Német Délnyugat-Afrika

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Német Délnyugat-Afrika
német gyarmat
1884. április 24.1915. július 9.
Német Délnyugat-Afrika címere
Német Délnyugat-Afrika címere
Német Délnyugat-Afrika zászlaja
Német Délnyugat-Afrika zászlaja
Német gyarmatok Afrikában, Német Délnyugat-Afrika sötétkék színnel jelölve
Német gyarmatok Afrikában, Német Délnyugat-Afrika sötétkék színnel jelölve
Általános adatok
Fővárosa Otjimbingwe (1885-1891)
Windhoek (1891-1915)
Grootfontein (1915)
Terület 835.100 km²
Népesség kb. 200.000 fő (1904)
Hivatalos nyelvek német
Beszélt nyelvek herero, afrikaans, nama
Pénznem aranymárka
Kormányzat
Államforma gyarmat
Államfő I. Vilmos (1871-1888)
III. Frigyes (1888)
II. Vilmos (1888-1918)
Kormányfő Birodalmi Megbízott
Dr. Heinrich Ernst Göring (1884-1890)
Tartományfőnök
Louis Nels (1890-1891)
Curt von François (1891-1894)
Theodor von Leutwein (1894-1898)
Kormányzó
Theodor von Leutwein (1898-1905)
Friedrich von Lindequist (1905-1907)
Bruno von Schuckmann (1907-1910)
Theodor Seitz (1910-1915)
Elődállam
Utódállam
Dél-afrikai Unió 
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Német Délnyugat-Afrika témájú médiaállományokat.

Német Délnyugat-Afrika (Deutsch-Südwestafrika) a mai Namíbia területén 1884 és 1915 között fennálló német gyarmat volt. Az első világháború után a területet a Dél-afrikai Unió kapta meg mandátum területként a Népszövetségtől.

Az első gyarmatosítók[szerkesztés]

Az első európaiak, akik kapcsolatot teremtettek a terület lakosságával Diogo Cão és Martin Behaim vezetésével tengerészek és kerekedők voltak 1486 januárjában. Nem sokkal később a híres portugál hajós és felfedező, Bartolomeu Dias az Indiába való tengeri út keresése közben szintén elhaladt a terület partjai előtt, a mai Namíbiai tengerpartját elsőként a német Heinrich Hammer térképén, az Insularium Illustratumon ábrázolták 1496-ban.[1] A következő évszázadokban létrejöttek az első európai telepek a térségben, ezek azonban kicsik és kezdetlegesek maradtak. A Londoni Hittérítő Társaság (London Missionary Society) 1805 februárjában alapított egy kicsiny missziót Blydeverwachtban, de az erőfeszítéseiket kevés siker koronázta. 1840-ben aztán minden minden tevékenységüket átadták a Rajnai Hittérítő Társaságnak (Rheinische Missionsgesellschaft). Ezen társulat első képviselői Franz Heinrich Kleinschmidt és Carl Hugo Hahn volt, akik 1842 októberében és decemberében érkeztek meg. A rajnai hittérítők szerte az országban templomokat alapítottak, kezdetben a kultúra terjesztésében, majd később a politikai életben játszottak fontos szerepet. Velük egy időben a kereskedők és földművesek is megérkeztek, akik lerakatokat és birtokokat létesítettek szerte az országban.

A német gyarmat története[szerkesztés]

A német gyarmat megszervezése és fejlődése[szerkesztés]

Volt átnyúló megjelölés: Német Protektorátus - Brit terület

Franz Adolf Eduard Lüderitz, brémai kereskedő azzal a kéréssel fordult Bismarck kancellárhoz 1882. november 12-én, hogy a jövőben megépítendő dél-afrikai telephelyének garantálja a biztonságát. Miután ezt megkapta, az alkalmazottja, Heinrich Vogelsang megvásárolta az Angra Pequena nevű földdarabot egy helyi törzsfőnöktől, ahol aztán megalapították Lüderitz városát. Lüderitz, hogy a brit beavatkozást elkerülje, a Német Birodalom fennhatósága alá rendelte a területet 1884. április 24-én. A helyzet tisztázása érdekében a Német Császári Haditengerészet cirkálója, a Nautilus 1884 elején érkezett meg. A kedvező jelentés és a britek hallgatólagos beleegyezésével újabb hajók látogattak el Délnyugat-Afrikába, a Leipzig és az Elisabeth. A német zászló végérvényesen 1884. augusztus 7-én jelent meg Afrika ezen szegletében. A német igényeket a Berlini konferencia ideje alatt erősítették meg és az újonnan kinevezett Nyugat-Afrikai biztos, Gustav Nachtigal ugyanezen év októberében a Möwe fedélzetén megérkezett.[2]

A Német Gyarmati Társaság Délnyugat-Afrikáért (Deutsche Kolonialgesellschaft für Südwest-Afrika röviden DKGSWA) elnevezésű szervezetet 1885 áprilisában hozták létre német bankárok, iparmágnások és politikusok támogatásával. Ez az új társaság azután hamarosan felvásárolta Lüderitz hanyatló vállalkozásait.[3]

