I. Lipót magyar király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. Lipót
Német-római császár, német, magyar és cseh király
Német-római császár, német, magyar és cseh király

Magyar király
I. Lipót
Uralkodási ideje
16571705. május 5.
Koronázása
1655. június 27.
Elődje IV. Ferdinánd, ténylegesen III. Ferdinánd
Utódja I. József
Német római császár, német király
Leopold I.
Uralkodási ideje
1658. augusztus 1.1705. május 5.
Elődje IV. Ferdinánd, ténylegesen III. Ferdinánd
Utódja I. József
Cseh király
Leopold I.
Uralkodási ideje
16561705. május 5.
Koronázása
1656. szeptember 14.
Elődje IV. Ferdinánd, ténylegesen III. Ferdinánd
Utódja I. József
Életrajzi adatok
Uralkodóház Habsburg-ház
Teljes neve Leopold Ignaz Joseph Balthasar Felician
Született 1640. június 9.
Bécs
Elhunyt 1705. május 5. (64 évesen)
Bécs
Házastársa Margit spanyol infánsnő
Claudia Felicitas
Pfalz–Neuburgi Eleonóra
Gyermekei Ferdinánd Vencel főherceg
Mária Antónia főhercegnő
János Lipót főherceg
Mária Anna főhercegnő
Mária Anna Zsófia főhercegnő
Mária Jozefa Klementina főhercegnő
József főherceg
Krisztina főhercegnő
Mária Erzsébet főhercegnő
Lipót József főherceg
Mária Anna főhercegnő
Mária Terézia főhercegnő
Károly főherceg
Mária Jozefa főhercegnő
Mária Magdolna főhercegnő
Mária Margit főhercegnő
Édesapja III. Ferdinánd
Édesanyja Mária Anna spanyol infánsnő
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Lipót témájú médiaállományokat.

I. Lipót (németül Leopold) (Bécs, 1640. június 9. – Bécs, 1705. május 5.), a Habsburg-házból származó osztrák főherceg, III. Ferdinánd császárnak és Mária Anna spanyol infánsnőnek, (III. Fülöp spanyol király leányának) harmadik gyermeke, 1655–1705 között magyar király, 1656–1705 között cseh király, 1657–1705 között (VI. Lipót néven) Ausztria uralkodó főhercege, 1657–1705 között I. Lipót néven német király, 1657–1705 között német-római császár.

Élete[szerkesztés]

Származása[szerkesztés]

Arms of Leopold I, Holy Roman Emperor (variant).svg

Eleinte papnak szánták és később is jezsuita nevelőinek befolyása alatt maradt. Amikor bátyja, IV. Ferdinánd, 1654-ben meghalt, neki nyílt meg a trónöröklés. Még apja életében, 1655. június 27-én magyar királlyá koronázták, 1658. augusztus 1-jén pedig Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem hathatós támogatásával – XIV. Lajos francia király akarata ellenére – német-római császárrá választották.

Az északi háború és az erdélyi harcok[szerkesztés]

A harmincéves háború következményeként Franciaország megszerezte a nagyhatalmi státust és harcba indult az európai hegemóniáért, a Habsburgok mindkét ágának érdekeit fenyegetve. A megosztott Német-római Császárságban teret nyert a francia befolyás: Mazarin bíboros a francia érdekek támogatására létrehozta az 1658-as Rajnai Szövetséget, más néven Rajnai Ligát, melybe közül 50 rajnai herceg és a Mainzi Érsekség lépett be. A franciák a velük szövetségben álló Svédországot arra biztatták, hogy Közép-Európa felé terjeszkedjen.

Az északi háború kirobbanása, a Lengyel–Litván Uniót elfoglaló svéd támadás politikai és gazdasági szempontból is érzékenyen érintette a Habsburgokat. A velük rokonságban álló II. János Kázmér 1655-ben Sziléziába menekült, majd Magyarország érintésével tért haza Lengyelországba. II. Rákóczi György erdélyi fejedelem svéd szövetsége, majd 1657 januárjában kezdődő lengyelországi hadjárata Bécsben ellenzésre talált. III. Ferdinánd közvetlenül nem avatkozott be a harcokba, azonban 1657. április 2-i halála után Lipót aktívabban lépett fel, osztrák és magyar egységeket küldve II. János Kázmér támogatására.

