Vita:Latin nyelv

Ez a szócikk a következő műhely(ek) cikkértékelési spektrumába tartozik:

Olaszországgal kapcsolatos szócikkek (besorolatlan)

Ez a szócikk témája miatt az Olaszország-műhely érdeklődési körébe tartozik.
Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! Besorolatlan Ezt a szócikket még nem sorolták be a kidolgozottsági skálán. Nem értékelt Ezt a szócikket még nem értékelték a műhely fontossági skáláján. Értékelő szerkesztő: ismeretlen

Olaszországgal kapcsolatos szócikkek

Wikipédia:Cikkértékelési műhely/Index

Ókori témájú szócikkek (vázlatos besorolás)

Ez a szócikk témája miatt az Ókorműhely érdeklődési körébe tartozik.
Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! Vázlatos Ez a szócikk vázlatos besorolást kapott a kidolgozottsági skálán. Nélkülözhetetlen Ez a szócikk nélkülözhetetlen besorolást kapott a műhely fontossági skáláján. Értékelő szerkesztő: Bennó (vita), értékelés dátuma: 2007. május 31.

Ókori témájú szócikkek

Wikipédia:Cikkértékelési műhely/Index

külön cikk

Az elöljárókat magyarázó részt igen jó lenne külön szócikkbe tenni; annál is inkább, mivel más nyelvek is meg vannak említve benne. A "Latin nyelv" című szócikknek korántsem feladata az elöljárók mibenlétét tisztázni.

Azt a mondatot viszont, hogy "A legtöbb prepozíció használható határozószóként (adverbiumként) is" érdekesnek tartom (bár jelen formájában nem valami pontos), legalábbis olyan szempontból, hogy a nyelvvizsgán imádják ezt kérdezni: valamirevaló teszt nem is fordul elő enélkül. De aki megtanulja ezt az örökbecsű kis költeményt:

ante, circum, circa, contra,

extra, infra, iuxta, ultra,

procul, prope, supra, post

és a végén diadalittasan rávágja, hogy

super

– azt már nem érhetik nagy meglepetések. :-) Forrás: A 16.3.2. az M. Nagy–Tegyei-féle nyelvtanból (+ saját lelemény).

Egyébként ezekről a "mintaszavakról" lehet, hogy jobb lenne valami önálló szócikket nyitni, hogy ne terelje el a figyelmét azoknak, akik a latin nyelvről valami átfogóbb képet szeretnének kapni.

--Adam78 2004. október 17., 17:36 (CEST)

Üdv, megkérlek a következőkre:

• pontosítsd a cikk adverbiumos részét 8meg a többit is), ha még szükséges. Nem tudom, valószínűleg fáradt lehettem, mikor írtam, például egyáltalán nem is értem, hogy "a legtöbb praepozíció használható adverbiumként is" megjegyzéssel egyáltalán mire akartam utalni (jelenleg nem is értem, mit akar jelenteni, de ha meg tudod nekem magyarázni, mire gondoltam, akkor jó :-)
• egyelőre viszont, ha lehet, még ne szedjük szét külön cikkbe, mert szerintem nincs elég anyag; vagy pedig ha szétszedjük, akkor egy vállalkozó szellemű egyénnek rendesen meg kellene írnia; én csak annyit tudok, hogy beleírom időnként, ami megvan még a latintudásomból és néha véletlenül előjön; el ne vesszen az utókor és az esetleges érdeklődők számára (egyébként mintaként a Román nyelv cikk lebegett a szemem előtt, abban a „kismacskától a vasmacskáig” minden részlet benne van, mégsem rossz cikk, én ilyenné akartam a Latin nyelvet is fejleszteni. Gubb 2004. október 17., 17:50 (CEST)

Én azt fűzném hozzá, hogy mikor a prepozíciókról írtok, az nem teljesen jó. Mert legjobb tudomásom szerint a latinban van postpozíció is. Sulla99 2006. augusztus 27., 21:21 (CEST)

Nagyon igaz, például a 'causa' és a 'gratia'. Eccer majd erre is kerítünk időt. Bennó 2007. január 26., 22:17 (CET)

Karbantartás

Egyelőre csak arra tudok vállalkozni, hogy végigmegyek az egészen egy-két napon belül, hogy legalább ami benne van, az korrekt legyen. Aztán majd meglássuk. Bennó 2007. január 15., 22:49 (CET)

A kiejtést át kellene nézni!

"A legtöbb betű kiejtése megegyezik a magyar megfelelőjének ejtésével. Kivételek:

• az a rövid /á/-nak hangzik,
• az s a magyar /sz/-nek felel meg,
• az i-t magánhangzó előtt /j/-nek ejtik,
• az y /ü/-nek olvasandó,
• a qu, ngu és su kiejtése /kv/, /ngv/ és /szv/,
• a ph ejtése /f/, az rh-é /r/, a ch-é /kh/, a th pedig /th/.
• Az ae, az oe és a ti kiejtéséről két különböző szokás van forgalomban."

Ez a szemlélet kissé elavult. Tudom, hogy így tanítják az iskolában, de a latin kiejtésnek köze nem volt ehhez. Először is az A-t nem csak rövid á-nak ejtették, mivel a latinban még volt hosszúságkülönbség a magánhangzók között, sőt, egyes elszigeteltebb újlatin nyelvekben (pl. aromán vagy friuli ). Az mondjuk igaz, hogy az S-t mindig sz-nek ejtették, de egyes nyelvjárásokban szó végén és mássalhangzó előtt inkább s-nek, a késői latinban pedig magánhangzók között z-nek. Az Y-t soha az életben nem ejtették ü-nek, legfeljebb i-nek, mivel az ü hang teljesen idegen volt a latinban. A QU, NGU és SU kiejtésében pedig nem volt V, hanem félhangzós U /w/, mivel labiodentális V hang sem létezett a latinban (vö. a spanyollal). A CH ejtése nem kh volt, hanem k és a th ejtése sem th volt, hanem t. Az AE a klasszikus latinban feltételezések szerint /aj/ volt, majd a később nyílt e-vé alakult, mint EMBER szóban, de magyar é, ahogy tanítják, soha nem volt, inkább e. Az OE sem volt soha ö, ahogy tanítják, hanem eleinte oj, majd zárt e, mint a magyar é. --TheMexican 2007. január 26., 22:09 (CET)

Teljesen igazad van, rég fáj a fogam az átalakításra, azért is tettem ki rája a sablont. Csak hát akkora feladat. Maga az ejtés is egy iszonyatos méretű téma, nem is beszélve arról, hogy ki kéne térni aztán a középkorira és a hazaira is. Mondjuk ha legalább egy részét megcsinálnád, az nagyon jó tudna lenni, akkor én is felbuzdulok és munkához látok. :o) Bennó 2007. január 26., 22:15 (CET)

