I. Napóleon francia császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Napóleon
Jacques-Louis David - The Emperor Napoleon in His Study at the Tuileries - Google Art Project.jpg

Franciaország császára
I. Napóleon
Uralkodási ideje
1804. május 18. 1814. április 6.
KoronázásaNotre-Dame-székesegyház
1804. december 2.
Utódja XVIII. Lajos (királyként)
Uralkodási ideje
1815. március 20. 1815. június 22.
Elődje XVIII. Lajos (királyként)
Utódja II. Napóleon
Itália királya
Uralkodási ideje
1805. március 17. 1814. április 11.
KoronázásaMilánói dóm
1805. május 26.
Életrajzi adatok
Uralkodóház Bonaparte-ház
Született 1769. augusztus 15.
Ajaccio, Korzika, Franciaország
Elhunyt 1821. május 5. (51 évesen)
Longwood, Szent Ilona, Nagy-Britannia
NyughelyeInvalidusok dómja
Édesapja Carlo Buonaparte
Édesanyja Letizia Ramolino
Testvérei Joseph, Lucien, Élisa, Louis, Pauline, Caroline, Jérôme
Házastársa Joséphine de Beauharnais
Habsburg Mária Lujza
Gyermekei II. Napóleon
Vallás római katolikus
Napóleon aláírása
Napóleon aláírása
Imperial Coat of Arms of France (1804-1815).svg
A Wikimédia Commons tartalmaz Napóleon témájú médiaállományokat.

Bonaparte Napóleon (Ajaccio, Korzika, Francia Királyság, 1769. augusztus 15. – Szent Ilona-sziget, Nagy-Britannia, 1821. május 5.) francia tábornok, hadvezér, politikus, az Első Francia Köztársaság konzulja 1799 és 1804 között, majd a Francia Birodalom császára I. Napóleon néven először 1804 és 1814, majd száz nap erejéig 1815 márciusa és júniusa között. Ismert ragadványnevei „a korzikai” és „a kis káplár”, míg ellenfelei „a korzikai rém” néven is hivatkoztak rá.

A VII. Piusz pápával kötött konkordátuma, valamint közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformjai döntő hatást gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére. Seregei alig több mint egy évtized alatt majdnem minden európai ország ellen harcoltak, gyakran egyidejűleg, és országa uralma alá vonták a kontinentális Európa nagy részét, hódítás vagy szövetség által. Sikereinek sorát a katasztrofális 1812-es oroszországi invázió törte meg. Az ezt követő lipcsei vereség után, 1814-ben a szövetséges hadseregek betörtek a Francia Császárság területére, lemondásra kényszerítve őt. Elba szigetére száműzték, de a következő évben visszatért, és száz napra újra magához ragadta a hatalmat. 1815. június 18-án a waterlooi csatában végső vereséget szenvedett. Annak érdekében, hogy többé ne térhessen vissza, a győztes hatalmak az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821-ben bekövetkezett haláláig brit felügyelet alatt élt.

Az európai történelem egyik legkiemelkedőbb alakja, az egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett hadvezér, a hadvezetés egyik hatalmas ikonja. Összesen 56 győztes csatát vívott meg. Törekvéseiben Nagy Sándor követője, emellett mind a mai napig az egyik leghíresebb francia, ugyanakkor a leghíresebb korzikai is. Napóleon az elfoglalt területeken polgári törvényeket vezetett be, ezzel segítette a feudalizmus felbomlását, a modern, polgári államok létrejöttét.

Fiatalkora[szerkesztés]

Bonaparte Napóleon 1769. augusztus 15-én született a korzikai Ajaccio városában, Carlo Buonaparte ügyvéd és Letizia Ramolino negyedik gyermekeként és harmadik fiaként. Előtte egy fiú és egy lány született még, ám ők csecsemőkorukban meghaltak. Egy bátyja volt, Joseph és a többi hat testvére fiatalabb volt nála: Lucien, Élisa, Louis, Pauline, Caroline és Jérôme. Fiatal korában Nabulione, Nabulio, Napolionne és Napulione néven is írták a nevét. Családja, a Buonaparték egy toszkánai származású kisnemesi család volt, akik a 16. században költöztek Korzika szigetére, anyai ági ősei, a Ramolinok szintén kisnemesek, genovai származásúak voltak.

Napóleon ugyanabban az évben született, mikor a Genovai Köztársaság Korzikát Franciaországnak engedte át mintegy 500 évnyi genovai uralom után. Szülei is csatlakoztak a korzikai ellenálláshoz és harcoltak a franciák ellen a függetlenség fenntartása érdekében. Apját 1777-ben nevezték ki Korzika képviselőjévé XVI. Lajos francia király udvarában.

Gyermekkorában nagy hatást gyakorolt rá édesanyja, akinek határozott fegyelmezettségének köszönhetően megakadályozta az ifjú Napóleon izgágaságát. Később kijelentette: „A gyermek jövőbeli sorsa mindig az anya munkája”. Anyai nagyanyja a svájci Fesch családba házasodott és Napóleon nagybátyja, Joseph Fesch bíboros pedig néhány évig a Bonaparte család védelmezője lett. Nemes, mérsékelten tehetős háttere nagyobb lehetőséget biztosított számára a tanulásra.

1778 decemberében még tíz éves sem volt,[1] mikor apja magával vitte Franciaországba, ahol egy rövid ideig az autuni kollégiumban tanult, majd 1779. május 15-én ösztöndíjasként beiratkozott a Brienne-le-Château királyi katonai nevelőintézetbe. Öt évet töltött itt. Fiatalkorában harcos franciaellenes korzikai hazafi volt és támogatta a sziget függetlenségét Franciaországtól. Napóleon beszélt anyanyelvén korzikaiul és Korzika akkori hivatalos nyelvén, olaszul is.[2] 10 éves korában kezdett el franciául tanulni az iskolában.[3] Bár hamar megtanult folyékonyan beszélni franciául, jellegzetes korzikai akcentussal kommunikált.

Napóleont osztálytársai rendszeresen zaklatták akcentusa, szülőhelye, alacsony termete és a francia nyelv gyors megtanulására való képtelensége miatt is. Felnőttkorára 168 cm magasra nőtt. Rendkívüli képességekről tett tanúságot a matematikában, ebből mindig osztályelső volt. Kitűnő eredményeket ért el történelemből, földrajzból és más tantárgyakból is, kivéve a német és latin nyelvből, nyelvérzéke nem volt. Írása egyszerűen olvashatatlan volt és ez sohasem változott. Némettanára idiótának és tehetségtelennek nyilvánította az ifjút. Felnőttkora legelején rövid ideig író akart lenni, írt egy romantikus novellát és leírta Korzika történelmét is.

Miután 1784-ben befejezte tanulmányait Brienne-ben, felvették a párizsi École Royale Militaire katonai iskolába. Tüzértisztnek készült és apja 1785 februári korai halála csökkentette jövedelmét és a kétéves tanfolyamot kénytelen volt egy év alatt befejezni. Ő volt az első korzikai, aki végzett az École Militaire-n. 1785 szeptemberében Laplace, a híres tudós előtt tette le tiszti vizsgáját.

Karrierje kezdetén[szerkesztés]

A forradalom idején[szerkesztés]

Bonaparte 1792-ben

1786 januárjában állt szolgálatba, tüzér hadnaggyá léptették elő és a valence-i és az auxonne-i helyőrségeknél látott el szolgálatot egészen 1789-ig, a forradalom kitöréséig. A fiatalember ebben az időszakban még mindig buzgó korzikai nacionalista volt, majd a nemzetgyűléstől engedélyt kapott, hogy hazatérhessen Korzikára és csatlakozzon a sziget elszakadásáért harcoló Pasquale Paolihoz. Paoli azonban nem szimpatizált Napóleonnal, mivel édesapját árulónak tartotta, amiért felhagyott a Korzika függetlenségéért folytatott harcával.

A korzikai forradalom első éveit a royalisták, a forradalmárok és a nacionalisták közötti hármas harc jellemezte. Napóleon magáévá tette a forradalom eszméit, a jakobinusok támogatója lett és csatlakozott a franciabarát korzikai republikánusokhoz, akik ellenezték Paoli politikáját és elszakadási törekvéseit.[4] Fokozatosan haladt felfelé a ranglétrán, 1792 júliusában századossá léptették elő és egy önkéntesekből álló zászlóalj parancsnoka lett. Amikor Korzika hivatalosan is kihirdette elszakadását Franciaországtól és a brit kormánytól kért támogatást, Napóleon és a francia forradalom iránti elkötelezettsége összetűzésbe került Paolival, aki korzikai csapatokat küldött a szardíniai La Maddalena-ra, hogy megakadályozza a Szardínia elleni francia támadást. Bonaparte és családja szakított Paolival és 1793 júniusában kénytelenek voltak a francia földön található Toulonba menekülni. Bár Napoleone di Buonaparte néven született, Korzika elhagyása után már franciának vallotta magát és felvette a Napóleon Bonaparte nevet, családja pedig a Buonaparte nevet 1796-ban hagyta el.

Bonaparte Toulon ostrománál

1793 júliusában Bonaparte egy röpiratot adott ki Vacsora Beaucaire-ben címmel, mely során elnyerte a jakobinus vezető és forradalmár, Maximilien de Robespierre öccsének, Augustin de Robespierrenek a támogatását. A korzikai Antoine Christophe Saliceti közbenjárásával Bonapartét megbízták a Toulont ostromló francia hadsereg tüzérségi osztagának vezetésével és szeptember 8-án érkeztek meg a városhoz. A városban a republikánus kormány ellen tört ki lázadás és partra szállt egy brit sereg is.

Bonaparte sikeres tervet eszelt ki: ágyúkat állítatott fel az Eguillete hídra, ezeket a kikötőben álló brit hajókra irányította, menekülésre kényszerítve őket. Ezután egy sikeres támadással a franciák visszafoglalták a várost. A rohamban maga Bonaparte is megsérült, december 16-án a combját érte találat. Zseniális tervei felkeltette a figyelmét a Közbiztonsági Bizottságnak is. A csata után, december 22-én ezredesi rangjáról dandártábornokká léptették elő és 1794 elején az itáliai francia hadsereg tüzérparancsnoka lett. Terveket dolgozott ki a Szardíniai Királyság megtámadására az első franciaellenes koalíciós hadjárat ellen.

A francia hadsereg 1794 áprilisában Bonaparte tervei alapján harcolt a saorgioi csatában, majd a hegyekben elfoglalta Ormea-t. Ormea-ból nyugatra tartottak vissza, hogy kiszorítsák a szárd-osztrák erőket Saorge körül. A hadjárat után Augustin de Robespierre Bonapartét küldte a Genovai Köztársaságba, hogy tárgyaljon Franciaországnak az országgal kapcsolatos szándékairól.

A Robespierre testvérek bukása és kivégzése után Bonapartét a velük fenn tartott jó kapcsolata miatt 1794. augusztus 6-án bebörtönözték az antibesi várba. Szenvedélyesen védekezett a feljelentés ellen Saliceti-nek írt levelében, majd felmentették minden vád alól. Két hét múlva szabadon engedték és technikai képességei miatt felkérték, hogy dolgozzon ki terveket az itáliai álláspontok megtámadására Franciaország Ausztria elleni háborúja kapcsán. Részt vett egy expedíción is, hogy visszavegyék Korzikát a britektől, de a franciákat a Brit Királyi Haditengerészet visszaverte.

1795 áprilisában Bonaparte eljegyezte Désirée Claryt, akinek nővére, Julie már Napóleon bátyja, Joseph felesége volt. Bonapartét kiakarták küldeni a vendée-i háborúba Nyugat-Franciaországba, ám itt a gyalogsági parancsnokság a tüzérségi tábornokokat általában lefokozták és rossz egészségi állapotra hivatkozva elkerülte a kiküldést.

Áthelyezték a Közbiztonsági Bizottság topográfiai hivatalára és sikertelenül kérte, hogy Konstantinápolyba ajánlják fel szolgálatait a szultánnak. Ebben az időszakban írta a Clisson et Eugénie című romantikus regényét, amely egy katonáról és szerelméről szól, ezzel párhuzamban Napóleon és Désirée kapcsolatával. Szeptember 15-én Bonapartét eltávolították a rendszeres szolgálatban lévő tábornokok listájáról, mivel nem volt hajlandó szolgálatot teljesíteni a vendée-i hadjáratban. Nehéz pénzügyi helyzettel és csökkent karrierlehetőségekkel kellett szembenéznie.