Nem sokkal ezután Lüderitz belefulladt az Oranje folyóba egy 1886-os expedícióján során. Halálát követően a Társaság megvásárolta Lüderitz minden föld- és bánya jogát, melyekkel a Bismarck által kijelölt politikát folytatták, azaz a közpénzek helyett a magántőkét részesítették előnyben a gyarmatok fejlesztése érdekében. Ugyanezen év májusában az uralkodó nevében a terület élére Heinrich Ernst Göringet nevezték ki mint Birodalmi Főmegbízott, aki Otjimbingweban felállította a közigazgatást. Ekkor, 1887. április 17-én fogadták el azt a törvényt amely más-más jogokat biztosított az európaiaknak és a bennszülött lakosságnak.[4]

A "Christuskirche" és a "Südwest Reiter" Windhoek-ben

Ennek hatására az elkövetkező néhány évben fokozatosan romlott a viszony a gyarmatosítók és a bennszülöttek között. Ráadásul a walvis bayi brit telepesek valamint a sok, apró földbirtokkal rendelkező telepes és a hittérítők is bonyolították a helyzetet. A szerződések, megállapodások és viták bonyolult hálózata azt eredményezte, hogy folyamatosan nőt az elégedetlenség ebben a térségben. Mindezek hatására 1888-ban Otjimbingwebe érkezett az első Schutztruppe (gyarmati Véderő) osztag, amely 2 tisztből, 5 altisztből és 20 fekete katonából állt.[5]

Az év végére a német megbízott a sikertelen tárgyalások ellenére kikényszerítette, hogy Walvis Bay őslakói elhagyják a földjeiket. A Délnyugat-Afrikai Társaság az 1890-es évekre közel került a csődhöz, ezért Bismarckhoz fordultak segítségért és csapatokért is. A területet 1890-ben Koronagyarmattá nevezték ki és kisegítő csapatok is érkeztek. Még ugyanebben az évben a Helgoland–Zanzibár-egyezmény értelmében a gyarmat területét a Caprivi-sávval sikerült növelni, amely ígéretes kereskedelmi útvonalnak tűnt.[6]

Lázadás a német uralom ellen és a megtorlás[szerkesztés]

Az első hottentotta felkelés a német gyarmati rendszer ellen 1893 és 1894 folyamán zajlott le. Ennek vezetője a mára legendássá lett Hendrik Witbooi volt. Az ezt követő években folyamatosan kisebb-nagyobb lázadások, felkelések robbantak ki. Ezek közül a legjelentősebb az 1904 folyamán lezajlott Herero háború (más néven a Herero genocídium) volt.
Az első lövések január 12-én dördültek el és a támadások célpontjai elsősorban a távoli farmok voltak, ahol mintegy 150 fehér telepest öltek meg. A német Schutztruppe egységei és a kisegítő csapatok kezdetben nem tudtak sok mindent tenni. Amikor a hererók átmentek támadásba, többször is bekerítették Windhoeket és Okahandját, valamint elpusztították az osanai vasúti hidat is. A lázadás leverésére 14 000 fős hadsereget küldtek Németországból Lothar von Trotha altábornagy parancsnoksága alatt. Ezután már könnyedén legyőzték a lázadókat a waterbergi csatában.
Az ütközet előtt von Trotha ultimátumot küldött a lázadóknak, amelyben felszólította őket a német terület elhagyására, ellenkező esetben meg fognak halni. Erre válaszul a hererók a Kalahári-sivatag víztelen nyugati ágába, az Omaheke területre vonultak vissza, ahol nagyon sokan szomjan haltak. A németek minden víznyerő helyet őrizték és parancsba kapták, hogy lőjenek le minden hererót, akit csak meglátnak. Végül csak néhány lázadónak sikerült a szomszédos brit területeket elérnie.

Herero hadifoglyok

1904 őszén aztán a Nama törzs ismételten felkelt a németek ellen. A vezető ismét Hendrik Witbooi, valamint Jakobus Morenga („a fekete Napóleon”) volt. Ezt a lázadást végül 1907 végére, 1908 elejére sikerült leverniük a fehéreknek.

A lázadások alatt 1749 német, valamint 25 000 és 100 000 közötti herero és 10 000 nama halt meg hozzávetőlegesen.

Az I. világháború Délnyugat-Afrikában (1914-1915)[szerkesztés]

Térkép a délnyugat-afrikai hadműveletekről
Német katonák Délnyugat-Afrikában

Az első világháború 1914-es kitörését követően hamar megkezdődtek a harcok a német gyarmatokon is, melyek a britekkel szövetséges Dél-afrikai Unió 1914. augusztus 23-i hadba lépését követően Német Délnyugat-Afrikában is megindultak. Az első világháború nyílt csatározásai a térségben 1914. szeptember 13-án vették kezdetüket, miután dél-afrikai egységek intéztek támadást Ramansdrift rendőrállomása ellen. A támadásban több német telepest is foglyul ejtettek, akiket egy Pretoria melletti fogolytáborba, onnan pedig Pietermaritzburgba szállították. Szeptember 14-én dél-afrikai hadihajók tüzet nyitottak Swakopmund kikötőjére az ottani rádióállomás elhallgattatásának céljából. Ezt a hadihajók még háromszor, 23-án, 24-én és 30-án is megismételték, azonban kevés eredményt értek el. Szeptember 19-én dél-afrikai csapatok szálltak partja az ország déli részének fekvő Lüderitz kikötővárosában. A várost a támadók sikeresen elfoglalták és ezzel létrehozták a később esedékes invázió kiindulópontját. Északkeleten szeptember 21-és 23. között dél-afrikai-és észak-rodéziai erők sikeresen ellenőrzésük alá vonják az ún. Caprivi-sávot, egy nappal később azonban a német gyarmati katonaság egységei foglalták el Walvis Bay dél-afrikai enklávéját. 1914. szeptember 26-án csatára került sor a dél-afrikai erők és a Joachim von Heydebreck vezette, 1800 főt számláló német alakulat között a Raman's Drifttől kb. 35 km-re levő Sandfontein mellett. A németek csapdába csalták az oázisnál itató katonákat, majd heves géppuska-és ágyútűzzel tizedelték őket. Heves tűzharcot követően a kimerült dél-afrikai katonák parancsnokukkal, Grant alezredessel együtt megadták magukat.[7][8]