Laikus kérdés: honnan van fogalmunk róla, milyen volt a latin kiejtés? SyP 2007. január 26., 22:11 (CET)

Erre igen egyszerű magyarázattal szolgálhatok: van egy ún. összehasonlító nyelvészet, és a ma beszélt közel 40 újlatin nyelv és dialektus sajátosságai alapján nagyon könnyű rekonstruálni az eredeti latin kiejtést. Pl. azt, hogy egy olyan újlatin nyelv sincs, ahol a QU-t KV-nek ejtenék. Meg pl. azt is, hogy a H betűt nem "há"-nak hívták latinul, hanem "(h)áká"-nak. ;-) --TheMexican 2007. január 26., 22:18 (CET)

A kérdés valóban laikus. :o) Ezer helyről: az időmértékes verselés bizonyságaiból (hosszúság-rövidség például és a diftongusok), az idegen szavak átvételéből és latin helyesírásából (innen tudjuk a k-t), azonkívül pedig és természetesen innen a legtöbb, a latinból burjánzó összes dialektus hangváltozásaiból és az alakulás történetéből. Szokták kérdezni viccesek: "Mé, van felvétel?" Hát van. A nyelven minden nyomot hagy. Jobban ismerjük az ejtést, mintha felvételeink volnának. A részleteket egyébként persze a cikkben is ki kéne fejteni. Bennó 2007. január 26., 22:15 (CET)

Egyébként ajánlom átolvasni a Spanyol nyelv szócikket, ahol részletesen leírtam mindent, illetve a kapcsolódó cikkeket. Épp egy ideillő téma (gondolom biztos hallottatok róla), hogy a spanyolban nincs B/V megkülönböztetés. Vajon miért? Mert a latinban nem volt V hang... igaz, egyes spanyol nacionalista nyelvészek mindent a baszk szubsztrátumának tartanak, de ezt én kétlem. Lehet, hogy annak is volt szerepe az eredeti hangok megőrzésében, de a B/V megkülönbztetés hiányához semmi köze a baszknak. --TheMexican 2007. január 26., 22:23 (CET)

Hallgassátok meg pl. a szárd nyelvet, amely mondhatni megegyezik a beszélt latinnal. Kb. ilyen lehetett a kiejtés. --TheMexican 2007. január 26., 22:31 (CET)

Abszolúte. A latin w közelebb állhatott a magyarból azóta kiveszett, de valaha volt bilabiálishoz, és az is biztos, hogy a mi mai dentális v-nket nem ismerték (mutatja ezt többek között az intervokális w fejlődése, lásd u-v írásbani nem megkülönböztetése, ami nem egészen véletlen). Anekdotaként mesélhetem, hogy volt olyan tanárunk az egyetemen, aki megkövetelte ezeket a nüanszokat, tehát pl. a bilabiális w-t, a labiovelárisok v-nélküli ejtését (lásd spanyol agua, valószínűleg még a zöngésedés is korai tendencia volt), tehát mondjuk egy qualis hangzása kábé (kuális), a végén pedig egy sz és s közötti átmeneti hang, amit mondjuk a spanyol Barcelona c-jének ejtésekor hallunk. Hát így. ÉLjen a megbonthatatlan latin egység! :o) Bennó 2007. január 26., 23:04 (CET)

Az ősi nyelvekben nem igazán voltak fog-réshangok. A V és az F a latinban is több ősindoeurópai hang elváltozása. Az F az indoeurópai BH-ból lett például: perzsa BUD (orosz BUDJET), latin FUIT, "volt". Az indoeurópai hangrendszer ezekből a hangokból állhatott: a, e, i, o, u; p, t, k, kw, b, bh d, dh, g, gh, gw, ghw, j, w, l, m, n, r, sz, t. A rekonstruált számok 1-től 10-ig: oinosz, duwo, trejesz, kwetworesz, penkwe, szweksz, szeptm, októ, newn, dekm. --TheMexican 2007. január 26., 23:53 (CET)

Nem bírom megállni, hogy a hangsúlyt szóba ne hozzam, mert az újkori ejtések leginkább hiteltelen vonása a rossz hangsúly. Nem lehet egy nyelvet a dallam nélkül megismerni. Itthon ebben nagyban felelős az oktatás. A paenultima/antepaenultima-rendszer, ami aztán a népvándorláskori rövid-hosszú oppozíció kialakulásáért felelős, egy nagyon határozott dallam, a szárd hangmintában tökéletesen hallható. Ez egy másik világ. Egyszer még a hansúlyról is írni kell. :o) Bennó 2007. január 26., 23:09 (CET)

Közben alakítgattam már egy kicsit :) Hát igen, a szárd egy érdekes eset. Pl. van benne egyfajta magánhangzó harmónia, ugyanis a mássalhangzóra végződő szavakat kiegészítik a szó utolsó magánhangójával megegyező magánhangzóval, de írásban nem jelenik ez meg. Pl. CANTAMUS kiejtése "kántámuzu", CANTAS "kántázá" és CANTAT "kántádá". --TheMexican 2007. január 26., 23:38 (CET)

Az is pl. egy érdekes dolog, hogy a sok szó végi 'sz', amit olyan "karakteresnek" érzünk, valójában nagy valószínűséggel sosem volt 'sz', és az aranykori beszélt nyelvben mivel a szó utolsó szótagja a latinban kötelezően hangsúlytalan, a szóvégi rímek záró mshit valószínűleg nem ejtették teljes értékű hangként. Tehát mondjuk egy populus a valóságban kb. populu'-ként hangzott, egy nagyon finom s-sz átmeneti hanggal a végén. Ezt a szokást egyébként az aranykori irodalmi szalonnyelv is feljegyezte, ők "vidékies"nek tartották ezt az ejtést (a leírásból kiderül, hogy az alig hallható szóvégi réshangokról van szó). Tehát egyfajta szociolingvisztikai különbséget mutatott a záró réshang ejtésének az erőssége. Amit leírtál a szárd magánhangzóharmóniáról, az egy régi elméletet erősít, ami azt mondja, hogy a hexameterben előálló hiátusokat kiküszöbölő elisio valószínűleg sose volt olyan teljes, amilyennek tanultuk, tehát nem kiejtették a hangokat, hanem összeolvasztották, amit többek között a spanyol népdalkincs bizonyít. Tehát mondjuk a "TantanE Animis caelestibus irae" mondatban a hexameter "eldalolásakor" nem egyszerűen kiejtették az E-t, ahogy ma tanítják leginkább, hanem alkalmasint összeolvasztották az A-val, és valami köztes hang hallatszott. Hát igen. Bennó 2007. január 27., 00:44 (CET)