Bár az északi háborúban a lengyel uralkodó győzött, a Magyar Királyságban elsődleges problémaként merült fel a török–erdélyi háború, mellyel párhuzamosan polgárháború zajlott II. Rákóczi György és a török orientációjú erdélyiek között. Rákóczi magától Lipóttól is segítséget kért. A török elleni háborút tervező magyarországi főurak egy csoportja, mindenekelőtt Nádasdy Ferenc országbíró és Zrínyi Miklós horvát bán jelentős diplomáciai offenzívát fejtett ki a Német-Római Császárságban, hogy elősegítsék Lipót császárrá választását. Zrínyi és Nádasdy elérték, hogy a Rajnai Szövetséget vezető János Fülöp érsek a császárválasztáson Lipótra adja voksát, azzal a feltétellel, hogy az megsegíti Erdélyt.[1] Az Erdélybe betörő Köprülü Mehmed eközben rengeteg várat elfoglalt és Rákóczi csatát vesztett Szászfenesnél. Mihelyst Lipótot német-római császárrá választották, birodalmi és magyarországi támogatóit meglepve kijelentette a Porta előtt, hogy nem akar beavatkozni a háborúba.

Várad eleste (1660) után Lipót Kemény Jánost támogatva egy kisebb gyalogsági erőt küldött Erdélybe, ami azonban a hatalmas török–tatár sereg ellen kevésnek bizonyult. Valójában sem a Porta, sem Bécs nem akarta a háborút. 1661 májusában a két hatalom olyan megállapodást kötött, amelyben többek közt az állt, hogy Zrínyiújvárat lerombolják és Lipót nem támogatja Keményt.[2] Komárom alól elindult ugyan egy Montecuccoli vezette 15 ezer fős császári sereg élén, mely Felső-Magyarországon keresztül Erdélybe érkezett, de Apafi Mihály hatalomra jutását követően a generális egy titkos utasítás értelmében kivonult Erdélyből.

1663–64-es Habsburg–török háború[szerkesztés]

Ugyan Bécs mindenáron kerülni akarta a háborút, de mivel 1662-ben nem kötötte meg a békét a portával, így Isztambul rá egy évre hadat üzent. Köprülü Ahmed nagyvezír a császárváros meghódítását helyezte kilátásba, 1653-ban elfoglalta Érsekújvárt.

Zrínyi Miklós horvát bán látványos sikereket ért el az 1664. évi hadjáratokban, azonban utánpótlási nehézségek miatt nem tudta a sikereit kiaknázni. Már az egész háború sikere forgott kockán, és Zrínyiújvár június 30-i eleste miatt Zrínyi felháborodottan távozott a frontról. A bán a vereséget Raimondo Montecuccolinak, az osztrák hadsereg főparancsnokának tulajdonította.[3] Az erejét alaposan túlértékelő török sereg a Rába folyó irányában vonult Vas vármegyébe, hogy a folyót átlépve elfoglalja a császárvárost. A Szentgotthárdnál álló, többnemzetiségű keresztény erők 1596 óta először nyílt összecsapásba bocsátkoztak a török fősereggel, mely győzelemmel zárult. Az ezt követően aláírt vasvári béke alapvetően a szentgotthárdi csatával kialakuló status quo 20 évre szóló fenntartását irányozta elő, mert a Habsburgok és az oszmánok egyaránt fontosabbnak látták erőforrásait az egyéb frontokon folytatott konfliktusok céljára átcsoportosítani.

Szeptember 27-én óriási megdöbbenés és felháborodás fogadta a vasvári béke bejelentését, ugyan az udvar megpróbálta mentegetni magát, hogy „keservesen” és „szomorúan” ment bele. A franciák szerint Lipót megtagadta a keresztény szolidaritást ezzel a szégyenletes békével.[4] A vármegyék is erélyesen tiltakoztak, gyalázatosnak, helytelennek és teljességgel törvénytelennek tartva azt. A békeszerződés nemcsak a status quót állította vissza, hanem meghagyta Mehmed szultánnak azokat az 166064 között szerzett területeket, amelyek visszaszerzésére a magyar rendek annyira törekedtek (köztük Váradot is). Mindez teljesen kiábrándította Zrínyit az udvarba vetett hitéből, és Habsburg-ellenes szervezkedésbe kezdett.

