Magyar Királyság

Magyar Királyság
Regnum Hungariae (latin) 1000. december 25. – 1918. november 16. 1920. március 1. – 1946. február 1.
A Magyar Királyság címere A Magyar Királyság zászlaja
A Magyar Királyság 1190-ben A Magyar Királyság (sötétzöld) és Horvát-Szlavónország (világoszöld) 1914-ben az Osztrák–Magyar Monarchia országaiként
Mottó: Regnum Mariae Patronae Hungariae Nemzeti himnusz: Hymnus, a' Magyar nép zivataros századaiból
Általános adatok
Fővárosa	Esztergom (1001–1256) Temesvár (1315–1323) Visegrád (1323–1408) Buda (1256–1315; 1408–1485; 1490–1541; 1783–1873) Bécs (1485–1490) Pozsony (1536–1783) Debrecen (1849; 1944) Pest-Buda (1783–1873) Budapest (1873–1946) Székesfehérvár (Királyi székhely 1000–1543)
Terület	325 411 km² (1918) 92 952 km² (1920) 93 075 km² (1924-1938) 172 149 km² (1941)
Népesség	2 000 000 fő (1790) 18 264 533 fő (1910) 8 000 000 fő (1930) 14 669 100 fő (1941) fő
Hivatalos nyelvek	latin, német, magyar
Beszélt nyelvek	horvát, lengyel, olasz, román, rutén, szerb, szlovák, szlovén, jiddis
Vallás	római katolikus, kálvinista, lutheránus, ortodox, uniátus, unitárius, zsidó
Nemzeti ünnep	április 11. március 15. augusztus 20.
Pénznem	aranyforint (1325–1553), császárforint (1750–1857), osztrák értékű forint (1857–1866), osztrák–magyar forint (1867–1892), osztrák–magyar korona (1892–1918), korona (1919–1926), pengő (1926–1946), adópengő (1946–)
Kormányzat
Államforma	feudális monarchia (1000–1301) abszolút monarchia (1301–1868) alkotmányos monarchia (1848–1918; 1920–46)
Király	I. István (első) IV. Károly (utolsó) Horthy Miklós (kormányzó)
Nádor	Aba Sámuel (első) Habsburg–Lotaringiai István (utolsó)
Miniszterelnök	gróf Batthyány Lajos (első) Tildy Zoltán (utolsó)
Dinasztia	Árpád-ház (1000–1301) Přemysl-ház (1301–1305) Wittelsbach-ház (1305–1307) Anjou-ház (1308–1395) Luxemburg-ház (1395–1437) Habsburg-ház (1437–1439, 1444–1457, 1526–1780) Jagelló-ház (1440–1444, 1490–1526) Hunyadi-ház (1458–1490) Szapolyai-ház (1526–1571) Habsburg–Lotaringiai-ház (1780–1919)
Törvényhozás
Törvényhozás	rendi országgyűlés (1290–1867) Országgyűlés (1867–)
Felsőház	Főrendiház (1867–1918; 1926–1945)
Alsóház	Képviselőház (1867–1918; 1927–1945)
A Wikimédia Commons tartalmaz Magyar Királyság témájú médiaállományokat.

A Szent Korona, az országalma és a királyi jogar

A Magyar Királyság 1000-től 1918. november 16-ig, majd 1920. március 1-jétől 1946. február 1-jéig a történelmi magyar állam hivatalos elnevezése. A királyság államformaként I. István megkoronázásával jött létre a Kárpát-medence területén a honfoglalástól fennálló Magyar Fejedelemség folytatásaképp. A középkori latin terminológiában a királyság államformáját Regnumnak nevezték. A hungarus népnév szótöve a legvalószínűbb elmélet szerint az onogur népnévből ered, így a latin forrásokban a királyság neve: Regnum Hungariae lett. Az ország az erős német fenyegetettség ellenére is lépést tartott az európai fejlődéssel, és a 14. századra nagyhatalmi pozícióba került. Ez azonban I. (Nagy) Lajos után gyorsan leépült, majd az 1479-es kenyérmezei csata felvezetésével 1521-től megkezdődött a török háborúk kora, amely két évszázadnyi hátrányba hozta Magyarországot Európával szemben.

A török hódoltságnak és az ennek kapcsán kialakuló Erdélyi Fejedelemségnek a Habsburg Birodalom vetett véget. Ez politikai és gazdasági függőséghez vezetett, ami tovább hátráltatta a Magyar Királyság felzárkózását. Ennek ellenére az Osztrák Császárság politikai elszigetelődése, a Porosz Királyság megerősödése, az 1866-os königgrätzi csata katasztrófája meghozta az osztrák–magyar közeledést, a két állam reálunióját, és 1867-ben megtörtént a kiegyezés, amelynek során a Magyar Királyság egyenrangú félként vett részt az Osztrák–Magyar Monarchia életében. Az ipari forradalom második hullámába már Magyarország is képes volt beszállni, és az első világháborúig csaknem ledolgozta hátrányát. A „nagy háború” következményeként az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország az összes résztvevő közül a legsúlyosabb következményeket szenvedte el (trianoni békeszerződés). Ettől kezdve a Magyar Királyság megkoronázott uralkodó nélküli királyság lett, amelyet Horthy Miklós kormányzó vezetett. A második világháborúban a Magyar Királyság a helyzet foglyaként ismét a vesztes oldalon állt. 1946-ban a királyságot mint államformát hivatalosan megszüntették a Második magyar köztársaság létrejöttével.