Pontosan. Máig fennálló tendencia a déli-spanyol (andalúz, karibi, dél-amerikai) nyelvjárásokban a szó- és szótagvégi [s] eltűnése, a tájszólásokban, sőt, a madridi hanyag kiejtésben is gyenge [h]-ba kezd átmenni. Pl. egy legdélebbi andalúz paraszt az ESTOS (ezek) szót [etto]-nak ejti. Amúgy is általános tendencia az újlatin nyelvekben az eredeti latin szóvégi mássalhangzók lekopása. A keleti és nyugati újlatin nyelvekben közös a szóvégi -m és -t, a keletiben az -s lekopása is ezen kívül. Pl. latin AMOR, AMORIS, AMORES megfelelője a spanyolban AMOR, AMORES, az olaszban AMORE, AMORI. A latin CANTAMUS megfelelője a spanyolban CANTAMOS, az olaszban CANTIAMO. Megjegyzem, az újlatin nyelvek a főnevek esetében sokszor nem az alany, hanem a tárgyesetű alakot vették át, persze ez is függött a nyelvjárástól. Pl. a latin HOMO (alanyeset) az olaszban UOMO, viszont a spanyol HOMBRE a tárgyesetű HOMINEM-ből származik (HOMINEM > *homne(m) > *homre > hombre). --TheMexican 2007. január 27., 12:18 (CET)

A szüvégen a nazálisok és a foghangok gyengeségét már régi jelenségek is mutatják (például az archaikus latin komédiák rögzítette akkor beszélt nyelvben tudnivaló volt, hogy szóvég t, d, m és n nagyon gyengén ejtendő), az -um melletti elízió is ezt mutatja a hexameterben. A lekopást segítette a hangsúlyrendszer eltolódása is, hogy ti. a mindig hangsúlytalan szóvég a hangsúlyrendszer átalakulásakor (amikor a latin zenei hangsúlya eltolódott a ma ismert nyomatéki-magánhangzónyújtó tendencia felé) tovább gyengült. Az accusativus-átvételt annyiban pontosítanám, hogy inkább arról van szó, hogy a nominativusban nagyon gyakran (pont a homonál is) a tő az s-képzővel reagálva eleve rövidebb formában jelentkezik, míg a tárgyesetben a teljesebb tőalakot látjuk: pl. *dent + s --> dens a nominativusban, de a tárgy dentem mutatja a teljesebb tőformát. A hosszabb alakok átvétele amúgy is harc volt a szóvégi lekopások riasztóan elharapódzó tendenciája ellen, így lett például a franciában apicule a méhecske, azaz eleve kicsinyítős formában vették át, mert az eredeti apis addigra annyira meggyengült, hogy jóformán valami "apm" hangzott belőle tárgyesetben, az m helyén kábé sva állhatott már ekkorra. Hát így. Bennó 2007. január 27., 19:13 (CET)

Itt van még egy érdekesség, egy szöveg valami rádióműsroból furlánul (friuli rétoromán): furlan közben a riportalany olaszul beszél, de a bemondó furlánul. --TheMexican 2007. január 27., 13:02 (CET)

Feltöltöttem egy portugál szövegmintát is, hogy teljes legyen a kép. Itt már azért jól lehet hallani a gall szubsztrátum-hatást, illetve a magánhangzók erős redukciója és az S-ezés valószínűleg az oszk nyelv hatása, amelyet római katonák hoztak magukkal a latin mellett. --TheMexican 2007. január 27., 13:31 (CET)

Gyakran rosszul ejtett latin kifejezések

Ami a kiejtést illeti, nagy hasznát tudnám venni egy olyan összeállításnak, amelyben a manapság rendszeresen rosszul ejtett latin köznevek és tulajdonneveket tesz helyre. (Gimnáziumi éveim alatt volt szó jópárról, de biztos van ennek összeszedett irodalma.) Ezen a hálónapló-bejegyzésen kívül nem találok egykönnyen mást. Főleg az e–é (ě–ē) hangokra gondolok, mint Rěmus, Věnus, lěgió; lēx, rēx, Cěrēs, iuvěnēs. Ha tud valaki ilyet a szakirodalomban, kérem, föltétlenül tegye közzé a címét! Kiveszem a könyvtárból, és fölviszem ide. Capras Dávid ^vita 2008. november 28., 10:00 (CET)

Nem tulajdonnév, de eddig szinte csak rosszul hallottam ejteni a "veni, vidi, vici" szállóigét, a vici-t gyakran "vicsi"-nek mondják. Olaszul persze így kéne ejteni. – Szipucsu ^vita 2009. szeptember 30., 20:41 (CEST)

A /vicsi/ -t nem csak olaszul mondanák így. Abban a latinban amit én tanultam ugyanis alig van a magyar c-nek megfelelő hang. Nyelvészek a létező újlatin nyelvek fejlődéséből következtették és bizonyították a latin helyes ejtését, tehát a 'ce', 'ci' hangcsoportokat valóban a /cse/, /csi/-hez közelálló módon kéne ejtetni. Magyar c hang ritkán fordul elő, csak a 'ti' hangcsoport egyes eseteiben. Ezek inkább kivételeknek számítanak. Az más dolog, hogy manapság minden nép úgy ejti a latint, ahogy neki könnyebb. Nem is szeretik ezt sokan. Bukaresti diák. 2010. június 22., 11:58 (EEST)

Agglutináló vs. flektáló

A latin nem agglutináló és nem is agglutináló-flektáló, hanem flektáló nyelv, ezen belül fuzionális. A nyelvtípusba sorolásnál mindig azt kell figyelembe venni, hogy az adott nyelvben mi a domináns, ez alapján történik a besorolás. Természesen egyik nyelv sem csak és kizárólag egyetlen típusba tartozik, mindegyikben megtalálható általában mindhárom (flektáló, agglutináló, izoláló) jelleg is, de valamelyik a három közül a legjellemzőbb.

Pl. a magyar agglutináló nyelv, mivel az toldalék-ragasztáson alapul: pl. többiekének — többi- szótő, -ek többes szám, -é birtokos rag, -nek részeshatározó jel, vagyis 3 toldalékkal fejezi ki a magyar azt, ami a latinban omnibus, vagyis az egyetlen -bus rag jelöli mindezt. Ezt jelenti a flexió. Ugyanakkor a magyarban is van flektáló jelleg: van (jelen idő) és volt (múlt idő), tehát tőváltozás. Mégsem hívjuk a magyart sem úgy, hogy flektáló-agglutináló.