A Wesselényi-összeesküvéstől a soproni országgyűlésig[szerkesztés]

A magyarországi rendek a 17. század első felében mindvégig ellensúlyozni tudták a Habsburgok központosító törekvéseit, ugyanakkor a dinasztiával való együttműködésben voltak érdekeltek.[5] A rendek érdekérvényesítő képességét mi sem mutatta jobban, mint az 1604–1606-os Bocskai-felkelés,[6] illetve II. Rudolf császár 1608-as erőszakos lemondatása. A Habsburg Birodalmat sebezhetővé tette, hogy a rendektől függött az adómegajánlás (miközben a bécsi kincstár a 16–17. század fordulóján évente több millió rajnai forint adósságot halmozott fel). Az 1660-as években ellenben a közgondolkodásban „cseh lábra állítás”-ként szereplő abszolutizmus kiépítése kevesebb nehézségbe ütközött: sem a kivérzett Erdélyi Fejedelemség, sem a rosszul fizetett végvári katonaság nem volt akadálya annak.

A háború végével az országban maradt sok idegen had, a többféle módon megnyilvánuló központosító törekvések – amelyeket Lipót tanácsosainak (Lobkowitz, Kollonich) nyomása alatt foganatosított – elégedetlenséget szültek. Az általános közhangulat kifejezést nyert abban a főnemesi összeesküvésben (16641671), amelynek élén Wesselényi Ferenc nádor, majd ennek halála után Nádasdy Ferenc állt. A titkos szövetség felfedezése és tagjainak kivégzése (1671) jelezte a minden téren megkezdődő folyamatot, amelynek célja Magyarországon a rendi berendezkedésnek az abszolutizmus rendszerével való felváltása volt.

Mivel az abszolutizmus megvalósítása ellentétben állott a Magyar Királyság íratlan alkotmányával, Lipót jogászai kidolgozták a jogeljátszás elméletét (Verwirkungstheorie)[7]: eszerint a magyarok törvényes uralkodójukkal szemben léptek fel, így a rendi jogok figyelmen kívül hagyhatóak.

Lipót a nádori tisztség eltörlésével 1673. február 27-én Ampringen János Gáspárt nevezte ki teljhatalmú főkormányzónak. Az új kormányzat elbocsátotta a végvári katonaság zömét, tízszeresére növelte az adókat, továbbá fellépett a protestánsokkal szemben: 300 lelkészt és tanítót törvényszék elé állítottak Pozsonyban (többeket gályarabságra ítéltek).

Az Erdélybe és a hódoltsági területekre húzódó, az abszolutizmussal és az ellenreformációval szemben álló bujdosók 1672-től kezdve több katonai akciót indítottak Felső-Magyarországon és a Felső-Tisza vidékén. A kurucoknak hívott felkelők 1673-ban Wesselényi Pált, 1680-ban Thököly Imrét választották vezetőjüknek. Thököly 1680-82-es győzelmei mellett külpolitikai szempontok is a megegyezés felé terelték Lipótot. A XIV. Lajossal vívott háborún túl Lengyelországban a francia orientációjú Sobieski János lett a király, a franciák rajta keresztül támogatták az 1670-es években a Habsburg-ellenes mozgalmat. További problémát jelentett Bécs számára, hogy a kurucok oldalán feltűnt a török katonaság.

1681. április 28-án I. Lipót által összehívott országgyűlés kezdődött Sopronban. A soproni országgyűlés döntéseinek ratifikálása véget vetett a nyolcévi abszolutista kormányzásnak. Az országgyűlésen megválasztották Esterházy Pált nádornak, helyreállítva az 1667 óta betöltetlen nádori hivatalt, Lipót pedig jóváhagyta. Korlátozott mértékben (megyénként két artikuláris helyen) engedélyezték a protestáns vallás gyakorlását.[8] Júniusban a frissen megválasztott Esterházy Pál nádortól meghívás érkezett a kurucok részére az országgyűlésen való részvételre. Ők azonban arra hivatkozva, hogy az összegyűlt képviselők nem első helyen tárgyalják a protestánsok ügyét, elutasították a részvételt.[9]

A török kiűzése[szerkesztés]

Thököly a soproni országgyűlés ellenére folytatta a harcot, 1682-ben elfoglalta Kassát és Füleket, létrehozva a Felső-Magyarországi Fejedelemséget (1682-1685). Így rövid ideig az ország négy részből állt. Kara Musztafa, az új török fővezér 1683-as hadjáratával végveszéllyel fenyegette a Habsburgokat. Lipót Linzbe, majd Passauba menekült, Bécset pedig a hatalmas török sereg ostrom alá vette. De a városi polgárok ellenállása és a felmentésre siető lengyel és német csapatok hősiessége következtében a török kudarcot szenvedett 1683. szeptember 12-én. Bécs felszabadítását a császári haderő újabb győzelmi sorozata követte:

amelyek nyomán megszületett a karlócai békeszerződés (1699. január 26.).