Tüzelés a royalista felkelőkre vendémiaire 13-án

Október 3-án a párizsi royalisták lázadást hirdettek a Nemzeti Konvent ellen. A tejhatalommal felruházott Paul Barras – a thermidori reakció vezetője – tudott Bonaparte touloni katonai hőstetteiről, kinevezte szárnysegédjévé és a Tuileriák palotájában székelő konvent védelmére gyorsan összetoborzott seregek parancsnokává. Bonaparte három évvel korábban látta a tuileriáki svájci királyi gárda lemészárlását és rájött, hogy a tüzérség lesz a kulcs a védelemhez.

1795. október 5-én egy fiatal lovastiszt és barátja, Joachim Murat számos nagy ágyút és fegyvert foglalt le, amiket a támadók visszaszorítására használták fel. Később azzal dicsekedett, hogy kartácstűzzel tisztította meg az utcákat, habár ezt a harcot erkölcstelennek bélyegezték egész Párizsban.[5] Mintegy 1400 royalista halt meg. Győzelmei hírnévhez, gazdagsághoz segítették őt és elnyerte az új kormány, a Direktórium támogatását is. Elsősorban Barras, a Direktórium elnöke vált Bonaparte lekötelezettjévé. Murat Napóleon egyik húgát, Caroline-t vette feleségül, így sógorok lettek, majd Bonaparte egyik legkiválóbb tábornoka. Bonapartét belügyminiszterré léptették elő és átvette a francia itáliai hadsereg vezetését.

Heteken belül szerelmi kapcsolatba lépett a kivégzett Alexandre de Beauharnais özvegyével, Barras volt szeretőjével, Joséphine de Beauharnais-al. Gyorsan felbontotta eljegyzését Désirée Claryval és 1796. március 9-én összeházasodott Joséphine-vel, akinek néhai hitvesétől már volt két gyermeke: Eugène és Hortense, akiket Napóleon örökbe fogadott. Ezután beköltözött felesége lakosztályába, a Párizs melletti Malmaison kastélyba.

Itáliai hadjárat[szerkesztés]

Két nappal házasságkötése után Bonaparte tábornok Nizzában átvette az itáliai hadsereg vezetését és március 27-én hadjáratot vezetett Észak-Itáliába. Célja a szárd-piemonti erők legyőzése volt, mielőtt osztrák szövetségeseik beavatkoztak volna. A montenottei csatában gyors győzelmet aratott és két hét alatt legyőzte Piemontot, elfoglalta Milánót. A franciák ezután az osztrákok legyőzésére koncentráltak. Ausztria hadjáratot indított a franciák legyőzésére, de Bonaparte szétverte a túlerőben lévő sereget, győzelmet aratott Castiglione-nál, Bassano-nál, Arcole-nál és Rivoli-nál. A rivoli csata az osztrák seregek összeomlását eredményezte Itáliában, a csata során az osztrákok mintegy 14 000 embert veszítettek, míg a franciák 5000-et. Katonái a lodi csatában a „kis káplár” elnevezést adták neki.

Kiűzte az osztrákokat Lombardiából és legyőzte a pápai állam hadseregét is. Mivel VI. Piusz pápa ellenezte XVI. Lajos király kivégzését, a Francia Köztársaság annektálta a pápai állam egyes területeit. Bonaparte figyelmen kívül hagyta a Direktórium utasítását, mely szerint meg kellett volna fosztania a pápát hatalmától és Róma ellen kellett volna vonulnia. (Egy évvel később egyébként – mikor Bonaparte Ausztriában volt – ezt Berthier tábornok megtette, elfoglalta Rómát és február 20-án bebörtönözte VI. Piuszt, aki fogsága alatt két év múlva meghalt.)

A hadjárat következő szakasza a Habsburg területek francia megszállása volt. Bár a dél-németországi francia erőket 1796-ban Károly főherceg legyőzte, kénytelen volt visszavonni csapatait Bécs védelmére, miután tudomást szerzett Bonaparte támadásáról. A két parancsnok először a tarvisi csatában találkozott 1797 márciusában, ahol Bonaparte legyőzte ellenfelét és mélyen behatolt Ausztriába. Az osztrákokat megrémítette a francia előre nyomulás, amely egészen Leoben-ig jutott el, Bécstől mintegy 100 km-re és végül úgy döntöttek, hogy békét kötnek. A Leoben-i szerződés – amelyet az ezt megerősítő Campo Formió-i békeszerződés követett – Franciaországnak adta Itáliát, Németalföldet és a Rajna melletti területeket. Bonaparte ezután Velence ellen vonult, megadásra kényszerítve a várost véget vetett a Velencei Köztársaság több mint ezer éves függetlenségének. Az út során Bonaparte sokat beszélt az ókor harcosairól, különösen Nagy Sándorról, Caesarról és Hannibálról. Tanulmányozta a katonai stratégiájukat és azokat a magáévá tette.

Az itáliai hadjárat során Bonaparte hadserege 150 000 foglyot, 540 ágyút szerzett és 18 győztes csatát vívott a tábornok kiváló tüzérségi technológiájának és taktikájának köszönhetően. A hadjárat sikerei folyamán Bonaparte francia politikai befolyása is egyre jobban nőtt. Két folyóiratot is megjelentetett, egyiket seregei számára, másikat Franciaország lakosságának. Az 1797-es választások megnövelték a royalista párt hatalmát, mely egyre fenyegetőbbé vált Barras és a Direktórium tagjainak hatalma számára. A royalisták elsősorban Bonapartét támadták itáliai fosztogatásai miatt. Bonaparte erői a becslések szerint 45 millió dollár értékben gyűjtött be pénzt Itáliából az ott folytatott hadjárat során, további 12 millió dollár értékben nemesfémeket és ékszereket. Erői több mint háromszáz felbecsülhetetlen értékű festményt és szobrot is elkoboztak.

Szeptemberben Bonaparte Augereau tábornokot haza küldte Párizsba, hogy államcsínnyel vegye át a hatalmat és tisztítsa meg a várost a royalistáktól. Az átvett hatalom szintén Barras és direktóriumi szövetségeseinek a kezébe került. Bonaparte seregeinek a fővárosban kellett maradniuk, hogy fenntartsák a rendet. Miután aláírta a Campo-Formió-i szerződést Ausztriával, Bonaparte decemberben győztes hódítóként tért vissza Párizsba. Népszerűsége messze felülmúlta a Direktórium tagjaiért és az tartva Bonaparte egyre jobban nővő befolyásától, kinevezte az Egyiptom ellen készülődő hadsereg parancsnokává. Ekkor találkozott először Franciaország új külügyminiszterével, Charles Talleyrand-al – aki később Napóleon szintén hűséges társa lett – és egy Nagy-Britannia elleni invázióra kezdtek felkészülni. 

Egyiptomi hadjárat[szerkesztés]

Bonaparte és a Szfinx

Két hónapnyi tervezés után Bonaparte arra a következtetésre jutott, hogy Franciaország haditengerészeti ereje még nem elegendő ahhoz, hogy szembe szállhasson a brit flottával. Ezért úgy döntött, hogy hadjáratot vezet Egyiptom ellen és elszakítja Nagy-Britannia kereskedelmi útvonalait Indiától. Francia jelenlétet akart létrehozni a Közel-Keleten és összefogni Tipu, Maiszúr szultánjával, aki a britek ellensége volt. Terveiben szerepelt az is, hogy Egyiptom meghódítása után kapcsolatokat létesít az indiai hercegekkel, hogy velük együtt megtámadja a felettük uralkodó angolokat.

1798 májusában Bonapartét a Francia Tudományos Akadémia tagjává választották. Egyiptomi hadjárata során 167 tudóssal, matematikussal, természettudóssal, vegyésszel és geodétával dolgozott együtt és az ókori Egyiptom történelme és kultúrája után kutattak. Felfedezéseik közé tartozott például a Rosette-i kő.

1798. június 9-ére Bonaparte félúton Egyiptom felé elérte Málta szigetét is. Málta elfoglalásával Bonaparte mindössze csak három embert veszített.

Bonaparte és flottája elkerülte a brit haditengerészet támadását és július 1-én partra szállt Alexandriában, majd bevonult Kairóba. Július 21-én, a piramisok csatájában Bonaparte 25 ezer katonája legyőzte a 40 ezer fős mamlúkok hadseregét, mintegy 24 km-re a piramisoktól. Ezzel meghódította Egyiptomot.

1798. augusztus 1-én a Horatio Nelson admirális vezette brit flotta azonban megsemmisítő vereséget mért a francia flottára a nílusi csatában, megakadályozva ezzel Bonaparte azon célját, hogy a franciák átvegyék a Földközi-tenger irányítását. Ezzel a britek Bonapartét elszakították Franciaországtól. Hadseregével sikerült megnövelnie hatalmát Egyiptom felett, bár többször is felkeléseket kellett levernie. Miután az Oszmán Birodalom hadat üzent Franciaországnak, Bonaparte bevonult a török uralom alatt lévő Szíriába. Bonaparte vezette a 13 ezer fős seregét Arís, Gáza, Jaffa és Haifa meghódításakor. A Jaffa elleni támadás különösen brutális volt. Bonaparte felfedezte, hogy a védők közül sokan hadifoglyok voltak, látszólag feltételesen szabadlábon és elrendelte, hogy a helyőrséget és 1400 foglyot szuronnyal vagy fulladással végezzék ki, hogy golyókat mentsenek meg. Férfiakat, nőket és gyerekeket raboltak ki és gyilkoltak meg három nap alatt.

Bonaparte 13 000 fős seregéből 1500-an eltűntek, 1200-an meghaltak a harcokban és ezrek haltak meg pestisben. Akkonál nem sikerült ellenállnia a brit parancsnokság alatt harcoló törököknek, ezért seregével visszavonult Egyiptomba. Bonaparte elrendelte, hogy ópiummal mérgezzék meg a pestisben szenvedő embereket. Július 25-én Egyiptomban sikeresen legyőzte az oszmán támadást Aboukir-nál.

Hatalomra jutása[szerkesztés]

Bonaparte az Ötszázak Tanácsában

Egyiptomban Bonaparte folyamatosan értesült az európai ügyekről. Megtudta, hogy Franciaország háborút veszített el a második koalíció haderejétől, az osztrákok majdnem minden franciát kiűztek Itália területéről. 1799. augusztus 24-én, a rávadászó brit flotta éberségét kijátszva, kihasználta a brit hajók ideiglenes távozását a francia part menti kikötőktől visszatért Franciaországba. Seregét Egyiptomban Jean-Baptiste Kléber vezetése alatt hagyta hátra.

Bonaparténak a Direktórium utasításokat küldött, hogy térjen vissza és hárítsa el a francia föld esetleges invázióját, de a rossz kommunikációs vonalak megakadályozták ezek az üzenetek kézbesítését. Mire októberben hazatért Párizsba, Franciaország háborús helyzete egy néhány győzelemmel javult, azonban a köztársaság csődbe ment és a Direktórium elgyengült, népszerűtlen lett a francia lakosság körében.

Az egyiptomi kudarcok ellenére Bonaparte népszerűsége továbbra is megmaradt. Talleyrand közvetítésével tárgyalásokat folytatott Emmanuel Sieyès direktorral a kormányzat megdöntéséről. Az államcsíny szervezői között ott volt Talleyrand, Sieyès, Roger Ducos direktor, Joseph Fouché rendőrminiszter és Napóleon öccse, Lucien, akit október 23-án választottak meg az Ötszázak Tanácsának elnökévé. 1799. november 9-én a törvényhozói testületek ülését áthelyezték a Saint-Cloud-ba, Párizstól nyugatra és Bonapartét kinevezték a fővárost védő seregek parancsnokává, miközben az államcsíny többi szervezői rémhíreket terjesztettek el a jakobinusok szervezkedéséről. Másnap a képviselők rájöttek, hogy államcsínnyel állnak szemben, Bonaparte hatalmától való megfosztását követelték, mire válaszul seregeivel betört a Saint Cloud-ba és feloszlatta az Ötszázak és a Vének Tanácsát. Ezután néhány képviselőt visszatereltek a Saint-Cloud-ba és megállapodtak egy hármas konzulátus felállításáról, melynek tagjai Bonaparte, Sieyès és Ducos lettek. Ezzel feloszlatták a Direktóriumot.