A spanyolban pl. van flektáló, agglutináló és izoláló jelleg is, pl. sabe tud - sepa tudjon - supo tudott (flektáló), cántennosla - "énekeljék el nekünk azt [a dalt]" (agglutináló), para todos - mindenkinek (izoláló). Mégis azt kell mondjuk, hogy flektáló nyelv, mivel ez a domináns.

Javaslom a cikket ennek megfelelően átírni. --TheMexican 2007. január 27., 14:06 (CET)

"Beati Hispani, quibus vivere bibere est."

Csak az érdekesség kedvéért. Ezt a római mondást Julius Caesarnak tulajdonítják, ami azt jelentené, hogy még a nagy Római Birodalom virágkorában, az i.e. I. században keletkezhetett. Jelentése magyarul: „Boldogok a Hispániaiak, akiknek élni (vivere) annyi mint inni” (bibere). (Spanyol fordítás: Beatos hispanos, para quienes vivir es beber.)

Amennyiben a mondás keletkezésének ideje valóban igaz, kétségtelenül arra utal, hogy a hispániai latinban már a kezdetektől fogva összemosódott a B és a V kiejtése. --TheMexican 2007. január 27., 16:16 (CET)

Érdemes lenne utánanézni, de ha már itt tartunk, a b-v összemosódást támogatja a baszkok latin 'Vascones' neve is. Bennó 2007. január 27., 19:04 (CET)

Hát éppen itt jön a furcsaság az egészben: a baszk szó valóban a latin VASCO, VASCONES származéka, csakhogy hozzánk az angolból vagy a franciából került, ezekbe a nyelvekbe viszont a spanyol VASCO-ból került át, és mivel kiejtés szerint vették át a spanyolból, így lett belőle BASZK. Tehát ugyanott vagyunk, ez nem bizonyít semmit. ;) --TheMexican 2007. január 27., 19:20 (CET)

Igazából az alapkérdés, és ami engem is izgat a következő: baszk szubsztrátum hatás okozta ezt az összemosódást, vagy természetes belső fejlődés. A kérdést az nehezíti meg, hogy a latinban nem volt [v]... de a baszkban sincs, viszont [w] sem (!). 1. feltételezés: természetes belső fejlődés. Akkor viszont miért többnyire csak a feltételezett baszkok lakta területen beszélt mai újlatin nyelvekben van ez az anomália? 2. feltételezés: a baszk nyelv hatása. Akkor mi van a szárddal (és egyéb dialektusokkal), ahol soha az életben nem voltak baszkok. Szóval, nehéz kérdés. --TheMexican 2007. január 27., 19:27 (CET)

850 millió beszélő????!

Tudtommal a latin holt nyelv. Ebben a kategóriában is van. Minthogy a francia és az olasz nem érti egymást kölcsönösen, nem "változatok", hanem leszármazott nyelvek. - A latin anyanyelvi beszélőinek száma 0. Így már hogy lehetne a világ 4. legelterjedtebb nyelve? Egy nyelv, ami holt? Azon az alapon, hogy a kihalását tkp. felbomlása okozta, mondhatnánk azt, hogy az indoeurópai alapnyelvnek többmilliárd beszélője van, holott évezredek óta senki sem szólalt meg ezen a nyelven. V. nem igaz? --Cserlajos ^{(vita) (szerkesztések)} 2007. február 25., 22:06 (CET)

Na álljunk csak meg egy szóra... Az indoeurópai alapnyelv egy feltételezett, rekonstruált nyelv, és nem is biztos, hogy ilyen létezett. A latin és a szanszkrit viszont a két egyedüli nyelv, amelyek esetében írásos dokumentáció áll rendelkezésünkre úgy a klasszikus formájukról, mint a belőle kialakult beszélt nyelvekről. Az latin és újlatin nyelvek rokonságán nincs mit bizonyítani sem, mert megvan róluk minden, kész tény, ráadásul annyira közeli nyelvjárásokról van szó, hogy ezt még a laikus is belátja két mondat után. Ugyanaz a helyzet a latin és az újlatin nyelvekkel, mint a klasszikus arab és a beszélt arab nyelvjárásokkal. Csak az arab esetében a népi, vallási stb. összetartás miatt nem beszélnek külön arabról és modern egyiptomi, szírai, marokkói, libanoni stb. nyelvekről. Pedig e nyelvjárások közt legalább akkora különbségek vannak, mint az egyes újlatin nyelvek között. Mindig felhívom a figyelmet az ilyen témáknál, hogy külön kell a politikát választani a nyelvészettől, az utóbbi esetében pedig tényekről beszélünk, nem arról, hogy ki mit, hogy gondol és minek vél. Ha a latin anyanyelvi beszélőinek száma 0 lenne, akkor nem lennének újlatin nyelvek sem... amelyek pontosan azért alakultak ki, mert a latinnak területileg rengeteg anyanyelvi beszélője volt. Csak ezeket a nyelvjárásokat ma már nem latinnak hívják, hanem olasznak, spanyolnak, franciának stb., csak erről van szó. :) --TheMexican 2007. március 27., 13:43 (CEST)

Egyébként aki hitetlenkedik, az hallgassa meg a szárd nyelvet, mert pontosan olyan, mintha latinul beszélnének. --TheMexican 2007. március 27., 18:15 (CEST)

Csak azért mertem ilyet kérdezni, mert a világon mások inkább az én álláspontomhoz közelítenek, és azt is tudom, hogy »más Wikipédiákra ne hivatkozzunk, mert lehet, hogy hiba terjedt el forítások során«, de pl. a finnben kiemelt cikk, és azt írták be, hogy "anyanyelvi nincs". Egyébként látom, február óta már 4. helyezettből 2. lett. És a kérdés nem a nyilvánvaló latin-újlatin rokonság kérdését feszegette, hanem azt, hogy a továbbfejlődött változatokat – nyelvjárásokat – összegezni kell avagy egyáltalán lehet-e az alapnyelvi formában. Arról, hogy hol ebben a politika, inkább nem szólnék, de nem ilyen indíttatású volt kérdésem. Amíg a nyelvjárások kölcsönösen megérthetők, egy nyelvet alkotnak. Ha már nemhogy nehezen, hanem nem, akkor az két nyelv. Mármost a francia és a román beszélő tfh. találkozik. Beszélgetni aligha tudnak majd. Így össze lehet adni a román és francia számadatokat - a latinhoz?