I. Lipót császár

Magyarországi és erdélyi politikája 1683 után[szerkesztés]

A karlócai béke értelmében a Magyar Királyság egész területe – a Temesköz kivételével – felszabadult a török uralom alól. Ezért azonban súlyos árat kellett fizetni. A magyar nemesség már korábban, az 1687-i pozsonyi országgyűlésen (november 7. és november 10.) lemondott az Aranybulla 31. pontjában foglalt ellenállási jogáról (ius resistendi), továbbá a Habsburg-családon belüli szabad királyválasztási jogáról, valamint törvénybe iktatta a Habsburg-ház német és spanyol férfiágának az elsőszülöttségi elv szerint való örökösödését. Azért küzdött teljes erejével a bécsi udvar a trónöröklés rendjének törvényi rögzítésére, mert félő volt, hogy a magyar rendek nem azt a Habsburgot választják meg magyar királynak (az 1547. évi 5.tc csak azt mondta ki, hogy mindig I. Ferdinánd utódai közül, de a sorrendet nem deklarálták), mint akit a birodalom többi koronaországában (erre egyszer sem került sor). A heves viták közt meghozott döntést leghatározottabban Draskovits Miklós országbíró ellenezte.[10] Lipót az 1687-88. évi országgyűlés után nem hívott többé össze országgyűlést, ez részben visszatérés volt az 1671-81 közötti abszolutizmushoz.

A parasztságot elsősorban a háború szenvedései és a rendkívüli terhek fordították a Habsburg uralom ellen: 1697-ben Tokajban parasztfelkelés robbant ki, amit a császári és nemesi csapatok levertek. Azonban az udvar és a nemesség között is romlóban volt a kapcsolat, ugyanis a törököktől visszaszerzett területeken csak azoknak voltak hajlandóak birtokokat visszajuttatni, akik igazolni tudták jogosultságukat valamilyen dokumentummal, illetve képesek voltak megfizetni a birtok értékének 10%-át (fegyverváltság – ius armorum) az átvételért cserébe. Amennyiben ez nem sikerült, az udvar hitelezői és szállítói kapták meg a birtokokat. Az ügyeket intéző Újszerzeményi Bizottság (Neoacquistica Comissio) rendkívül népszerűtlenné vált a magyar nemesek körében. A végvári katonaságot menesztették, helyettük létrehozták a szerb Határőrvidéket az Oszmán Birodalom elleni védvonalként és Magyarország dél felől való sakkban tartására.

Az erdélyi viszonyokat is új módon rendezték. Lipót 1687-ben az Apafi Mihály fejedelemmel kötött egyezmény értelmében megszállta Erdélyt, ugyanakkor nem csatolta a Magyar Királysághoz. Miután az árnyékfejedelemmé vált Apafi Mihály 1690-ben meghalt, Thököly utolsó felkelése pedig elbukott, 1690. október 16-án Lipót kiadta a híressé vált Diploma Leopoldinumot. Ez a császári hitlevél magában foglalja a Habsburg-ház Erdély fölött való uralmának a rendekkel történt egyezkedés alapján létesített feltételeit. Az elhunyt fejedelem fia és örököse, II. Apafi Mihály – Lipót kegyelméből – 1697-ig viselhette a fejedelmi címet; Erdély a Habsburg császári koronának alávetett tartománnyá vált, amelyet az abszolutizmus szellemében, Bécsből kormányoztak.

A császárhű Kollonich Lipót esztergomi érsek vezette bizottság 500 oldalas tervezetet készített Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn (A Magyar Királyság berendezkedéséről)[11] címmel, hogy eldöntse a korábban is Habsburg-kézen levő területek, illetve a töröktől visszafoglalt területek jövőbeli sorsát. Széchényi Pál kalocsai érsek eltérő véleményen volt, míg Esterházy Pál herceg szintén kidolgozott egy (figyelembe nem vett) tervezetet.