A királyságban a hivatalos nyelv 1844-ig a latin, 1844-től 1867-ig a magyar, a kiegyezéstől 1918-ig a magyar, Fiuméban az olasz, Horvát-Szlavónországban pedig a horvát voltak. A Magyar Királyságot az 1918 előtti területtel gyakran a történelmi Magyarország, illetve a Nagy-Magyarország kifejezéssel jelölik, amit ebben az értelemben az első világháborút lezáró trianoni döntés után kezdtek használni.

Földrajza

A Magyar Királyság történelme legnagyobb részében a Kárpát-medencét és a Kárpátok ívét birtokolta, a hegység vízválasztója viszonylag pontosan megadja az országhatárokat. Délről a Száva, nyugatról a Lajta és az Alpokalja határolta. A Kárpátok íve és a nagy folyók ezt a területet jól védhetővé tették, az ország a történelme folyamán jelentős területváltozásokon nem is ment át. A Magyar Királyság a Kárpátokon túlra rendkívül ritkán vezetett hadjáratot, de hódítók is csak egyetlen alkalommal törtek be innen sikerrel, a mongolok. Változatos földrajzi környezet, amelyben magashegységek (Kárpátok), középhegységek (Dunántúli-középhegység, Északi-középhegység, Erdélyi-középhegység), dombságok (Dunántúli-dombság) és hatalmas síkságok (Alföld, Kisalföld) is vannak. A legmagasabb pontja a Gerlachfalvi-csúcs volt. Az ország két fő víziútja a Duna és a Tisza. Legnagyobb tava a Dunántúlon található Balaton.

A történelmi Magyar Királyság földrajzi középpontjának helyét 1880-ban mérték ki Szarvas közelében, melyet Mihálfi József főgimnáziumi tanár 1880-ban számított ki. A helyiek rendkívüli fontosságot tulajdonítottak a dolognak, melyet a kornak megfelelő eszközök segítségével büszkén népszerűsítettek. A Nagy-Magyarország mértani középpontját jelző Kreszan-féle szélmalmot azonban lebontották, helyét sokáig mindössze egy malomkő jelölte. A jelenlegi szélmalmot Gödri István tervei alapján 1940-ben készítették el. 1932-ben újra felmérték a Magyar Királyság földrajzi középpontját. Az ekkor korrigált országközéppont az eredetitől fél kilométerrel távolabbra került, a szarvasi arborétummal szemben fekvő területre, a Holt-Körös és a Zöldpázsit-körgát közé. A kijelölt pontra egy dombot és egy szélmalom formájú emlékművet építettek, terméskőből.

Részei

A magyar állam nem volt tekinthető modern értelemben vett központosított monarchiának: különféle kapcsolt részei mindenkor jelentős önállósággal, esetenként államisággal is bírtak. Így lehettek részben katonai közigazgatású védterületek, részben önálló nemességgel rendelkező társországok, önálló városok stb. A Királysághoz való kapcsolódásuk nem volt tekinthető egyszerűen közigazgatásinak.

Ezek között Erdély különleges helyzetű, mivel a Magyar Királyság kezdeteitől 1526-ig a Magyar Királyság szerves része volt, csak közigazgatásilag különült el. 1526–1571 között a magyar belháború és a török hódítás miatt folyamatosan távolodott a Magyar Királyságtól, míg egy kvázi független Erdélyi Fejedelemség ki nem alakult, amit a töröktől visszafoglalt területeket egyesítő Habsburg közigazgatás nem csatolt vissza Magyarországhoz, hanem önálló, közvetlenül az uralkodó hatáskörébe tartozó tartományként szervezte meg, és csak a kiegyezéskor vált újra a Magyar Királyság részévé.

A hosszú távon ténylegesen birtokolt, részleges önállósággal rendelkező területek

• Szlavónia (1091-től 1918-ig, 1699-től a korábbi Szerémség területén újjászervezve)
• Horvátország (1091-től 1918-ig, 1541-től fokozatosan és részben a történelmi Szlavónia területét magába foglalva)
• Dalmácia (a XII–XIV. sz. között időszakos magyar uralom, középkori Dalmát Királyság 1433-ig, majd névleges cím, 1867-től 1918-ig újkori Dalmát Királyság osztrák koronatartomány, névleges horvát–magyar igény)
• Fiume (1776-tól Horvátországon keresztül közvetett, 1779-től közvetlen)
• Erdély (1541–1699 között gyakorlatilag önálló)
• Partium (1570-től 1693-ig az erdélyi fejedelem uralma alatt álló magyar vármegyék, 1712-től kettős erdélyi/magyar közigazgatás, majd ténylegesen 1868-tól megszűnik a különállása, a magyar vármegyerendszer része)
• Karánsebesi-Lugosi Bánság (közigazgatási egység (bánság) volt az Erdélyi Fejedelemség Partiumi területén 1536-tól 1658-ig)

Magyar területekből megszervezett, de idegen igazgatás alatt álló területek

• Katonai határőrvidék (gyakorlatilag osztrák irányítás, 1850-től koronaország, majd az 1870-80-as években felszámolják)
• Temesi Bánság (1718-tól 1778-ig a bécsi haditanács igazgatása alatt áll, 1741-től névleg visszacsatolva)
• Szerb Vajdaság a '48-as forradalom ideje alatt a délvidéki szerb felkelők által kikiáltatott autonóm terület, nagyjából a mai Vajdaság területén.
• Szerb Vajdaság és Temesi Bánság (1849-1860, a '48-as forradalom után a Bácska, Szerémség és a hajdani Temesi Bánság megyéiből létrehozott szerb indíttatású osztrák tartomány a Bach-korszakban.)