Nem hiszem, hogy a kérdés komolytalan lenne, és nem engem kell kioktatni arról, hogy a nyelvészet nem az, hogy ki mit, hogy gondol és minek vél. Inkább ez neki kellett volna elmondani, amíg élt. De ha már itt vagyunk, szerezzen be valaki egy szakkönyvet vagy ki tudja mit, ami kijelenti: latinul 2007. április 2-án 850 millióan beszélnek. --Cserlajos ^{(vita) (szerkesztések)} 2007. április 2., 21:11 (CEST)

Nem kioktatás volt a célom, de egyébként amit leírtam, Benno kollegától tudom, aki latin nyelvész és bölcsész, szóval szerintem fordulj hozzá bizalommal. --TheMexican ^{(dime aquí)} 2007. április 2., 21:42 (CEST)

Egyébként amint leírtam fent, a távolabbi olasz és arab nyelvjárások között sem értik meg egymást, mégis egy-egy nyelvnek számít mindegyik...--TheMexican ^{(dime aquí)} 2007. április 2., 21:48 (CEST)

A 4-ből pedig azért írtam át 2-re, mivel már a spanyol is legalább a 3. helyen van a beszélők száma szerint, akkor add még hozzá a portugált, az olaszt és a franciát, úgy már tutira a 2. lesz.--TheMexican ^{(dime aquí)} 2007. április 2., 21:51 (CEST)

Szerintem ennek semmi értelme, hogy az utódnyelvek összeadásával odaírunk egy számot. Tudtommal se a franciák, se az olaszok stb. nem latinul beszélnek. Az, hogy nagy valószínűséggel valamennyire megértenének egy latin szöveget, nem jelenti, hogy beszélni is tudnának rajta. (Az angol nyelv szókincsének kb. 60%-a a latinból ered, igen sok latin szöveget elég jól meg lehet érteni némi angoltudással, most akkor az angolul beszélőket át is adjuk hozzá a latinul beszélőkhöz? Vagy csak kb. a 60 százalékukat? Ebből már az fog kijönni, hogy a latin a legelterjedtebb nyelv a világon...) – Alensha ^üzi 2007. április 3., 00:01 (CEST)

Ahogy a hölgy mondja. – KovacsUr 2007. április 3., 00:08 (CEST)

Szerintem teljesen feleslegesen vitatkozunk ezen, vegyetek már elő bármilyen lexikont és nézzétek meg a Latin nyelv szócikket, eddig amelyiket olvastam, mind úgy fogalmazott megközelítőleg, hogy „kezdetben Róma nyelve volt, majd a Római Birodalomban beszélték, a középkori hódításokkal pedig Latin-Amerikában is elterjedt”. Ez pontosan azt jelenti, hogy a latin nyelv változatait ma is beszélik. A cikkben pedig ott van, hogy leánynyelvei révén. Minden teljesen egyértelmű, akkor miről is beszélünk? --TheMexican ^{(dime aquí)} 2007. április 3., 09:21 (CEST)

Kedves Mexican! Az általad említett Bennóhoz hasonlóan én is "latin nyelvész" és bölcsész voltam (olasz szakos), mégis teljes felelősséggel mondhatom Neked, hogy a latin és az olasz két különböző nyelv. Ahogyan az ógermán és az angol vagy a szanszkrit és a hindi is. Légyszíves nevezd meg azt a lexikont, amely szerint a latin és nem a spanyol nyelv volt az amely Latin-Amerikában elterjedt. Mindenesetre a szócikk szövegén és az infodobozán finomítottam, mert ahogy eddig volt, úgy biztosan nem volt helytálló. Üdvözlettel, --Adapa 2007. április 3., 10:22 (CEST)

Az egyik az Új Magyar Lexikon (igaz, kicsit régi, de attól még megállja a helyét), a másik pedig a A világ nyelvei c. lexikon, amit 1999-ben jelentetett meg az Akadémiai Kiadó. Egyik sem írja, hogy a latin kihalt. --TheMexican ^{(dime aquí)} 2007. április 3., 10:27 (CEST)

Ezt így nem is mondhatják, mivel a latin szó szerint értelemben valóban nem halt ki egy meghatározható időpontban, hanem fokozatosan átalakult új nyelvekké. De ettől még a holt nyelvek közé tartozik, mivel nincsenek anyanyelvi beszélői. --Adapa 2007. április 3., 13:03 (CEST)

Pontosan erről van szó, és ez egy ördögi kör, mert abban ugye egyetértünk mindannyian, hogy nem kihalt, hanem átalakult, viszont a problémás éppen azzal van, amint említed, hogy „nincsenek anyanyelvi beszélői”. Ha viszont úgy közelítjük meg a dolgot, hogy miért is holt nyelv a latin? Mert túl sok anyanyelvi beszélője volt (és van), ami azt eredményezte, hogy szétvált különböző nyelvekké. Na most akkor a két gondolatot tegyük össze, és furcsa módon az lesz belőle, hogy azért nincs a latinnak egy anyanyelvi beszélője sem, mert túl sok van. Viccesen hangzik, de végülis nem erről van szó? Egyébként a göröggel is pontosan ugyanez a helyzet csak ott azért nincs vita, mert az ógörögből csak egy modern nyelv alakult ki, az újgörög. De a kettőnek ugyanúgy nincs több köze egymáshoz, mint a spanyolnak vagy az olasznak a latinhoz, szóval így arról is lehetne egy vitát nyitni, hogy akkor a „görög az egyáltalán görög”? :) --TheMexican ^{(dime aquí / contribuciones)} 2007. április 3., 13:31 (CEST)

No! És látod az ógörög nyelv cikkében, hogy a világon jelenleg kb. 20 millió anyanyelvi ógörög beszélő van? – KovacsUr 2007. április 3., 13:36 (CEST)

Bennó kollega nagyon szépen kifejtett mindent Adapa vitalapján, a legutóbbi archívumból most olvastam el. És tökéletesen egyetértek vele. Ajánlom mindenki figyelmébe. --TheMexican ^{(dime aquí / contribuciones)} 2007. április 3., 14:03 (CEST)

Ha a Wikipédia kijelenti, hogy a latinnak jelenleg 850 millió beszélője van, abból hosszú távon mi lesz? Betesszük Garcia Márquezt a latinul író szerzők kategóriába Vergilius mellé? Thalía filmsorozatait a latin nyelvű drámák közé? :) Mert ebből a logikából simán következne.