Az antant hadműveletében ezt követően azonban szünet állt be, mivel a Dél-afrikai Unió területén kitört az ún. búr felkelés vagy Maritz-lázadás. Ezt a területen élő búrok robbantották ki az angolbarát kormány ellen és ebben tevékenyen részt vettek a német Schutztruppe csapatai a helyi lázadókkal az oldalukon. A felkelők kikiáltották a németbarát Dél-afrikai Köztársaságot, azonban a katonaság nagy része a kormány mellé állt és a felkelés a következő év elejére teljesen elbukott.[9] A belső lázadás leverése lehetővé tette a dél-afrikai hadvezetés számára, hogy 1914-15 fordulóján folytassa támadó hadműveleteit. A csapatok élére az ország miniszterelnöke, Louis Botha állt, aki december végére visszafoglalta a szeptemberben elvesztett Walvis Bayt, majd 1915. január 15-én elfoglalta Swakopmund kikötőjét is. Februárban német csapatok törtek be Dél-Afrika területére, de a kakamasi csatában vereséget szenvedtek Jacob Louis van Deventer csapataitól. A dél-afrikai erők több irányból támadva fokozatosan nyomultak előre a tavasz folyamán, április 21-én elfoglalták Bersebát és április 26-án újabb vereséget mértek a német csapatokra Trekkopjes mellett. Május 12-én a támadók bevonultak a németek által már korábban kiürített fővárosba, Windhoekbe.[10]

A hadjárat utolsó nagy ütközetére Otavifontein mellett került sor, ahol 800-1000 német állt szemben a túlerőben lévő dél-afrikai csapatokkal. Az eredmény nem lehetett kétséges, a németek döntő vereséget szenvedtek és a katonák az ország északi területeire szorultak. A halogató harci taktikát alkalmazó, ellátmány-és vízhiánnyal küzdő németek utolsó parancsnoka, Victor Franke csapataival végül 1915. július 9-én tette le a fegyvert Khorab mellett. A hadjárat végeredményképpen a győztesek kb. 5000 foglyot ejtettek és 59 löveget zsákmányoltak. A foglyokat számukra felállított fogolytáborokba szállították, az elfogott német tisztek többségét Okawayóba internálták.[10]

A gyarmat megszűnése, a német uralom öröksége[szerkesztés]

Államszervezet és közigazgatás[szerkesztés]

A gyarmat élén a kormányzó állt. A központ kezdetben Otjimbingwe volt és csak 3 tisztviselő képviselte az anyaországot. Ez a létszám hamarosan kevés lett, valamint a székhely is átköltözött Windhoek-be. A területet 6 körzetre osztották fel[11]:

Ezek a helyi rendőrhatóság ellenőrzése alatt voltak, míg a bányahatóság Windhoekben székelt. A rendőri szervek elhelyezkedése az alábbi volt:

  • Tiszttel rendelkező állomáshelyek: Grootfontein (Damara-földön), Franzfontein, Outyo, Omaruru, Okahandya, Swakopmund, Otyimbingwe, Windhoek, (Iobabis, Gibeon, Keetmannshoop) településeken voltak találhatóak.[11]
  • (Csak) altiszttel rendelkező állomáshelyek Otavifontein, Cap Cross, Okombahe, Gr. Barmen, Haigamkhab, Ururas, Rehoboth, Grootfontein im Namalande, Koes, Lüderitzbucht, Uhabis, Warmbad, Ukamas, Marienthal, Khabus, Haaseuer településeken voltak.[11]

1891-ben megérkezik az első bíró is a gyarmatra, majd 1895-ben a német büntetőjog is életbe lép.

Theodor Leutwein, az első kormányzó 1894-ben kapja meg a megbízatását. A célja a gyarmatosítás vérfürdő nélkül. Ezt három dologgal akarta elérni: tárgyalások a törzsfőkkel, türelem és látszólagos engedékenység. Ez a fajta politizálás azután 1902-03 körül bukik meg. Másik intézkedése a decentralizáció volt: három regionális központot hozott létre az adminisztrációnak Windhoekben, Otjimbingweban és Keetmanshoopban.

A Kevert Házassági Törvény 1905-ben lépett életbe. Ez kimondta, hogy a fehérek ezentúl nem vehetnek feleségül fekete nőt, illetve az a német, akinek már fekete a felesége, elveszti az állampolgári jogait. Ezzel egy időben a római katolikus egyház is kihirdette, hogy a „feketék és fehérek közötti házasságot az egyház nem áldja meg”.

Az 1907-es Munkatörvény elfeledkezett a fekete munkásokról, akiknek elvették a földjeiket és teheneiket. Továbbá minden munkásnak kellett rendelkeznie egy „passzussal”, ami egy sorszámozott fémlap és a munkakönyv (Dienstbuch) volt, valamint újra letelepítették őket a munkavégzés helyén.