Az első konzul[szerkesztés]

Bonaparte, mint első konzul

Bonaparte lényegében katonai diktatúrát vezetett be, ő lett Franciaország első konzulja és beköltözött a Tuileriák palotájába. Bonaparte és köre népszavazással akarta legitimálni az államcsínyt. Leszögezte a VIII. évi alkotmányt, melynek elfogadásáról szóló 1800 januári választásokon a szavazók 99,94%-a hivatalosan igennel szavazott. Ám a történészek bebizonyították, hogy választási csalás történt. Az 5 millió választópolgárból kb. 2 313 000 szavaztak, abból 1 550 000 szavazta meg az alkotmánymódosítást. Bár ez győzelem volt, azt akarta, hogy az egész nép támogassa a konzulátust, ezért Napóleon öccse, Lucien Bonaparte belügyminiszter közel felére duplázta az igen szavazatok számát, mellyel olyan eredményt hozott ki, mely szerint a szavazók 0,06%-a ellenzi az új alkotmányt. Bonaparte hatalomra jutásakor még mindig tartott az európai háború, belső zavargások ütötték fel a franciák fejét és hatalma sem volt még stabil.[6]

1800 tavaszán az első konzul csapatai élén átkelt a svájci Alpokon Itáliába, hogy meglepjék az osztrákokat, akik majdnem minden franciát kiűztek már Itália területéről, míg Bonaparte Egyiptomban volt. Az Alpokon való nehéz átkelés után a francia hadsereg gyakorlatilag észrevétlenül lépett Észak-Itália síkságára. Míg az egyik francia sereg északról közeledett, az osztrákok egy másikkal voltak elfoglalva, amely Genovában állomásozott és jelentős erők ostromolták. A Masséna tábornok vezette sereg heves ellenállása időt adott az északi erőknek az előre nyomuláshoz.

Napóleon átkel az Alpokon (1800)

Végül a két hadsereg június 14-én a marengói csatatéren találkozott. Michael von Melas tábornok nagy előnnyel rendelkezett, mintegy 30 000 osztrák katonát vezényelt, míg Bonaparte csak 24 000 franciát. A csata az osztrákok számára kedvezően kezdődött, mivel kezdeti támadásuk meglepte a franciákat és fokozatosan visszaszorították őket. Melas kijelentette, hogy ő nyerte meg a csatát és 15 óra körül visszavonult főhadiszállására, így beosztottjai voltak felelősek a franciák üldözésével. A francia vonalak azonban nem törtek meg. Napóleon folyamatosan kilovagolt csapatai közé és kitartásra buzdította őket.

Késő délután, az utolsó pillanatban érkezett meg Desaix tábornok serege, ami megfordította a csata sorsát. A francia tüzérség és lovasság megtizedelte az osztrák hadsereget, amely a Bormida folyón átkellve visszamenekült Alessandriába, 14 000 áldozatot hagyva maga után. Másnap az osztrák hadvezetés Alessandriában beleegyezett, hogy elhagyják Észak-Itáliát és átengedik a franciáknak.

Bár a kritikusok Bonapartét okolták a csatát megelőző számos taktikai hibáért, dicsérték őt bátorságát is, amiért kockázatos hadistratégiát választott és úgy döntött, hogy északról támadja meg az Itáliai-félszigetet, amikor a francia inváziók többsége nyugatról érkezett. Első itáliai hadjáratában Bonaparte majdnem egy évet töltött azzal, hogy az osztrákokat kiszorította Itáliából. 1800-ban csak egy hónapba telt neki, hogy elérje ugyanezt a célt.

Bonaparte marengói diadala biztosította politikai tekintélyét és népszerűségének növelését, de ez nem vezetett azonnali békéhez. Napóleon bátyja, Joseph vezette a francia delegációt a lunéville-i béketárgyalásokon és arról számolt be, hogy Ausztria a brit támogatástól felbátorodva nem ismeri el a Franciaország által megszerzett új területek elvesztését. Ahogy a tárgyalások egyre feszültebbé váltak, Bonaparte parancsot adott Moreau tábornoknak, hogy még egyszer mérjen nagy csapást Ausztriára. Moreau serege végig söpörött Bajorországon és elsöprő győzelmet arattak Hohenlindennél 1800 decemberében. Ennek eredményeként az osztrákok kapituláltak és aláírták a lunéville-i szerződést 1801 februárjában.

Ideiglenes béke Európában[szerkesztés]

Egy évtizednyi folyamatos hadviselés után Franciaország és Nagy-Britannia 1802 márciusában aláírta az amiens-i békeszerződést. Amiens a brit csapatok kivonulását kérte a közelmúltban meghódított gyarmati területekről, valamint a britek elérték a Francia Köztársaság hódító céljainak korlátozását. Mivel Európában béke köszöntött és a gazdaság helyreállt, Bonaparte népszerűsége magasra emelkedett a konzulátus alatt, belföldön és külföldön egyaránt. 1802 tavaszán egy újabb népszavazást írtak elő, ahol a francia közvélemény nagy számban jelent meg, hogy jóváhagyjon egy alkotmányt, amely állandóvá tette a konzulátust és elsöprő győzelmet arattak.

Míg a két évvel korábbi népszavazáson 2 millióan vettek részt, az új népszavazás 3,6 millió embert csábított el a szavazásra (az összes jogosult szavazó 72%-a). 1802-ben nem volt csalás és kevesen akartak nyíltan szembe szállni a konzulátussal. Az alkotmány a szavazatok több mint 99%-val kapott jóváhagyást. 1802 után az első konzult már nem Bonaparténak, hanem Napóleonnak nevezték.

A több mint 2 millió km2 területű Louisiana, melyet Napóleon eladott az Egyesült Államoknak, megduplázva annak a területét

A rövid európai béke lehetővé tette Napóleon számára, hogy a külföldi francia gyarmatokra összpontosítson. Saint-Domingue-nak sikerült magas szintű politikai autonómiát szereznie a Toussaint Louverture vezette függetlenségi háborúk alatt, Louverture pedig diktátor lett. Napóleon esélyt látott arra, hogy helyreállítsa az irányítást a kolónia felett, amikor aláírta az amiens-i szerződést. A 18. században Saint-Domingue volt Franciaország legjövedelmezőbb gyarmata, több cukrot termelt, mint a brit gyarmatokat együttvéve. A forradalom alatt a Nemzeti Konvent 1794 februárjában megszavazta a rabszolgaság eltörlését. Az európai háborúi finanszírozásához szükséges költségek tudatában Napóleon úgy döntött, hogy visszahelyezi a rabszolgaságot minden francia gyarmatra. Az 1794-es rendeletek csak Saint-Domingue-t, Guadeloupe-t és Guyana-t érintette és nem lépett hatályba Mauritius-ban, Réunion-ban és Martinique-ban.[7] Guadeloupe-ban a rabszolgaság 1802-es visszaállítása ellen rabszolgalázadás tört ki.[8] A május 20-i törvények célja volt a rabszolgaság visszaállítása Saint-Domingue-ban, Guadeloupe-ban és Guyanában, amit meg is valósítottak.[9][10]

Napóleon sereget küldött sógora, Charles Leclerc tábornok vezetésével, hogy újra ellenőrzés alá vegye Saint-Domingue-t. Bár a franciáknak sikerült elfogniuk Toussaint Louverture-t, a hadjárat kudarcot vallott, mikor a járványok megbénították a francia hadsereget és Jean-Jacques Dessalines szétverte a franciákat, Leclerc pedig sárgalázban meghalt. 1803 májusában az első konzul elismerte a vereséget és az utolsó 8000 francia katona is elhagyta a szigetet és a rabszolgák független köztársaságot kiáltottak ki, amelyet Haitinek neveztek el 1804-ben. A harcok során Dessalines vitathatatlanul a legsikeresebb katonai parancsnokká vált a napóleoni Franciaország elleni harcban. Látva, hogy a haiti erőfeszítései kudarcot vallottak, Napóleon 1803-ban eladta Louisiana területét az Egyesült Államoknak, ezzel megduplázva az USA területét. Az eladási ár 15 millió dollár volt.

A Nagy-Britanniával való béke nyugtalannak és ellentmondásosnak bizonyult.[11] Az angolok nem evakuálták Máltát ígéretüknek megfelelően, de tiltakoztak Bonaparte piemonti annektálása és az új Svájci Államszövetséget létrehozó törvény ellen is. A két ország között jelentős feszültség robbant ki, ami Nagy-Britannia 1803 májusi hadüzenetéhez vezetett, Napóleon erre válaszul újra felállította Boulogne-ban angol inváziós táborát.

Francia császár[szerkesztés]

Jacques-Louis David: Napóleon koronázása

A konzulátus alatt Napóleonnak számos royalista és jakobinus merénylettel kellett szembenéznie, 1800 októberében és decemberében is. 1804 januárjában rendőrminisztériuma leleplezett egy összeesküvést ellene, melyben Moreau is részt vett és amelyet látszólag Franciaország korábbi királyi családja, a Bourbon család támogatott. Talleyrand javaslatára Napóleon elrendelte egy Bourbon, Enghien hercegének elrablását. A herceget egy titkos katonai tárgyalás után gyorsan kivégezték, annak ellenére, hogy nem vett részt az összeesküvésben. Enghien herceg kivégzése feldühítette a királyi udvarokat Európa szerte és a napóleoni háborúk kitörésének egyik politikai tényezőjévé vált.

Napóleon úgy vélte, hogy csökkentheti a Bourbon-restaurálás lehetőségét azzal, hogy családjának utódlását az alkotmányba rögzíti. Újabb választást írtak elő, ahol a két évvel korábbi választáshoz hasonlóan szintén sokan jelentek meg. A választók 99%-nak támogatásával Napóleont francia császárrá választották.  

Napóleon császári díszben

Napóleon koronázására 1804. december 2-án, a párizsi Notre-Dameban került sor, VII. Piusz pápa jelenlétében. Az ünnepségre két külön koronát hoztak: a Római Birodalmat felidéző babérkoszorút és Nagy Károly koronájának másolatát. Napóleon babérkoszorúval lépett be a ceremóniára és az egész eljárás során a fején tartotta. A hivatalos koronázáshoz jelképes gesztussal a saját feje fölé emelte Nagy Károly koronáját, de soha nem helyezte a tetejére, mert már viselte az aranykoszorút. Ezt követően feleségét, Joséphine-t is megkoronázta, ezt az eseményt Napóleon kedvenc festője, Jacques-Louis David hivatalosan is elismert festményén örökítette meg. 1805. május 26-án a milánói székesegyházban Napóleon Lombardia vaskoronájával Itália királyává koronázta magát. 1804. május 18-án – a császárság kikiáltása napján – 18 legkiválóbb tábornokát marsallá léptette elő a hadsereg hűségének biztosítása érdekében.[12]

Háború a harmadik koalícióval[szerkesztés]

Nagy-Britannia megtörte az amiens-i békét azzal, hogy 1803 májusában hadat üzent Franciaországnak. 1804 decemberében az angol-svéd megállapodás lett az első lépés a harmadik koalíció létrehozása felé. 1805 áprilisára Nagy-Britannia is szövetséget kötött Oroszországgal. Ausztriát az utóbbi időkben Franciaország kétszer is legyőzte és bosszút akart állni, ezért néhány hónappal később csatlakozott a koalícióhoz.

A harmadik koalíció megalakulása előtt Napóleon hat táborba gyűjtötte össze az észak-franciaországi Boulogne-ban egyik inváziós erejét, az Armée d’Angleterre-t. Célja volt Angliára lecsapni. Soha nem szállták meg, de a császár csapatai gondos és felbecsülhetetlen kiképzést kaptak a jövőbeli katonai műveletekhez. A boulogne-i férfiak alkották annak a seregnek a magját, amit Napóleon később Grande Armée-nak hívott. Eleinte ennek a francia hadseregnek mintegy 200 000 embere volt, amelyek hét hadtestbe szerveződtek és egyenként 36-40 ágyújuk volt.  

Ez az egyetlen hadtest, amely legalább egy napot is túlél az ellenséges csapatokkal szemben, így a Grande Armée számtalan stratégiai és taktikai lehetőséget adott minden hadjáratban. Ezen kívül Napóleon létrehozott egy 22 000 fős lovassági tartalékot, amelyet két hadosztályba szerveztek, egy dragonyos és egy könnyű lovasságba, amelyet 24 tüzércsoport támogatja. 1805-re a Grand Armée 350 000 fős csapattá fejlődött, jól felszereltek, jól képzettek és hozzáértő tisztek vezették őket.

Napóleon tudta, hogy a francia flotta nem tudja legyőzni a Királyi Haditengerészetet, ezért azt tervezte, elterelő taktikával elcsalja a La Manchetól. A fő stratégiai elképzelés az volt, hogy a francia haditengerészet megszökik a brit blokád alatt álló Toulonból és Brest-ből és azzal fenyegetőzik, hogy megtámadja a Nyugat-Indiákat. A támadással szemben azt remélték, hogy a britek gyengítik nyugati megközelítéseik védelmét azáltal, hogy hajókat küldenek a Karib-térségbe, lehetővé téve a francia-spanyol flotta számára, hogy elég ideig átvegye az irányítást a csatorna felett ahhoz, hogy a francia hadsereg átkelljen és lerohanja az országot. Azonban a terv meghiúsult, miután a Finisterre-foki csatában a britek győzelmet arattak 1805 júliusában. Pierre Villeneuve francia admirális ezt követően visszavonult Cádiz-ba, ahelyett, hogy a francia haditengerészethez csatlakozott volna Brest-ben, hogy megtámadják a csatornát.