Átolvastam, amiket Bennó írt Adapa vitalapjára, és több szempontból nagyon jó írásnak tartom, de szerintem nem támasztja alá kellőképpen, hogy miért kellene azt mondanunk, hogy a latinnak több százmillió beszélője van ma. Pl., ahogy Adapa is említi fent, az olasz nagyban különbözik a latintól. Biztosan az újgörög is ugyanennyiben különbözik az ógörögtől, de a politika, ami egyforma nyelveket, mint a spanyol, portugál stb. külön nyelvnek számít, ott meg pont ellenkező hatást fejtett ki, és a két teljesen klönböző nyelvet, mint az ógörög meg az újgörög, egynek tekintenek, mert a görögök szeretik, ha minél messzebbre nyúlik vissza a történelmük, ami érthető is. Lehet, hogy a latin csak azért számít külön nyelvnek, mert másképp hívják, mint a spanyolt, portugált, stb., de azt a változatot hívják latinnak, amit a rómaiak beszéltek, nem azt, amin Shakira énekel, ezért nem jó ötlet összemosni az újlatin nyelvekkel. – Alensha ^üzi 2007. április 3., 19:10 (CEST)

Hoppá! „de azt a változatot hívják latinnak, amit a rómaiak beszéltek, nem azt, amin Shakira énekel” – na látod, itt van az óriási tévedés! Mert pontosan arról van szó, hogy amit beszéltek a rómaiak, az nem az a latin, amit mi ma a latin alatt értünk. Mert ahogy a rómaiak beszéltek, az igenis inkább a mai olaszhoz és spanyolhoz állt közelebb, mint ahhoz, amit az irodalomból latinnak nevezünk. S az ég világon senki nem tudja, hogy ez a tulajdonképpeni latin egyáltalán meddig létezett, amit csak irodalmi művekből ismernek, merthogy a nép nem így beszélt, azt holt biztos. Ezért is nagyon kényes ez a téma. Ellenkező esetben, tegyük fel, hogy a rómaiak így beszéltek... akkor viszont ma is kb. így beszélnének és nem lenne olasz és spanyol. Egyébként meg miért is hívják Latin-Amerikát Latin-Amerikának, és a népeit pedig latinoknak? Lehet ezzel viccelődni, de azért valami ebben is van, még ha nem is kell szó szerint érteni. Épp erről jutott eszembe, mutattak ma nekem egy DVD kiadványt, aminek a hátulján a következő felirat állt: „Nyelvek: magyar, brazil.” mindez egy teljesen hivatalos, üzletben kapható DVD. Ezek után már nem szólok semmit. :D --TheMexican ^{(dime aquí / contribuciones)} 2007. április 3., 19:26 (CEST)

Élő nyelv és holt nyelv problematikája

Az az igazi nagy helyzet, hogy ez a felosztás egyszerűen nem passzol a latinra. A kihalás nyilvánvalóan baromság, hiszen sosem hagyták abba a beszélését, márpedig egy kihaláshoz az kell. Éppen azért változott annyit, mert egyfolytában beszélték. Ha leválasztjuk a leánynyelvek kérdését, mondok egy egész egyszerű példát, amin jól meg lehet érteni a gondot: ott vannak maguk a rómaiak, akik kétezer éve is ott éltek, meg ma is, ugyanazok a családok, és beszélik ugyanazt a nyelvet, ami időközben sokat sokat változott. Ha nekik azt mondod, hogy a nyelvük kihalt, hát nyilván jót röhögnek rajta. Se antropológiailag, se nyelvileg ott, azon a környéken változás nem történt. Ez kábé olyan, mintha valaki az ómagyarra azt mondja, hogy az egy holt nyelv. Dehogy, hiszen beszélünk rajta, éppen azért változott. Az egy mai élő nyelv korábbi nyelvállapota. A félreértés alapja az, hogy a latinnak egy mesterségesen archaikus állapotban tartott változatát sokáig közvetítő és irodalmi nyekvként használta Európa. Ez azonban szintén nem halt ki, meg se született, hiszen hagyományos értelemben véve nem volt anyanyelve senkinek. Az anyanyelvek azok meg szépen közben változtak, és ma is beszéli őket sokszázmillió ember. A köznép ettől persze gondolhat, amit akar, de látnivaló, hogy ez a felosztás nem stimmel a latinra sehogy sem. – Bennó  ^{(idemondjad)/(mitművelt)} 2007. április 4., 21:30 (CEST)

Persze az, hogy ki minek nevezi, még önmagában nem változtat a helyzeten, nyilvánvalóan nem fog kihalni attól egy nyelv, ha holtnak nevezik, csak nem szerencsés, ha a fogalmaink nem fedik a valóságot. Ez a kavarodás annyira megzavart egyeseket, hogy sok helyen gondot jelent elmagyarázni, hogyan lett a francia, az olasz, a spanyol, ha egyszer kihalt az a nyelv, amiből lettek. Hát úgy persze, hogy nem halt ki, de az egy ügy, mire az ember ezt elmagyarázza. A latin bizonyos értelemben saját irodalmi presztízsének esett áldozatul, addig mondogatták, hogy az igazi csak az, amit az aranykori irodalomban írnak, hogy aztán maguk is elhitték. :o) Eközben a beszélt nyelv vidáman hömpölygött útján tovább. Hasonló furcsaságot eredményezett ez a terminológiai baki az újlatin nyelvek nyelvtörténetében: sok helyütt "nyelvemlékről" beszélnek, holott ugye csak az történt, hogy a "vulgáris" változatot elkezdték írásban is rögzíteni a régi irodalmi nyelv kárára. A helyzet egyébként ugyanaz, mint az arabban. Ma senki nem beszéli már a Korán nyelvét, az arabnak se csak egy változata van, mégse mondja senki azt a hülyeséget, hogy az arab kihalt. Sokkal könnyebb volna az élet, ha az olasz neolatinonak nevezné magát simán, de ez ugye foglalt a többiek miatt. A még simább a latin volna, de az meg az irodalmi állapotnak van fenntartva. Így esnek ezek a félreértések. – Bennó  ^{(idemondjad)/(mitművelt)} 2007. április 4., 21:43 (CEST)

Pontosan erről van szó, ezért is jók valamire azok az összehasonlító példák, amelyeket betettem a cikkbe pl. az igeragozás résznél, hát még egy laikusnak, mondhatni vaknak is nyilvánvaló, hogy elhanyagolható különbségek vannak a klasszikus latin és az olasz, spanyol, stb. között, most az, hogy az egyik u-val van, a másik o-val, ilyen a magyarban is van, és aki azt mondja, hogy „vót” a „volt” helyett, akkor az már nem is magyarul beszél? --TheMexican ^{(dime aquí / contribuciones)} 2007. április 4., 21:52 (CEST)

amikor elolvastam kicsit néztem hogy a francia és az olasz ugyan annak a nyelvnek a dialektusa, csak akkor nem értem hogy miért különböztetik meg a portugál és spanyol, hovatovább a gallegó és a portugál nyelvet, hiszen ott századennyi különbség sincsen. halkan jegyzem meg, hogy az óangol nyelvnél is 0 szerepel a beszélők száma mellett. De azóta már valaki átírta ezt egy köztes megoldásra és mindenki boldog. – Sztanoka ^vita 2008. január 5., 22:21 (CET)