A Kollonich-féle emlékirat indította el a németek első betelepítési hullámát, Dél- és Délnyugat-Németországból. A telepítést az Udvari Kamara és a nagybirtokosok végezték (1693: a Fekete-erdőtől délre eső területekről származó sváb telepesek érkeztek Pilisvörösvárra; 1694: az Esztergom melletti Dorogra Svábföldről jönnek az első telepesek; 1700: Grassalkovich földbirtokos Elzászból hív telepeseket a Dorog melletti Csolnokra).

A németek betelepítésénél nagyobb tömegeket érintett a szerbek török előli menekülése, 1690-es Magyarországra költözése, azaz „nagy vándorlása.” Ennek során Lipót, majd az őt követő Habsburg uralkodók (I. József; III. Károly) által adott, megerősített és kibővített kiváltságok[12] körülírták a Magyarországra érkezett, letelepedett és berendezkedett szerbek egyházi és az azzal szorosan összefüggő világi jogait. Vándorlásuk és letelepedésük azonban (a közhiedelemmel ellentétben) nem csupán az elpusztult vidékeket érintette, hanem magyarlakta területeket is, hozzájárulva a visszafoglaló háborúk által sújtott lakosság szenvedéseihez.[13]

Hasonló horderejű, hogy Lipót döntően megváltoztatta az arisztokrácia összetételét, tömegesen honfiúsítva és magyarországi birtokokhoz juttatva párthíveit.[14] (Létezett emellett az 1687. évi XXVI. törvénycikk a külföldiek befogadásáról, akik miután befizették az ezer vert aranyat a nádorispánnak és aláírásukkal tanúsították az eskütételt, a magyar udvari kancelláriától királyi oklevelet kaptak.)

Birodalmi politikája[szerkesztés]

Lipót, mint császár Hannover számára a kilencedik választó-fejedelmi méltóságot létesítette. Az európai főhatalom megszerzéséért folyó vetélkedésben szembeszállt XIV. Lajos francia király hatalmi törekvéseivel. Több katonai szövetséget hozott létre Franciaország ellen, bár politikájában eleinte franciabarát minisztereinek, Auersperg és Lobkowitz hercegeknek békítő befolyása érvényesült.

I. Lipót

I. Lipót uralkodása idején a Habsburg Birodalom három nagy háborút vívott a Francia Királyság ellen:

Személyisége[szerkesztés]

Lipót egyéniségére jellemző volt a családja iránti szeretet, a vakbuzgó vallásosság, amely a más hitűekkel szembeni mérhetetlen türelmetlenségében is megnyilvánult, a művészetek és tudományok iránti vonzalom, amely az innsbrucki, olmützi és boroszlói egyetemek alapítására késztette, valamint a spanyol etikett pontos megtartása. Önálló ítéletének és erélyének hiányosságánál fogva a minisztereinek erős befolyása alatt állt, amit alattvalói gyakran szomorúan tapasztalhattak. Halálos ágyán – talán már későn – felismerte élete végzetes tévedését, – és amikor már nem állt tanácsadói befolyása alatt – József lelkére kötötte, okvetlenül béküljön meg a magyarokkal.[10]

Házasságai, utódai[szerkesztés]

Háromszor nősült meg. Első felesége Margit Terézia spanyol infánsnő volt, IV. Fülöp spanyol király leánya (1666. december 5.1673. március 12.); második neje Claudia Felicitas főhercegnő (1673. október 15.1676. április 8.); harmadik felesége Pfalz–Neuburgi Eleonóra (1676. december 14.1705. május 5.), akitől a két, felnőtt kort is megért fia született, akik később I. József és III. (VI.) Károly néven uralkodtak.

Első házassága[szerkesztés]

1666-ban feleségül vette unokahúgát, Margit Terézia spanyol infánsnőt (1651–1673), IV. Fülöp spanyol király leányát. Gyermekeik:

Második házassága[szerkesztés]

1673. október 15-én Bécsben feleségül vette Klaudia Felicitász osztrák főhercegnőt (1653–1676), Ferdinánd Károly főhercegnek, Tirol grófjának leányát. E házasságból két leánya született, mindketten fiatalon meghaltak:

  • Mária Anna Zsófia (*/† 1674)
  • Mária Jozefa Klementina (1675–1676)

Harmadik házassága[szerkesztés]

1676-ban vette feleségül Pfalz–Neuburgi Eleonóra hercegnőt (1655–1720), Fülöp Vilmos pfalzi választófejedelem leányát. Ebből a házasságból 10 gyermekük született:

Megítélése[szerkesztés]

Lipót magyarországi megítélése ellentmondásos, azonban a történeti kutatások nagyban árnyalták a róla alkotott képet.