Átmenetileg vagy formálisan birtokolt területek

• Bosznia (Ráma)
• Szerbia (Rácország)
• Kunország (a mai Havasalföld, Moldva területén)
• Bulgária (Bolgárország)
• Halics és Lodoméria/Gácsország (Galícia) (rutén fejedelemségek, magyar uralom alatt egyesítve)
• Jeruzsálemi Királyság

Szabad Kerületek

• a Jászkun kerület,
• a Hajdú kerület,
• a Túrmezei kerület (tarmezői vagy tarapolyai nemesek kerülete),
• a Magyar tengermellék (a fiumei és buccari szabad kikötő kerületek),
• a Szepesi 16 város kerülete, mely azonban az országgyűlésen képviselve nem volt.

Továbbá kiváltságos kerületeket alkottak, de a törvényhatóság jogállásával vagy a követküldés jogával nem bírtak

• a szepesi tíz lándzsás nemesek széke (1802-ig),
• a tiszai koronai és a nagykikindai kerületek, az előbbi Bács, az utóbbi Torontál vármegyének alárendelve.

Lásd még

• Vármegyék, bánságok, székely és szász székek, szabad királyi városok, szabad kerületek és katonai határőrvidék

Megjegyzés

A heraldikában a fentiek címerei a kiegyezés (1867) után a magyar címerben is megjelentek. A magyar nagycímer a Magyar Szent Korona Országainak címereit hiánytalanul tartalmazta, köztük az összes igénycímert is, míg a magyar középcímer (mind a kettő a magyar kiscímert mint boglárcímert tartalmazza) csak az első csoport címereit foglalta magában, vagyis az osztrák tartományként igazgatott Dalmáciáét is.

Népei

A Magyar Királyság területe a tatárjárást követően soknyelvű ország volt. Az ország belső területein élt a nemzetalkotó nép, a magyarok. Egy csoportjuk, a székelyek távolabb éltek ezektől a területektől, eredetileg a nyugati gyepűk mentén, majd áttelepítésük után Erdély délkeleti részén, Székelyföldön. A Vág és a Nyitra folyók völgyében élt egy morva-szláv népcsoport, részben belőlük alakultak ki később a szlovákok. A románok a 13. században kezdtek bevándorolni a Kárpátok déli lejtői felől, majd a XVIII. századtól ők lettek a legnagyobb lélekszámú nép Erdélyben. Az ország több részén is éltek németek, például nyugaton, a későbbi Burgenlandon (magyarul Őrvidék), valamint németül beszéltek az erdélyi és a szepességi szászok, illetve több német nyelvű terület is volt a Bánságban, a Dunántúlon, a Garam folyó mentén és Budapest, Kassa környékén. A németeken kívül olaszok is jöttek az országba, az első városi kiváltságokat italicus kereskedők kapták. Oláh Miklós esztergomi érsek 1536-ban telepeseket említ az Eger-völgyben, akik "mind a mai napig franciául beszélnek". A nyugat-európai bevándorlókat sokszor csak teutonnak nevezték, de ezek között flamandok, vallonok, frankok is voltak.

A déli területeken különböző délszláv népek, például szerbek, horvátok, szlovének éltek. A középkori források bolgárokat is említenek, akik később már csak a bánság bizonyos területein laknak Magyarországon belül (igaz, a középkorban délebbre nyúlt az ország határa). Az északkeleti részeken, Kárpátalján a ruszinok éltek. Ezeken kívül zsidókat, görögöket és örményeket, valamint lengyeleket és cseheket találunk az országban. A középkorban több sztyeppei nomád is betelepedett, ilyenek például a kunok, jászok, úzok, kálizok, illetve egy iszlám vallású népcsoport, akiket a magyar nyelv böszörményeknek, izmaelitáknak nevez. Ők talán a besenyők vagy a volgai bolgárok lehettek. Ez utóbbi népek sorsa az asszimilálódás lett.

A középkori Magyarországnak 1495-ben Mátyás király halálakor végzett összeírás alapján 5,4 millió lakója volt (Horvátországgal együtt), ebből 4,1 millió volt magyar amely a lakosságnak 76 %-a. A korabeli Horvátország nélküli lakosságnak 81%-a magyar, 5%-a német, 3%-a román, 7%-a szlovák, 2%-a szerb volt. A Magyar Királyság összlakosságából 2,5 millió élt a mai Magyarország területén és 1,9 millió a mai országhatáron túli területeken. A mai országhatárokon túli területeken 1 millió 100 ezer magyar élt, amely a mai határon túli lakosok nagyjából 55–60%-át jelentette. A déli és középső területek és végvárak magyar többségű népessége folyamatosan csökkent a török támadások miatt.

Története

Lásd még: a magyar történelem cikket

Államalapítás

Az államalapító Szent István király ábrázolása a Képes krónika egyik miniatúráján

A Magyar Királyság 1000 karácsonyán (vagyis a Gergely-naptár szerinti 1001. január 1-jén) jött létre I. István király megkoronázásával. Államszervező munkája a királyi vármegyék megszervezésével vette kezdetét. Az új közigazgatási egységek egyszerre jelentették az új típusú kormányzást, amellyel az országot hatékonyabban lehetett irányítani, valamint a megfelelő külső védelmet is biztosítani. A vármegyék élére az ispánok kerültek.

István király fokozatosan terjesztette ki uralmát a Kárpát-medencében, ezzel egyidejűleg pedig növelte egyházmegyéinek számát is. Az egyházszervezet kiépülése az esztergomi érsekség létrehozásával kezdődött, amelyhez alárendelt püspökségek – például a veszprémi és győri – is tartoztak. Az egyházi intézmények közül kiemelkedik az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház, valamint a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilika, amelyből később a magyar uralkodók koronázási székhelye, egyben fő temetkezési panteonja lett.