Azért, mert az, hogy mit tekintenek ma nyelvnek és nyelvjárásnak, nem nyelvészeti kérdés, hanem politikai és nacionalista. A galíciait csak azért nem nevezik portugálnak, mert nem Portugáliában beszélik, hanem a spanyolországi Galícia autonóm közösségben. De nézd még pl. az asztúriai nyelvet, amely még annyira sem különbözik a spanyoltól, mint a gallego, kb. olyan szintű különbségek vannak, hogy a j-t j-nek és nem h-nak ejtik, és a szóvégi -o pedig -u... és ez is csak azért külön nyelv, mert létezik egy Asztúria autonóm közösség. De van ennél még jobb példa: A katalán nyelv valenciai nyelvjárását is külön nyelvnek tekintik, pedig aztán a kettő között még annyi különbség sincs (!), mint a brit és az amerikai angol között. A másik véglet Olaszország: ott akkora különbségek lehetnek az északi és a déli nyelvjárások között, mint az irodalmi olasz és a francia között, mégsem hívja őket senki külön nyelvek (néhány kivételével), és még a VNY-ben sincsenek így regisztrálva, hanem csak nyelvjárások. Egy déli nápolyi dialektusból például egy szót nem lehet érteni. Persze azért Bennó mesterrel nem értek egyet egy dologban: az olasz, még ha nem is változott semmi ott Romában, éppúgy legalább annyira eltávolodott a latintól, mint a spanyol, ha csak az alaktant és a mondattant nézzük, fonológiailag és talán a szókincs tekintetében konzervatívabb, bár hozzáteszem, hogy a spanyol megőrzött olyan lexikális archaizmusokat (pl. csak néhány közülük: comer < comedere, cuyo < cuius, nunca < nunquam, mirar < mirari stb.), amelyek az olaszból már a kezdetekkor kivesztek (pl. az egyik leggyakrabban használt ’nézni’ jelentésű szót a nem is latin, hanem germán eredetű guardare-val helyettesítették, amelynek eredeti jelentése ’őrzini’). – El Mexicano ^(taberna) 2008. január 5., 22:49 (CET)

Előadás a latin hangsúlyról az MTA Nyelvtudományi Intézetében

A latin nyelv történetének korszakolása - A latin hangsúly

• Időpont: 2007 június 5., kedd, du. 14-15h,
• Helyszín: MTA Nyelvtudományi Intézet (Bp. VI. ker, Benczúr u. 33) földszinti előadóterem

Kimondottan válasz kimondottan érdekes kérdésekre, csak ajánlani tudom. – Bennó  ^(beszól) 2007. május 31., 11:36 (CEST)

Esetek a roman nyelvben

A cikk szerint, "Egy másik fontos különbség (egyben minden indoeurópai nyelvben hasonló folyamat zajlott le): az újlatin nyelvek lassacskán „lemondtak” a ragozásról, a szavak elhagyták megkülönböztető esetvégződéseiket, mindösszesen a többes szám jele maradt meg (a románt kivéve: a románban még mindig öt eset van (bár az ablativus újabban nem használatos)."

Igaz, hogy nem beszelem tul helyesen a roman nyelvet, es nyelvesz sem vagyok, de amennyire meg tudom allapitani, a roman nyelv csak a dativus/genitivus-t (băiat - băiatului) es a vocativus-t (băiat - băiete) jeloli kulon vegzodessel (a dativus/genitivus kozos vegzodest hasznal, az ablativusnak nyomat sem talalom). A roman nyelvrol szolo zarojeles resz teljesen hibasnak tunik, ezert kitorlom. Jo lenne, ha valaki, aki ert hozza, visszairna, *helyesen*.

Én mondjuk már eleve azzal sem teljesen értek egyet, hogy a románban megmaradt a névszóragozás, mert ha jól tudom, ők is csak a főnévhez kapcsolt névelőt ragozzák, de nem magát a főneveket és a mellékneveket. Ez meg olyan, mint névmások ragozása, ami viszont minden újlatin nyelvben megmaradt. (Bár meg kell, hogy mondjam, újabban már a névmások ragozását sem nevezik esetragozásnak, mert valahogy idegenkednek ettől a kifejezéstől az újlatin nyelvtanászok, inkább azt mondják, hogy különböző alakok, amelyek különböző bővítmények funkcióit töltik be.) – El Mexicano ^(taberna) 2007. november 28., 20:50 (CET)

Mint román fővárosbeli magyar nemzetiségű diák, elég sok román nyelvant tanultam az általános iskolában, és azt mondanám, hogy a románban főnevek, melléknevek, névmások esetében igenis megvan az 5 eset (nominativ, acuzativ, genitiv, dativ, vocativ) - amiket a szó mondatbeli szerepe alapján határozunk meg elemzéskor. Viszont az is igaz, hogy a főneveknek például három alakja van: nominativ-acuzativ, genitiv-dativ ill. vocativ (pl. băiat (fiú)- băiatului - băiete vagy fată (lány) - fetei - fato. A melléknévhez nem járul névelő, szóval csakis a melléknevet ragozzuk tudtom szerint. A főnévhez kapcsolt névelő ragozásáról nem tudok semmit, de szerintem nem igaz. Az viszont igaz, hogy anyanyelvként tanultam nyelvtant 5-8. osztályban, és ilyen részletekbe nem mentünk bele. Azóta nem tanultam és nem is fogok, mert nem leszek nyelvész. Bukaresti diák. 2010. július 22., 12:12 (EEST)

Arra biztatnálak, hogy javítsd ki a cikkben egészen nyugodtan! Bennó^iroda 2010. június 22., 01:09 (CEST)

Mit javítsak? Nem tűnik hibásnak semmi, esetleg csak nem teljesnek. Bukaresti diák. 2010. július 22., 12:12 (EEST)– Akinom91 ^vita 2010. június 22., 13:10 (CEST)

!!!!!

Magyarországon 1844-ig volt államnyelv. miért????

Azért, amiért Európában mindenütt, és ennek folyományaképpen a világon: nemzetközi nyelv volta miatt, az írásbeliségben általában, a tudományosságban, az adminisztrációban és az egyházi nyelvben való dominanciája miatt többek között. :) De van még más is. Bennó^iroda 2010. június 22., 01:12 (CEST)

A Tudakozóban kérdezték

Jó lenne beleszőni a cikkbe:

Miért leánynyelveknek hívjuk a latin elágazásait?

– Aláíratlan hozzászólás, szerzője Dali (vitalap | szerkesztései) 2009. szeptember 3., 19:55

A kérdés jogos. Egyrészt mert szeretünk képszerű hasonlatokban beszélni a dolgok egymáshoz való viszonyáról, lásd példának a leányvállalat szót, de a filiálé (valaminek a leágazása, fiókja stb.) ugyancsak a 'lánya vkinek' jelentésű filiából származik.