A magyar emlékezet számon tartotta Antonio Caraffa, Friedrich Cob von Neuding, Spork, Spankau vagy Sigbert Heister atrocitásait, melyet a 19. századi történetírás Lipót magyarellenességének tulajdonított. Ugyanakkor a 17. század más konfliktusaiban is jelen van a brutalitás. A császári katonaság viselkedése a kor hadseregeinek finanszírozási és ellátási módszerével, a civil lakosságra óriási terheket hárító „a háború önmagát táplálja” (bellum se ipsum alet)[15] elvével is magyarázható. Ahogy az nyugatabbra is megfigyelhető: korábbi német munkák XIV. Lajos rablóháborúiról írnak, utalva azok nyíltan hódító jellegére és a francia csapatoknak a Német-római Birodalom területein zajló pusztításaira.[16] Egykorú nemzetközi analógiákból jól látszik, hogy egy Lipótnál tehetségesebb uralkodó esetén sem lett volna elkerülhető a Hódoltság jelentős részének pusztulása.

Lipót uralkodását részben más megvilágításba helyezi az európai nagypolitikában való részvétele. A Rajna vidékén támadó franciák mindvégig jelentős túlerőben voltak, mellettük álltak a kor legjobb mérnökei és hadelméleti írói, míg a keletről fenyegető oszmán haderő ugyancsak komoly számbeli fölénnyel bírt. Lipót uralkodása alatt ugyanakkor megnőttek a birodalom bevételei, jelentősen bővült a császári sereg létszáma, továbbá a török kiűzése számottevően megnövelte a dinasztia területeit.