Mack osztrák tábornok kapitulál Napóleonnak Ulmnál

1805 augusztusára Napóleon rájött, hogy a stratégiai helyzet alapvetően megváltozott. Kontinentális ellenségei esetleges inváziójával szembesülve úgy döntött, hogy hadseregét a La Manche-csatornától a Rajna-folyó felé vezeti. Alapvető célja az volt, hogy elpusztítsa az elszigetelt osztrák hadsereget Dél-Németországban, mielőtt orosz szövetségeseik megérkezhetnének. Szeptember 25-én, nagy titkolózás és lázas menetelés után 200 000 francia katona kezdett átkelni a Rajnán a 260 km-es fronton.

Karl Mack osztrák parancsnok az osztrák hadsereg nagyobb részét a svábföldi Ulmban gyűjtötte össze. Napóleon célja volt ezt körülzárni és ezzel elszakítani őket a közeledő oroszoktól. Az ulmi manőver teljesen meglepte Mack tábornokot, aki későn fogta fel, hogy seregét elvágták. Mack végül megadta magát, miután rájött, hogy nem lehet kitörni a francia bekerítésből. Mindössze 2000 francia áldozattal Napóleonnak összesen 60 000 osztrák katonát sikerült foglyul ejtenie és megnyerte az ulmi csatát.

Az ulmi hadjáratot általában stratégiai remekműnek tekintik és a 19. század végén nagy hatással volt a Schlieffen-terv kidolgozására. A franciák számára ezt a látványos szárazföldi győzelmet az keserítette meg, amikor a Nelson admirális vezette brit flotta nagy vereséget mért a francia flottára október 21-én a trafalgari csatában. Trafalgar után Nagy-Britannia teljes mértékben uralta a tengereket a napóleoni háborúk idejére.

Az ulmi csatát követően a francia erőknek novemberben sikerült elfoglalniuk Bécset, ami nagy előnyt hozott a franciáknak, amikor 100 000 muskétát és 500 ágyút foglaltak le. I. Sándor orosz cár és II. Ferenc német-római császár úgy döntöttek, hogy megütköznek Napóleonnal. Ezután Napóleon erőit északra küldte, hogy üldözze a visszavonuló szövetséges csapatokat, de aztán visszavonulásra szólította haderejét, hogy súlyos gyengeséget színlelhessen.[13]

Napóleon az austerlitzi csatában

Ferenc császár és Sándor cár úgy döntöttek, hogy Austerlitz-falutól nyugatra küzdenek meg a franciákkal és elfoglalták a Pratzen-fennsíkot, mely a központjukká vált. Napóleon minden jelét igyekezte kimutatni, hogy a francia hadsereg katasztrofális állapotban van, a Pratzen-fennsíkot szándékosan ürítette ki, csapdába csalva a szövetségeseket. December 2-án a Morvaországban vívott austerlitzi csatában a francia hadsereget a Pratzen-fennsík alá vezényelte és szándékosan meggyengítette jobb szárnyát, hogy oda csábítsa a szövetségeseket, hogy azok megkísérelhessék a francia vonal feltörését. A Davout marsall vezette jobbszárny, a III. Hadtest időben megérkezett Bécsből.

Eközben a szövetségesek a francia jobbszárny elleni erős bevetése meggyengítette a Pratzen-fennsíki központjukat, miután Soult marsall IV. Hadteste könyörtelenül hátba támadta. A szövetséges központ lerombolása után a franciák végig söpörtek mindkét ellenséges szárnyon és menekülésre kényszerítették az egyesült osztrák és orosz sereget, ezrek foglyul ejtésével.

Az austerlitzi szövetséges katasztrófa jelentősen megrázta Ferenc császár hitét a britek által vezetett háborús erőfeszítésekben. Franciaország és Ausztria azonnal megállapodott a fegyverszünetről és december 26-án aláírták a pozsonyi békét. Pozsonyban kivették Ausztriát mind a háborúból, mind a koalícióból és megerősítették a korábban Campo Formió-ban és Lunéville-ben aláírt szerződéseket. Ausztria elveszítette területeit Itáliában és Bajorországban, melyeket francia uralom alá vontak. A szerződés a Német-Római Birodalom felbomlásához vezetett, az ottani 16 német tartományból Napóleon 1806-ban létrehozta a Rajnai Szövetséget. Ezzel megfosztotta a Habsburgokat a német-római császári tróntól, I. Ferenc már csak osztrák császár és magyar király lehetett. Emellett 40 millió frank jóvátételre kötelezte a legyőzött Habsburgokat és lehetővé tette az orosz csapatok haza menekülését. A császár később ezt írta: „Az austerlitzi csata a legjobb mind közül, amit vívtam”.

Közel-Keleti szövetségek[szerkesztés]

Napóleon továbbra is hangoztatta nagyszerű programját a közel-keleti francia jelenlétről, hogy nyomást gyakoroljon Nagy-Britanniára és Oroszországra és szövetséget kössön az Oszmán Birodalommal. III. Szelim oszmán szultán 1806 februárjában Napóleont elismerte francia császárként, majd Franciaországot „őszinte és természetes szövetségesünknek” nevezte. A döntés veszteséges háborúba sodorta az Oszmán Birodalmat Oroszország és Nagy-Britannia ellen. Fath-Ali perzsa sah is szövetséget jelentett be a franciákkal. 1807-ben a koalíció összeomlott, mikor Franciaország és Oroszország maguk is váratlan szövetséget kötöttek. Végül Napóleon nem kötött hatékony szövetségeket a Közel-Keleten.

Háború a negyedik koalícióval[szerkesztés]

Napóleon felülvizsgálja gránátosait Jénánál

A Rajnai Szövetség létrejötte és a Német-Római Birodalom felbomlása megrémítette a poroszokat. A német terület franciák által való arcátlan átszervezése porosz befolyásos fenyegetést eredményezett. A háborús érzelmek a porosz fővárosban, Berlinben 1806 nyarán folyamatosan emelkedtek. III. Frigyes Vilmos udvara, különösen felesége, Lujza királyné ragaszkodására úgy döntött, hogy háborúba száll a Közép-Európát uraló Franciaországgal.[14]

Az első katonai manőverek 1806 szeptemberében kezdődtek. A hadjárat tervét részletező Soult marsallnak írt levelében Napóleon leírta a hadviselés alapvető jellemzőit és elrendelte a Grande Armée különféle alakulatainak egyenletesen való összevonulását, közelről, szoros támogatási távolságban. Ha egyetlen hadtestet is megtámadtak, a többi gyorsan akcióba léphetett és megérkeztek a segítségükre.

Napóleon 180 000 katonával szállta meg Poroszországot, gyorsan menetelve a Saale folyó jobb partja felé. A korábbi hadjáratokhoz hasonlóan alapvető célja az egyik ellenfél elpusztítása volt, mielőtt a másik ellenfél erősítése felborítaná a háború egyensúlyát. Miután megtudta a porosz sereg hollétét, a franciák nyugat felé fordultak és elsöprő erővel átkeltek a Saale-n. Október 14-én Napóleon nagy győzelmet aratott a porosz sereg felett a jénai csatában, melyet az ezzel egy időben zajló Davout marsall auerstedti győzelmének is köszönhette. A franciák szétverték a porosz sereget és súlyos veszteségeket okoztak. Mivel a porosz parancsnokok nagy részre meghalt vagy cselekvőképtelenné vált, a porosz király képtelennek bizonyult a hadsereg hatékony parancsnokságára, amely gyorsan szétesett. A franciáknak egyetlen hónap alatt 140 000 katonát, 2000 ágyút és több száz lőszerszállító autót sikerült elfogniuk. Elsöprő vereségük ellenére a poroszok nem voltak hajlandóak tárgyalni a franciákkal, amíg az oroszoknak nem jutott alkalmuk belépni a harcba.

Győzelmét követően Napóleon 1806 novemberében bevonult Berlinbe és itt kontinentális zárlatot rendelt el, mellyel megtiltotta az európai országoknak a Nagy-Britanniával való kereskedelmet, így akarta térdre kényszeríteni az angolokat. A következő hónapokban a császár az előre nyomuló orosz-porosz seregek ellen vonult Lengyelország területén, majd a két sereg 1807 februárjában az eylaui csatában ütközött meg. Eylaunál mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett és a tél fogságába estek, a csata döntetlen lett és az oroszok visszavonultak. A két fél nyugalmi időszaka és konszolidálása után a háború júniusban folytatódott, ám a heilsbergi csata szintén határozatlannak bizonyult.

Napóleon találkozik Sándor cárral Tilsitnél, a Nyeman folyón

Június 14-én Napóleon elsöprő győzelmet aratott az oroszok felett a friedlandi csatában és a véres küzdelem után megsemmisítette az orosz hadsereg nagy részét. Vereségük mértéke meggyőzte az oroszokat, hogy kössenek békét a franciákkal. Június 19-én I. Sándor cár küldött egy követet, hogy fegyverszünetet kérjen Napóleontól. A követ biztosítani akarta, hogy a Visztula folyó a francia és az orosz befolyás természetes határait képviselje Európában. Ennek alapján Napóleon béketárgyalásokba kezdett Sándor cárral Tilsit városában, miután találkoztak egy kompon először a Nyeman folyón. „Annyira utálom az angolokat, mint ön” – mondta Sándor Napóleonnak.[15]

Tekintettel az elért győzelemre, a francia császár viszonylag engedékeny feltételeket ajánlott az oroszoknak, követelte Oroszország csatlakozását a kontinentális zárlathoz, erőinek visszavonását Havasalföldről és Moldvából, illetve a Jón-szigetek átengedését Franciaországnak. Ezzel szemben Napóleon nagyon kemény békefeltételeket diktált Poroszországnak. A porosz területek több mint a felét elvette és létrehozott egy új, 2800 négyzetkilométeres királyságot, Vesztfáliát és legkisebb öccsét, Jérôme-t nevezte ki királyának. A Poroszországgal való megalázó bánásmód Tilsitben mély és keserű ellentétet okozott, amely a napóleoni korszak előrehaladtával egyre jobban erősödött. A poroszok igyekeztek Sándor és Napóleon barátságát tönkre tenni és rávenni az oroszokat a szerződés egyes pontjainak megszegésére. A tilsiti béke nyugalmat adott Napóleonnak, a háború végét jelentette és visszatérhetett haza Franciaországba, ahol már szinte egy éve nem járt.

Félszigeti háború és Erfurt[szerkesztés]

Napóleon egyik fő célkitűzése a kontinentális zárlat megerősítése volt a brit erőkkel szemben. Úgy döntött, hogy figyelmét Portugáliára fordítja, amely megsértette kereskedelmi tilalmait. Portugália 1801-es narancsháborúban való veresége után János régensherceg úgy döntött, hogy bezárja kikötőit a brit kereskedelem elől. A helyzet drámaian megváltozott a francia-spanyol vereség után Trafalgarnál, János bátrabb lett és hivatalosan is diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat létesített Nagy-Britanniával.

A portugál kormány politikájának változásával nem elégedve Napóleon titkos szerződést kötött IV. Károly spanyol királlyal és sereget küldött Portugália ellen.[16] 1807. október 17-én 24 000 francia katona vonult át a Pireneusokon Junot tábornok vezetésével, spanyol együttműködéssel. A Portugália elleni támadás volt az első lépés a félszigeti háborúban, mely hatéves, véres küzdelembe torkollott és sok francia életét követelte. 1808 telén a francia ügynökök egyre inkább részt vettek a spanyol belügyek irányításában és megpróbáltak viszályt szítani a spanyol királyi család tagjai között és sikerrel is jártak. 1808. február 16-án a császár bejelentette, hogy beavatkozik az ország rivális politikai frakciói közé.

Murat marsall 120 000 katonát vezetett Spanyolország ellen. A franciák március 24-én érkeztek Madridba, ahol néhány héttel később nagy zavargások törek ki a megszállók ellen. IV. Károly lemondása után Napóleon 1808 nyarán bátyját, Josephet nevezte ki Spanyolország új királyává. Joseph Nápoly királya volt és miután elfoglalhatta a spanyol trónt, Napóleon sógorát, Murat-ot tette Nápoly következő uralkodójává. Joseph kinevezése feldühítette az erősen vallásos és konzervatív spanyol lakosságot. A francia agresszióval szembeni ellenállás hamarosan elterjedt egész Spanyolországra. A júliusi bailéni csata francia veresége meggyőzte Napóleont, hogy avatkozzon be a háborúba. A csata után Joseph király is kénytelen volt elmenekülni Madridból.

