Thököly Imre

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Thököly Imre
Thököly Imre portré.jpg

Felső-Magyarország fejedelme
Erdély fejedelme
Uralkodási ideje
Felsőmagyarországi fejedelem:
16821685
Erdélyi fejedelem:
1690. szeptember 22.1690. október 25.
Elődje II. Apafi Mihály (az Erdélyi Fejedelemségben)
Utódja II. Apafi Mihály (az Erdélyi Fejedelemségben)
Életrajzi adatok
Született 1657. szeptember 25.
Késmárk
Elhunyt 1705. szeptember 13. (47 évesen)
İzmit
Nyughelye İzmit (1705)
Késmárk (1906)
Házastársa Zrínyi Ilona
Gyermekei Thököly Zsuzsanna
Édesapja Thököly István
Édesanyja Gyulaffy Mária
Thököly Imre aláírása
Thököly Imre aláírása

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Thököly Imre témájú médiaállományokat.

Gróf késmárki Thököly Imre (Késmárk, 1657. szeptember 25.İzmit, 1705. szeptember 13.) magyar főnemes, kuruc hadvezér, 16821685 között felső-magyarországi fejedelem, majd 1690-ben Erdély fejedelme.

Ifjúkora óta ellenséges érzelmeket táplált a Habsburg-házzal szemben, elsősorban a protestáns vallásgyakorlás és a rendi szabadságok megsértése miatt. Fiatalon, 23 évesen választották a kuruc hadak főgenerálisává. Törekedett a mozgalom Erdélytől való politikai függetlenítésére, ami 1682-ben sikerült török támogatással. Egészen 1685-ig, amikor helyzete megrendült, mert Ahmed váradi pasa elfogatta. Kis idő múlva ugyan szabadon engedték, de helyzete megrendült és híveivel együtt kiszorították az országból. A „megbüntetett hűtlenség példájáról", a fogságban szenvedő Thökölyről számtalan német és olasz metszet készült.[1] Nem szakított véglegesen Béccsel, számos alkalommal kezdeményezett béketárgyalásokat, felajánlotta a császárnak biztosítandó fegyveres támogatást a török kiűzésére – egy birodalmi hercegi cím fejében –, ám feltételeit az udvar rendre elutasította. Ezt követően tevékenysége fokozatosan kiszorult a Kárpát-medence területéről. 1690-ben a zernyesti csatában aratott győzelmével átmenetileg sikerült megszereznie az erdélyi fejedelmi címet, de végül a császári csapatok elől meghátrálni kényszerült. A karlócai békét követően élete végéig az Oszmán Birodalom területén élt száműzetésben. Az anatóliai İzmitben hunyt el 1705-ben.

Családja[forrásszöveg szerkesztése]

A Thökölyek címere

Apai ágon a család előkelősége újkeletűnek számított. A dédapa, Thököly Sebestyén még nagyszombati ló- és marhakereskedő (tőzsér) volt, aki gyakran hitelezett a császári udvarnak. Szolgálatai elismeréseként 1572-ben nemesi, majd 1598-ban bárói címet kapott. Ő szerezte meg a késmárki várat és uradalmat is, amelyről a család nemesi előnevét kapta. Az apa, Thököly (II.) István, aki rátóti Gyulaffy Máriát, Bethlen István unokahúgát vette feleségül, 1654-ben kapta meg a grófi címet.

Thököly Imrének öt testvére volt. Ádám (1652. szeptember – 1652. október) és István (16541655) még csecsemőkorban meghaltak. Leánytestvérei jelentős főurakkal kötöttek házasságot: Katalin (1655–1701) Esterházy Ferenccel, Mária (* 1656) Nádasdy Istvánnal, míg Éva (16591716) Esterházy Pállal, a későbbi nádorral.

Ifjúkora és tanulmányai[forrásszöveg szerkesztése]

Thököly Imre búcsúja apjától (Székely Bertalan, 1875)

Thököly Imre 1657. szeptember 25-én született Késmárkon, ötödik gyermekként, de két bátyja korai halála miatt egyedüli fiúgyermek volt. Kétéves korától félárva volt, ekkor vesztette el ugyanis huszonkét éves édesanyját.

Apja, Thököly István 1664-től részt vett a Wesselényi Ferenc nádor nevével fémjelzett főúri szervezkedésben: jelentős anyagi támogatást biztosított, illetve közvetítő szerepet játszott a magyarországi és az erdélyi elégedetlenek között. Az 1670 decemberében I. Rákóczi Ferenc által kirobbantott felső-magyarországi Habsburg-ellenes felkelés során a császári erők Árva várában körülzárták és követelték, hogy bocsássa be az erősségbe az uralkodó csapatait. Thököly István nemsokára természetes halállal elhunyt, a várat pedig néhány nappal később őrsége feladta. Fiát azonban már idejekorán a Liptó vármegyei Likava várába küldte, akit onnan a család bizalmasai Lengyelországon keresztül az Erdélyi Fejedelemséghez tartozó Huszt várába menekítettek. Ezzel Thököly Imre 13 évesen teljes árvaságra jutott, egyszersmind – mint Seres István történész írja – „feljegyezték róla, hogy a gyermekkori sérelmek mély nyomot hagytak benne, és »engesztelhetetlen gyűlöletet érzett az ausztriai ház iránt«”.[2]

Thököly tanulmányait az eperjesi evangélikus gimnáziumban és a nagyenyedi református kollégiumban végezte.

Thököly, a kuruc hadvezér[forrásszöveg szerkesztése]

Küzdelem a mozgalom vezetéséért (1677–1678)[forrásszöveg szerkesztése]

Thököly Imre ifjúkori képe (ismeretlen 17. századi festő)

1677. november 27-én Thököly az Apafi Mihály erdélyi fejedelem engedélyével Erdélyben magánszemélyként toborzott hadával csatlakozott a Wesselényi Pál vezette magyarországi bujdosókhoz. (A következő két év hadjáratait az 1677. május 27-én Varsóban XIV. Lajos, Apafi és a magyarországi bujdosók megbízottai /Absolon Dániel, Faygel Péter és Farkas Fábián/ által kötött szerződés értelmében 2–4000 fős francia pénzen verbuvált lengyel segédhad segítette.)

