Igeidő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az igeidő (latinul tempus) alaktani kategória, amellyel a nyelvek a cselekvés, történés, állapot idejét fejezik ki a közlés idejéhez viszonyítva. Ha az esemény ideje megelőzi a közlés idejét, múlt időről, ha követi, jövő időről beszélünk, ha pedig az esemény a közlés időpontjában is folyamatban van, jelen időről beszélünk.

Bizonyos nyelvekben (elsősorban az izoláló nyelvek közt, például a kínaiban) az időt nem jelzik az igén, csak időhatározókkal fejezik ki, ha szükséges egyértelműsíteni.

Az igeidő és az időfogalom megkülönböztetése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fontos megkülönböztetni az igeidőt a hétköznapi időfogalomtól, mivel e kettő gyakran eltér egymástól:

Példa Igeidő Tényleges idő
Holnap kirándulni megyünk.
Megírom a levelet.
jelen jövő
Ha holnap jöttél volna, már nem találtál volna itthon. múlt jövő
Körülnézek: egy házban találom magam. jelen múlt
Láttam, hogy ott vagy. jelen múlt

További példák az angol nyelvből:

Példa Igeidő Tényleges idő
I have done it.
(Megcsináltam.)
(befejezett) jelen múlt
He will have done it.
(Már biztos megcsinálta.)
(befejezett) jövő múlt
We would go to the river.
(Eljártunk a folyóhoz.)
jelen múlt

Az igeidő sajátosságai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mint az utóbbi példa is mutatja, az igeidő gyakran összefügg az aspektussal, nem mindig lehet élesen elkülöníteni őket egymástól: csak a kettő együtt tudja kifejezni az esemény jelenhez való viszonyát. Igeidőnek nevezhetjük ilyen szempontból az igeidő és az aspektus valamely kombinációjából létrejövő szerkezetet (például az angol Future Perfect Continuous nevű igeidő nem csupán a jövő időre, hanem a jövőbeli időpontig folyamatosan zajló eseményre utal).

Szűkebb értelemben csak azt tekintik igeidőnek, amit nem összetétellel (segédigékkel), csupán tőváltozattal vagy ragokkal fejeznek ki. Ennek értelmében a magyarban nem tartják igeidőnek a menni fog szerkezetet, míg a megy és a ment egytagú alakokat, sőt a létige egyszerű jövő idejét (a lesz alakjait) az igeidők közt tartják számon. Hasonlóképpen az angolban is önálló igeidők az I go és a I went (egyszerű jelen és egyszerű múlt), viszont az I have gone, az I have been going vagy az I will go alakok nem azok.

A szláv nyelvekben gyakran az aspektus veszi át az igeidő szerepét, mivel a befejezett igealakok jelen időben a jövő időre utalnak (jövő idejű alakjuk nem használatos).

Az igealakokat az igeidő és az aspektus mellett az alábbiak jellemzik:

Ezeket a nyelvek részben ragozással (szintetikusan), részben segédigékkel (analitikusan) fejezik ki, illetve valamely tőváltozattal (l. flektáló nyelvek).

Az időt kifejező segédigék különféle egyéb jelentésű igékből fejlődtek ki. Számos indoeurópai nyelv a létigét (van) és a birtoklást kifejező igét (van neki, birtokol) használja leggyakrabban a múlt kifejezésére, szó szerinti fordításban például „én vagyok elmenve” (elmentem), „nekem van a lovam eladva”, ill. „birtoklom a lovam eladva” (eladtam a lovam). A továbbiak között említhetjük a magyar fog alakot (a „hozzáfog” igéből, jövő idő kifejezésére), az angol willt („akar”, jövő időhöz), a német werdent („valamivé válik”, jövőhöz), a svéd kommer alakot („jön”, jövőhöz), az olasz stare igét („áll”, folyamatos jelenhez), a spanyol ir-t („megy”, jövőhöz), a portugál ter alakot („tart”, múlthoz), valamint a francia aller-t („megy”, jövőhöz) és venir-t („jön”, múlthoz).

Az igeidők száma vitatható egyes nyelvekben, mivel az ige kifejezheti az információ bizonyosságát, az esemény gyakoriságát, hogy folyamatban van-e vagy lezárult már, vagy akár azt, hogy közvetlenül tapasztaltuk vagy hallomásból szereztünk róla tudomást. Egyes nyelvészek önálló igeidőknek tekintik ezeket, mások viszont nem. – A francia és a német nyelvben vannak olyan igeidők, amelyeket elsősorban az irodalmi nyelv használ, ezeknek a beszélt nyelvben más-más igeidők felelnek meg. Itt tehát az igeidő választásának stílusbeli jelentősége van.