Mielőtt Ibériába ment volna, Napóleon úgy döntött, hogy az elhúzódó orosz kérdéseket szeretné tisztázni. Az 1808 októberében tartott erfurti kongresszuson találkozott Sándor cárral és Napóleon azt remélte, hogy Oroszország az ő oldalán fog állni a spanyolországi harcokban és az Ausztria elleni esetleges háború során is. A két fél végül aláírta az erfurti egyezményt, amelyben felszólították Nagy-Britanniát, hogy hagyjon fel Franciaország elleni háborújával. Erfurtban elismerték még Finnország orosz meghódítását Svédországtól és a Finn Nagyhercegség létrejöttét is[17] és megerősítették, hogy Oroszország támogatja Franciaországot egy esetleges háborúban Ausztria ellen.[18]

Madrid átadása Napóleonnak

Napóleon ezután visszatért Franciaországba és felkészült a háborúra. A Grande Armée a császár személyes parancsnoksága alatt 1808 novemberében gyorsan átkelt az Ebro folyón és egy sor szétzúzó vereséget mért a lázadó spanyol erők ellen. Miután leverték a fővárost őrző utolsó spanyol haderőt Somosierra-ban, Napóleon december 4-én 80 000 katonával vonult be Madridba. Ezután Moore és a brit erők ellen indította katonáit. A britek teljesen kivonultak Spanyolországból az 1809 januári corunnai csata után.

Napóleon végül elhagyta Ibériát, hogy a közép-európai osztrákokkal foglalkozzon, de a félszigeti háború jóval távolléte után is folytatódott. Az 1808-as hadjárat után soha nem tért vissza Spanyolországba. Néhány hónappal Corunna után a britek újabb hadsereget küldtek a félszigetre Wellington herceg vezetése alatt. A háború ezután összetett és aszimmetrikus stratégiai holtpontra jutott, ahol mindkét fél küzdött az elsőbbség megszerzéséért. A konfliktus középpontja a brutális gerillaháború lett, amely elnyelte a spanyol vidék nagy részét. Mindkét fél a napóleoni háborúk legsúlyosabb kegyetlenségeit követte el a konfliktusok ezen szakaszában.

A spanyolországi nagy gerillaharcok súlyosan megzavarták a francia ellátási és kommunikációs vonalakat. Bár Franciaország a félszigeti háború alatt nagyjából 300 000 katonát vezényelt ki Ibériába, túlnyomó többségük helyőrségi szolgálathoz és hírszerzési műveletekhez volt kötve. A franciák soha nem voltak képesek minden haderejüket hatékonyan összpontosítani, meghosszabbítva a háborút, amíg az európai események végül a szövetségesek javára fordultak. Az 1812-es oroszországi hadjárat után a francia csapatok száma Spanyolországban jelentősen csökkent, mivel Napóleonnak erősítésre volt szüksége, hogy megőrizze stratégiai pozícióját Európában. 1814-re, Ibéria szerte számos csata és ostrom után a szövetségeseknek sikerült kiszorítaniuk a franciákat a félszigetről.

A spanyolországi napóleoni invázió, a spanyol Bourbon monarchia elűzése és Joseph Bonaparte királlyá tétele nagy hatással volt a Spanyol Birodalomra. Az amerikai spanyol területeken helyi juntákat és mechanizmusokat hoztak létre IV. Károly fia, VII. Ferdinánd spanyol király nevében, akit törvényes spanyol uralkodónak tekintettek, Josephet pedig elakarták űzni. A spanyol-amerikai függetlenségi háborúk kitörése a birodalom nagy részén Napóleon spanyolországi akcióinak eredménye volt és e harcok nyomán erős emberek emelkedtek fel.

Háború az ötödik koalícióval[szerkesztés]

Napóleon Wagramnál

Négy év béke után Ausztria újabb háborút akart Franciaországgal, hogy megbosszulja legutóbbi vereségeit. Ausztria nem számíthatott orosz támogatásra, mert az 1809-ben konfliktusban állt Nagy-Britanniával, Svédországgal és az Oszmán Birodalomban. Kezdetben a porosz király, III. Frigyes Vilmos azt ígérte, hogy segít az osztrákoknak, ám ez nem történt meg. Az osztrák pénzügyminiszter jelentése szerint a kincstár 1809 közepére kiürülne, ha az osztrákok által a harmadik koalíció óta megalakult nagy hadsereg továbbra is mozgósítva maradna. Bár Károly főherceg arra figyelmeztetett, hogy az osztrákok nem állnak készen egy újabb összecsapásra Napóleonnal, ő sem akarta, hogy a hadsereget leszereljék. 1809. február 8-án a háború szószólói végül sikerrel jártak, mikor a császári kormány titokban úgy döntött, hogy újabb konfrontációt kezd a franciákkal.

Április 10-én kora reggeli órákban az osztrák hadsereg átkelt az Inn folyón és megszállták Bajorországot. A korai osztrák támadás meglepte a franciákat, Napóleon maga is Párizsban volt, amikor értesült az invázióról. 17-én érkezett Donauwörth-be a Grande Armée-hoz, melynek két szárnya 120 km-re volt elválasztva, de a bajor csapatok vékony kordonjai egyesítették. Károly elnyomta a francia sereg bal szárnyát és Davout marsall III. Hadteste felé vezette embereit. Napóleon katonáit Eckmühl városa felé vezényelte. Az eckmühli csatában a franciák győzelmet arattak és ez arra kényszerítette Károly főherceget, hogy vonja vissza erőit a Dunán át Csehországba. Május 13-án Bécs négy év után másodjára is elesett, de a háború folytatódott, mert az osztrák seregek nagy része túlélte a kezdeti dél-németországi hadműveleteket.

Május 17-re a Károly vezette osztrák seregek megérkeztek a Morva-mezőre. A főherceg csapatainak nagy részét néhány kilométerre tartotta a folyóparttól, abban a reményben, hogy arra a pontra koncentrálja őket, ahol Napóleon az átkelés mellett dönt. Május 21-én a franciák megtették az első nagyobb erőfeszítéseket a Duna átkelésében, megindítva az aspern-esslingi csatát. Az első napon Károly több mint 90 000 katonát vezetett Napóleon 27 000-je ellen. A második napra érkező erősítések 70 000-re növelték a francia sereget.

A csata két falu, Aspern és Essling között zajlott le. A harcok végére a franciák elvesztették Aspernt, de még irányították Esslinget. Egy tartós osztrák tüzérségi bombázás végül meggyőzte Napóleont, hogy vonja vissza erőit a Lobau-szigetre. Mindkét féltől 23 000 katona esett áldozatul a csatának. Még a császár egyik legjobb barátja, Lannes marsall is halálos sebet kapott a csatabán, aki az Esslingnél harcolókat vezette. Ez volt az első vereség, amelyet Napóleon elszenvedett és Európa szerte izgalmat váltott ki, mert bebizonyította, hogy megverhető a csatatéren.

A Francia Birodalom 1812-ben

Az Aspern-Esslingnél történt kudarcok után Napóleonnak több mint hat hétbe telt a tervezés és a felkészülés, mielőtt újabb kísérletet tett volna a Dunán való átkelésre. Június 30-tól július első napjáig a francia erőknek sikerült átkelni a Dunán és több mint 180 000 francia katona vonult át a Morva-mezőn az osztrákok felé. Károly 150 000 emberével fogadta a franciákat. Az ezt követő wagrami csatában – amely szintén két napig tartott – óriási győzelmet aratott az osztrákok felett. Napóleon tolóerővel, középen mérte az utolsó csapást az ellenségre és visszavonulásra kényszerítette Károlyt. Az osztrák veszteségek nagyon súlyosak voltak és jóval több mint 40 000 áldozatot követeltek. A franciák túlságosan kimerültek voltak ahhoz, hogy azonnal üldözőbe vegyék az ellenséget, de Napóleon végül utolérte Károlyt Znaimban és július 12-én fegyverszünetet írtak alá.

Hollandiában a britek elindították a walchereni hadjáratot, hogy második frontot nyissanak a háborúban és megsegítsék az osztrákokat. A brit hadsereg csak július 30-án szállt partra Walcherenben, addigra az osztrákok már vereséget szenvedtek Wagramnál. A walchereni hadjáratot kevés harc jellemezte, de súlyos veszteségeket okozott az a betegség, amit „Walcheren-láznak” hívnak. Több mint 4000 brit katona veszett oda a zavaros hadműveletben, a többiek 1809 decemberében kivonultak.[19] A hadjárat fő stratégiai eredménye a franciák és az osztrákok közötti késedelmes politikai rendezés volt. Ferenc császár meg akarta várni, hogy a britek győzzenek a csatatéren, mielőtt tárgyalni kezdene Napóleonnal. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy a britek semmire se mennek, az osztrákok belegyeztek a béketárgyalásokba.

Az 1809 októberében aláírt schönbrunni békeszerződés volt a legkeményebb, amelyet Franciaország az utóbbi időben Ausztriára rótt. Metternichnek és Károly főhercegnek alapvető célja a Habsburg Birodalom fenntartása volt és Napóleont arra akarták rávenni, hogy szerényebb békét kényszerítsen ki, cserébe a két hatalom közti barátságot ígérték. Franciaország megkapta Karintiát, Krajnát és az adriai kikötőket, Tirol salzburgi területe a bajorokhoz, míg Galícia a lengyelekhez, a Napóleon által létrehozott Varsói Hercegséghez került. Ausztria lakosainak hárommillió, körülbelül egyötödét veszítette el a terület elcsatolásokkal, sőt az osztrák császár jóvátétel fizetésébe is beleegyezett. Bár az ibériai harcok folytatódtak, az ötödik koalíció szétverése után három évig béke köszöntött Európára.

Napóleon a háború után a belügyekre összpontosított. Esetleges halála esetén aggódott birodalmának jövője miatt, mivel felesége, Joséphine császárné nem tudott örököst szülni neki, ezért 1810. január 10-én kénytelen volt elválni tőle és új feleséget keresni. Az Ausztriával kötött szövetségét családi kapcsolaton keresztül is akarta erősíteni és feleségül vette I. Ferenc osztrák császár legidősebb lányát, Mária Lujza főhercegnőt, aki ekkor mindössze 18 éves volt. Hamarosan, 1811. március 20-án Mária Lujza császárné egy kisfiúnak adott életet, akit Napóleonnak neveztek el. A trónörököst a császár azonnal Róma királyává nevezte ki.

Oroszországi hadjárat[szerkesztés]

1808-ban Napóleon és Sándor cár az erfurti kongresszuson találkoztak, hogy megőrizzék az orosz-francia szövetséget. A két uralkodó baráti személyes kapcsolatot építettek ki első tilsiti találkozójuk után. 1811-re azonban feszültségek alakultak ki, Sándorra nyomást gyakorolt az orosz nemesség, hogy szakítson a szövetséggel. Hamarosan az oroszok rendszeresen megsértették a kontinentális zárlatot, ami arra késztette Napóleont, hogy súlyos következményekkel fenyegesse Sándort, ha szövetséget köt Nagy-Britanniával.

Napóleon Moszkva leégését szemléli

1812-re Sándor tanácsadói felvetették a Francia Birodalom megszállásának és Lengyelország visszafoglalásának lehetőségét. Az oroszországi háborús előkészületekről szóló hírszerzési jelentések kézhezvételekor Napóleon több mint 450 000 emberre bővítette a Grande Armée-t. Figyelmen kívül hagyta az Oroszország megszállása elleni ismételt tanácsokat, hadjáratra készült és 1812. június 24-én megindította az inváziót.

Napóleon a lengyel nacionalisták oroszok elleni felkelését a második lengyel háborúnak nevezte el a lengyelek támogatásának megszerzésének érdekében. Az első lengyel háborúkor a lengyel nemesek keltek fel 1768-ban az őket uraló és jobbágyokat alkalmazó Oroszország ellen. A lengyel hazafiak azt akarták, hogy Lengyelország orosz része csatlakozzon a Varsói Hercegséghez és egy független Lengyelországot hozzanak létre. Ezt Napóleon elutasította, mivel megígérte szövetségesének, Ausztriának, hogy ez nem fog megtörténni.