1678. március 7-én a bujdosók somkúti gyűlésén Teleki Mihály fővezér mellé tizenkét tagú tanácsot választottak, amelybe Thököly is bekerült,[3] és ezzel lényegében a kuruc had második emberévé lépett elő.[4] Ez érthető módon kiváltotta Wesselényi Pál ellenszenvét, aki 1674 óta a kuruc hadak generálisaként már jelentős katonai múltat mondhatott magáénak.

A Teleki vezette erdélyi és a Thököly vezette kuruc hadak május 11-én a Közép-Szolnok vármegyei Daróc és Tasnád között egyesültek. Néhány vár elfoglalása után augusztus 13-án a császári sereg közeledése miatt Teleki felhagyott Eperjes ostromával, és visszaindult Erdélybe. Thököly azonban ezzel párhuzamosan önálló hadjáratot folytatott, melynek eredményeképpen a nyár és az ősz folyamán kezére került négy kővár, valamint Körmöc kivételével az összes bányaváros, és eljutott egészen a Garamig. November 1-jén Barsszentkeresztnél elszenvedett vereségét követően a bányavárosokat ki kellett ugyan ürítenie, azonban összességében így is győztesnek érezhette magát – olyannyira, hogy saját hadvezéri hírnevét is ezzel a hadjárattal sikerült megalapoznia, és az elért sikerek átmenetileg Wesselényit is elcsendesítették. Trócsányi Zsolt történész még ennél is tovább megy, szerinte „ez az, ami tulajdonképpen kibuktatja a kuruc főgenerálisságból Telekit”.[5] (Hivatalosan persze nem, hiszen formálisan 1680-ig ő marad a fővezér.)

Thököly önálló hadjáratát azonban a török porta ekkor még olyan káros pártütésnek tekintette, amely a kuruc mozgalom felbomlását okozhatja. Váradra küldött követét egyszerűen lekaszabolták, és 200 kuruc katona családját túszként elhurcolták, hűségének biztosítására.

Thököly már 1678 őszétől kezdve törekedett arra, hogy a magyarországi bujdosó mozgalmat politikailag is függetleníteni tudja Erdélytől.[6] Szeptemberben a bujdosók négy képviselője Gács várába érkezett, ahol Forgách Ádám országbíró igyekezett közvetíteni I. Lipót császár és a magyarok között. Ezután egyikük, Szalay Pál – aki tagja volt a somkúti gyűlésen megválasztott tizenkét fős tanácsnak is – követként három napot töltött Bécsben. Kiküldésének célja feltehetően Bereg és Ung vármegyék téli szállásként való megszerzése volt – eredményességét illetően a különböző értesülések homlokegyenest eltérnek egymástól, de a bujdosók szerint „maga az király ollyakra ment kéretlen, hogy nem sokkal kellett volna menni tőbre”.[7] Az erdélyiek természetesen nem nézték jó szemmel, hogy a magyarországi bujdosók a fejedelemség kihagyásával közvetlenül a császárral kezdenek tárgyalásokat; Apafi egyenesen a követküldésért általa (nem alaptalanul) felelősnek tekintett Thököly magyarországi és erdélyi birtokainak elkobzásával fenyegetőzött. Szalay azonban időközben másodszor is Bécsbe érkezett, ekkor már egy 25 pontos részletes béketervezettel, s lényegében az egész decembert ott töltötte az udvar költségén – végül két hónapos fegyverszünetet kötött Lipóttal, aki ezt márciusban hat héttel meghosszabbította (Szalay ismételt követségében bízva, akit azonban eddigre Apafi már elfogatott).

A Bécs felé történő tapogatózások híre a franciákhoz is eljutott, akik rosszallásukat fejezték ki, mivel az eseményeket a varsói szerződés megsértéseként értelmezték. Thököly Béthune márkinak Absolon Dániel követ útján küldött válaszában elutasította ezt az érvelést: „A magyar nemzetnek nagy respectusa volt a francia király protectiójára, de ennek fundamentuma volt a lengyel király jóakaratja s alattomban való assistenciája; már mikor a magyar nemzet eszében vette, hogy mindaz kettőben frustráltatik, és hogy a generális békesség [ti. a francia király és a német-római császár békéje, Nymwegen] közel vagyon, méltán securitásárúl per armistitium gondolkodott, a ki mindazonáltal a tractatusnak [ti. a varsói egyezménynek] nem praejudicál.”[8]

Thököly mellszobra a vajai Vay Ádám Múzeum parkjában

A kurucok élén (1679–1681)[forrásszöveg szerkesztése]

1679. június végén Apafi Thökölyt nevezte ki a beteg Teleki helyetteseként a kurucok élére. Ezzel egyidőben a bujdosók egy része július 28-án Wesselényit választotta meg vezérének, s ezzel létrejött a két vezér között a nyílt szakítás. November 3-án Thököly nagy győzelmet aratott a császáriak felett az Abaúj vármegyei Újfalunál – ezt szokás szikszói csata[9] néven is emlegetni (lásd: újfalui ütközet). Ennek a sikernek minden bizonnyal jelentős szerepe volt abban, hogy 1680. január 8-án a bujdosók szoboszlai gyűlésén a vitézlő rend 133 képviselője – köztük Wesselényi Pál – egyhangúlag Thökölyt választotta fővezérré, és felesküdtek rá: „Mi Istenért és Hazáért fegyverre kelt alulírott magyarok esküszünk az élő Istenre, […] hogy nagyságos Teökölyi (sic!) Imre urat, vezérünket nem hagyjuk el, bármit határoz az Isten dicsőségét és a Haza szabadságát illető ügyekben, […] akik pedig mostanig eltérő véleményen voltunk, ezután a tegnapi erős és feloldhatatlan egyezségünk szerint Őnagyságát, mint Fővezérünket ügyünk végső eldöntéséig hűségesen követjük.”[10] Thököly csillagának rohamos emelkedését jelzik Szelepcsényi György prímásérsek-helytartó szavai: „Őfelsége kegyelmes szándéka az, hogy a jövőben egyedül Thökölyvel tárgyaljon, nem pedig az erdélyi fejedelemmel.”[11] Mindazonáltal Thököly még nem látta elérkezettnek az időt az Erdéllyel való teljes szakításra, és biztosította Apafit, hogy a jövőben is mindenről tájékoztatja majd.

Az 1680-as hadjárat során a kurucok már a Vág völgyében portyáztak, sőt betörtek Morvaország területére is. Augusztus 15-én elfoglalták Késmárkot, Lőcse ostromával azonban felhagytak. A november 15-én megkötött fegyverszünet Bereg, Ugocsa és Szatmár vármegyékben jelölte ki a kuruc seregek téli szállását.

