévnek nőnemű alakja is van, az -ato, -ata vagy az -ito, -ita végződésekkel, pl. andato, andata, fazito, fazita ’tett, csinált’.
  • A jövőbeli cselekvést és a kívántat ugyanaz a körülírás fejezi ki: bisogno mi andar ’menni fogok’ vagy ’menjek’ (szó szerint ’szükség én menni’).
  • A felszólítást a személyes névmás nélkül használt főnévi igenév fejezi ki: andar! ’menj!, menjünk!
  • A star létige a szenvedő igenem segédigéje is.

E nyelv hangtana a legközelebb az olaszéhoz áll.[3]

Dokumentáltsága[szerkesztés]

A lingua franca nem volt írott nyelv. Megjelenik mégis írásban szorványosan, főleg többé-kevésbé hű szövegrészletekben, például Carlo Goldoni, Lope de Vega, Pedro Calderón de la Barca, Molière egyes vígjátékaiban. Az utóbbi Úrhatnám polgár című komédiájában van egy hű szövegpélda:[20][21]

Lingua franca Magyar (szó szerint) Magyar
Se ti sabir,
Ti respondir;
Se non sabir,
Tazir, tazir.

Mi star Mufti.
Ti qui star ti?
Non intendir,
Tazir, tazir.
„Ha te tudni,
Te válaszolni;
Ha nem tudni,
Hallgatni, hallgatni.

Én lenni mufti.
Te ki lenni te?
Nem érteni,
Hallgatni, hallgatni.”
„Ha tudod,
Válaszolj;
Ha nem tudod,
Hallgass, hallgatss.

Én vagyok a mufti.
Te ki vagy?
Ha nem érted,
Hallgass, hallgass.”

Részletesebb forrás a lingua francáról egy rövid, 1830-ban szerző jelzése nélkül megjelent könyvecske, amely előszavában nagyon röviden leírja a nyelvet. Ezt egy lingua franca – francia szószedet követi és egy kétnyelvű társalgási rész. A munka csak az Algírban beszélt nyelvváltozatra korlátozódik, és azon franciáknak szánt, akik odamennek meghódítani a leendő gyarmatot.[22]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c Bussmann 1998, 687. o.
  2. a b c Jarceva 1990, Ли́нгва фра́нка (Lingua franca) szócikk.
  3. a b c d e f g Sala 1989, 281. o.
  4. Dictionnaire de la langue franque (A lingua franca szótára), 5. o.
  5. Egy ilyen fogoly, Emanuel d’Aranda, szabadulása után könyvet írt fogságáról, amelyben megemlítette a lingua francát és néhány szót idézett belőle. Címe Relation de la captivité et liberté du sieur Emanuel d’Aranda, jadis esclave à Alger (Emanuel d’Aranda úr, egykor algíri rabszolga elbeszélése fogságáról és szabadulásáról). 3. kiadás. Bruxelles: Jean Mommart. 1662.
  6. a b c d Bidu-Vrănceanu 1997, 425. o.
  7. a b c Dubois 2002, 285. o.
  8. a b Kálmán – Trón 2007, 35–36. o.
  9. a b c Constantinescu-Dobridor 1998, sabir szócikk.
  10. Crystal 2008, 282. o.
  11. Constantinescu-Dobridor, lingua franca szócikk.
  12. TLFi, sabir, szócikk, C pont.
  13. Például Bussmann 1998 (687. o.).
  14. Például Bidu-Vrănceanu 1997 szerint (425. o.).
  15. Crystal 2008, 369. o.
  16. Dubois 2002, 415. o.
  17. Bussmann 1998, 687. és 1022. o.
  18. Dictionnaire de la langue franque, 6. o.
  19. Dictionnaire de la langue franque (7–8. o.) és Sala 1989 (281. o.) nyomán. o.
  20. Cibois 2012.
  21. Ez a szöveg török nyelvűként van megnevezve, és Jourdain úr, az úrhatnám polgár lányának a kedvese énekli el a török szultán fiának adva ki magát, valamint muftinak (jogi tanácsadónak) titulálva önmagát. Azért teszi, hogy feleségül vehesse a lányt, mert Jourdain úr nem akarja polgárhoz adni. A szöveg elhangzásának alkalma egy énekes és táncos „szertartás”, amely alatt a „mufti” úgymond török nemesi címet adományoz Jourdain úrnak (4. közjáték, a 4. és az 5. felvonás között).
  22. Dictionnaire de la langue franque, 10. o.

Források[szerkesztés]

  • (franciául) Cibois, Philippe. Lingua franca. La question du latin (A latin nyelv kérdése). 2012. március 18 (Hozzáférés: 2019. november 8.)
  • (románul) Constantinescu-Dobridor, Gheorghe. Dicționar de termeni lingvistici (Nyelvészeti terminusok szótára). Bukarest: Teora, 1998; az interneten: Dexonline (DTL) (Hozzáférés: 2019. november 8.)
  • (franciául) Dubois, Jean et al. Dictionnaire de linguistique (Nyelvészeti szótár). Párizs: Larousse-Bordas/VUEF. 2002
  • (románul) Sala, Marius (szerk.). Enciclopedia limbilor romanice (Az újlatin nyelvek enciklopédiája). Bukarest: Editura Științifică și Enciclopedică. 1989. ISBN 973-29-0043-1

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]