Lipót személyének megítélését megnehezíti, hogy gyakran élt a propaganda (erősen idealizáló) eszközével, továbbá egyénisége sem világosan látszik a kor uralkodóideáljához való alkalmazkodása miatt. „Az uralkodó, Lipót császár és király több arculattal jelenik meg. Egyik arca a távolságot tartó uralkodóé. A per ideje alatt láthatatlan és elérhetetlen. Még Nádasdy leveleire sem válaszol. A másik a zenét szerző, érzékeny, az önsanyargatásig vallásos lelkületű uralkodó. A király harmadik arca a megbocsátó, jóságos atyáé. [...] Negyedik arca a nemzeti király. [...] Mindez az abszolút uralkodó megjelenésének kelléktára a korban. A korlátlan, ellenőrzés nélküli hatalmat törvényesítő ideológiai érv Zrínyi és Nádasdy ítéletében egyaránt elhangzik: a színlelés, ha magánember cselekszi, vétek, de ha az uralkodó, akkor erény.”[17]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. R. Várkonyi Ágnes: A királyi Magyarország. Budapest, 1999. 99. o.
  2. Markó László: A Magyar Állam Főméltóságai, 111. o.
  3. Az újabban kiadott könyvek is úgy vélekednek, hogy Montecuccoli szándékosan hagyta bevenni az erősséget. A rendszerváltás előtti történetírás is tehetetlen hadvezérnek tünteti fel a generálist, figyelmen kívül hagyva, hogy a seregben kaotikus állapotok uralkodtak. A katonák utánpótlás nélkül éheztek, és létszámuk sem volt elegendő. Montecuccoli nem tudta megoldani a súlyos problémákat, és ilyen hiányosságokkal nem próbálhatta meg a felmentő rohamot. Perjés Géza: A szentgotthárdi csata , 1964 (Szentgotthárd, helytörténeti, művelődéstörténeti, helyismereti tanulmányok) Szombathely, 1981. 124. o.
  4. R. Várkonyi Ágnes: Megújulások kora, 64. o.
  5. Pálffy Géza: A szakítások és a kiegyezések évszázada: a Magyar Királyság 17. századi története új megvilágításban. In: Történelmi szemle, 2015. (57. évf.) 1. sz. 51-65. o.
  6. A korábbi történetírás függetlenségi harcként értékelte az eseményeket. Újabban felvetik a párhuzamot az osztrák örökös tartományoknak a tizenöt éves háború alatti és azt követő rendi megmozdulásaival. További problémát okozott a Habsburgoknak, hogy számos országuk rendjei szövetségre, konföderációra léphettek egymással, mint azt 1608-ban a magyar, a felső- és alsó-ausztriai, valamint a morva rendek tették, s nem véletlenül merült fel 1618–1621 között egy magyar-cseh rendi együttműködés terve. A harmincéves háborúnak köszönhetően azonban az örökös tartományokban és a cseh korona országaiban a rendek oly mértékben háttérbe szorultak, hogy a dinasztia tárgyalási pozíciója megváltozott.
  7. A teóriát 1849-ben másodjára is átültették a gyakorlatba.
  8. Bérenger, Jean; Kecskeméti Károly – Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon, Osiris, 2000. 37. o.
  9. Thököly válaszában annak a nézetének adott hangot, hogy a bujdosók ügyük rendezését már kizárólag a töröktől remélhetik. „Keresztény királyok alkalmatosságával vékonyan remélhetni szabadulásunkat! Ily módon egyedül a török fegyver viheti haza a bujdosókat győzelmesen.” Ugyanakkor biztosítja róla Esterházyt, hogy céljaik végső soron közösek: „Én is hazámnak csendességét és boldogulását kívánó és abban fáradozó fia és tagja vagyok. Én is hazámnak tartom Magyarországot, és szívesen is kívánom a nyugodalmasabb életet.” Idézi Zachar József: A Thököly-szabadságharc hadtörténeti és hadművészeti szempontból. In: Hadtörténelmi Közlemények 2005/3. 400–411., 402. o.
  10. ^ a b Szilágyi Sándor A Magyar Nemzet Története
  11. Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn (1688–1690). Herausgegeben von János Kalmár und János J. Varga; Forschungen zur Geschichte und Kultur des östlichen Mitteleuropa. Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2010.
  12. uralkodói levél: 1690. április 6.; 1690. augusztus 21.; uralkodói pátens: 1691. augusztus 21.; 1695. március 4.; uralkodói levél: 1706. szeptember 26.; 1715. április 10.
  13. „Miközben Čarnojevićet és papjait a Buda mögötti Szentendrén helyezték el – ahol korábban nem laktak rácok, – a köznép a Duna két oldalán, Buda és Eszék között szóródott szét, ahol teljesen kaotikus viszonyokat okoztak. Az ide-oda hullámzó szerbek – akik hihetőleg magukkal ragadták korábban már letelepedettebb életmódhoz szokott társaikat is – használhatatlanná tették a közutakat, és állandó rettegésben tartották a török uralom alól felszabadult magyar lakosságot, amely az elköltözés gondolatával foglalkozott.” Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat). In (szerk. Zombori István): A szerbek Magyarországon. Szeged, 1990. 11-50., 27. o.
  14. 1987. évi XXVII., XXVIII., és XXIX. törvénycikk. Ezer év törvényei
  15. en:Bellum se ipsum alet
  16. Eugen von Frauenholz: Deutsche Kriegsgeschichte, Leipzig, 1942, 113. o.; Siegfried Fiedler: Taktik und Strategie der Kabinettskriege 1650–1792, Bonn, 1986, 215. o.; D. v. Schaumberg: Kriege Ludwigs XIV., in: Bernhard von Poten: Handwörterbuch der gesamten Militärwissenschaften, Bd.5, Leipzig, 1878, 302. o.
  17. R. Várkonyi 1999. 124. o.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

A német Wikiforrásban további forrásszövegek találhatók I. Lipót magyar király témában.

I. Lipót uralkodása alatt hozott törvények


Előző uralkodó:
III. Ferdinánd
Ausztria uralkodó főhercege
1657 – 1705
A cseh címer
Következő uralkodó:
I. József
Előző uralkodó:
III. Ferdinánd
Magyarország uralkodója
1655 – 1705
A Szent Korona
Következő uralkodó:
I. József
Előző uralkodó:
III. Ferdinánd
Csehország uralkodója
1656 – 1705
A cseh címer
Következő uralkodó:
I. József
Előző uralkodó:
III. Ferdinánd
Német király
1657–1705
Német-római császár
1658–1705
A német-római császári korona
Következő uralkodó:
I. József
Előző uralkodó:
Zsigmond Ferenc
Tirol (hercegesített) grófja
1665 – 1705
Habsburg-ház
A Tiroli Grófság címere
Következő uralkodó:
I. József