Hadsereg[szerkesztés]

Tevés járőrök

A hadsereget a Schutztruppe (magyarul Gyarmati Véderő) jelentette. Első egységei 1888-ban érkeztek meg, majd számuk fokozatosan emelkedett.[5] Egy év múlva az első katonai erődöt, Wilhelmsfestest felhúzták Tsaobis mellett.[12]

1890 januárjában a Schutztruppe létszáma elérte az ötven főt, akik Tsaobis, Neu-Heusis és Okahandja településeken állomásoztak. A hadsereg főhadiszállását Windhoekben, a Alte Festeben (Öreg Erdőben) rendezte be Curt von François. Ekkor 32 német katona állomásozott itt.[6]

1914-re létszámuk megközelítette az 1500 főt, akiknek nagy része német volt.[11] Ez a sereg 12 századra volt osztva és az ország minden pontján volt állomáshelyük. Jelentős tüzérséggel is rendelkeztek, mely a legerősebb volt az afrikai német gyarmatokon. Külön említést érdemelnek a tevés járőrök, akik később az ikonjai lettek a német délnyugat-afrikai Schutztruppeknek.

Német repülőgép az első világháborúban

Az első világháború közeledtével egyre szükségesebbé vált, hogy a német gyarmatok is rendelkezzenek bizonyos erősségű légierővel. Ennek magvát egy egyre növekvő taglétszámú repülőklub, a Deutsch-Südwest-afrikanischer Luftfahrerverein („Délnyugat-afrikai Légierő Egyesület”) alkotta. 1912-ben az egyesület iránymutatásokat dolgozott ki a német gyarmaton való repülés jövőbeli fejlődéséről és ezt hamarosan eljuttatták Német Délnyugat-Afrika akkori kormányzójához, Theodor Seitzhez. Az egyesület által leírtak rávilágítottak arra, hogy a postaszolgálat, üzenetek továbbítása és területfelmérés mellett a repülőgépek roppant előnyösek lehetnének egy esetleges gyarmaton folyó háború esetén. A kormányzó és a helyi Schutztruppe egységek parancsnoka, Joachim von Heydebreck érdeklődőnek bizonyultak az elképzelés iránt, utóbbi a német Gyarmatügyi Minisztériumba küldött memorandumában arra is utalt, hogy a francia gyarmatokon már megindultak az ottani légi közlekedést támogató folyamatok. A kormányzati körök eleinte mutatott elutasító álláspontját követően hamarosan elindulhatott a pilóták kiképzése, repülőterek épültek és 1914 májusában és júniusában megérkeztek a gyarmatra az első repülőgépek. Ezek egy-egy Otto Doppeldecker, Aviatik Doppeldecker és Roland-Taube típusú gépek voltak. A világháború kitörését követően ezek a gépek több felderítő és bombázó bevetést is végrehajtottak az ellenséges csapatok ellen.[8][13]

Posta[szerkesztés]

Német ötmárkás postabélyeg

Az első postaállomást 1888-ban, Otjimbingweban alapították, de 1891-ben átköltözött Windhoek-be. A leveleket a DKGSWA hajói szállították Walvis Bay érintésével Fokvárosba, ahonnan azután továbbították a világ minden részére. Ez a kezdeti postajárat kéthavonta közlekedett a német és az angol gyarmat között. 1891-től kezdődően a Woermann Line hajói szállították a postát, közvetlenül Németországba. A gyarmaton belül eleinte teve háton történt a posta kézbesítése a települések között - például az Északi-öböl úton Windhoekből Walvis Bayig általában 12 nap alatt jutott el a küldemény. 1893-tól kezdődően a posta hajók kikötöttek Swakopmundnál is, hogy felvegyék a további küldeményeket.[14]

A posta állomások száma fokozatosan növekedett és 1899-re számuk elérte a 18-at, majd 1903-ra a 34-et, de ezen felül 1899-ben megkezdik a távíró hálózat kiépítését is a városok között. Az első távíróvonalat, ami a gyarmatot összekötötte Németországgal, 1899. április 13-án adták át.[15][16]

A gyarmaton elsőként Swakopmundban létesült helyi telefonhálózat 1901-ben. Ugyan ebben az évben adták át a fénytávíró vonalat is Windhoek és Keetmanshoop között, majd egy év múlva Karibib és Outjo között is. Az elkövetkező években mind a helyi telefonhálózatok száma, mind a fénytávíró hálózatba bekötött települések száma tovább nő.[17]

Windhoekben 1913-ra fejezték be egy nagy teljesítményű rádióadó és a hozzá tartozó 120 m magas torony építését, ezáltal már el tudták érni a togói német gyarmatot és ezen keresztül Németországot is. Az adó azonban csak 1914-ben kezdte meg működését, majd többször is kénytelen volt költözni a világháború harcai miatt. Miután az Antant elfoglalta Togót, a közvetlen rádiókapcsolat Németországgal szinte lehetetlenné vált. Az adót ezután 1915-ben a dél-afrikai csapatok foglalták el Tsumeb mellett.[18]

Népesség[szerkesztés]

Német Délnyugat-Afrika volt az egyetlen olyan német gyarmat, ahol nagyobb számban német bevándorlók telepedtek le. A fő vonzerő a gazdasági lehetőségek mellett (gyémánt- és rézbányászat) mellett a mezőgazdaság jelentette.