István még 996-ban vette feleségül a bajor herceg, Civakodó Henrik leányát, Gizellát. Fiuknak, Imre hercegnek írt Intelmek az első fennmaradt magyar uralkodói tanítások közé tartoznak, és fontos erkölcsi-politikai útmutatást tartalmaznak. István király több mint harminchét éves regnálása alapozta meg az ezer éven át fennálló keresztény Magyar Királyságot.

A középkori királyság

Főcikk: a középkori Magyar Királyság története

Árpád-kor

Bővebben: az Árpád-kor cikkben

A Magyar Királyság és meghódított területei III. Béla király uralkodása idején a 12. század második felében

A boldogkői vár, ami IV. Béla tatárjárás után hozott várépítkezéseket szorgalmazó intézkedései után épült (Boldogkőváralja, Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye)

István király halálával megindult a válságok időszaka. Mivel II. Henrik német-római császár (István sógora) utód nélkül hunyt el, így megszűnt a különleges családi viszony, amely az országot a Szent Római Birodalomhoz kötötte. Az őt követő II. Konrád és III. Henrik császárok több alkalommal is megtámadták a Magyar Királyságot, ám hadaikat minden alkalommal sikeresen visszaverték. A külső veszélyek mellett belső konfliktusok sora is fémjelezte ezt az időszakot: Orseolo Péter hatalmát megdöntötte Aba Sámuel, míg I. András királyt saját fivére, Béla taszította le a trónról.

A belső rend megszilárdulására I. László szigorú intézkedései következtében került sor. A király 1091-ben az országhoz csatolta a sikeresen meghódított Horvát Királyságot és Szlavóniát, valamint elfoglalta Dalmácia egy részét is. Utódja, Könyves Kálmán enyhített törvényein és meghódította egész Dalmáciát. A 12. század folyamán a Magyar Királyság regionális tényezővé vált: az Adriai-tenger irányába való terjeszkedésen túl III. Béla király elfoglalt további déli, balkáni területeket a Bizánci Birodalom érdekszférájából.

II. András király új intézkedései és birtokpolitikája nyomán az ország jelentős mértékben modernizálódott. A társadalmi és hatalompolitikai változásokra reagálva kiadta az Aranybullát (1222), ami először rögzítette a nemesség jogait. A 13. század katasztrófájának tartott tatárjárás (1241–42) többek között jelentős népességcsökkenést okozott, ami nagyfokú népességmozgást indított az országon belül, valamint új népcsoportok (például: kunok, vlachok) betelepülését eredményezte. IV. Béla alatt ismét változott a birtokpolitika és jelentős várépítkezések indultak. A század végére az ország irányítása végérvényesen az egymással is rivalizáló tartományurak, a „kiskirályok” kezébe került.

Anjou-kor

Bővebben: az Anjou-kor cikkben

Magyarország és Lengyelország perszonáluniója, valamint a magyar vazallusállamok Nagy Lajos király idején a 14. század második felében

Az Anjou-korban jelentős székhellyé váló Visegrád, előtérben a fellegvár és a Salamon-torony (Pest vármegye)

1301-ben, III. András halálával férfiágon kihalt az Árpád-ház. A vele leányágon rokon dinasztiák tagjai sorra jelentkeztek be a magyar trónra, ám végül V. István király dédunokája, az Anjou-házból való Károly Róbert szerezte meg a trónt. Az ahhoz vezető út hosszú volt és kihívásokkal teli, mivel Károly csekély támogatottsággal bírt, emellett Cseh Vencel és Bajor Ottó is a királyi címre pályázott. Miután sikeresen megszerezte a koronát (Károlyt háromszor is megkoronázták), leszámolt a tartományurak hatalmával, amelynek legnagyobb ütközete a rozgonyi csata (1312) volt.

I. Károly erős kézzel számolta fel a polgárháborús állapotokat és látott hozzá az ország megújításához. A pénzverésre (új, egységes és állandó ezüst- és aranypénzt veretett) és nemesfénybányászatra irányuló gazdasági reformjai hatására sorra nyíltak az arany- és ezüstbányák a Felvidéken és Erdélyben. Belpolitikai intézkedései mellett nagy hangsúlyt fektetett a külpolitikára is, így a Magyar Királyság ismét Közép-Európa vezető hatalma lett. 1335-ben Károly kezdeményezésére tartották a visegrádi királytalálkozót, Luxemburgi János cseh király és Nagy Kázmér lengyel király részvételével.

Fiát, Lajost, az utókor a „Nagy” jelzővel ruházta fel, mivel a 14. század második felére a Magyar Királyság elsőrendű európai nagyhatalommá vált, ami sikerrel vette fel a harcot a két legnagyobb pogány állammal: a Litván Nagyfejedelemséggel és az Oszmán Birodalommal. Lajos emellett hadjáratot vezetett Itáliába, befolyása pedig kiterjedt a Nápolyi Királyságra is. 1370-ben megörökölte a lengyel trónt, így a két ország között perszonálunió jött létre, ami Lajos haláláig állt fenn.

Zsigmond-kor

A 13. század közepétől világi központtá váló Buda legkorábbi ismert ábrázolása a Nürnbergi krónika illusztrálásában

Mivel Nagy Lajosnak nem volt fia, így halála után idősebb leánya, Mária örökölte a magyar trónt. Az özvegy Erzsébet királyné azonban magához ragadta a hatalmat, ellentmondásos intézkedései pedig polgárháborús állapotokat teremtettek. Luxemburgi Zsigmond végül sikeresen tudott kijönni a trónharcokból és feleségül vette korábbi jegyesét, Máriát, aki mellett társuralkodóvá vált. Az ország első királynőjének 1395-ös halálát követően pedig már egymaga ült a trónon.

