Kétnyelvűség

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

A kétnyelvűség egy szociolingvisztikai fogalom, mely utalhat egy személyre, vagy egy társadalomra, közösségre. Kétnyelvű (idegen szóval bilingvis) tágabb értelemben bárki, aki két nyelv folyamatos használatára képes, két nyelven kommunikálni tud; szűkebb értelemben pedig az az ember, aki két nyelven anyanyelvi vagy közel anyanyelvi szinten beszél. (A kettőnél több nyelvet beszélő embereket többnyelvű vagy poliglott személyeknek nevezik.) A kétnyelvűség funkcionális meghatározása szerint kétnyelvű az a beszélő, aki mindennapi beszédtevékenysége során két nyelvet használ.

A kétnyelvűség kialakulása[szerkesztés]

A kétnyelvűség gyakori volt és ma is gyakori a világ számos országában. Közelebbről különösen olyan családokban, ahol a szülők anyanyelve nem azonos, vagy ha valakik kisebbségben, diaszpórában élnek egy másik nyelvet beszélő nagyobb közösségben.

A hosszabb külföldi munka vagy tanulás is segítheti egy emberben a kétnyelvűség megszerzésében. Az iskolai idegennyelv-oktatás azonban ritkán vezet el valódi kétnyelvűséghez.

Kétnyelvű ember az, aki minden nehézség nélkül tud az egyik nyelvről a másikra átváltatni, ami nem jelenti, hogy az illető fordítani is tud a két nyelv között, ugyanis éppen a fordítás kiiktatásával lehet megszerezni folyamatos kétnyelvű beszéd- és íráskészséget.

A kétnyelvűségre általában gyermekkorukban tesznek szert az emberek, amikor még formális iskolai képzés nélkül, a szülőktől és a környezettől tanulva a gyerekek két nyelven kezdnek el beszélni. Ez rendszerint azzal jár, hogy a gyerek később fog megszólalni, és a két különböző nyelven beszélő szülőhöz később a megfelelő nyelven fog szólni. Ha nem ez a módja a kétnyelvűség elsajátításának, akkor is az a hatékony, ha egy személy következetesen egy nyelvet képvisel a gyerek előtt, aki ebből a szempontból igen konzervatív és következetes. Ha nem szinkronban indul a két nyelv tanítása, kétéves korban már lehet a másodiknak induló nyelvet tanítani és kb. tízéves korig érdemes az intenzív otthoni tanítást folytatni. Később az iskola vagy a külföld veheti át a szerepet.

Egyenlő értékű és terjedelmű tudás ritkán alakul ki a két nyelv vonatkozásában, ezért a különböző eseteket típusokba sorolják:

  • különvált kétnyelvűség: a nyelvi elemek (szavak, kifejezések) a beszélő fejében mind a szavak mögötti képzet és fogalom anyaghoz tapadnak, és például az ilyenfajta francia-angol kétnyelvű beszélőnek mások az asszociációi „chien” és a „dog” szóra. Ilyen kétnyelvűség rendszerint egymással szoros beszéd kapcsolatban nem álló népek nyelvén gyakori.
  • összetapadt kétnyelvűség: az efféle beszélők nyelvtudásában a két nyelv szavai gyakorlatilag azonos fogalmakhoz, képzetekhez tapadnak, azokról előhívhatók mindkét irányban. Számukra a „chien” és a „dog” ugyanazon fogalom két szavát adják. Az ilyen beszélők kiejtésére is hat a két nyelv, a nyelvek interferálnak és beszéd közben átválthatnak egyikről a másikra, akár mondaton belül is.
  • részleges kétnyelvűség: az egyik nyelv elemei csak a másik nyelv révén, azokhoz kapcsolódva érhetők el a beszélő számára. A nem hatékony nyelvtanulás velejárója. Léteznek „két tannyelvű” gimnáziumok, középiskolák, amelyek igyekeznek ezt a hátrányt ledolgozni.

Kétnyelvűség a nyelvmegtartás szempontjából[szerkesztés]

  • felcserélő (szubtraktív) kétnyelvűség - olyan közösségben jön létre, ahol a kisebbség nyelvét lenézik. Az egyénnél a másodnyelv elsajátítása egyben az első nyelv visszaszorulásával is jár, hosszabb távon a másodnyelv fokozatosan fel is váltja az első nyelvet, ami nyelvi hiányt, és az első nyelvi kompetencia gyöngülését is eredményzi.
  • hozzáadó (additív) kétnyelvűség - a másodnyelvi ismeretek nem felcserélik, hanem kiegészítik az eddigieket. A környezet nyelvekhez való viszonyulása ebben az esetben pozitív, amely kedvező feltételeket nyújt ahhoz, hogy mind az első nyelvet megőrizzék, mind a másodnyelvet jó szinten sajátítsák el.