1681. április 28-án I. Lipót által összehívott országgyűlés kezdődött Sopronban. Alig egy héttel később a kurucok levélben fordultak a tanácskozókhoz, amelyben figyelmeztettek: elvárják, hogy olyan határozatok szülessenek, amelyek a bujdosók számára is elfogadhatóak. Júniusban a frissen megválasztott Esterházy Pál nádortól meghívás érkezett a kurucok részére az országgyűlésen való részvételre. Ők azonban arra hivatkozva, hogy az összegyűlt képviselők nem első helyen tárgyalják a protestánsok ügyét, elutasították a részvételt.[12]

Zrínyi Ilona (Jakobey Károly festménye)

Május 30-án Ibrahim budai pasa értesítette Thökölyt, hogy a nagyvezér hajlandó fegyveresen támogatni mozgalmát – ennek hatására a kuruc vezér felmondta a Béccsel kötött novemberi fegyverszünetet. Apafi augusztus végén kiindult Erdélyből az áprilisi szultáni fermán értelmében.[13] Szeptemberben a váradi pasa és Thököly seregeivel egyesülve Szabolcs vármegye területén portyáztak, majd Apafi és a törökök hazatértek. Thököly és I. Lipót megbízottai végül november 13-án fegyverszünetet kötöttek Szoboszlón: az azévi téli szállás területe Ung, Bereg, Ugocsa és Szabolcs vármegyékre terjedt ki. December folyamán Thököly béketárgyalásokat kezdeményezett az udvarral a következő feltételekkel: a kurucok kapják meg az I. Rákóczi György idején Erdélyhez csatolt hét vármegyét,[14] az uralkodó garantálja a rendi jogok és a vallásszabadság, valamint a felkelésben részt vett kurucok javainak visszaadását, illetve hagyja jóvá Thökölynek Zrínyi Ilonával kötendő házasságát.[15] A megállapodás szerint Bécs hat héten belül elküldi válaszát, erre azonban csak négy és fél hónap múlva került sor, és az eredmény csalódást okozott Thökölyéknek: Lipót engedélyezte a házasság megkötését (erre 1682. június 15-én került sor), de az összes többi követelést figyelmen kívül hagyva teljes meghódolást várt.

A Felső-magyarországi Fejedelemség megteremtése (1682)[forrásszöveg szerkesztése]

Thököly Imre portréja és aláírása (P. Schenk metszete)

A béketárgyalásokat követő időben, a császári válaszra várva, 1682 januárjában kuruc követek érkeztek Isztambulba. Céljuk az volt, hogy kieszközöljék a magyarországi fejedelemséget Thököly számára, aki cserébe felajánlotta, hogy két éven belül meghódoltatja az egész királyságot. Ezzel egyidőben Albrecht Caprara gróf rendkívüli császári követ a vasvári béke meghosszabbítását igyekezett kijárni Isztambulban, ám a szultán eleve teljesíthetetlen feltételeket szabott – feltehetően eddigre már eldöntött tény volt a Habsburgok elleni közeljövőbeni nagyszabású hadjárat indítása. Thököly felajánlotta a közvetítést Bécs és Isztambul között, amit Lipót el is fogadott.

Május elején Thökölyt Budán fejedelemnek kijáró fogadtatásban részesítette Ibrahim pasa[16] – jóllehet tárgyalásuk tartalma ismeretlen, valószínűleg szóba kerültek a felső-magyarországi vármegyék, sőt kortárs értesülések szerint Thökölynek felajánlották az erdélyi fejedelemséget vagy a magyarországi királyságot, esetleg mindkettőt.

Késmárki Thököly Imre, kinek vége boldog legyen, követet küldött portánkhoz: felséges ajtóküszöbünknek, melyen a paradicsom lótuszvirága nő, szolgálatait felajánlotta és könyörgött nekünk, hogy őt évenkénti 40.000 piaszterért Magyarország urául ismerhessük, melynek lakosai azon éppen, mint Erdélyéi, mindenha boldog szolgáink közé számíttatnak
IV. Mehmed oszmán szultán 1682. augusztus 10-én kelt athnáméja[17]

Ezt követően a kuruc vezér még egyszer megkísérelte a Béccsel való tárgyalásokat, de azok nem jártak sikerrel. Végül június 24-én Thököly felmondta a novemberi fegyverszünetet.

Július végén Ibrahim pasa Budáról 30 ezres, augusztus elején Apafi Erdélyből 8 ezres sereggel indult ki. A törökök útközben elfoglalták és lerombolták Ónodot. A seregek egyesülése után augusztus 14-én elfoglalták Kassát (ekkor Thököly a maga fennhatósága alá rendelte a Szepesi Kamarát). Ezt követően bevették Eperjest, Lőcsét, Füleket (fel is gyújtották) és Szendrőt. Szeptember 16-án Ibrahim pasa a felső-magyarországi és az erdélyi rendek – és Apafi (!)[18] – jelenlétében kihirdette Thökölynek Magyarország királyává és Késmárk örökös grófjává való kinevezését, és átadta az ehhez kapcsolódó jelvényeket. Ugyanakkor Thököly a későbbiekben mindvégig csak fejedelemnek nevezte magát. Apafi ezt követően hazatért Erdélybe.

Ezután a sereg a bányavárosok ellen vonult, ahol igen nagy pusztításokat végeztek. A helyzet normalizálódását jelzi, hogy a hónap végén a kurucok már a Vágnál csatáztak a nádori seregekkel, Thököly októberben pedig már pénzt veretett, miközben Ibrahim pasa Esztergom és Érsekújvár felé nyomult előre. November 19-én az újdonsült fejedelem megbízottai Bécsben megkötötték a fegyverszünetet, amely megerősítette a kurucokat a Garamig terjedő területek birtoklásában, de néhány kisebb erősségben császári őrség maradt. A bányavárosokat Bécs visszakapta, de évi 50 ezres (arany forint) jövedelmükből Lipót köteles volt átadni 3 ezer forintot. Thököly ismételten elvállalta a Bécs és Isztambul közötti közvetítést.