Ami mármost az úgynevezett latin vagy román nyelveket illeti: ez már sokkal inkább nyelvpolitikai kérdés és identitásbeli, mert hiszen az, hogy egy változata valamelyik nyelvnek „önálló” nyelvnek számít-e vagy nyelvjárásnak, inkább politikai mint nyelvészeti döntés eredménye. Vannak azért szempontok: ha önálló nemzetiséggel bíró kultúra elsőrendű anyanyelve egy nyelv, akkor az nyilván önállónak számít. Ugyanakkor például az amerikai angolt senki sem tekinti önálló nyelvnek, mert van más szempont is: a külön fejlődés. Ezt az amerikai vagy az ausztráliai angol esetében nem tekintik elégségesnek ahhoz, hogy önálló nyelvről beszéljünk.

A latin nyelvek akkora területet fednek le, és a latin elterjedése óta mindig is akkora területet fedtek le, hogy a globalizáció előtt elképzelhetetlen lett volna a teljesen egységes fejlődés, nagyon hamar megmutatkoztak a helyi változatok eltérései. Onnantól viszont már területi és kulturális identitás kérdése, hogy például a spanyol nyelvjárásai nem számítanak önálló nyelvnek, sem az olasz nyelvjárásai, még azok sem, melyeknek a beszélői nehezen értenék meg egymást.

A leánynyelv tehát végső soron azt van hivatva kifejezni, hogy az illető nyelv ugyan önálló nyelvnek számít, de egy másik nyelv elkülönülő fejlődésének az eredménye, és mint ilyen nincs egyedül, a többi leánynyelvvel együtt ugyanannak a közös nyelvnek a hajtásai, ugyanannak az egy nyelvnek a „szűkebb” családjába tartoznak (az már éppen a latin sajátossága, hogy ez a „szűkebb” család per pillanat nyolcszázmillió körüli lelket számlál). ;) Köztük olyanok is vannak, melynek a beszélői kényelmesen megértik egymást, a nyelvtanuk igen-igen hasonló, a szókincsük nagy százalékban azonos. A fő különbségek egyike az ejtés, írásban pedig a helyesírás. Bennó^fogadó 2009. szeptember 3., 23:26 (CEST)

Karmela^üzenőlap 2009. szeptember 17., 00:22 (CEST)

Latin mint nemzetközi nyelv

Történtek kísérletek arra is, hogy a latint a 20. században újra a nemzetköziség, a közös Európa nyelvévé tegyék. Ezt némelyek nyelvészeti, történelmi és politikai okokra hivatkozva szerencsésebbnek is látnák, mint az angol nyelv vagy egy mesterséges nyelv, például az eszperantó alkalmazását, mivel a latin egyrészt ugyanúgy sok tekintetben logikus, mint az angol; indoeurópai nyelv, tehát kifejez Európában bizonyos népességarányokat, de mégsem egy létező politikai alakulat nyelve, tehát nem tölthet be olyan erőszakos kultúraterjesztő szerepet, mint például a német (a Habsburg-kor és a világháborúk alatt) vagy az orosz (a szovjet megszállás idején); ami sem az angolról, sem a más, vezető szerepre törekvő nyelvekből létrehozott mesterséges nyelvekről sem mondható el. Ezenkívül több mint egy évezredes történelme során már bizonyította, hogy tényleg használható a nemzetközi kommunikációra.

E nézet ellenzői felvetik, hogy a latinban is számos kivétel akad (például az igék szótári alakjában), több esetben bonyolult szabályok határozzák meg az alakot (l. például az i tövű főneveket); nyelvtanának egyes pontjai mind a napig nincsenek jól felderítve (például a kötőmód használata stilisztikai okokból, l. attractio modi); (szintetikus alapú) szerkezetei a mai analitikus világnyelvek beszélői számára idegenek; szerkezete önmagában is a tömörséget segíti elő inkább, mint az átláthatóságot; és mindenekelőtt: nincs olyan nyelvi közösség, amelynek nyelvhasználatára a vitás esetekben támaszkodni lehetne (hacsak nem az újlatin nyelvek…), tehát használata ugyanúgy kívülről meghatározott elveken alapulhatna, mint a mai mesterséges nyelveké. A latin ezenkívül ugyanúgy nem mentes a negatív asszociációktól, mint a vele szembeállított világnyelvek, hiszen hosszú időn át a római katolikus liturgia nyelve volt szerte a világban, és mind a mai napig a Vatikán hivatalos államnyelve. A vallási, világnézeti kötődés s annak a politikához való viszonya mindmáig érzékeny társadalmi kérdés.

A világnyelv kérdésére tehát nem adható könnyű és egyértelmű válasz. Mint sokan mondják, az egyes nyelvek alkalmasságát ma már inkább azok hajlékonysága, kifejezőkészsége, egyértelműsége és elsajátíthatósága szempontjából érdemes megítélni, semmint az azokat beszélő népek, közösségek történelme, vezetőik mai vagy hajdani döntései alapján. Mások arra hivatkoznak, hogy történelmi szempontból egy-egy világnyelv elterjedését sokkal inkább a beszélő közösség katonai kvalitásai, gazdasági ereje és hasonló nyelven kívüli szempontok határozták meg, mint a nyelvük bármiféle „belső” tulajdonsága: logikája, könnyűsége, alkalmazhatósága vagy bármi más. A történelem során ez valóban vonatkozott a latin nyelvre is, de a történelem még nem ért véget, és a mai nyelvek terjedésére, akár a mesterséges nyelvekére is, ebből a szempontból feltehetőleg ugyanazok a szabályszerűségek vonatkoznak.

Mindent egybevetve a nemzetközi kommunikációra használható nyelvek kérdése igen bonyolult és érzékeny pontokat érintő kérdés.

---

Sajnos ezt ki kell szednem. Valószínűleg nem hülyeség egy az egyben, de nem nagyon van rá forrás (kellene). Még régen, 2005 körül írtuk többen ezt a szakaszt, de akkoriban még nem nagyon forrásoltunk, inkább írtuk azt a 6-7 cikket, ami megvolt :-). A stílusa is túl esszéista. ♥♥♥ Gubb the Skaarj Slayer ✍ 2010. július 12., 12:31 (CEST)

Egyetértek. Ennek a szerzeménynek megalkotója úgy kezeli a dolgot, mintha nem lett volna elég gyakorlata a latinnak Kr. e. 2. századtól máig... Másrészt pedig a latin nyelvnek nem kötelező a ciceroniánus elveknek absolute megfelelni. – Martinus Poeta Juvenis ^vita 2010. december 25., 18:56 (CET)