Egy 1894. január 1-jén keltezett becslés szerint 15 000 és 20 000 fő közötti nama, 3000 és 4000 fő közötti basters, 70 000 és 80 000 fő közötti ovaherero, 90 000 és 100 000 fő közötti ovambo és 30 000 és 40 000 fő közötti dama és san bennszülött élt a gyarmaton.[19]

A gyarmat lakossága 1902-ben körülbelül 200 000 fő volt, ebből csak 2595 fő volt német, 1354 Afrikaans, 452 fő pedig brit, de 1914-re még 9000 német érkezett az óhazából. Ezzel egy időben körülbelül 80 000 herero, 60 000 ovambo és 10 000 nama bennszülött élt a gyarmaton, akiket megvetően csak hottentottáknak hívtak.[20]

Az 1913-as esztendőben az országban 14 830 fehér élt. Ennek körülbelül 87%-a, 12 292 fő német nemzetiségű, 11%-a búr, 1%-a brit és 1%-a egyéb nemzetiségű volt. A fehérek nagy többsége a nagyobb városokban, Windhoekben, Swakopmundban és Lüderitzben élt.[18][21][22]

Gazdaság[szerkesztés]

Az import nagy részét az első években az európaiak igényeinek kielégítésére behozott áruk tették ki: ital, dohány, kávé, konzerv élelmiszer, ruházat és ékszerek. Ennek értéke 1897-ben 887.325 márkát tett ki.
Ezzel szemben a kivitel nagy részét marhabőr, szarv, strucctoll, gyanta, cserzőanyag, guanó, irha tette ki 1.246.749 márka értékben. 1902-re a gyarmat importja 8.567.550 márkára, míg az exportja 2.212.973 márkára nőtt. Az import kereskedelmi áruk értéke 1910-11-ben 44-45 millió márka értéket ért el, ezek döntő része (78-82%) a német anyaországból, kisebb része a Dél-afrikai Unióból (15-14%) és egyéb államokból (7-4%) érkezett.[23][24] Az évek során a mezőgazdaság jelentőségét tekintve a gyarmaton háttérbe szorult, 1913-ban a gyarmat kivitele 70,3 millió márkát tett ki, ennek főrészét, körülbelül 95%-át a a gyémánt-és ólomkivitel jelentette, mely értéke 66,8 millió márka volt.[25]

A Cape Cross állomáson 1894-től kezdődően fókára vadásztak és guanót termeltek ki.[26]

Német Délnyugat-Afrika importjának-és exportjának éves értéke 1900-1913 között[23]
Év Import értéke (márka) Export értéke (márka) Összesen (márka)
1900 6 968 000 908 000 7 876 000
1901 10 075 000 1 242 000 11 317 000
1902 8 568 000 2 213 000 10 781 000
1903 7 931 000 3 444 000 11 375 000
1904 10 057 000 299 000 10 356 000
1905 23 632 000 216 000 23 848 000
1906 68 626 000 383 000 69 009 000
1907 32 396 000 1 616 000 34 012 000
1908 33 179 000 7 795 000 40 974 000
1909 34 713 448 22 070 904 56 784 352
1910 44 344 280 34 691 331 79 035 611
1911 45 301 955 28 573 244 73 875 199
1912 32 498 899 39 035 340 71 534 239
1913 43 424 806 70 302 830 113 727 636

Bányászat[szerkesztés]

A Lüderitz által a damarák királyától megvásárolt terület értékes gyémánt lelőhelynek bizonyult. A gyémánton kívül más drágakövek is előfordultak, gyakran a felszíni homokban.[27]
Miután az érdekeltségeit a DKGSWA 1885-ben felvásárolta, a területen több nagyobb ingatlanvagyon- és bányászati társaság alakult. Ezek egy része angol eredetű volt (South West Africa Company (SWAC) - 1892; Kharaskhoma-Syndicate - 1892), akik Cecil Rhodes nyomdokain kívántak elindulni. De a cégek nagyobb része német eredetú volt (Hanseatische Land-, Minen- und Handelsgesellschaft für SWA - 1893; Kaoko Land- und Minengesellschaft - 1895; Otavi-Minen und Eisenbahngesellschaft (OMEG) - 1900); Gibeon Schürf- und Handelsgesellschaft - 1903). Mivel a terület elsősorban rézben gazdag, így ennek a kitermelése indult be leghamarabb. A rendszeres szállítások 1907-től indultak be.

Az első nagyobb réz lelőhelyeket 1886-ban fedezték fel Swakopmundtól 150 km-re délkeletre. Itt, a Kuiseb folyó alsó folyásánál alapították meg később azután a Gorob- és Hope bányákat. Ezek 1907-től kezdtek termelni rezet, aranyat és ezüstöt.

Az első hivatalos bányászati megbízást a DKGSWA kapta meg Walvis Baytől keletre, miután olyan hivatalos jelentés született a területről, hogy az aranyban gazdag. Később ez csalásnak bizonyult miután csak sót találtak.
1887-ben aztán egy újabb törvény született, amely az államot ruházta fel az összes bányászati joggal.
Az 1890-es évek végén adják ki az első hivatalos jelentéseket arról, hogy a Kis Spitzkoppe környékén féldrágaköveket, valamint topázt rejt a föld. Nem sokkal ezután a Karibib környékén berill, akvamarin, pegmatit lelőhelyeket is felfedeznek.