A kahlenbergi török vereség és Thököly hatalmának hanyatlása (1683–1684)[forrásszöveg szerkesztése]

1683. január 11-én Kassán Thököly által összehívott országgyűlés kezdődött, amelyen a nádori tiltás ellenére figyelemre méltóan sokan jelentek meg (20 vármegye, 9 szabad királyi város, 3 püspök, 2 káptalan, 1 konvent, 19 főúr, valamint Lipót és Ibrahim pasa megfigyelői). Megerősítették a novemberi fegyverszünetet és portai követ küldéséről döntöttek a Thököly által vállalt közvetítés teljesítése érdekében. Ugyanakkor ellentét támadt a fejedelem és a résztvevők között az athname miatt (követelték a bemutatását, amit Thököly megtagadott) – végül csak 50 ezer forint adót szavaztak meg. Az országgyűlés lezárultát követően Thököly ismét békeajánlatot tett Lipótnak: a kurucok által megszállt 13 megyét, magának pedig birodalmi hercegi címet és a „Magyarország részeinek ura” titulus elismerését kérte, cserébe háború esetén Lipótot királyaként támogatta volna, családja férfiágának kihalásával pedig a terület visszaszállt volna a Habsburgokra – ajánlatát ezúttal is elutasították.

A kahlenbergi csata (Józef Brandt lengyel festő műve)

Április 1-jén Drinápolyból megindult a török hadjárat Bécs ellen. Június 21-én Thököly felmondta a Béccsel kötött fegyverszünetet, majd felkereste a hadjáratot vezető nagyvezír eszéki táborát, ahol megállapodtak, hogy a fejedelem hűségére térők birtokait a török nem dúlja fel. Ennek hatására a főurak túlnyomó többsége átállt, élelemmel és fegyveresen is támogatták a törököket.[19] Ezt követően Thököly a Duna bal partján vonult északnyugat felé, miközben megbízottai a dunántúli megyéket eskették a hűségére. Júliusban Nagyszombat és Pozsony megnyitotta előtte kapuit, de 29-én Lotaringiai Károly, a császári sereg fővezére utóbbiból kiűzte a kurucokat. Augusztus 26-án a Morva melletti Angernnél a kurucok nagy vereséget szenvedtek a Bécs felé vonuló lengyel hadaktól. Másnap Thököly megtagadta a nagyvezír Bécs alá rendelő parancsát. Ezt a döntést feltehetően több szempont is indokolta: Sobieski János lengyel királlyal való jó kapcsolata mérséklőleg hathatott rá, nem akarta védtelenül hagyni Felső-Magyarországot, illetve számolt azzal, hogy török győzelem esetén Buda 1526-os, tíz napig tartó kifosztásához hasonlóan a törökök Bécsből is hamar kivonulhatnak. Szeptember 4-én, tehát még Kara Musztafa katasztrofális kahlenbergi vereségét megelőzően sokadik alkalommal békeajánlatot tett Bécsnek: felajánlotta, hogy Pozsonyért és a bányavárosokért cserébe 25 ezres seregével a török ellen fordul. Lotaringiai Károly támogatta az ajánlatot, de az Udvari Haditanács (amelynek vezetője rivalizált a fővezérrel) elutasította. A Bécset ostromló sereg veresége után Thököly kelet felé vonult vissza, miközben ismét megtagadta a nagyvezír csatlakozásra felszólító parancsát – az október 9-i párkányi csatában sem vett részt, ami tovább rontotta viszonyát a törökkel. Sobieski hazavonulása közben elfoglalta Lipót részére Észak-Magyarország jelentős területeit. A fejedelem Sobieski útján továbbra is különbékét akart kötni Lipóttal, azonban a király elzárkózott ettől – Thököly meghódolását követelte, és hogy vonuljon vissza a magánéletbe.

1684 januárjában életbe lépett I. Lipót amnesztiarendelete – ettől kezdve állandóak voltak az átállások a kurucoktól a császáriak oldalára. Thököly erre adandó válaszként adta ki a keresztény világnak és a magyaroknak címzett kiáltványát.[20] Ez felhívta a figyelmet a hatalom sorozatos jogsértéseire, és hangsúlyozta, hogy a kurucok mozgalmának legfőbb célja a törvényesség visszaállítása, a vallásszabadság garantálása. Hivatkozott az ország régi törvényeire, a közelmúltbeli uralkodók által elfogadott koronázási hitlevelekre. Az írásban Thököly kurucai török orientációjának előfutáraiként megjelentek Bocskai, Bethlen és I. Rákóczi György, azonban az erdélyi fejedelmek háttérbe szorultak Wesselényi Ferenc és Lippay György alakja mögött. A néhai nádor és az esztergomi érsek, az ország két első közjogi méltóságának törökpártisága mindennél csattanósabb érv volt a felkelők legitimációja mellett. Péter Katalin történész véleménye szerint ugyanakkor a Manifestum alaposabb vizsgálata során kiderül, hogy állításai alátámasztására „részben 1684-re aktualitásukat vesztett eseményekről szól, részben nem említ égetően időszerű momentumokat, végül: valótlan dolgokat állít.”[21]

Ebben az évben Schultz altábornagy vezetésével indult támadás Thököly ellen, aki azonban hamarosan ellentámadásba ment át. Sikerült elfoglalnia többek között Késmárkot és Ungot, de szeptembertől az erőviszonyok a császári sereg oldalára billentek el. Eperjes alatt elszenvedett veresége után Thököly Regéc várába húzódott vissza, de a várost magát a császáriaknak 21 napig tartó ostrommal sem sikerült elfoglalniuk.

A fejedelemség bukása – Thököly elfogatása, majd török csapatvezérsége (1685–1689)[forrásszöveg szerkesztése]

Munkács vára

1685 februárjában az erdélyi fogarasi országgyűlés hűtlenségi pert indított Thököly ellen, melynek eredményeképpen birtokait elkobozták. Májusban a császári erők három hétig ostromolták Ungvárt, végül azonban eredménytelenül távoztak az erősség alól. Szeptember 11-én Eperjest kéthónapi ostrom után elfoglalták.