Az igeidőket nem mindig lehet egymásnak könnyedén megfeleltetni. Noha minden nyelvben van olyan igeidő, amit jelen időnek vagy egyszerű jelennek neveznek, ennek az alaknak a tényleges jelentése számottevően eltérhet. A magyar vagy a spanyol például sima jelen időt használ az éppen történő eseményekre, ahol az angol a folyamatos alakot (be doing) részesíti előnyben; másfelől az angol sima jelen időt magyarra gyakran a szoktam alakkal fordíthatjuk. A japán nyelv jelen idejét nem-múlt időnek is nevezhetjük, mivel a jövő időre is ezt használják.

Az igeidő-egyeztetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alárendelt mondatokban szereplő igeidők számos nyelvben kötelezően egyeznek a főmondat idejével. A magyarra azonban ez nem áll. Például azt a mondatot: „Látta, hogy ott van” a legtöbb idegen nyelven úgy kell kifejeznünk: „Látta, hogy ott volt” (szó szerinti fordításban), mert a főmondat múlt ideje megköveteli a mellékmondat múlt idejét. Ha a főmondat idejénél korábbi eseményre szeretnénk utalni (magyarul: „Látta, hogy ott volt”, tehát előzőleg), azt ezekben a nyelvekben az aspektussal fejezhetjük ki.

Igeidők a magyar nyelvben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar igeragozásban három igeidőt tartunk számon: jelen, múlt és jövő. Mindhármat csak kijelentő módban fejezhetjük ki, feltételes módban csak múlt és jelen, felszólító módban csak a jelen időt használjuk.

A kijelentő mód jelen és múlt időt, valamint a feltételes és felszólító mód jelen idejét (várok, vártam, várnék, várjak) egyszerű (szintetikus) alakkal, jelek segítségével képezzük. Összetett (analitikus) alakok jelzik másfelől a kijelentő mód jövő idejét és a feltételes mód múlt idejét (várni fogok, vártam volna). A jelen idő jele a magyarban mindig testetlen morféma (jele: Ø), például vár + Ø + ok.

A magyarból kiveszett igeidők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar nyelv korábbi életében, már az ősmagyar kortól fogva jelen volt számos más igeidő, amelyek mostanra jóformán kihaltak. A múltat kifejező, összetett alakok (várok vala, vártam volt) esetében azonban kérdéses, hogy nem csak arról van-e szó, hogy egy ugyancsak szűk írástudó réteg "találta fel" és alkalmazta őket a latin igeidőrendszer analógiájára. Kijelentő mód múlt időt fejezett ki az elbeszélő múlt (várék), a folyamatos múlt (várok vala) valamint a régmúlt (vártam volt) is. Az elbeszélő múlt a jelenhez nem kapcsolódó események leírására szolgált, a folyamatos múlt idővel a múltban még zajló, folyamatban lévő történésekről számoltak be, a régmúlt pedig egy másik múltbeli eseményt is megelőző eseményre vonatkozott. Ebben a rendszerben a ma is létező múlt idő (vártam) elsősorban a befejezettségre utalt, és az élőbeszéd tipikus múlt ideje volt (bizonyára ezért is maradt fenn). – Ez a felosztás több indoeurópai nyelvben mind a mai napig hasonló formában él.

Jövő időben használatos volt egy másik alak is (várandok), a kötőmódnak pedig múlt ideje is létezett (vártam légyen).

A latin nyelv mintájára előfordultak egyéb alakok is, például a feltételes mód jövő ideje (várandanék vagy fognék várni), illetve a kijelentő mód egy másfajta jövő ideje (várandó vagyok), de ezek nem vertek gyökeret.

