Mandarin nyelv

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A sztenderd mandarin nyelv Kína, Tajvan, Malajzia és Szingapúr hivatalos nyelve.

A mandarin a kínai nyelv legjelentősebb nyelvváltozata. A sztenderd mandarin a pekingi dialektusra épül, amely a mandarin nyelv számos dialektusának egyike. A mandarin dialektusokat az ország nagy területén beszélik.

A Kínai Népköztársaságban a neve putonghua (egyszerűsített kínai: 普通话, pinjin: pŭtōnghuà, magyaros átírás: putunghua, jelentése: „köznyelv”). Tajvanban guoyu-ként hivatkoznak a nyelvre (tradicionális kínai: 國語, pinjin: guóyŭ, magyarosan: kuojü, jelentése: „nemzeti nyelv”). Malajziában és Szingapúrban huayu-nek hívják (tradicionális kínai: 華語, egyszerűsített kínai: 华语; pinjin: huáyŭ, magyarosan: huajü, betű szerint: „a kínai nyelv”).

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kínai nyelv mindig is rengeteg dialektust számlált, amelyek között szükség volt és van egy közvetítő kapocsként szolgáló nyelvre. Konfuciusz a yăyán nyelvet (雅言, jajan, „elit nyelv”), míg a Han-dinasztia a tōngyŭ nyelvet (通語, tungjü, „általános nyelv”) használta. De mivel ezek a nyelvek csak írásos nyelvek voltak, nincsenek információink a kiejtésükről és elterjedésükről.

A Ming-dinasztia vezette be a guānhuà (官話, kuanhua, „hivatalos nyelv”) nyelvet hivatalos nyelvként, amelynek az alapjául a Nanking (Nanjing) környéki nyelvjárás szolgált, de később a nyelv pekingi hatásra változott. A 17. században ezt a nyelvet teljesen átalakítják a pekingi nyelvjárásra alapozva. 1909-ben a Csing-dinasztia egész Kínában hivatalos nyelvvé teszi a mandarint, a pekingi dialektust (Guóyŭ, „nemzeti nyelv” néven). 1955-ben Kínában új nevet kap a nyelv, ezután Pŭtōnghuà (普通話,„átlagos beszéd”) lesz a neve.

Jelenleg mind Tajvanban, mind Kínában a mandarint tanítják az általános iskolákban. Így az ország minden részére elterjedt, habár anyanyelvként csak a kínaiak 53%-a beszéli. A mandarin mellett közvetítőnyelvként a kantoni nyelvet használják még mindig Dél-Kínában, illetve ez Hongkong hivatalos nyelve.

Hangtan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mandarin nyelv alapvetően egyszótagú szavakból áll, bár egyre több két- és többszótagú szó jelenik meg. Az egyes szótagok csak bizonyos szótagkezdőkből (onset) és meghatározott szótagvégekből (rím) állhatnak. A nyelv hangkészlete nagyban eltér az európaitól, de azért vannak hasonlóságok.

Szótagkezdők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A következőkben csak felsorolás látható, részletek a pinjin szócikk alatt láthatók.

kétajki labiodentális foghang kakuminális lágyított foghang veláris
Zárhang p     t         k
Nazális m       n              
Réshang     f   s   ʂ   ɕ   x  
Zár-réshang         ts tsʰ tʂʰ tɕʰ    
Oldalréshang         l              
Középréshang w           ɻ   j   ʁ  

Szótagvégek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A következőkben csak felsorolás látható, részletek a pinjin szócikk alatt láthatók.

i u y
ɑ  
ɤ   uo 1  
    2
  uaɪ  
  ueɪ  
iaʊ    
ɤʊ iɤʊ    
an iɛn uan yɛn
ən in uən yn
ɑŋ iɑŋ uɑŋ  
ɤŋ iɤŋ    
    ʊŋ yʊŋ

Tónusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mandarin nyelv, mint a legtöbb kínai nyelvjárás, tonális nyelv, azaz két szó megkülönböztetésében annak tónusa is szerepet játszik. A mandarinban négy tónus áll kontrasztban, emellett bizonyos funkcionális szavak tónustalanok, továbbá összetételekben, intonációs csoportokban elveszíthetik tónusukat a hangsúlytalan szótagok is.

A négy tónus: 1. magas szinttartó; 2. magas emelkedő; 3. eső-emelkedő; 4. eső. Megjegyzendő, hogy a kínai nyelvben a tónusokkal együtt is igen gyakori a homofónia. A tónusok szekvencián belül módosítólag hathatnak egymásra, például két egymást követő 3. tónusból az első 2. tónussá változik, a 3. tónus egy intonációs csoporton belül bármelyik másik tónus előtt elveszíti az emelkedő kontúrját, csak a mély ereszkedő szakasza marad meg. A közhiedelemmel ellentétben a kínaiban csakúgy, mint bármelyik másik tonális nyelvben, szerepet kap a nagyobb egységek felett átívelő frázis- és mondatintonáció is; ennek dallamvonulata az egyes szótagok tónusával együtt adja a tényleges dallamkontúrt.

Átírások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kínai nyelvnek a 19. századtól létezik latin betűs átírása. A legszélesebb körben elterjedt átírás a Hanyu pinjin, amelyet 1906-ban hoztak létre.

A továbbiakban a mandarin nyelv átírásához használt írások felsorolása következik:

  • EFEO
  • Gwoyeu Romatzyh
  • Hanyu Pinyin
  • Latinxua Sinwenz
  • Lessing-Othmer
  • Mandarin Fonetikus jelek
  • Postai Pinyin
  • Tongyong Pinyin
  • Wade-Giles
  • Yale

Magyarországi átírások:

  • magyar népszerű átírás
  • magyar tudományos átírás