Kétnyelvű társadalom[szerkesztés]

Kétnyelvű társadalom úgy jön létre, hogy családon belül, település vagy nagyobb területi szinten egymás mellett élnek két különböző nyelv beszélői. Az esetek többségében az egyik nyelv egyben hivatalos nyelv is, ismeretéhez más előnyök társulnak, a másik nyelv pedig ennek alárendelt, a nem kisebbségi beszélők számára nem kínál előnyöket. A hivatalos nyelv nem mindig a többség nyelve is egyben, és a kisebbség nyelv sem mindig alárendelt . Egy kétnyelvű társadalomban, ha az egyik nyelv fokozatosan feleslegessé kezd válni (mert nincs olyan szféra, ahol csak az egyik, vagy csak a másik nyelv adekvát, mindenhol szerepelhetnek egymás helyett), a másik nyelv piaci értéke pedig egyre nő, kihal a társadalmi kétnyelvűség, és generációkon belül egynyelvűvé válhatnak a beszélők. Egy beszélőközösség akkor kétnyelvű, ha tagjainak számottevő része mindennapi beszédtevékenysége során két nyelvet használ. A kétnyelvű közösségek jó részében az egyes nyelvek használatában munkamegosztás van: a nyelvhasználat színtereinek egy részén (főként) az egyik, más színtereken (főként) a másik nyelv van jelen, s ennek függvényében a nyelvek ismeretének mértéke is színterenként változik. Így két nyelv magas szintű ismerete a kétnyelvűek többségére nem jellemző.

Gyermekek a kétnyelvű családokban[szerkesztés]

A vegyes házasságokban élő családokban általában a legmagasabb presztízsű nyelvnek van legnagyobb esélye a túlélésre, ami a leginkább az ilyen családokban született gyermekek nyelvtudásában, egy- vagy kétnyelvűségében, illetőleg nyelvhasználati szokásaiban mérhető. A vegyes házasság egyben azt is jelenti, hogy a házasfelek elfogadják a másik fél népszokásait, vallási ünnepeit, az ebből adódó különbségeket, olykor ismeretlen dolgokat, amelyeket gyermek- és ifjúkorukban nem tapasztaltak. Életük folyamán azonosulnak a másik nemzet kultúrájával, életfelfogásával, életvitelével.[1]

A kétnyelvű családban nevelkedett gyermekhez már születése óta saját anyanyelvükön beszélnek szülei, és mindkettőt meg fogja tanulni. Elképzelhető, hogy ez által a gyerek később kezd el beszélni, hiszen mindenre kétszer annyi kifejezést kell megjegyeznie. Meghatározó tényező a gyermekek nyelvhasználatában, hogy melyik országban élnek. Természetes, hogy azt a nyelvet fogják előnyben részesíteni, amellyel a legkönnyebben megértetik magukat másokkal. Itt felmerül a kérdés, hogy melyik nyelv a gyermek anyanyelve? Az, amit édesanyjától hall, vagy az, amelyik országban született? Ha nem az anya hazájában élnek, de anyanyelvén beszél a gyermekhez, akkor az az anyanyelv? Ezek a kérdések fel sem merülnek az egynyelvű családokban.[1]

Amikor anyanyelvünkön kívül folyékonyan beszélünk egy másik nyelven, azt mondjuk, hogy anyanyelvi szintű a tudásunk. Ez a tudás nem feltétlenül adódik abból, hogy valakihez születése óta két nyelven beszéltek. Ez a tudás megszerezhető tanulással is, persze nehezebb és időigényesebb az iskolában megtanulni más nyelvet, mint az otthoni környezetben a szülőktől. Az biztos, hogy azoknak a gyerekeknek, akik már kezdettől két nyelvet tanulnak, sokkal könnyebb elsajátítani később egy harmadik vagy akár negyedik nyelvet is. Fontos tudni azonban, hogy csak olyan nyelven érdemes beszélni, amit mi magunk kifogástalanul beszélünk, mert a hibás, akcentussal kísért kommunikáció elsajátításának nem sok haszna van.[1]

A kétnyelvűség mint eszköz[szerkesztés]

A kétnyelvűség nagyobb esélyeket ad az alkalmazkodásra és a kifejezése, valamint az önérvényesítésre. A beszéd, a tárgyalás, az érintkezés során megválasztott nyelv tudásának mértéke befolyásolja a tárgyalás kimenetét: az adott nyelvben otthonosabb ember előnyösebb pozícióban van, továbbá a puszta tény, hogy közös nyelven tud két ember tárgyalni, megkönnyíti a megegyezést. A fordítottja is igaz: a gyenge nyelvtudás ritkán terem gyümölcsöket és lenézésre ad okot.

Kétnyelvű (magyar-szlovák) üdvözlőtábla Ecser határában

Néhány példa kétnyelvű vidékekre[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • Lanstyák István - A magyar nyelv Szlovákiában, 2000, Osiris-Kalligram Kiadó, Budapest-Pozsony

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

  1. ^ a b c Burány Hajnalka, Juhász Lassú Kornélia -(2016) NYELVHASZNÁLAT A KÉTNYELVŰ CSALÁDOKBAN Szemináriumi dolgozat Szociolingvisztikai terepmunka című tantárgyból