Tájszó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A tájszó egy nyelv olyan szava, amely nem található meg az írott és beszélt köznyelvben, csak egy, vagy több nyelvjárásban (Magyar nyelvjárások), így fő jellemzője a területi kötöttsége.[1] A tájszavak besorolása problémás, mivel a köznyelvi és nyelvjárási szókészlet közötti átmeneti sávban helyezkednek el (Népnyelvi, regionális köznyelvi szavak). Ebből kifolyólag a tájszavak nem tartoznak egyértelműen a standard nyelvhez, de a nyelvterület nagyobb részén használatosak. Ezen elv szerint tehát besorolásuk a következő módokon lehetséges:

  1. Tájszavak közé kerülnek,
  2. Köznyelv és tájnyelv közti átmenetet képezik,
  3. Regionális köznyelvi szavaknak, népnyelvi szavaknak tekintjük őket.[2]

A tájszókészlet változása[szerkesztés]

A tájszók és változataik egy része már az ómagyar korban is csak egy-egy nyelvjárásban élt. Főként a felvilágosodás és a reformkor hozott változást, amikor számos addigi tájszó került be az irodalmi nyelvbe. A 20. századtól ennek a folyamatnak pont az ellenkezője figyelhető meg: a köznyelv szavai hatolnak be a nyelvjárásokba. A szókészlethez hasonlóan a tájszóállomány folyamatos változása jellemző.

Tájszó-tárak és tájszótárak[szerkesztés]

A nyelvjárási szótárakat meg kell különböztetnünk annak megfelelően, hogy milyen céllal készültek. Azok a szótárak, amelyek csak a köznyelvbe ismeretlen szavakat tartalmazzák a tájszó-tárak, s amelyek a köznyelvben is ismerteket is felgyűjtötték, a tájszótárak. Az első magyar összegző munka a Magyar Tudós Társaság ösztönzésére 1838-ban készült el. (Magyar tájszótár. Buda, 1838.) A szótár 9500 tájszót és kifejezést tartalmaz a magyar nyelvterület minden részéről. A munkát Szinnyei József folytatta, akinek köszönhetően elkészült a Magyar tájszótár I-II, amely kötetei 1893-ban és 1901-ben jelentek meg. A két kötet összesen hozzávetőleg 35000 tájszót tartalmaz. A harmadik, legújabb általános tájszótárunk ötletét Bárczi Géza vetette fel, majd B. Lőrinczy Éva főszerkesztő vezetésével indultak meg a munkálatok. Eredménye egy ötkötetes munka, közel 120000 tájszóval. (Új magyar tájszótár I-III., Bp., 1979-1992.) Az általános tájszótárakon kívül említést tehetünk még regionális szótárakról (egy-egy régió szókészletét tartalmazó szótár), helyi szótárakról (egy település szókészletét: a köznyelvivel megegyező, és az attól eltérő szavakat is tartalmazó szótár), helyi tájszótárakról (egy településnek a köznyelvben nem használatos szavait tartalmazó szótár)

A tájszavak csoportjai[szerkesztés]

E szavak osztályozásánál is az elsődleges szempont a köznyelvhez való viszonyítás. A két fő kritérium a besoroláskor az alak és a jelentés (funkció), valamint a kommunikáció. Ezt figyelembe véve a tájszavak különbözhetnek a köznyelvtől, vagy alakjukban, vagy jelentésükben, vagy mindkettő eltérhet; a második szempont szerint pedig megkülönböztethetünk a köznyelvi alapon érthető és nem érthető tájszavakat.

Típusok Jellemzője Példák
I. Valódi tájszó A köznyelvben is meglévő fogalmat más hangsorral jelöl, vagy olyan fogalma, dolgot nevez meg, amelyre a köznyelvben nincs kifejezés.

Ez a szó a köznyelvben ismeretlen, a köznyelvi beszélő nem érti.

himpér (málna), tengeri, pityóka, zalámpul (csavarog)

kópic - vesszőből font öblös tárolóedény

II. Jelentésbeli tájszó A köznyelvben is meglévő szót más jelentésben használja.

A köznyelvi beszélő nem érti, vagy félreérti.

bogár (légy), medence (fateknő), züödág (fenyőgally)
III. Alaki tájszó A vele megegyező köznyelvi szótól kiejtésében, hangalakjában tér el.

A köznyelvi beszélő számára általában érthető, köznyelvi megfelelőjével való összetartozása felismerhető.

borgyazik, ínëkül, szüvessíg, főd, magos


Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Kiss Jenő (szerk.): Magyar dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 376. ISBN 9633798795
  2. Kiss Jenő (szerk.): Magyar dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 376. ISBN 9633798795

Külső hivatkozások[szerkesztés]