Tsumeb mellett 1893-ban gazdag rézlelőhelyet fedeznek fel a Green Hillen, de jelentősek az ólom, cink, ón, ezüst, kobalt, arzén, antimon, kadmium, germánium, gallium, vas, higany, molibdén, nikkel és vanádium készletek is. A kitermelés 1906-ban kezdődik és 1909-ig csak külszíni fejtés folyik. A termelés kezdeti mértékér 15.000 tonnára teszik és az első világháború kitöréséig nagyjából 70.000 tonnányi ércet bányásznak ki. Az első rézkohókat is 1906-ban kezdik építeni de az üzemeltetésük drága, mivel a szenet közvetlenül Németországból importálják.[28]

A Hanseatische Land-, Minen- und Handelsgesellschaft für SWA társaság szakértői gazdag rézlelőhelyre bukkantak Rehoboth térségében 1900-ban amit nemsokára elkezdenek kitermelni több bányában.

A Swakopmundtól 60 km-re keletre lévő Khan Rézbánya építését 1905-ben kezdték meg és a termelés 1906-ban indult be. A kitermelhető nyersanyag mennyiségét 157.000 tonnára becsülték a geológusok.

1904. április 14-én egy vasúti munkás nem messze Lüderitztől megtalálta az első gyémántot. Miután bebizonyosodik a valódisága, a területet azonnal felvásárolják és megerősítik a gombamódra szaporodó kisebb-nagyobb bányatársaságok. Egy évvel később meghozták a Gyémántbányászati Rendeletet is. A területet a német kormányzati szervek hamarosan védett területté (sperrgebiet) nyilvánították és a kutatási jogokat egyedüliként a Deutsche Diamanten Gesellschaft társaság birtokolhatta. Hamarosan sorra nyították meg a bányákat és a gyémánttermelés mértéke 1913-ig 19 134,7 karátot tesz ki 150 millió márka értékben ami a világtermelés 215%-át adta.

Farm

1909-ben két további társaság is alakult, a Afrika-Marmor-Kolonialgesellschaft és a Koloniale Marmorsyndikat a nemrég felfedezett márvány lelőhelyek kiaknázására. Karibib mellett 1911-től kezdődik meg a bányászata.

Mezőgazdaság[szerkesztés]

Kibibban 1891-ben egy juhok tenyésztésre és gyapjú előállításra berendezkedő mezőgazdasági telepet alapítanak. Nem sokkal ezután Kis Windhoekben elkezdenek zöldség termesztéssel és borászkodással is foglalkozni.

Az 1897. évben bekövetkezett marhavész súlyos gondokkal járt. Az ovaherero törzs marhaállományának körülbelül a fele elpusztult, de a fehér gazdálkodók se jártak jobban. Ezen az állapoton még az sem segített, hogy Németországból küldött vakcinával próbálták megmenteni a jószágokat. Ezután az ovahererók eladták a földjeiket és a maradék állataikat, majd elszegődtek a német birtokokra napszámosnak.

1909-től kezdtek exportra tenyészteni és szállítani az angórakecskéket, míg 1913-tól már struccot is tenyésztenek.

1912-re a farmok száma elérte az 1250-et, 1913-ra 1331 a számuk, ebből 914 van német származású gazda tulajdonában.[18]

Ipar[szerkesztés]

Az első helyi sörfőzdét 1900-ban hozták létre Swakopmundban.

Az első konzervgyárat a Sandwich-öbölben alapították 1887-ben.

1907-ben Heusis-ban a Deutsche Farm-Gesellschaft AG megnyitja a húskivonat előállító gyárát.

Swapkmoundban 1907-ben adják át a Damara & Namaqua Handelsgesellschaft erőművet.

Közlekedés[szerkesztés]

Vasúti közlekedés[szerkesztés]

A gyarmat első vasútvonala a Cape Cross Bánya vasútja volt 1884-ben. Ezt a Damaraland Guano Company Ltd. építette meg. A második vonalat két évre rá adták át Walvis Bay és Plum között.

A gyarmaton a vasútépítés komolyabban 1895-ben kezdődött meg néhány kisebb bányavonal kiépítésével, de a nagy fellendülés csak két év múlva következett be. 1897-ben határozta el a gyarmat vezetősége, hogy megépítik az Állami Vasutat (Deutsche Kolonial Eisenbahn Bau und Betriebs Gesellschaft) Swakopmundból Windhoekbe. Az 1897-es marhavész is a vonal megépítésére ösztönözte a gazdaság szereplőit, emellett a politika is szorgalmazta a vasútvonalak kiépítését, mivel ahogy a gyarmat akkori kormányzója, Theodor Leutwein fogalmazott: „nem a Schutztruppe számának határtalan növelésével, hanem a vasútvonalak építésével” lehet megmutatni a németek erejét a gyarmaton. A 383 km-es vonal 1902 nyarára készült el, az első vonat 1902. június 19-én futott be Windhoekbe.[29][30]
A második vonal megépítésére a megbízást 1906-ban adták ki. Az Otaviból Tsumebig és Grootfontein felé elágazó vonallal 1908-ra készültek el. A déli vonalhálózat Lüderitzből Ausig 1906-ra, Keetmanshoopig 1908-ra és Karasburgig 1909-re ért el. Az új vonalnak köszönhetően a szállítás költségei lecsökkentek. Lüderitzből Keetmanshoopig 500 kg áru viteldíja 30 márkáról 9 márkára esett. A Windhoek-Mariental-Keetmanshoop vonal megépítésével sikerült összekötni a két hálózatot 1912-re.[29]