Zsigmond idővel cseh majd német király lett, végül a német-római császári címet is elnyerte. A kezdeti nehézségek után több mint ötven esztendőn át kormányozta erős kézzel a Magyar Királyságot, az ország ügyeiről akkor sem vette le a szemét, amikor huzamosabb ideig külföldön tartózkodott. Uralkodása alatt kiépült a végvárrendszer, megalapította az Óbudai Egyetemet, emellett nagyszabású építkezéseket folytatott Visegrádon és Budán is. Ugyanakkor regnálása alatt Velence sikeresen megszerezte Dalmáciát, az Oszmán Birodalommal szemben pedig döntő vereséget szenvedett a nikápolyi csata során. Zsigmond – Nagy Lajoshoz hasonlóan – fiúutód nélkül hunyt el, így örökségét leánya, Luxemburgi Erzsébet férjére, Habsburg Albertre hagyta.

A Hunyadiak kora

Magyarország és határai Hunyadi Mátyás hódításai révén

A Hunyadiak családi birtoka, az Erdélyben található vajdahunyadi vár (Vajdahunyad, ma Románia)

1446-ban lett Magyarország kormányzója az erdélyi vajda, Hunyadi János, aki Albert király váratlan halála után a kiskorú V. László helyett irányította az országot. A kormányzó hamar a törökök elleni küzdelem vezéralakja lett, és európai szintű ismertségre is szertett. Sikeres hadjáratai tetőpontja az 1456-os nándorfehérvári diadal volt, ám nem sokkal a győzelem után pestis következtében elhunyt.

Két évvel később fiatalabb fiát, Hunyadi Mátyást magyar királlyá választották – bátyját, Lászlót, még 1457-ben a király kivégeztette. A mindössze tizenöt esztendős ifjú azonban határozott és erőskezű uralkodónak bizonyult, aki három évtizeden keresztül tudta sikeresen irányítani a Magyar Királyságot. Regnálása alatt az ország utoljára ért el nagyhatalmi státuszt. Hatalomra kerülve leszámolt a főúri pártokkal és központosított királyi hatalmat épített ki, a gazdasági reformok mellett kiadta az 1486. évi törvénycikket, ami elsősorban magán- és büntető-eljárásjogi szabályokat foglalt magába.

Apjához hasonlóan hadvezéri tehetségnek bizonyult, emellett jelentős újításnak számított állandó zsoldoshadsere, a fekete sereg. Aktív külpolitikája részeként feltehetően meg akarta szerezni a német-római császári címet is. Ennek érdekében háborút vívott a Cseh Királysággal, elfoglalva Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot, továbbá megszerezve a cseh királyi címet is. 1477-ben hadat üzent III. Frigyes német-római császárnak, ezzel kitört az osztrák–magyar háború. Ennek részeként elfoglalta Stájerország és Ausztria egy részét, valamint 1485-ben bevette Bécset és felvette a főhercegi címet.

Mátyás király jelentős hatással bírt a magyar közművelődésre is: a Bibliotheca Corviniana a kor második legnagyobb kódexgyűjteménye volt, emellett udvarának tagja volt a széles látókörű egyházi tudós, Vitéz János, valamint a humanista Janus Pannonius is. Uralkodása alatt királysága szerte épültek templomok és paloták, ám közülük is kiemelkednek Európa-szerte ismert reneszánsz udvarai: a budavári és a visegrádi királyi palota.

A kora újkori királyság

Főcikk: a Magyar Királyság a kora újkorban

A három részre szakadt Magyar Királyság a 17. század első felében

Buda visszafoglalása 1686-ban (Benczúr Gyula, 1896, Magyar Nemzeti Galéria)

Hunyadi Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála után II. Ulászlót választották magyar királlyá, ezzel beköszöntött a Jagelló-kor Magyarországon. Fia, II. Lajos vívta 1526-ban a sorsdöntő mohácsi csatát a törökökkel szemben. A csatavesztést követően – melyben menekülés közben a király maga is életét vesztette – belháború tört ki, az ország pedig három részre szakadt: a Habsburgok kezére jutott Királyi Magyarországra, a Szapolyai János által birtokolt Keleti Magyar Királyságra, valamint az Oszmán Birodalom által megszállt török hódoltságra.

A Magyar Királyság jogfolytonosságát az utókor által „királyi Magyarország” néven emlegetett országrész jelentette. A Szapolyai uralma alatt lévő keleti államból alakult ki a magyarság szempontjából szintén nagy jelentőséggel bíró Erdélyi Fejedelemség. Az önálló államiság és a középhatalmi státusz elvesztésével Magyarország Habsburg-fennhatóság alá került, ám nem lett az osztrák örökös tartományok és a Szent Római Birodalom része, bár ettől kezdve uralkodóit a Habsburg-ház adta. Mivel Buda 1541-ben török kézre került, Pozsony vált az ország új központjává és koronázóvárosává. A királyság még megcsonkított állapotában is jelentős szereppel bírt: területén épült ki a török hódításokkal szembeni védvonal, egyúttal az ország – elsősorban a marha- és a borexportja révén – a kontinens éléskamrájaként szolgált.

A visszafoglalt területek a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét követően a 18. század elején

A török kiűzésére Magyarországról a 17. század második felében került sor. Ezt követően megindult a nyílt abszolutizmus kiépülése. A Habsburgok elnyomásával szemben már Bocskai István is vezetett felkelést, ám a legjelentősebb ellenállásnak a Rákóczi-szabadságharc bizonyult 1703 és 1711 között. Bár a szabadságharc katonailag elbukott, az uralkodó visszavonta korábbi ellenállást kiváltó intézkedéseit, a harcokat lezáró szatmári béke pedig biztosította az ország különállóságát a Monarchián belül.

