Gyarmat (terület)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A gyarmat valamely állam fennhatósága alatt álló terület. A gyarmat közigazgatásának legfelsőbb szintjét a gyarmatosító ország ellenőrzi, és nincs saját nemzetközi képviselete.

A gyarmaton élő lakosság sok esetben nem rendelkezett ugyanazokkal a jogokkal, mint a gyarmatosító ország lakossága.

Az első európai gyarmatbirodalmat Portugália alakította ki a felfedezések korában. Ezt követően Spanyolország, a Brit Birodalom, Franciaország, Hollandia és Németország is elkezdte a gyarmatosítást. Európán kívül a legtöbb ország egy gyarmatbirodalom részévé vált. A gyarmatokon belül sajátos szerepe volt Ausztráliának, ami az Egyesült Királyság fegyenctelepeként működött. Hasonló szerepe volt Franciaországban a Francia Guyanahoz tartozó Ördög-szigetnek.

A gyarmatok függetlenedési folyamata 1776-ban az amerikai függetlenségi nyilatkozattal vette kezdetét és eltartott a 20. századig.

Minden bizonnyal már az ókortól kezdve léteznek gyarmatok, habár a két fogalom nem teljesen ugyanaz. Az ókori népek (elsősorban a hellének és a föníciaiak-punok) városállamai más, alárendelt városállamokat hoztak létre, nem egy terület fölött uralkodtak. Ennek nyersanyagait ugyanúgy behozták és felhasználták, de nem igáztak le és nem térítettek őslakosokat, mint az Újkorban. A Római Birodalom provinciái sem voltak teljesen egyenrangúak, mindegyik az itáliai lakosok ellátásában, a latin civilizáció terjesztésében játszott szerepet. A gyarmatosítás, mint fogalom igazságossága számos vitát robbantott már ki. A gyarmat a gyarmatosítók számára mindig előnyös, ám sokszor ártatlan bennszülötteket hódoltatnak meg, békés országokat döntenek meg. Ebből a szemszögből negatív cselekvés, ám gyarmatok természetesen lakatlan, arra alkalmas vidékeken is kialakultak. Egyes történészek a keresztes hadjáratokat tartják az első gyarmatosításoknak, de ezt több sebből is vérzik, hiszen mint tudjuk, inkább veszteséges és igen költséges volt a fenntartásuk. Akkor beszélünk gyarmatról, ha telepesek érkeznek az adott (nem feltétlenül újonnan felfedezett) területre az anyaországból. A bevándorlók igyekeznek teljes egészében átvinni és népszerűsíteni kultúrájukat, bár volt rá példa (zarándokatyák 1621-ben), hogy éppen az anyaország vallásával kerülnek összetűzésbe. A gyarmatosító állam egy képviselőt (rendszerint kormányzót) küld a gyarmatra és megpróbálja rá kiterjeszteni törvényeit. Ennek ellenére nem teljes jogú része az országnak, bizonyos kiváltságokat élvezhetnek (főként a kezdetekkor) vagy éppen több teher nyomja az ott lakókat. Ez utóbbi vezet a különböző lázadásokhoz, végül általában a teljes függetlenség kiharcolásához. Ilyenkor általában megőrzik a gyarmatosító ország nyelvét és a terület nevét, de ez részben korlátozza szuverenitásukat. Arra még nem volt példa, hogy egy gyarmat addig marad idegen kézen, hogy az anyaállam teljesen kiaknázza készleteit, viszont előfordulhatott volna, mert a kolonizációnak nem feltétlenül a területi expanzió a célja. Ma is számos gyarmat létezik, főleg a Csendes-óceánon, de a Nemzetközösség tagjai (Ausztrália, Új-Zéland) sem teljesen különállóak. A leghíresebb, gyarmatokon is lezajlott háború a hétéves háború (Amerikában francia és indián háború) volt.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]