Az OMEG vasúti hálózata 1915-ben

Az Otavi Bánya- és Vasúttársaság (Otavi Minen- und Eisenbahn-Gesellschaft röviden OMEG) 1903-ban kezdte meg a vasútvonal kiépítését az Atlanti-óceán partján fekvő Swakopmundtól a gyarmat belsejében fekvő tsumebi bányákig. A 600 mm-es nyomtávolságú vasútvonal első 225 km-es szakaszán 110 darab acél híd található, hogy a vonalat át tudják vezetni a kiszáradt folyómedrekkel sűrűn szabdalt területen. Végül a teljes 576 km hosszú vonal költsége 14 725 000 márkára rúgott, és 1906-ra fejeződött be. Az építés ideje egybe esett a hereo és namaqua népirtással ezért az építés lassan haladt, mivel kevés volt a munkaérő és a vonalat gyakran igénybe vették katonai műveletek céljából. Ez volt az oka, hogy az Otaviból a Grootfontein melletti bányákhoz vezető 91 km-es szárnyvonal csak 1908-ra készült el.
Ezeken a vonalakon 1913-ra hetenként 4 expresszvonat, 14 vegyesvonat és 29 tehervonat közlekedett. Az expressz és vegyes vonatokon külön kocsiban utaztak a feketék és a fehérek.

Közúti közlekedés[szerkesztés]

A "közút" ebben az országban csak egy ökrös szekerekkel vagy öszvérekkel járható csapást, földutat jelentett, amin nehézkes és lassú volt a közlekedés. Ezen a helyzeten 1896-ban történt változás, amikor is Groß Barmen és Otjiseva, Okahandja és Otjosazu és Keetmanshoop és Lüderitz között feljavították az utakat.[31] 1902-re 116 utat tartanak számon 18 826 km hosszan.[30]

Az első gőztraktor 1894-ben érkezik a területre, amivel a tulajdonosa árukat szállít keresztül a Namib-sivatagon, míg az első benzin-üzemű teherautó 1904-ben.[26][32] Ezek száma azután ötre emelkedik az 1914-es esztendőben.[8]

Vízi közlekedés[szerkesztés]

Német Délnyugat-Afrika partjai mentén csak két természetes kikötő található: Lüderitz Bay és Walvis Bay. Mivel Lüderitz Bay messze délen volt található, Walvis Bay pedig az angolok kezén volt, ezért 1892-ben megalapították Swakopmund kikötőjét és katonai állomáshelyét, hogy kikerüljék a brit kolóniát.[19]

Swakopmundnél viszont nem tudtak közvetlenül a parton kikötni a hajók, hanem csak egy mérföldre a nyílt tengeren. Ezután az árut és az utasokat kisebb csónakokba kellett átrakodni és így kijuttatni a szárazföldre.[19] A 375 m hosszú kikötői móló a 35 m hosszú keresztgáttal a végén 1903-ra épült meg kőből. Ezt követően már közvetlenül is ki tudtak kötni a parton a hajók. A rakodást megkönnyítette, hogy kikötői daruk és vasútvonal is volt rajta.[33][34]
Ugyanakkor az Atlanti-óceán délről északra tartó áramlásai miatt hamar elkezdődött a kikötő homokkal való feltöltődése. Ez 1905-re olyan mértékű lett, hogy az árukat nem lehetett többé kirakodni és a kikötőt végül 1906-ban kénytelenek voltak bezárni. Ezek az események a móló átadását követően nem sokkal már kirajzolódtak, így 1904 novemberében elkezdték egy második móló építését is fából.[33]Egy év múlva már 5 gőzdaru üzemel rajta, ugyanakkor ez az építmény sem bírta sokáig. Az 1905-ös átadástól számítva két év múlva ez is használhatatlan lett. A fafúró kagyló teljesen használhatatlanná tette, így újra a könnyű bárkákat kellett igénybe venni. A harmadik móló építését 1913-ban kezdik el, ami már acélból épül, de az első világháború kitöréséig már nem készül el teljes hosszában.[18]

Annak ellenére, hogy Lüderitz kikötője messze volt a gyarmat központjától, itt is hajtottak végre fejlesztéseket. Például 1904-ben építették meg a 80 m hosszú és 5 m széles hullámtörő gátat.[32] A második hullámtörőt 1905-ben adják át és ugyanebben az évben kezdik el építeni a harmadikat is (167 m hosszú, 8 m széles).[34]

A német Woermann Line hajózási társaság 1891-ben indította be a menetrend szerinti hajójáratokat Németország felé. Ezen az útvonalon minden hónap 25-én indult hajó, míg Walvis Bay és Fokváros között a Leutwein partmenti gőzös öthetente közlekedett.[35] Az utolsó gőzösök a gyarmaton 1914. augusztus 7-én kötnek ki Swakmoundban. Ezek a postát hozták Dél-Afrikából és azután továbbhajóztak Dél-Amerika felé.[8]

Kultúra[szerkesztés]

Az első, a gyarmaton nyomtatott újság 1898. október 12-én jelent meg Windhoeker Anzeiger címmel de három év után megszűnt.[36] A következő lapok amik kiadásra kerültek a Nachrichten des Bezirksvereins Windhuk volt 1903-ban és a sokkal sikeresebb Windhuker Nachrichten volt 1904-ben.