Napóleon mintegy 600 000 fős Grande Armée-ja átkelt az orosz Nyeman határfolyón. A francia hadsereg zömét magával vitte, sőt Európa minden sarkából gyűjtött csapatokat, így Spanyolországból, Portugáliából, Itáliából, a német tartományokból, Lengyelországból és még támogatásra kényszerítette apósát, az osztrák császárt is, így osztrák, cseh és magyar seregek is részt vettek az invázióban. Az oroszok elkerülték Napóleon seregét és egyre jobban vonultak vissza Oroszország területén. Rövid ellenállási kísérletet tettek augusztusban Szmolenszkben, az oroszokat csaták sorozatában győzték le és Napóleon folytatta az előre nyomulást. Az orosz hadsereg felperzselt föld taktikája miatt a franciák egyre nehezebben találtak élelmet maguknak és lovaiknak.

Napóleon visszavonul Moszkvából

Az orosz hadsereg főparancsnoka, Mihail Kutuzov végül szeptember 7-én, Moszkvától nem messze felvette a harcot a franciákkal. A borogyinói csatában mintegy 44 000 orosz és 35 000 francia halt meg, sebesült meg vagy fogtak el. Ebben a véres csatában a franciák nyertek, az oroszok visszavonultak. Napóleon saját beszámolója így szólt: „A legszörnyűbb az összes csatáim közül az, amelyik Moszkva előtt volt. A franciák győzelemre méltónak találták magukat, de az oroszok méltónak találták magukat arra, hogy legyőzhetetlenek”.

Napóleon bevonult Moszkvába, melyet az orosz hadsereg elhagyott, arra számított, hogy Sándor békéről fog tárgyalni. Azonban a város főkormányzójának a parancsára egész Moszkvát a kapituláció helyett telerakták bombával és felgyújtották. Öt hét után Napóleon és serege kénytelen volt elhagyni a várost. November elején Napóleon aggódott a Malet-puccs után Franciaországban az irányítás elvesztése miatt. A visszavonuláskor serege nehezen küzdött a zord téllel, a hóval. November 8-9-e éjjelén közel 10 000 ember és ló fagyott halálra. A Bereznia-folyói csata után Napóleonnak sikerült elmenekülnie. December 5-én, röviddel vilniusi érkezése előtt Napóleon lovasszánkón hagyta el a hadsereget.[20]

A franciák a visszavonulás során nagyon sokat szenvedtek, többek között az orosz tél keménysége miatt. A 400 000-es Grande Armée-ból csak 40 000-en keltek át a Berezina folyón. Az oroszok 150 000 katonát vesztettek a csatában és több százezer civilt.

Háború a hatodik koalícióval[szerkesztés]

Napóleon elbúcsúzik császári gárdájától, 1814. április 20.

Az 1812-13-as téli harcok után az oroszok és a franciák is újjáépítették erőiket. Napóleon csak 350 000 katonát tudott mozgósítani. Franciaország oroszországi vereségén megörülve 1813-ban Poroszország új koalícióban csatlakozott Ausztriához, Svédországhoz, Oroszországhoz, Nagy-Britanniához, Spanyolországhoz és Portugáliához. Napóleon átvette a parancsnokságot a német államokban és egy sor vereséget mért a koalícióra, amelynek csúcspontja az augusztusi drezdai csata volt.

E sikerek ellenére a koalíció hadserege azonban egyre jobban nőtt és vereséget szenvedett Lipcsénél, a népek csatájában, elsősorban a Garnde Armée szász, württembergi és hesseni csapatainak átállása miatt. Napóleonnak ez volt az első legnagyobb katonai kudarca és összesen 90 000 embert veszítettek.

A szövetségesek 1813 novemberében békefeltételeket ajánlottak fel. A frankfurti békejavaslatok alapján Napóleon francia császár maradhat, de fel kell hagynia Spanyolország, Hollandia, Itália és a német tartományok irányításával, belgiumi, savoyai és a Rajnától nyugatra lévő területeket megtarthatja. Metternich azt mondta Napóleonnak, hogy ezek a legelőnyösebb békefeltételek, további győzelmek után a feltételek egyre keményebbek és keményebbek lesznek. Metternich célja az volt, hogy egyensúlyban tartsa Franciaországot az orosz fenyegetésekkel szemben, miközben véget vett a háborúnak.[21]

Napóleon arra számított, hogy megnyerheti a háborút, ám elvesztette, decemberben a szövetségesek visszavonták ajánlatukat. 1814-ben megpróbálta újra megnyitni a béketárgyalásokat a frankfurti javaslatok elfogadására. A szövetségesek egyre keményebb feltételek szabtak, amelyek tartalmazták Franciaország visszavonulását az 1791-es határokig, ami Belgium elvesztését is jelentette. A britek Napóleon végleges eltávolítását akarták és érvényesültek, de Napóleon hajthatatlanul visszautasította.[22]

A megtört császár fontainebleau-i lemondása után, 1814. április 4.

Napóleon hadserege 70 000 katonára és kevés lovasságra csökkent, a több mint háromszoros túlerőben lévő koalícióval kellett szembenézniük. Joseph Bonaparte, Napóleon bátyja 1813. december 11-én lemondott a spanyol trónról és az összeomló birodalom megmentése érdekében felvette az altábornagyi címet. A franciákat körülvették: a brit hadsereg délről, míg a többi koalíciós erő pedig a német államokat támadták. 1814 január közepére átlépték Franciaország határait és Párizst készülték megtámadni. A poroszok északról és az osztrákok keletről vonultak ki a kapitulált svájci konföderációból. A Francia Birodalom összeomlása azonban nem ment olyan gyorsan, Napóleon egy sor győzelmet aratott a hat napos hadjáratában. Bár visszaverték a koalíciós erőket és legalább egy teljes hónappal elhalasztották Párizs elfoglalását, ezek nem voltak elég jelentősek ahhoz, hogy megfordítsák a helyzetet. A koalíció március 29-én már a főváros határainál volt. Egy nappal később megtámadták a várost védő katonákat. Napóleon Josephet bízta meg Párizs védelmével és ő vezette a végső összecsapást. A párizsi csatát megnyerni viszont lehetetlen volt, mivel a koalíciósok ötször annyian voltak, mint a 30 000 francia. Vereséget szenvedtek, Joseph elhagyta a várost. Párizs vezetői március utolsó napján megadták magukat. Április 1-én Sándor cár azt mondta a Szenátusnak, hogy a szövetségesek nem Franciaország, hanem Napóleon ellen harcolnak és készek tisztességes békefeltételeket kínálni, ha a császárt eltávolítják a hatalomból. Talleyrand ösztönzésére végül a Szenátus a császár ellen fordult. Másnap kimondták Napóleon elbocsátását.

Napóleon Fontainebleau-ban értesült Párizs elestéről. Amikor a császár azt javasolta, hogy a hadsereg támadja meg a fővárost, marsalljai fellázadtak. Április 4-én Ney marsall vezetésével a rangidős tisztek szembe szálltak Napóleonnal. Amikor kijelentette, hogy a hadsereg követni fogja, Ney azt válaszolta, hogy a hadsereg követni fogja tábornokait. Míg a katonák és az ezred tisztjei harcolni akartak, a magas rangú parancsnokok és marsallok nem voltak hajlandóak erre. Marsallok nélkül Párizs esetleges megszállása lehetetlen lett volna. Végül Napóleon április 4-én lemondott a trónról hároméves fia javára és azt akarta, hogy felesége, Mária Lujza legyen a régens. Ám a szövetségesek nem voltak hajlandóak a császár fiának trónra lépést elfogadni Sándor ösztönzésére, mert attól tartott, hogy ezzel Napóleon ürügyet találhat a trón visszaszerzésére.[23] Napóleon két nappal később végül kénytelen volt bejelenteni a feltétel nélküli lemondását.   

Elba és a száz nap[szerkesztés]

Napóleon távozik Elbáról 1815. február 26-án

A fontainebleau-i szerződésben a szövetségesek Napóleont Elbára száműzték, a Földközi-tenger 12 000 lakosú szigetére, nem messze, 20 km-re a toszkán partoktól. A sziget szuverenitását és az az feletti uralkodást tették lehetővé számára és megengedték neki, hogy megtartsa császári címét. Napóleon öngyilkossági kísérletet hajtott végre nem sokkal a lemondatása után, ám a méreg, amit bevett, nem hatott. Ezután kénytelen volt beletörődni száműztetésébe, míg felesége és fia Ausztriába tértek haza.

1814. május 30-án érkezett meg Portoferraio-ba, a HMS Undaunted fedélzetén. A francia állam évi 2 millió frankot biztosított a számára és magával vihette 400 főnyi testőrségét. Lemondatása után történt meg a Bourbon-restauráció és XVIII. Lajost ültették a francia trónra. Száműzetése első néhány hónapjában Elbán létrehozott egy kis haditengerészetet és hadsereget, kifejlesztette a vasbányákat, felügyelte az új utak építését, rendeleteket adott ki a modern mezőgazdasági módszerekről és átdolgozta a sziget jogi és oktatási rendszerét.[24]

Napóleon visszatér Elbáról Franciaországba

Néhány hónappal később itt tudta meg Napóleon volt felesége, Joséphine halál hírét. Lesújtotta a hír, bezárkózott a szobájába és két napig nem is volt hajlandó kijönni onnan.[25]

Elválasztva Ausztriába visszatért feleségétől és fiától, elszakítva a fontainebleau-i szerződés által neki biztosított juttatástól az Atlanti-óceán egy távoli szigetére, Szent Ilonára akarták száműzni. Ennek a hírére 1815. február 26-án Napóleon 700 emberével megszökött Elbáról és egy brigg hajón való utazás után, két nappal később partra szállt Franciaországban Golfe-Juannál és északnak indult.

1815. március 7-én Napóleon megállítására kiküldték a Ney marsall vezette 5. királyi gyalogezredet és Grenoble-től délre találkozott a két sereg. Napóleon leszállt a lováról, előre, lövéstávolságba lépett, szétnyitotta kabátját és így szólt az ezredhez: „Ha van bárki köztetek, aki megölné a császárát, itt állok!” Rövid csend után a katonák felé rohanva éltették és azt kiáltották, hogy Éljen a császár! Ney, aki azzal dicsekedett XVIII. Lajos királynak, hogy vasketrecben hozza Párizsba Napóleont, gyengéden megcsókolta császára kezét, felajánlotta neki kardját és elfelejtette a Bourbon uralkodónak tett hűségesküjét. Ezután együtt vonultak Párizs felé egyre növekvő tömeg és sereg élén. A népszerűtlen XVIII. Lajos Belgiumba menekült, miután rájött, hogy kevés politikai támogatottsága van. Március 13-án a bécsi kongresszus Napóleont törvényen kívülinek nyilvánította és hatalmából való végleges eltávolítására készültek.

Március 20-án érkezett Párizsba és száz napra visszafoglalta a trónt. Június elejére a rendelkezésére álló fegyveres erők elérték a 200 000-et és úgy döntött, hogy offenzívát indít Belgiumba, hogy megakadályozza a brit és porosz seregek találkozását. Ezzel elfoglalta a Belgiummal egyesült Holland Királyságot.

Június 16-án a lignyi csatában megverte a Blücher vezette porosz sereget. Két nappal később a Wellington hercege vezette brit csapatokkal ütközött meg Waterloonál. Az öldöklő küzdelemben már-már sikerült felülkerekednie, amikor váratlanul felbukkant Blücher porosz csapatai. A kimerült franciák minden hősiességük ellenére súlyos vereséget szenvedtek a waterlooi csatában, ami a napóleoni háborúkat lezáró utolsó ütközett volt 1815. június 18-án.

Napóleon visszatért Párizsba és megállapította, hogy mind az emberek, mind a törvényhozás ellene fordult. Végül a törvényhozás felszólítására június 22-én lemondott a trónról fia, II. Napóleon javára. Három nappal később a Párizstól 17 km-re lévő Malmaison-ba, Joséphine lakosztályában telepedett le a Szajna nyugati partján. Közben a hetedik koalíció erői végig söpörtek Franciaországon, június 29-én érkeztek a főváros közelébe azzal a kiáltvánnyal, hogy XVIII. Lajost visszaállítják a francia trónra.

Mikor a porosz csapatok parancsot kaptak arra, hogy Napóleont élve vagy halva fogják el, Rochefortba menekült, fontolgatva az Egyesült Államokba való elmenekülést. A britek minden kikötőt lezártak, majd 1815. július 15-én a HMS Bellerophon hajó elfogta Napóleont.

Szent Ilona-szigete és halála[szerkesztés]

Napóleon Szent Ilonán

A britek Napóleont az Atlanti-óceán közepén lévő Szent Ilona-szigetére száműzték, mely 1870 km-re helyezkedett Afrika nyugati partjaitól. Minden szárazföldtől nagyon messze helyezkedett el, hogy nehogy visszatérhessen Európába. Ennek biztosítása érdekében is a britek kis helyőrséget küldtek ki Szent Ilonára és az ahhoz közeli Ascension-szigetre is.