1685. október 15-én a nagyvezír utasítására a váradi pasa a hozzá segítségért érkező Thökölyt elfogta és a kedvezőbb békefeltételek reményében felkínálta Bécsnek, ám Lipót ekkor már nem tartott igényt a személyére. A fejedelmet ekkor előbb Jenő várába, majd Belgrádba szállították vasra verve. Thököly fogságának hírére Kassa kétheti ostrom után megnyitotta kapuit a császáriak előtt, akik sorra foglalták el a felső-magyarországi várakat. Egyedül Munkács védekezett 1688 januárjáig Zrínyi Ilona irányításával. Ugyanakkor Thököly megmaradt mintegy 17–18 ezer katonája csatlakozott Lipót seregéhez. 1686. január 2-án szabadon engedték Belgrádban, majd ünnepélyes keretek között bevonult Váradra, a három hónappal korábbi megaláztatás helyszínére. Mindez azonban a helyzeten lényegében már nem változtatott: korábbi hatalmát végérvényesen elveszítette[22] – nem sikerült török segédhadakat szereznie Munkács felmentésére, sőt amikor visszavonult Hunyad vármegyei birtokára sereget toborozni, Teleki Mihály utasítására onnan is kiüldözték.

1687 februárjában Thököly a nagyvezír parancsára Váradra ment, hogy az ottani pasától kapjon segítséget Munkács felmentésére. A pasa azonban nem volt képes segítséget nyújtani, ezért Thököly kénytelen volt dolga végezetlenül visszatérni Gyulára. Júliusban a péterváradi híd őrzésével bízták meg, ezt a feladatot látta el az augusztus 12-én lezajlott nagyharsányi csata idején is. Szeptemberben a török táborban kitört katonalázadáskor el kellett menekülnie. Októberben visszatért Várad környékére, de Munkácsig nem sikerült eljutnia.

1688. január 24-én Klobusiczky Ferenc zempléni alispán Pozsonyban átadta I. Lipótnak Thököly Imre fejedelmi jelvényeit. Február során Donatus Heissler császári tábornok Telegdnél, majd Várad környékén szétverte Thököly kisszámú hadát, aki Belgrádba menekült. Miután Belgrádot a császáriak szeptember 6-án elfoglalták, Thököly részt vett egy kisebb jelentőségű törökellenes bolgár felkelés leverésében.[23] 1689 nyarán Thököly 8000 fős kuruc-román-török sereggel elfoglalta Orsovát, majd Újpalánkot. Sikerei miatt a császári sereg élén Badeni Lajos őrgróf vonult ellene, aki visszaszorította Moldvába.

Az erdélyi fejedelemség (1690)[forrásszöveg szerkesztése]

Erdély címere

1690. április 15-én elhunyt I. Apafi Mihály. Kiskorú fiával szemben június 8-án II. Szulejmán szultán Thököly Imrét nevezte ki Erdély fejedelmévé.[24] Bár Szulejmán 1681-ben még elismerte az ötévesen megválasztott fejedelmet, az idősebb Apafi kényszerű Bécs felé orientálódása miatt ezt az athnamét nem újította meg. Vele szemben Teleki Mihály[25] erdélyi és Heißler tábornok császári hadai védték Erdélyt: lezárták a hágókat, majd Zernyestnél letáboroztak. Thököly 15 ezres kuruc-román-török-tatár, zömében lovas hadával átkelt a járhatatlannak tekintett havasokon, majd augusztus 21-én hátba támadta, és a zernyesti csatában legyőzte az erdélyi-császári hadakat. Teleki a csatában meghalt, Heissler fogságba esett (őt Thököly 1692 januárjában kicserélte az 1688 januárja óta házi őrizetben tartott Zrínyi Ilonára), valamint Heisslerrel megüzente Lipótnak, hogy kész csatlakozni a törökellenes küzdelmekhez, amennyiben birodalmi hercegi címet kap. Szeptember 22-én a keresztényszigeti országgyűlés fejedelemmé választotta Thököly Imrét, kimondta birtokai visszaadását, és honfiúsította kurucait. Ezt követően Badeni Lajos őrgróf tizenhat lovasezredével Belgrád alól Erdélybe vonult, ahonnan október végére kiszorította Thökölyt Havasalföldre, és elzárta előle a Felső-Magyarország felé vezető utat is. (Ugyanakkor ezzel sorsára hagyta Belgrádot, amelyet a török nagyvezír október 8-án elfoglalt.) Ez az incidens volt az a gyorsan múló pillanat, amikor a pillanatnyi krízis hatására Bethlen Miklósnak sikerült aláíratnia a Diploma Leopoldinumot Lipóttal.

Emigráció (1691–1705)[forrásszöveg szerkesztése]

1691 februárjában a havasalföldi vajda kiűzte országából Thököly kurucait, akik ekkor Vidin környékére húzódtak vissza. A török nyári hadjáratában részt vett, Temes vármegye területén nyomult előre, majd augusztus 19-én ott volt a szalánkeméni csatában is, amely Köprülü Musztafa vereségével és halálával végződött. Októberben még betört Gyula környékére, de kisebb portyák után kénytelen volt kivonulni az országból. 1696-ig az Al-Dunánál vett részt kisebb hadicselekményekben egy-egy török seregtest parancsnokaként.

1697 júniusában II. Musztafa szultán hadjáratot indított Magyarország visszafoglalására. Thökölyt ennek kapcsán azzal bízták meg, hogy Habsburg-ellenes felkelést robbantson ki a Tisza-vidéken. Július 1-jén azonban csak Hegyalján tört ki felkelés, amelyhez ráadásul csak a jobbágyok csatlakoztak, míg a nemesség a császári oldalra állt. Mire a 80 ezres szultáni sereg augusztus 19-én Pancsovánál megkezdte a Dunán való átkelést, a hegyaljai felkelést már vérbe fojtották. Szeptember 11-én Thököly is jelen volt a zentai súlyos török vereségnél, amelyben mintegy 30 ezer török fulladt a Tiszába, és elesett Elmasz Mehmed nagyvezír is. Ettől kezdve az Erdély önállóságát garantáló török–német békeszerződést sürgető Anglia és Hollandia felé puhatolózott egészen a tényleges békekötésig, amelyben már nem volt szó Erdély önállóságáról. 1698-ban még a török békefeltételek közt is szerepelt az önálló Erdély fenntartása.

1699-ben a karlócai béke értelmében Thökölyt és kurucait az Oszmán Birodalom határtól távol eső, belső területén telepítették le. Az 1704-es Thököly-párti erdélyi betöréstől[26] eltekintve személye a későbbiekben már nem jutott érdemleges szerephez a magyarországi és erdélyi ügyekben.