Oktatás[szerkesztés]

Az első gyarmati iskolát -"Csak fehéreknek"- 1894-ben alapították Windhoekben. Az ezt követő évben minden nagyobb településen beindul az oktatás a bentlakásos intézményekben.[26] 1909-ben aztán megalapítják a Német Reáliskolát is. 1914-re már 14 alapfokú oktatási intézmény van a gyarmaton (ezekben csak a fehérek gyerekei tanulhattak), emellett egy-egy középiskola működött Swakopmundban és Windhoekben, továbbá utóbbiban egy magán római katolikus leányiskola is létesült.[8]

Egyházak[szerkesztés]

A különféle hittérítő társaságok aktívan vettek részt a területen a keresztény tanok terjesztésében.

A Rajnai Hittérítő Társaság 15 missziós állomással, 32 filiáléval és 48 missziós iskolával rendelkezett. A tagjainak száma 7 508 fő volt és 1 985-en tanultak az iskolákban. A legtöbb egyházközségi tag a Nama törzsből került ki.[16]

A Harmadrendi Szalézi Szent Ferenc kongregációnak Heirachabisban volt egy missziója. Itt két atya, négy nővér tevékenykedett, míg 200 fehér és 500 Nama hívő volt tagja ennek a közösségnek.[16]

A harmadik jelentős missziós egyesület a Finn Hittérítő Társaság volt. Nekik is szerte az országban voltak központjaik, iskoláik, valamint egy nyomdát is üzemeltettek.

Hivatkozások[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Chronology of Namibian history - Around 1400–1800 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  2. Chronology of Namibian history - 1884 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  3. Chronology of Namibian history - 1885 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  4. Chronology of Namibian history - 1886 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  5. ^ a b Chronology of Namibian history - 1888 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  6. ^ a b Chronology of Namibian history - 1890 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  7. Battle of Sandfontein (angol nyelven). firstworldwar.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  8. ^ a b c d e Chronology of Namibian history - 1914 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  9. The Afrikaner Response and the 1914 Rebellion (angol nyelven). sahistory.org.za. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  10. ^ a b Chronology of Namibian history - 1915 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  11. ^ a b c d Deutsch-Südwestafrika- deutsche Kolonie von 1884 bis 1919 (német nyelven). deutsche-schutzgebiete.de. (Hozzáférés: 2017. augusztus 13.)
  12. Chronology of Namibian history - 1889 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 12.)
  13. AIRCRAFT OPERATIONS IN THE GERMAN COLONIES, 1911-1916: The Fliegertruppe of the Imperial German Army (angol nyelven). samilitaryhistory.org. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  14. Chronology of Namibian history - 1891 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  15. Chronology of Namibian history - 1899 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  16. ^ a b c Chronology of Namibian history - 1903 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  17. Chronology of Namibian history - 1901 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  18. ^ a b c d Chronology of Namibian history - 1913 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 11.)
  19. ^ a b c Chronology of Namibian history - 1892 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 12.)
  20. Népesség (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 13.)
  21. Prothero, i. m. 8. old.
  22. Prothero, i. m. 19. old.
  23. ^ a b Prothero, i. m. 91. old.
  24. Prothero, i. m. 94. old.
  25. Németh-Juhász, i. m. 36-37. old.
  26. ^ a b c Chronology of Namibian history - 1894 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 12.)
  27. Namibia “dióhéjban” - Történeti áttekintés (magyar nyelven). vadasz.info.hu. (Hozzáférés: 2017. augusztus 12.)
  28. Chronology of Namibian history - 1906 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 12.)
  29. ^ a b The rail history until the 1990s - The German period (1895-1915) (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 13.)
  30. ^ a b Chronology of Namibian history - 1902 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 12.)
  31. Chronology of Namibian history - 1896 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 12.)
  32. ^ a b Chronology of Namibian history - 1904 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 12.)
  33. ^ a b Chronology of Namibian history - 1903 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 12.)
  34. ^ a b Chronology of Namibian history - 1905 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 12.)
  35. Hauptwaren, Handel und Verkehr (német nyelven). (Hozzáférés: 2009. szeptember 17.)
  36. Chronology of Namibian history - 1898 (angol nyelven). klausdierks.com. (Hozzáférés: 2017. augusztus 12.)

Felhasznált irodalom[szerkesztés]

Gert V. Paczensky. ...és jöttek a fehérek. Gondolat. ISBN 963-280-091-5 (1974) 

Prothero, Georg Walter (kiadó). South-West Africa. H.M. Stationery Office, London (1920)  (Interneten elérhető változat)

Dierks, Klaus. „Chronology of Namibian History”, www.klausdierks.com, 2005. január 2. (Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 19.) 

Dierks, Klaus. „Namibia's Railway System”, www.klausdierks.com, 2004. december 12. (Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 15.) 

Anton, Ralph: Deutsche Schutzgebiete (német nyelven). Deutsche Kolonien/Deutsch-Südwestafrika. (Hozzáférés: 2009. szeptember 17.)

Német István – Juhász Dániel: Német gyarmatpolitika a 19-20. század fordulóján (magyar nyelven). grotius.hu. (Hozzáférés: 2017. augusztus 12.)

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Német Délnyugat-Afrika témájú médiaállományokat.