A kijelentő mód múlt idejű alakok és a szintetikus képzésű jövő idő a 19. század folyamán tűnt el a köznyelvből, Arany és Vörösmarty műveiben még szép számmal előfordulnak; egyes nyelvjárásokban pedig ma is használják némelyiket (Székelyföldön mai napig használják a régmúlt vártam volt alakját, Moldva csángó falvaiban pedig mind az elbeszélő, mind a régmúlt alakok széles körben használatosak, jóllehet, az előrehaladott beolvadás következtében használatuk a nyelv visszaszorulásával egyre szűkül.). A régmúlt egyetlen alakban, a szoktam volt szerkezetben a köznyelvben is előfordul (mivel az ige sima múlt ideje többnyire a jelenre utal), ám sokszor helytelenül, egyfajta álrégies stílus kedvéért (például mondottam volt).

A kötőmód múlt idejét még a 20. század elején is használták (Ady, Mikszáth, Karinthy), s olykor ma is felbukkan. Ez az igeidő talán annak köszönhette fennmaradását, hogy a ragozási paradigmában olyan helyet foglal el, amelyet más alakkal csak körülírással tudunk kifejezni.

Megjegyzendő, hogy egyéb formákra, például várék vala, nincs történeti bizonyíték, így ezek használata még archaizáló jelleggel sem ajánlott.

Igeidők bonyodalmai a Galaxis útikalauz stopposoknak c. regényben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Galaxis útikalauz stopposoknak a világ végén lévő vendéglőről is említést tesz, ahol a sajátos időviszonyok sajátos igeidőket követelnek meg:

A Vendéglő a világ végén egyike a legkülönlegesebb vállalkozásoknak a vendéglátás történetében. Az elpusztult világ maradékaira épült… Az elpusztult világ maradékaira fog épülni… azaz mostanára már alighanem megépült, sőt egészen biztos, hogy… (…)
A legnagyobb gond egész egyszerűen nyelvtani természetű. A legfontosabb szakmunka ezen a téren dr. Dan Strassenfressen műve, a Bevezetés az 1001 fő igeidőbe időutasoknak. Ebben le van írva például, hogyan kell kifejezni azt, ha valami úgy volt, hogy majd bekövetkezik veled a múltban, még mielőtt sikerült volna elkerülnöd azáltal, hogy két napot előreugrottál az időben, csak azért, hogy elkerüld a dolog bekövetkeztét. Az illető eseményt különböző módon írják le aszerint, hogy a saját természetes időd aspektusából nézed-e, vagy a további jövő egy későbbi időpontjából visszapillantva, vagy éppen a további múltból. További komplikációkkal járnak az olyan dialógusok, amelyeket a tényleges időutazás alatt folytatsz, miközben azzal a szándékkal mész egyik időpontból a másikba, hogy a saját apáddá vagy anyáddá válhass.
A legtöbb olvasó nem jut el tovább a könyvben a Félfeltételesen módosított szubinvertált plagális konjunktív szándékolt jövő a múltban című alfejezetnél, s ezért aztán az újabb kiadásokban az ez utáni oldalakat üresen is hagyták, a nyomdaköltségek csökkentése végett. (…)
A történetre visszatérve:
A Vendéglő a világ végén egyike a legkülönlegesebb vállalkozásoknak a vendéglátás történetében.
Az egészet egy elpusztult bolygó törmelékére építették, amelyet egy hatalmas időbuborék vesz(ettend) körül, és amelyet a világvége precíz időpontjára vetítenek előre.
Ez sokak szerint lehetetlen.
A vendégek helyet foglal(tandandotta)nak az asztaloknál, és ízletes ételeket fogyaszt(ottandandott)anak, miközben a köröttük felrobbanó teremtés színjátékában gyönyörköd(endettende)nek.
Ez sokak szerint szintén lehetetlen.
Bármikor be lehet(ettendettend) (leszt) tér(t)ni, anélkül hogy az ember előzetes(ettend)en helyet foglaltat(ottandottand)ott vol(t)na (majdt), minthogy visszamenőleg is el lehet intézni az ügyet, amikor már visszatértél a saját idődbe.
Ez, sokak kifejezett véleménye szerint, abszolúte lehetetlen.
Az étteremben a legkülönfélébb népekkel találkozhat(tálandat)sz széles e téridőből.
Ez, teszik hozzá a türelmes ellenzők, megint csak lehetetlen.
Annyiszor térsz be, ahányszor akarsz (a további nyelvtani korrekciókat illetően l. dr. Strassenfressen könyvét), csak egyre vigyázz, nehogy összetalálkozz önmagaddal, mert ez rendszerint kínos jelenetre vezet.
(…)

(Galaxis útikalauz stopposoknak, Vendéglő a világ végén, 15. fejezet)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]