1705. szeptember 13-án halt meg a kis-ázsiai İzmitben, és ott is temették el.[27]

Emlékezete[forrásszöveg szerkesztése]

Thököly Imre síremléke Késmárkon. „HIC REQVIESCIT AB HEROICIS LABORIBVS // CELSISS. DNVS. EMERICVS THOKELY // DE KESMARK // HVNGARIAE ET TRANSYLVANIAE PRINCEPS, // VIR A REBUS PRO ASSERENDA PATRIAE // LIBERITATE FORTITER GESTIS, // TOTA EVROPA CELEBRIS. // POST VARIOS FORTVNAE CASVS // TANDEM EXTORRIS // INTER IPSAM RENASCENTIS // HVNGARIAE LIBERTATIS SPEM // EXILII SIMVL ET VITAE FINEM FECIT // IN ASIA // AD NICOMEDENSEM BITHYNIAE SINVM // IN SVO FLORUM CAMPO. // OBIIT ANNO SALVTIS 1705. // AET. 47. DIE 13. SEPTEMBRIS."
Thököly Imre címere, „ITT NYUGSZIK A HALHATATLAN SZABADSÁGHÖS // KÉSMÁRKI GRÓF THÖKÖLY IMRE // FELSÖ MAGYARORSZÁG ÉS ERDÉLY FEJEDELME // SZÜLETTET 1657 SEPT. 25ÉN KÉSMÁRKI CSALÁDI VÁRÁBAN // MEGHALT 1705 SEPT. 13ÁN SZÁMKIVETÉSBEN // KIS ÁZSIA IZMID NICOMEDIA VÁROSÁBAN // DRÁGA HAMVAIT HOGY A HAZA FÖLDJÉBEN NYUGODJANAK. // A NEMZETI HÁLA VISSZAHOZATVÁN ORSZÁGOS ÜNNEPÉLYLYEL 1906 OCT. 30ÁN // SZÜLETÉSE HELYÉN ITT E SZENTEGYHÁZBAN TEMETTETTE EL. // ÁLDÁS PORAIN! DICSÖSÉG EMLÉKEZETÉN!"

Hamvait 1906 októberében újratemették Késmárkon, szülővárosának új evangélikus templomában, ahol elhelyezték palástját és zászlaját is, valamint azt a feliratos domborművet, amely izmiti sírját borította.[28][29]

Grantner Jenő 1954-ben elkészített 2,8 m-es bronzszobra a Hősök tere jobb oldali oszlopsorában balról az ötödik alak. (Eredetileg Mária Terézia szobra állt ezen a helyen.) Alatta dombormű található, „Thököly kurucai a szikszói harcban legyőzik a labancokat, 1679” felirattal.[30]

2005-ben, halálának 300. évfordulóján İzmitben utcát neveztek el róla.[31]

2008-ban Thököly Imre Emlékház nyílt İzmitben.[32]

2009-ben utcát neveztek el róla Törökországban, a Márvány-tenger partján fekvő Karatepén, ott, ahol a hadvezér feleségével, Zrínyi Ilonával utolsó éveit élte száműzetésben.[33]

Szépirodalmi művek életéről[forrásszöveg szerkesztése]

  • Gyöngyösi István: Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságáról (elbeszélő költemény, 1683.)
  • Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban.[34]
  • Somló Sándor: Thököly Imre (színmű, Pest, 1870.)
  • Takács Tibor: A kaftános fejedelem (regény, Bp., 1965.)
  • Takács Tibor: Thököly ifjúsága (regény, Bp., 1966.)[35]

Származása[forrásszöveg szerkesztése]

Thököly Imre családfája[36]
Thököly Imre
(Késmárk, 1657. szept. 25.–
İzmit, 1705. szept. 13.)
erdélyi fejedelem
Apja:
gr. Thököly István
(1623. febr. 5.–
Árva vára, 1670. dec. 4.)
árvai főispán
Apai nagyapja:
b. Thököly István
(1581. dec. 12.–
1651. nov. 8.)
királyi tábla ülnök
Apai nagyapai dédapja:
b. Thököly Sebestyén
(? –1607)
Apai nagyapai dédanyja:
Dóczy Zsuzsa
Apai nagyanyja:
bethlenfalvi Thurzó Kata
(1592 után–?)
Apai nagyanyai dédapja:
gr. Thurzó György
(Lietava, 1567. szept. 2.–
Nagybiccse, 1616. dec. 26.)
nádor
Apai nagyanyai dédanyja:
Czobor Erzsébet
Anyja:
rátóti Gyulaffy Mária
(1637–Késmárk ?, 1659. nov. 19.)
Anyai nagyapja:
Gyulaffy Sámuel
Doboka vármegyei főispán
Anyai nagyapai dédapja:
Gyulaffy László
(? –1605)
Anyai nagyapai dédanyja:
Széchy Kata
Anyai nagyanyja:
iktári Bethlen Anna
Anyai nagyanyai dédapja:
iktári Bethlen István
(Marosillye, 1582–
Ecsed, 1648. jan. 10.)
erdélyi fejedelem
Anyai nagyanyai dédanyja:
Károlyi Kata

Jegyzetek[forrásszöveg szerkesztése]