A Magyar Királyság a 18. század második felére jelentős változásokon ment keresztül. III. Károly király és Mária Terézia politikája hatására jelentős betelepítések zajlottak, amely nagymértékben meghatározták az ország demográfiai összetételét. A királynő már a felvilágosult abszolutizmus jegyében kormányzott, többek között kiadta a Ratio Educationis rendelkezését, ami egységes világi iskolarendszert hozott létre, egyúttal Magyarországhoz csatolta Fiume városát. Uralkodása alatt zajlott a hétéves háború is, ami alatt gróf Hadik András elfoglalta és megsarcolta a Porosz Királyság fővárosát, Berlint.

A királyság „a hosszú 19. században”

Főcikk: 19. századi magyar történelem

Reformkor

Bővebben: a reformkor cikkben

Gróf Széchenyi István (1791–1860), a reformkor elindítója és meghatározó alakja, akit gyakran „a legnagyobb magyar” jelzővel illet a magyar történetírás (Barabás Miklós, 1848, Magyar Nemzeti Múzeum)

A 18. század fordulójára egyre erősebbé váltak a nemzeti függetlenségi törekvések, az 1825-ös pozsonyi országgyűléssel pedig kezdetét vette a reformkor. Az induló mozgalmiság célja az ország egészének társadalmi, gazdasági és politikai megújulása volt. Gróf Széchenyi István egy éves jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására, ami példaképp szolgált az ország nemessége és értelmisége számára a haladás melletti elköteleződés iránt. Széchenyi, aki később megkapta „a legnagyobb magyar” jelzőt, reformelképzelései között szerepelt a Magyar Királyság teljes közlekedési infrastruktúrájának fejlesztése (folyószabályozás, a Lánchíd megépítése stb.), és a gazdasági modernizáció is (hitelrendszer, iparfejlesztés stb.).

A korszak másik meghatározó szereplője a népképviseleti rendszert és közteherviselést képviselő Kossuth Lajos volt, aki radikálisabb reformokot sürgetett. A Pesti Hírlap szerkesztőjeként a polgári átalakulás mellett a függetlenség eszméjét hirdette. A mérsékeltebb reformpolitika hívei Deák Ferenc és Eötvös József voltak, mellettük meghatározó szereppel bírt még a jobbágyok helyzetének javításáért küzdő Wesselényi Miklós, valamint Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály, mint a reformkor irodalmi és szellemi életének kulcsszereplői. A korszakban bontakozott ki a magyar nemzeti kultúra virágkora: ekkor született meg a Himnusz (1823), a Szózat (1836), és az 1844-es törvény nyomán a magyar nyelv hivatalossá vált a Magyar Királyság közigazgatásában.

1848-as forradalom

Bővebben: az 1848–49-es forradalom és szabadságharc cikkben

Forradalmi tömeg a Nemzeti Múzeum előtt 1848. március 15-én (Budapesti Történeti Múzeum)

1848 márciusában a pesti ifjúság és a radikális értelmiség – köztük Petőfi Sándor, Jókai Mór és Vasvári Pál – a „márciusi ifjak” vezetésével békés forradalmat indított, amelynek következtében megszületett az áprilisi törvények rendszere. Ezek kimondták a jobbágyrendszer megszüntetését, a közteherviselést, a sajtószabadságot, valamint a népképviseleti országgyűlés létrehozását. A forradalom nyomán megalakult az első felelős magyar kormány gróf Batthyány Lajos vezetésével.

Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása 1848. július 5-én a Pesti Vigadóban. Az emelvényen István nádor a trónbeszédet olvassa, körülötte a kormány tagjai (Borsos József, 1848)

Az osztrák udvar a magyar önállóság törekvései ellen fegyverrel lépett fel, így 1848 őszén megkezdődött a szabadságharc, amelyet Kossuth Lajos és Görgei Artúr irányított. 1849 tavaszán a forradalom ideiglenes sikereinek hatására kimondták a Habsburg-ház trónfosztását és kikiáltották a független Magyar Államot, amely új központja Debrecen lett. A honvédsereg azonban a túlerőben lévő osztrák csapatokkal szemben, amelyekhez az Orosz Birodalom I. Miklós cár parancsnoksága alatt csatlakozott, végül vereséget szenvedett.

A szabadságharc bukása után súlyos megtorlások következtek: 1849. október 6-án Aradon kivégezték a tizenhárom honvédtisztet, valamint Pesten Batthyány Lajos miniszterelnököt. A megtorlások időszakának irányítója a „Bresciai hiéna” gúnynévvel illetett Julius von Haynau báró volt. A vereséget követően kezdődött a Bach-korszak, amely a Magyar Királyság történetében egy újabb abszolutista kormányzási időszak lett, és amely ellen a magyar társadalom többek között a Deák Ferenc, „a haza bölcse” által vezetett passzív ellenállással tiltakozott.

Ausztria–Magyarország

Főcikk: az Osztrák–Magyar Monarchia

A Magyar Korona Országainak határai és közigazgatása az Osztrák–Magyar Monarchián belül (1885)

Budapest, az ország első tényleges fővárosának korabeli látképe a 20. század legelején

Az 1867-es kiegyezést követően megszületett az Osztrák–Magyar Monarchia, ami a Birodalmi Tanácsban képviselt királyságokból és országokból (Ciszlajtánia) és Szent István Koronájának Országaiból (Transzlajtánia) tevődött össze. Emellett 1868-ban megszületett a magyar–horvát kiegyezés is, ami a Horvát–Szlavón Királyság helyzetét deklarálta Magyarország autonóm területeként. Az újonnan létrejött dualista állam nem biztosított teljes függetlenséget a Magyar Királyság számára: közös ügyként jelent meg a külügy, a hadügy és az ezekkel kapcsolatos pénzügy, amiket a mindenkori osztrák császár és magyar király személye fűzött össze. A Monarchia 1908-ban hivatalosan is annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami ezt követően közösen ellenőrzött terület lett.