Napóleont 1815 decemberében a Szent Ilona-i Longwood House-ba költöztették, a hely elhanyagolt, szélfútta, csapadékos és elhagyatott volt, maga az épület pedig penészes és tele volt patkánnyal.[26] A The Times olyan cikkeket tett közzé, mely szerint a brit kormány a halálát akarja felgyorsítani. Napóleon gyakran panaszkodott a Longwood House életkörülményeire a sziget kormányzójának és gondnokának, Hudson Lowe-nak írt leveleiben, míg személyzete megfázásra, hurutra és gyenge elmére panaszkodtak.[27]

Napóleon lakhelye Szent Ilonán, a Longwood House

A száműzetésben rendszeres napirend szerint élt, idejét beszélgetésekkel, sétákkal, valamint emlékiratai tollba mondásával töltötte. Utolsó évei keserűségben és mély haragban teltek, úgy érezte, mintha halálra ítélték volna. Lowe csökkentette Napóleon kiadásait és mint fogolyként szigorúan őriztette. Amikor Napóleon vacsorát tartott, a férfiaknak katonai egyenruhában, míg a nőknek estélyi ruhában és drágakövekkel kellett megjelenniük, ami kifejezetten tagadta fogságának körülményeit.[28]

Száműzetésében Napóleon könyvet írt Julius Caesarról, az egyik nagy hőséről.[29] Szent Ilonán a francia újságokhoz és könyvekhez való hozzáférése erősen korlátozott volt számára, ezért angol nyelvet tanult azzal a céllal, hogy angol újságokat és könyveket olvashasson.[30]

Számos pletykák keringtek arról, mely szerint Napóleon elmenekült Szent Ilonáról, de a valóságban soha nem tett ilyen kísérleteket. George Byron angol költő számára Napóleon volt a romantikus hős.

Napóleon személyi orvosa, Barry O’Meara arra figyelmeztette Londont, hogy hanyatló egészségi állapotát elsősorban a kemény bánásmód okozza. Élete utolsó néhány évében hónapokig bezárkózott a nedves, penészes Longwood House-ba.[31]

1821-ben Napóleon egészsége gyorsan romlott és megbékélt a katolikus egyházzal. 1821. május 5-én halt meg a Longwood House-ban 51 éves korában, utolsó szavai ezek voltak: „Franciaország, hadsereg, a hadsereg feje, Joséphine”. Azt akarta, hogy a Szajna partján temessék el, de a kormányzó Szent Ilonán temettette el.

Napóleon sírja az Invalidusok Dómjában

1840-ben Lajos Fülöp francia király engedélyt kapott a brit kormánytól Napóleon maradványainak hazaszállítására Szent Ilonáról Franciaországba. Először koporsóját felnyitották, hogy megerősítsék, még mindig benne van-e az egykori császár. Annak ellenére, hogy ekkor közel két évtizede halott volt már, teste jól megmaradt, egyáltalán nem bomlott fel. 1840. december 15-én állami, hivatalos temetést tartottak a számára. A lovas halottaskocsi a Diadalívtől a Champs-Élysées-en és a Concorde téren át az Invalidusok Házához, majd a Szent Jérôme-kápolnához ment. Itt maradt egészen addig, míg sírját el nem készítették. Végül Napóleon maradványait 1861-ben egy porfír kőből készült szarkofágba zárták az Invalidusok Dómjában.

Halálával kapcsolatban Sten Forshufvud svéd fogász és mérgezésszakértő bizonyította az arzénmérgezést. Megmaradt haj-és szőrszálakból Forshufvud-nak sikerült kimutatni a nagy mennyiségű arzént, amely idült mérgezésre vall. A francia történészek felháborodással fogadták Forshufvud bejelentését és próbálták többféle módon cáfolni: az egyik szerint az arzén csak az akkori divatos illatszerek útján került a szervezetébe, ám ezek révén nem juthatott be olyan nagy mennyiség, amely idült mérgezést okozott volna. Ez az arzénmennyiség ráadásul nem képes így lerakódni a hajszálakban vagy csontokban. Napóleon halálát egész eddig gyomorráknak tulajdonították, viszont az orvosoktól származó korabeli jelentésekből egészen más tünetek rajzolódnak ki: Napóleon a száműzetés évei alatt rendkívül elhízott és elpuhult. A rák krónikus soványságot idéz elő, különösen a végső stádiumban, ellenben az arzén eredményez elhízást. Az idült arzénmérgezést ráadásul meggyőzően alátámasztja a tény is, hogy amikor Szent Ilonán felnyitották a császár koporsóját, hogy hazavigyék, a testet teljesen épen találták. Az arzén lelassítja a szövetek bomlását, ehhez pedig nagy mennyiségnek kellett lennie a testében. A kétkedők véleményét támasztja alá, hogy az arzénmérgezés további tünetei fokozott hajhullás, valamint jellegzetes csíkok kialakulása a körmökben, ezeket azonban nem észlelték a holttesten.

Forshufvud felfedezése körüli vitát még nacionalista felhangok is kísérték, erre a fogász maga is azt mondta, hogy Franciaországban csupán azért nem fogadják el a felfedezését, mert nem egy francia révén került napvilágra. Forshufvud még további éveket töltött nyomozással, hogy kiderítse, ki mérgezte meg Napóleont. Arra az eredményre jutott, hogy Charles Tristan de Montholon márki követte el a gyilkosságot, akit a Bourbonok béreltek fel, mert féltek attól, hogy Napóleon ismét megszökik, mint 1815-ben. Montholon márki pénzéhes alak volt, akit a Bourbonok derekasan megfizettek. Gyakran ingadozott a királyság, a köztársaság és a császárság között, azonkívül személyes bosszú is vezérelhette, mert felesége viszonyt folytatott Napóleonnal és gyerekeket is szült tőle. A villában Montholon könnyen férhetett arzénhoz, mert penészes, régi házban sok patkány élt, ezek ellen arzént használtak akkoriban. Napóleonnak ebédre és vacsorára egy dél-afrikai bort szolgáltak fel, ami hordókban érkezett hajóval a szigetre. A márki Napóleon pohárnoka volt, ezért kizárólag ő felelt a borért. Tévedésből azonban Cipriani, a császár korzikai inasa, akivel anyanyelvén beszélt mindig, ivott a mérgezett borból és meghalt. Testét ráadásul el is távolították a sírból, hogy ne tudódjon ki a mérgezés. Napóleon ettől kezdve maga is úgy érezte, hogy megmérgezik és ez a tudat élete vége felé teljesen hatalmába kerítette. Úgy vélte, hogy angol fogva tartói aljas módon mérgezik. A sziget kormányzóját, Hudson Lowe-t vélte felbérelt gyilkosának, akivel mélységesen gyűlölték egymást. Napóleon azóta tekintett ilyen nagy gyűlölettel a britekre, hogy azok Szent Ilona szigetére száműzték és nem Nagy-Britanniában adtak neki menedéket. Lowe viselkedése is alátámasztotta Napóleon gyanúját, a kissé paranoiás és meglehetősen ostoba brit katonatiszt szinte betegesen félt Napóleon szökésétől, s többször beszélt arról, hogy Európának nagy haszna lenne Napóleon halálából.  

Napóleon elhunytához hozzájárult, hogy az utolsó évben az orvosaitól kapott gyógyszeres kezelés miatt a szervezetében lévő arzén olyan anyagokkal keveredett, amelyek sietették halálát. Az orvosok nyilván nem is tudták, mi Napóleon igazi baja, így a császár a többnyire hashajtóval történő kezelésektől súlyosan megviselten, megtörve és fizikailag teljesen összeomolva hunyt el, 1821-ben.

Viszonya az egyházzal[szerkesztés]

Franciaországot 59 egyházmegyére és 10 egyháztartományra osztották fel

Napóleont második születésnapja előtt nem sokkal 1771. július 21-én keresztelték meg Ajaccioban. Katolikusnak nevelték, de soha nem lett vallásos. Felnőttkorára deistává vált.

Napóleon Joséphine de Beauharnais-al polgári házasságot között, vallási szertartás nélkül. 1804. december 2-án VII. Piusz pápa jelenlétében koronázta meg magát császárrá. A koronázás előestéjén a pápa ragaszkodására Napóleont és Joséphine-t Fesch bíboros immár vallási esküvőn összeadta őket. Napóleon ellenőrzése alatt álló törvényszék ezt a házasságot 1810 januárjában azonban érvénytelenítette. 1810. április 1-én a császár katolikus ceremónián házasodott össze Mária Lujza főhercegnővel. Napóleont a katolikus egyház kiközösítette, de később 1821-ben a halála előtt megbékült az egyházzal. Szent Ilonán való száműzetése alatt ezt mondta: „Ismerem az embereket és azt mondom, hogy Jézus Krisztus nem ember: Felszínes gondolkodás hasonlóságot látni Krisztus, valamint a birodalomalapítók és más vallások alapítói között. Ilyen hasonlóság nem létezik”.[32]  

A forradalmárok és a katolikusok közötti nemzeti megbékélést keresve Napóleon VII. Piusz pápával 1801. július 15-én konkordátumot kötött. Megerősítették a római katolikus egyházat, mint Franciaország egyházát. A katolikusok állammal szembeni ellenségeskedése elcsendesült. A konkordátum nem állította helyre a forradalom alatt lefoglalt és eladott hatalmas egyházi területeket és adottságokat.

Míg a konkordátum sok hatalmat állított vissza a pápaság számára, az egyház és az állam közötti viszony egyensúlya Napóleon javára billent. Ő választotta ki a püspököket és felügyelte az egyház pénzügyeit. Napóleon és a pápa is hasznosnak találta a konkordátumot. Hasonló megállapodásokat kötöttek az egyházakkal a Napóleon által ellenőrzött területeken, különösen Itáliában és a német államokban.

Miután VII. Piusz nem akarta megsemmisíteni a császár öccsének, Jérôme-nak egy protestáns nővel kötött házasságát és vonakodott védő- és támadó szövetségre lépni a császárral, Napóleon megszállta a Pápai Államot, majd magát Rómát is. A pápa 1809 júniusában válaszul kiközösítette, mire Napóleon parancsot adott a letartóztatására és a foglyot Savona-ba, majd Fontainebleau-ba vitték. Itt Napóleon 1813 januárjában személyesen kényszerítette ki a pápát, hogy írja alá a megalázó fontainebleau-i konkordátumot, lemondatva ezzel államfői jogairól, ám ezt később visszautasította. Mivel a pápát titokban tartóztatták le, egyes források emberrablásként írják le. A pápát végül 1814-ben szabadon engedték, mikor a koalíció hadereje megszállta Franciaországot.  

Napóleon emancipálta a zsidókat, valamint a katolikus országokban élő protestánsokat és a protestáns országokban élő katolikusokat a törvényektől, amelyek korlátozták őket a gettókra és kiterjesztette a tulajdonhoz, az istentisztelethez és a karrierhez fűződő jogaikat.

Kijelentette: „Soha nem fogadok el olyan javaslatokat, amelyek arra köteleznék a zsidó népet, hogy hagyja el Franciaországot, mert számomra a zsidók ugyanazok, mint bármely más állampolgár hazánkban. Gyengeség kell ahhoz, hogy elüldözzük őket az országból, de erő kell ahhoz, hogy asszimiláljuk őket”. Annyira kedvezőnek látták a zsidókat, hogy az orosz ortodox egyház hivatalosan Antikrisztusnak ítélte el.

Nevezetessége[szerkesztés]

Napóleon csapatai élén 1806-ban, zöld ezredi egyenruhában és jellegzetes kéztartásával

Napóleon világszerte kulturális ikonná vált, a politikai hatalom és a hadvezetés szimbóluma. Halála óta számos várost, utcát, hajót, sőt rajzfilmfigurákat is neveztek el róla. Több száz filmben játszották el a szerepét és több százezer könyvben és cikkben beszéltek róla. Sok mindenkit lenyűgözött jelentős tettei és nagy hírneve.

Napóleon egyik személyes barátja azt mondta, hogy amikor először találkozott vele Brienne-le-Château-ban diákként, sötét arcszínnel, szúrós és fürkésző pillantással rendelkezett és hogy komoly, valamint barátságtalan ember volt. Egy történész – aki elkísérte Napóleont 1797-ben Campo-Formió-ba – meglehetősen enyhének és lesoványodottnak, arcát nagyon vékonynak, kinézetét és arckifejezését pedig komolynak írta le és azt mondta, hogy fekete haja egyenletesen lógott le mindkét válla felett.