  1. G. Etényi Nóra: Thököly Imre nemzetközi híre, epa.oszk.hu
  2. Seres 38.
  3. Az 1678. március 7-én megválasztott tanács tagjai: Fáy István, Ilosvay Péter, Ispán Ferenc, Keczer Menyhért, Kende Gábor, Sulyok János, Szalay Pál, Szepessy Pál, Thököly Imre, Ubriczy /Ubrizsy?/ Pál, Wesselényi László és Wesselényi Pál voltak; Szuhay Gáspár „erőtlenségre” hivatkozva a megbízatást elhárította. Tisztségviselők: A tanács titkára Klobusiczky Pál, „pecséttartója” Faygel Péter, strázsamester Farkas Fábián, tábormester Gálfi János. Követeknek választották a Portához Radics Andrást, Lengyelországba (és a francia udvarhoz) Absolon Dánielt, az erdélyi fejedelemhez Hamvay Pétert, a budai pasához Pécsi (Péchy?) Gáspárt, az egrihez Mikolay Boldizsárt és a váradihoz Jankovics (Jankovich?) Györgyöt.
  4. Kalmár 161.
  5. Trócsányi 229.
  6. Erről bővebben ld. Kalmár. Értékelése szerint ezt elsődlegesen az indokolta, hogy a kuruc vezér „mindenekelőtt serege számára akart téli szállást biztosítani. Vagyis olyasvalamiről igyekezett gondoskodni, ami valójában Erdélynek, és mint főgenerálisnak, személy szerint Telekinek lett volna a dolga. Ám az erdélyi politikusok ezt nem, vagy legalábbis nem kielégítő módon teljesítették.” 160.
  7. Idézi Kalmár 158.
  8. Gebei 418.
  9. Thököly saját beszámolója a csatáról: „mind öltük, vágtuk úgy annyira elfogdostuk mind tiszteket s hadokat, hogy alig mehetett el huszonötig való hírmondóban az táborra”. Idézi Nagy 50.
  10. A hűségeskü teljes latin szövegét és a maga által készített magyar fordítását közli Geönczy 33.
  11. Idézi Zachar 401–402.
  12. Thököly válaszában annak a nézetének adott hangot, hogy a bujdosók ügyük rendezését már kizárólag a töröktől remélhetik. „Keresztény királyok alkalmatosságával vékonyan remélhetni szabadulásunkat! Ily módon egyedül a török fegyver viheti haza a bujdosókat győzelmesen.” Ugyanakkor biztosítja róla Esterházyt, hogy céljaik végső soron közösek: „Én is hazámnak csendességét és boldogulását kívánó és abban fáradozó fia és tagja vagyok. Én is hazámnak tartom Magyarországot, és szívesen is kívánom a nyugodalmasabb életet.” Idézi Zachar 402.
  13. Thököly 1681. június 30-án – mivel nem ismerte az erdélyi fejedelemnek küldött athname és ferman tartalmát, ezért fenntartásai megőrzésével – engedelmességet ígért Apafinak: „…obligálom magamat bona fide cristiana, hogy én mindenekben az szerént, valamint az győzhetetlen és hatalmas császár és fővezér urunk ő nga, ő ngának kezére adta, ő ngátúl dependeálok, csak hazám s nemzetem megbántódásával s országunk törvénye megsértődésével ne legyen.” Idézi R. Várkonyi 378.
  14. Thököly számára az említett hét vármegyére (Abaúj, Zemplén, Borsod, Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa) támasztott követelés egyik indoka a Bethlen családdal való rokonsága volt.
  15. Zrínyi Ilona 1681. november 4-én Caprara grófnak írt levelében idézi Thököly ígéretét: „…ha a méltóságos fejedelemasszony arra ígéri magát, hogy hozzám jön, én is azon leszek, hogy ő Felségéhez minden hadaimmal visszamenjek s életem fottáig igaz híve leszek ő Felségének; a törököt is lecsendesíteném, s mi magyarok lennénk azok, kik a hazát a török alól felszabadítanók.” Idézi R. Várkonyi 380. A házassággal Thököly a Rákóczi-birtokokat is megszerezte, amivel hatalmas mértékben megnőttek a rendelkezésére álló anyagi erőforrások.
  16. A találkozóról szóló név nélküli egykorú tudósítás latin eredetijét, illetve a Spekner Enikő és Vajda András által készített magyar fordítást közli Varga Imre. In: Tfk 277–283.
  17. Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet története, mek.oszk.hu
  18. A kinevezés kapcsán Apafi 1683. január 21-én Esterházy Pál nádornak írt levelet: „Gróf Tököli uram […] sok nagy rendek, vármegyék, városok neve alatt való leveleket formálván, mellyekkel elhitette az Portát, hogy idegenek az én általam való magyar dolgok folytatásátul, minden rendnek nagy obligatióval és igíretekkel arra kötelezte magát: csak adassék neki az magyar királyság, neki az egész Magyarország és Horvátország meghajol, és készek ő kegyelmét uralni. Így lett az mi kezünkben küldött [1681. évi] athnaménak visszavitetése […], melyet gróf Tököli uram nem […] impetrálhat soha, hanem ő kegyelmének az maga kívánsága szerint való és az országnak javára semmit nem célzó annuentiát és nem athnamét adtak ki neki [ti. 1682 szeptemberében] […] Melyből is meglátszik, csak maga privátumát és hasznát keresi; azt kegyelmed, mások is elhigyjék, az magyar nemzet részéről semmi securitást végben nem vitt, ha ellenkezőt hirdet, csak színes mesterség lészen, az nyolcvankettödik esztendőbeli hadakozásnak rendi is ezt bizonyítván.” Idézi Varga 294–295. A levél állításait elemzi, különös tekintettel az athname–berat problémára Papp 2003. Megállapítja egyebek mellett, hogy az Mtsz 658–660. Thökölynek adott szultáni athnameként közölt irata valójában a berat volt.
  19. Mehmed Csolak „Csonka” nógrádi bég 1686-os vallomása szerint Draskovich Miklós országbíró, Erdődy Miklós horvát bán, Batthyány Kristóf, a Dunántúl és a Kanizsával szembeni végek főkapitánya és Czober Ádám alsó-magyarországi nagybirtokos odáig mentek, hogy Thökölyt akarták Magyarország királyává tenni, ők pedig felosztották egymás között a majdan elfoglalandó(!) örökös tartományokat. A magyar főurak 1683-as átállását tárgyalja Papp 2000.
  20. Szövege megtalálható Mtsz 661–676.
  21. Péter 200.
  22. Helyzetét maga Thököly így jellemezte: „Ibrahim passa annyira megrontotta az én dolgaimat, hogy az mit azelőtt két, három ezer emberrel lehetett volna cselekedni, most tíz-húszezer ember is kelletik hozzá!” Idézi Nagy 53.
  23. Thökölynek a felkelés leverésében játszott szerepét vizsgálja Telbizov. A bolgár történész által rajzolt képet igyekezett árnyalni Benda.
  24. Thököly 1690-es erdélyi hadjáratáról beszámol Cserei 221–238.
  25. Ahogy 1690. július 21-én írta egy levelében: „az Tököly fejedelemségétül, valakinek esze vagyon, irtózik”. Teleki maga egyébként még augusztus 8-án sem hitte el, hogy Thököly valóban meg fogja támadni Erdélyt: „…bolondság is volna […] kevesed magával, kiváltképpen annyival, a mint írják lenni, bé jőni”. Idézi Trócsányi 323, 325. Feltehetően Telekit félretájékoztatták Thököly haderejének létszámával kapcsolatban.
  26. Február, majd július elején összesen mintegy 750 kuruc érkezett Erdélybe, akik Thököly törökországi környezetének voltak a tagjai. Csatlakoztak Rákóczi seregeihez, és részük volt többek között Gyulafehérvár április 7-i elfoglalásában.
  27. A Rákóczi-szabadságharc idején tartott 1705-ös szécsényi országgyűlés határozata szerint: „Az Méltóságos Thököly Imre Fejedelem az Magyar Haza Szabadságának helyreállításáért fegyvert fogván és azon Ügynek minden jobb utakon és módokon való folytatására életét, jószágát feláldozván […] méltónak ítéltetett, hogy minden jószágiban visszahelyeztessék, maga pedig Személye szerint több bujdosó Magyarokkal az leendő Békességnek Tractájában includáltassék.” Idézi R. Várkonyi 392.
  28. Ld. Kincses.
  29. Vasárnapi Ujság 53. évf. 45. sz. (1906. november 11.) - képek a temetésről
  30. Vendégváró: Thököly Imre-szobor
  31. Thököly utca nyílt İzmitben (A Múlt-kor történelmi portál cikke)
  32. Magyar emlékhelyek Törökországban – Thököly Imre Emlékház
  33. Mediatica.ro: Utcát neveztek el Thököly Imréről a törökországi Karatepén
  34. Fejezetcímek: Tököli Imre; Az ostromolt Bécs; Hátra van még a fekete leves!; Caraffa. Az eperjesi mészárlás; Két civakodó közt a harmadik; A szultán kutyája; A zernyesti csata; Erdély hitlevele; A zalánkeméni diadal; Tököli és Veterani; Savoyai Jenő. A zentai diadal; A karlócai béke; Zrínyi Ilona.
  35. Magyar életrajzi lexikon: Thököly Imre
  36. Nagy Iván: Magyarország családai, 2. kötet, 70. o., 4. kötet, 480-481. o., 11. kötet, 202, 208-209, 286-289 o.