A Monarchia ideje alatt az ország gyors ipari, mezőgazdasági és infrastrukturális fejlődésen ment keresztül, bekapcsolódva a második ipari forradalomba. Kiépült a vasúthálózata, az 1873-ban hivatalosan is fővárossá váló Budapest pedig európai méretű és stílusú világvárossá nőtte ki magát. A gazdasági modernizáción túl jelentős társadalmi fejlődés is végbement: megerősödött a polgári középosztály, emellett az iparosodás következtében létrejött a munkásosztály. A női jogok terén a korszakban több előremutató lépés is született, ennek keretén belül a nők előtt is megnyíltak bizonyos hazai egyetemek kapui. A Magyar Királyság vezetése azonban a nem magyar nemzetiségű lakossággal szemben asszimilációs politikát folytatott, ami folyamatosan fokozta az etnikai ellentéteket az országon belül.

A trianoni békeszerződés új határai Magyarország számára (1919-es nagyvonalú munkatérkép)

Az erőteljes magyarosítás következtében 20. század elejére a Magyar Királyságban erősödtek a nemzetiségi és politikai feszültségek, amelyeket a dualista államrendszer intézményi korlátai tovább mélyítettek. Az első világháború katonai veresége és az azt követő őszirózsás forradalom a Monarchia, majd a Magyar Királyság államformájának felbomlásához vezetett. A forradalom eredményeként kikiáltották a Magyar Népköztársaságot, amely azonban rövid életűnek bizonyult. Az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés a történelmi Magyarország területének és lakosságának jelentős részét elcsatolta, ami hosszú távon meghatározta a 20. századi magyar történelem alakulását, egyúttal megalapozta az irredentizmus széleskörű térnyerését a magyar társadalmon belül.

A trianoni béke(diktátum)

Főcikk: a trianoni béke

Elcsatolt terület	Fogadó állam	Terület (km²)	Arány (%)
Erdély, Máramaros, Partium és a Bánság keleti része	Román Királyság	102 813	31,78
Felvidék, Kárpátalja és a Csallóköz	Csehszlovákia	61 646	18,9
Horvát-Szlavónország	Szlovén–Horvát–Szerb Állam	42 541	12,87
Drávaköz, Bácska, a Vendvidék (ma Muravidék), Muraköz és a Bánság nyugati része	Szerb–Horvát–Szlovén Királyság	20 829	6,04
Őrvidék	Osztrák Köztársaság	4020	1,42
Szepesség és Árva vármegye egyes települései	Lengyel Köztársaság	589	0,20
Fiume	Fiumei Szabadállam	21	0,0065
Összes elcsatolt terület		232 459	71,4

1920–1946

Az első világháború után helyreállt Magyarország függetlensége, de a trianoni békeszerződés a korábbi államot feldarabolta. Az új „csonka-Magyarország” hivatalos neve továbbra is Magyar Királyság maradt, államformája királyság volt, de a trón betöltetlen maradt, mivel az antanthatalmak megtiltották IV. Károly magyar király visszatérését. Így az államfői hatalom ideiglenes rendezését a magyar történelemben ismert formulával oldották meg: az 1920 elején összeült Nemzetgyűlés titkos szavazással Horthy Miklóst választotta meg kormányzónak.

1920. június 4. A trianoni békeszerződés aláírására kísérik a magyar küldöttséget, a szerződés értelmében a korábbi államot feldarabolták

Ugyanakkor az antanthatalmak nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy IV. Károly soha ne tudjon egy esetleges restaurációs kísérlettel újból a magyar trónra ülni. Így történhetett meg, hogy 1921-ben kétszer is megpróbált visszatérni, melyre a szomszédos országok tiltakozással és katonai beavatkozás lehetőségével válaszoltak. A románok és a csehek ténylegesen elkezdték a mozgósítást a Magyar Királyság ellen. Az akkori magyar külpolitika fő célja az elcsatolt korábbi, részben magyarok lakta területek visszaszerzése volt a békeszerződés revíziója révén. IV. Károlyt, 1921. november 6-án a XLVII. törvénycikk értelmében megfosztották trónjától.

A második világháború utolsó hónapjaiban kettős hatalom alakult ki az ország német és magyar megszállás alatt álló területein. Az előbbin a nyilaspuccs után a nyilasok, az utóbbin az Ideiglenes Nemzeti Kormány gyakorolta a hatalmat a megszállott területeken, korlátozott mértékben. A háború utáni rövid bizonytalanságban a királyság megszűnt, és megalakult a Második Magyar Köztársaság.

Fővárosai

Az Országalma a székesfehérvári Városház téren

Az esztergomi főszékesegyház

A Magyar Királyságnak a korai időkben nem volt mai értelemben vett fővárosa, mivel a királyi udvartartásnak nem volt állandó székhelye. Az uralkodó egymás után járta végig udvarházait, eltöltve valamennyi időt mindegyikben, felélve az ott felhalmozott javakat, közben intézve a kormányzati feladatokat, ítélkezve a helyi peres ügyekben. A királynak természetben vagy pénzben járó javakat országszerte a legközelebbi udvarházba szolgáltatták be. Ugyanakkor megkülönböztetünk néhány várost, melyek valamilyen oknál fogva kiemelkedtek a többi közül. Az Árpád-korban két ilyen jelentőségű város volt: Esztergom és Székesfehérvár. Feltehetőleg mindkét várost Géza nagyfejedelem alapította 970 körül, két fejedelmi székhelyet létrehozva ezzel. I. István királlyá koronázása után a két városnak különböző szerepkörök jutottak: Esztergom lett az egyházi, Fehérvár a törvényhozási központ. A megszervezett egyház feje az esztergomi érsek lett, aki Esztergomban székelt. A legtöbb országgyűlést a Fehérvár melletti mezőkre hívták össze, valamint István Székesfehérvárott alapította meg a Nagyboldogasszony-bazilikát, mely a török hódoltságig a királykoronázások kötelező helyszíne volt, emellett legtöbb uralkodónkat itt is temették el. Itt őrizték a királyi kincstárat, a koronázási jelvényeket, itt állt a hivatalos királyi szék, itt tartották a törvénykezési napokat, valamint itt őrizték az állam hadilobogóját. Esztergomot és Székesfehérvárt ekkor egyaránt az ország metropolisának, vagyis fővárosának tekintették.