Megértette a haditechnikát, újító volt Franciaország pénzügyi, bürokratikus és diplomáciai erőforrásainak felhasználásában. Beosztottjainak gyorsan diktálta le bonyolult parancsai sorozatát. Szigorú, hatékony munkaszokásokat tartott fenn, előtérbe helyezve a tennivalókat. Sok tábornokával ellentétben, soha nem vizsgálta meg a történelemben, hogy mit tett például Hannibál, Nagy Sándor vagy bárki más a hozzájuk hasonló helyzeteiben. A kritikusok szerint sok csatát pusztán a szerencse miatt nyert meg, míg ő azzal érvelt, hogy azokhoz a vezetőkhöz érkezik a szerencse, akik felismerik a lehetőséget és megragadják azt. Sokan kijelentették, hogy Napóleon az 1805-06-ban Austerlitznél és Jénánál elért győzelme tovább fokozta önnagyságérzetét, még biztosabbá téve sorsában és legyőzhetetlenségében. „Én a birodalmat alapító fajhoz tartozom” – dicsekedett egyszer és az ókori rómaiak örökösének tartotta magát.

Mint ember kétségtelenül elkápráztató volt, sokoldalú, intelligens és gazdag fantáziájú.
   – Hobsbawm, angol történész

Nagy hatást gyakorolt még ellenségeire is, gyakran megzavarta őket. Az 1806-os auerstedti csatában például III. Frigyes Vilmos porosz király erői 63 000-en, míg a franciák sokkal kevesebben, 27 000-en voltak, amikor azonban tévesen azt mondták a királynak, hogy a csatát Napóleon vezeti, elhamarkodott visszavonulást rendelt el, ám Napóleon ekkor Jénánál vezette seregét. Személyiségének ereje semlegesítette az anyagi nehézségeit, mivel katonái abban a bizalomban harcoltak, hogy a császárjuk vezetésével biztosan győzni fognak.

Kudarcaira gyakran keresett bűnbakot, akit akasztással, korbácsolással vagy nyilvános fenyítéssel büntetett. Megvetette a demokráciát és a politikai haladást. De még hiányosságai sem fedhetik el azt a tényt, hogy katonai zseni volt. Hideg modora lehetővé tette, hogy mindig az ellenség előtt járjon. Spanyol szövetségesei gyakran felbőszítették, de végül elismerte, hogy ők voltak a legjobbak, akikkel együtt harcolt.
   – Charles Esdaile, a Liverpooli Egyetem professzora

Denis Davydov orosz katonatiszt személyesen találkozott vele és rendkívül átlagosnak tartotta a megjelenését. Arcát kissé dagadtnak, orrát nem túl nagynak, a haját sötét-vöröses szőkének, szemöldökét és szempilláit sokkal sötétebbnek, mint a haja színét, szeme színét kéknek, és termetét alacsonynak írta le. Idősebb korára nagyon elhízott.  

Első konzulként, majd császárként Napóleon nem viselt többé tábornoki egyenruhát, inkább a császári gárda ezredesi, nem huszári ruháját viselte. Általában vasárnaponként viselt ezredesi kék egyenruhát. Mindig viselte a Becsületrend és a Vaskorona Rend kitüntetéseit. A körülötte lévőket és marsalljait – főleg koronázásakor – szintén díszes, bonyolult egyenruhákkal látta el.

Napóleon személyében a történelem egy olyan egyéniségével találkozunk, akinek életével eddig kb. 200 000 mű foglalkozott, aki 60 kisebb-nagyobb ütközetben vett részt, vagyis többen, mint Nagy Sándor, Hannibál és Julius Caesar együttvéve. Személye körül szinte kultusz alakult ki, már kortársainak nagy többsége is zseninek tartotta, akit csak „imádni vagy gyűlölni” lehet, és akinek mellszobra a 19. századi polgári dolgozószobák állandó dísze volt.

Bukása után gyűlölködő írások halmaza jelent meg hírneve lerombolására, majd ezek dicsőítő könyvek sorának adták át helyüket, és megszületett Napóleon legendája. Élete csak a 20. században kapott reális értékelést. Uralkodása toleráns volt, általánosságban elmondható, hogy a 18. századi felvilágosult abszolutista uralkodóinak gyakorlatát folytatta. A háborúiban azonban egymilliónál is több francia katona esett el, de még milliók pusztultak el Európa lakosságából is, melynek hatása továbbgyűrűzött a természetes népszaporulat alakulásába.

Életében ellenfelei a korzikai szörnyeteg, emberevő, korzikai farkas jelzőkkel illették. Az angol katonák körében elterjedt beceneve volt a vezetéknevére utaló Bonnie, amely eredeti jelentésében azonban egy skót lánynév.

A francia társadalom szerkezete uralkodása alatt nem sokat változott, megmaradt olyannak, amilyenné a francia forradalom tette. A lakosság háromnegyede földműves volt, a nemesség felszámolása megszűnt, de korábbi előjogaikat már nem kapták vissza. A háborúk serkentették az ipar fejlődését, bár a kontinentális zárlat miatt el volt zárva a tengerentúli piacok elől.

Reformok[szerkesztés]

1804. július 15-én Napóleon átadja a Becsületrend rendjeleit

Napóleon különböző reformokat vezetett be a csődbe ment ország rendszerének helyreállítására, mint például a felsőoktatást, az adótörvényt, az út- és csatornarendszereket. 1800-ban létrehozta a Francia Nemzeti Bankot, a francia történelem első központi bankját. 1801-es konkordátuma a katolikus lakosságot megbékélte rendszerével. Feloszlatta a Német-Római Birodalmat, mely elősegítette a későbbi német egyesítést. 1802 májusában a polgári és katonai érdemek elismerésére létrehozta a Becsületrendet, mely napjainkig is Franciaország legmagasabb kitüntetése.

Napóleon törvénykönyvét, a Code Napoléont a második konzul, Cambacérès felügyelete alatt álló bizottság alkotta meg, melyet az első konzul hozott létre 1800-ban. Napóleon aktívan részt vett a tervezeteket átdolgozó Államtanács ülésein. A törvénykönyv alapvető változást hozott a polgári jogrendszerben. Napóleon ezenkívül más törvénykönyveket is közzé tett a büntető- és kereskedelmi jogok kodifikálására.

Napóleon törvénykönyvét a kontinentális Európa nagy részén elfogadták, bár csak az általa meghódított területeken és Napóleon veresége után is hatályban maradt. Napóleon ezt mondta: „Az igazi dicsőségen nem az, hogy negyven csatát nyertem, Waterloo kitörli a sok győzelem emlékét, de ami örökké élni fog, az az én polgári törvénykönyvem.”[33] A kódex befolyásolja a világ jogrendszerének negyedét, Európában, Amerikában és Afrikában egyaránt.

A kódex a tulajdonjog kiterjesztésével és a feudalizmus vége felé történő felgyorsítással ösztönözte a német polgári társadalom fejlődését. A Német-Római Birodalom felbomlasztása után a negyven államból álló Rajnai Szövetség létrehozása elősegítette a német szövetség és Németország 1871-es egyesítését.

Olaszország későbbi egyesítését hasonlóképpen a napóleoni uralom váltotta ki. Ezek a változások hozzájárultak a nacionalizmus és a nemzetállam fejlődéséhez.

Napóleon felszámolta a feudalizmust Nyugat-Európában. Liberalizálta a tulajdonjogot, megszüntette a földesúri rendszert, eltörölte a kereskedők és a kézművesek céhét, bezárta a zsidó gettókat és a zsidókat mindenki mással egyenlővé tette. Az egyházi bíróságok és a vallási tekintély hatalmát jelentősen csökkentették és törvény előtti egyenlőséget hirdettek minden ember számára.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Paul Johnson: Napoleon: A Life. 2006. ISBN 978-0-14-303745-3 Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  2. Andrew Roberts: Napoleon: A Life. 2014–11–04. ISBN 978-0-698-17628-7 Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  3. Andrew Roberts: Napoleon: A Life. 2014–11–04. ISBN 978-0-698-17628-7 Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  4. David Nicholls: Napoleon : a biographical companion. Internet Archive. 1999. ISBN 978-0-87436-957-1 Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  5. Thomas Carlyle: The Works of Thomas Carlyle. 1896. Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  6. Lucius Hudson Holt – Alexander Wheeler Chilton: A brief history of Europe from 1789-1815. Harvard University. 1919. Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  7. French Emancipation (angol nyelven). obo. (Hozzáférés: 2021. június 30.)
  8. Watts, Richard (2005. április 7.). „Delgrès, Louis”. African American Studies Center, Kiadó: Oxford University Press.  
  9. Staff, Reuters. „CHRONOLOGY-Who banned slavery when?”, Reuters, 2007. március 22. (Hozzáférés ideje: 2021. június 30.) (angol nyelvű) 
  10. BBC - History - British History in depth: British Anti-slavery (brit angol nyelven). www.bbc.co.uk. (Hozzáférés: 2021. június 30.)
  11. Mowat R B: The Diplomacy Of Nepoleon. 1924. Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  12. Dwyer, Philip (2015. november 15.). „‘Citizen Emperor’: Political Ritual, Popular Sovereignty and the Coronation of Napoleon I” (angol nyelven). History 100 (339), 40–57. o. DOI:10.1111/1468-229X.12089. ISSN 1468-229X.  
  13. Adrian Gilbert: The Encyclopedia of Warfare: From Earliest Time to the Present Day. 2000. ISBN 978-1-57958-216-6 Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  14. Michael V. Leggiere: Napoleon and Berlin: The Franco-Prussian War in North Germany, 1813. 2015–06–23. ISBN 978-0-8061-8017-5 Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  15. August Fournier – Annie Elizabeth Adams: Napoleon I. A biography. University of Michigan. 1911. Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  16. Alistair Horne: How Far from Austerlitz? 1997–02–01. ISBN 978-1-74328-540-4 Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  17. Laitila, Teuvo (2019. április 30.). „From Russian Guberniya to Part of Finland: The Legislative Position of the Orthodox Church and People in the Grand Duchy of Finland in the Nineteenth Century”. Chronos 21, 7–34. o. DOI:10.31377/chr.v21i0.481. ISSN 1608-7526.  
  18. The Erfurt Convention 1808. www.napoleon-series.org. (Hozzáférés: 2021. június 30.)
  19. The British Expeditionary Force to Walcheren: 1809. web.archive.org, 2011. július 18. (Hozzáférés: 2021. június 30.)
  20. Napoleon-1812. www.napoleon-1812.nl. (Hozzáférés: 2021. június 30.)
  21. J. P. Riley: Napoleon and the World War of 1813: Lessons in Coalition Warfighting. 2013–09–05. ISBN 978-1-136-32135-1 Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  22. Michael V. Leggiere: The Fall of Napoleon: Volume 1, The Allied Invasion of France, 1813-1814. 2007–11–12. ISBN 978-0-521-87542-4 Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  23. Dominic Lieven: Russia Against Napoleon: The True Story of the Campaigns of War and Peace. 2010–04–15. ISBN 978-1-101-42938-9 Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  24. Why Napoleon Probably Should Have Just Stayed in Exile the First Time (angol nyelven). Time. (Hozzáférés: 2021. június 30.)
  25. PBS - Napoleon: Napoleon and Josephine. www.pbs.org. (Hozzáférés: 2021. június 30.)
  26. Reed Business Information: New Scientist. 1982–10–28. Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  27. The Spirit of the English Magazines. 1832. Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  28. Reinders, Erica Munkwitz,James L. Swanson,Samantha: A Journey to St. Helena, Home of Napoleon's Last Days (angol nyelven). Smithsonian Magazine. (Hozzáférés: 2021. június 30.)
  29. Napoleon I – Louis Joseph Marchand: Chronicles of Caesar's Wars: The First-Ever Translation. 2017–10–29. Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  30. Napoleon's English Lessons - napoleon.org. web.archive.org, 2016. szeptember 18. (Hozzáférés: 2021. június 30.)
  31. INSIDE LONGWOOD. www.inside-longwood.com. (Hozzáférés: 2021. június 30.)
  32. Napoleon I. (Emperor of the French): Confidential Correspondence of the Emperor Napoleon and the Empress Josephine: Including Letters from the Time of Their Marriage Until the Death of Josephine, and Also Several Private Letters from the Emperor to His Brother Joseph, and Other Important Personages. 1856. Hozzáférés: 2021. jún. 30.  
  33. Bernard Schwartz: The Code Napoleon and the Common-law World: The Sesquicentennial Lectures Delivered at the Law Center of New York University, December 13-15, 1954. 1998. ISBN 978-1-886363-59-5 Hozzáférés: 2021. jún. 30.  

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Külső linkek[szerkesztés]

Fájl:Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak Bonaparte Napóleon témában.
Wikisource-logo.svg
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak
Napóleon témában.


Előző uralkodó:
Francia császár
1804 – 1814
1815 – 1815
A Francia Császárság címere
Következő uralkodó:
II. Napóleon