Felhasznált irodalom[forrásszöveg szerkesztése]

Benczédi 1963 Benczédi László: A „vitézlő rend” és ideológiája a Thököly-felkelésben. In: Történelmi Szemle 1963/1 33–43.
Benczédi 1983 Benczédi László: Bécs és Sztambul között: Thököly Imre pályafutása. In: História 1983/4 3–7.
Benda Benda Kálmán: Megjegyzések Karol Telbizov tanulmányához. In: A Thököly-felkelés és kora. Szerk.: Benczédi László. Bp., 1983. 179–180.
Cserei Cserei Mihály: Erdély históriája 1661–1711. Bp., 1983. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Bánkúti Imre. ISBN 963-207-498-X
Gebei Gebei Sándor: A Thököly-felkelés kibontakozása és a Rzeczpospolita. In: Hadtörténelmi Közlemények 2005/3. 412–423.
Geönczy Dr. Geönczy József: Thököly kurucainak hűségesküje. In: Honismeret 1981/5 32–33.
Heckenast Heckenast Gusztáv: A török kiűzése Magyarországról. In: História 1983/4 7–11.
Kalmár Kalmár János: Thököly önálló diplomáciájának kezdetei 1678–1679. (Adalékok a felkelés török orientációjának indítékaihoz.) In: A Thököly-felkelés és kora. Szerk.: Benczédi László. Bp., 1983. 155–162.
Kincses Kincses Katalin Mária: „Minden különös ceremonia nélkül.” A Rákóczi-kultusz és a fejedelem hamvainak hazahozatala. In: Hadtörténelmi Közlemények 2003/1 46–76. (Interneten elérhető: [1])
Köpeczi Köpeczi Béla: „Magyarország a kereszténység ellensége”. A Thököly-felkelés az európai közvéleményben. Bp., 1976. ISBN 963-05-0883-4
Leibniz Leibniz, Gottfried Wilhelm: Quelques reflexions sur la presente guerre de Hongrie., 1683. augusztus – Idézi Köpeczi Béla: Leibniz és a Thököly-felkelés. In: Magyar Filozófiai Szemle 2002/3. (Interneten elérhető: [2])
Mtk II Magyarország történeti kronológiája. II. kötet. 1526–1848. Főszerk.: Benda Kálmán. Bp., 1983. (2.) ISBN 963-05-3183-6
Mtsz Magyar történeti szöveggyűjtemény 1526–1790. Szerk.: Sinkovics István. Bp., 1968.
Nagy Nagy László: Thököly Imre. In: Rubicon 1999/7 50–53.
Papp 2000 Papp Sándor: Árulók vagy túlélők? A magyar főurak átállása 1683-ban Kara Musztafa pasa és Thököly Imre oldalára. In: Rubicon 2000/5 22.
Papp 2003 Papp Sándor: Szabadság vagy járom? A török segítség kérdése a 18. század végi magyar rendi mozgalmak idején. In: Hadtörténelmi Közlemények 2003/3–4 633–669.
Papp 2005 Papp Sándor: Thököly Imre esztendeje: 1682. In: Történelmi Szemle 2005/3–4 347–372.
Péter Péter Katalin: A múlt és a jelen a Thököly-felkelés ideológiájában. In: A Thököly-felkelés és kora. Szerk.: Benczédi László. Bp., 1983. 199–204.
R. Várkonyi R. Várkonyi Ágnes: Thököly politikája és Magyarország esélyei a hatalmi átrendeződés idején. In: Hadtörténelmi Közlemények 2005/3. 363–399.
Schulhof Schulhof Izsák: Budai krónika. Bp., 1979. Fordította: Jólesz László. Az utószót Szakály Ferenc írta. ISBN 963-207-454-8
Seres Seres István: Thököly Imre és Törökország. Bp., 2006. ISBN 963-05-8409-3
Telbizov Telbizov, Karol: Thököly Imre 1688. évi bulgáriai szerepéről. In: A Thököly-felkelés és kora. Szerk.: Benczédi László. Bp., 1983. 173–177.
Tfk A Thököly-felkelés és kora. Szerk.: Benczédi László. Bp., 1983. ISBN 963-05-3309-x
Trócsányi Trócsányi Zsolt: Teleki Mihály. (Erdély és a kurucmozgalom 1690-ig.) Bp., 1972.
Varga Varga J. János: A török orientáció változatai Magyarországon. Wesselényi–Apafi–Thököly 1663–1683. In: Történelmi Szemle 2007/2. 289–297.
Zachar Zachar József: A Thököly-szabadságharc hadtörténeti és hadművészeti szempontból. In: Hadtörténelmi Közlemények 2005/3. 400–411.

További információk[forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
II. Apafi Mihály
Erdély fejedelme
1690
Erdély címere 1659-ből
Következő uralkodó:
II. Apafi Mihály