A tatárjárás utáni zűrzavarban építtette föl IV. Béla Buda várát, mely a 14. század elejére számos szerepkört átvett a két korábbi székhelytől. Bár Esztergom maradt az egyházi központ, Székesfehérvár pedig a királyi székhely és a koronázóváros, Buda lett az a település, ahol olyan palota épült, mely állandó helyszíne lehetett a királyi udvartartásnak. Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodása alatt olyan települések is felemelkedtek, mint Visegrád vagy Temesvár. A 15. században Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás is jelentős építkezéseket folytatott Budán, Fehérvárott és Visegrádon is.

I. Szulejmán szultán a mohácsi csatán aratott rendkívül fölényes győzelme után sorra foglalta el a jelentős magyar városokat, Buda 1541-ben, Fehérvár és Esztergom 1543-ban került az oszmánok kezére. Ettől kezdve a Habsburg kézre jutó Királyi Magyarország központja a Bécshez közeli Pozsony lett. A királykoronázások és az országgyűlések egy-két kivételtől eltérően itt történtek az 1848–49-es szabadságharcig, melynek ideje alatt rövid időre Debrecen lett a forradalmi kormány székhelye. A Kiegyezésig Pest és Buda külön-külön más szerepköröket betöltve tekinthető fővárosnak. Ferenc Józsefet és feleségét, Wittelsbach Erzsébetet 1867-ben Budán koronázták meg, az országgyűlések pedig a pesti képviselőházban ültek össze. Végül Budapest 1873-as létrejöttével immár egységes fővárosa lett az országnak. A Országház 1904-es elkészülte után az Országgyűlés hivatalos és végleges székhelye is Budapestre került. Az utolsó magyar király, IV. Károly koronázása 1916-ban szintén a Mátyás-templomban, az akkorra már egyesített Budapest közönsége előtt zajlott le.

Város	Időtartam	Megjegyzés
Esztergom	1001 – 13. század közepe	egyházi központ, királyi székhely
Székesfehérvár	1001 – 1543	világi központ, királyi székhely, koronázóváros
Buda	13. század közepe – 1541	királyi székhely, világi központ
Pozsony	1541 – 1849	koronázóváros, törvényhozási központ
Pest-Buda	1849 – 1873	törvényhozási központ
Budapest	1873 – 1946	székesfőváros és törvényhozási központ, tényleges főváros

A folytonosság kérdése

A Szent Korona ábrázolása 1857-ből

A királyság utolsó koronázása, IV. Károly eskütétele, 1916. december 30.

Az államiság tekintetében az ezeréves folytonosság kimutatása a 19. században vált politikailag fontossá, miután a 18. századig élő nemesi hungarus-tudat helyébe a nyelvközpontú magyar nemzeti tudat lépett. Ez az állam területén élő más nemzetiségek és a germán Habsburg-uralommal szemben határozta meg magát, a Kárpát-medence területén levő soknemzetiségű országban politikai kizárólagosságra tört, s ehhez keresett közjogi megalapozást.

Lengyelországtól vagy Németországtól eltérően a Magyar Királyság neve és a meghatározó politikai intézmények folyamatosan léteztek 1001-től fogva, de azok folyamatosan átalakultak, ezért nehéz egy olyan jellemzőt kiválasztani, amely önmagában megtestesíthetné a politikai folytonosságot.

Az ősi magyar uralkodó család, az Árpád-ház 1301-ben férfiágon kihalt, azután pedig különféle vegyesházi királyok következtek. Az 1526-os mohácsi csata után katonailag összeomlott az ország, és politikailag is három részre szakadt. Az állam teljes szuverenitása, a függetlenség 1918-ig hiányzott. A törököt kiűző Habsburgok nem egyesítették az országot, erre egészen az 1867-es kiegyezésig kellett várni, ekkor teremtődött meg újra a korlátozott államiság. A nemesi családok között is nagy változások következtek be. A lakosság nemzetiségi összetétele és nyelvi arculata szintén átalakult.

A Szent Korona-tan közjogi funkciót tulajdonított a Szent Koronának, a hatalom legfőbb forrásaként tekintett rá. Eszerint például a Királyság hivatalos elnevezése A Magyar Szent Korona Országai volt, ebbe tágabb értelemben valamennyi olyan területet (országokat, tartományokat) beleértettek, amelyek az Árpád-házi királyok alatt a Szent Korona birtokában voltak.

Időkép

Térképek

Nemzetiségi térképek

• 
  Etnikai csoportok elhelyezkedése a Magyar Királyság területén a 11. században
• 
  A Magyar Királyság etnikai térképe 1495-ben kutatások alapján (Magyar Tudományos Akadémia), a magyarok narancs színnel vannak jelezve.
• 
  A Magyar Királyság etnikai térképe 1784-ben kutatások alapján (Magyar Tudományos Akadémia), a magyarok narancs színnel vannak jelezve. Az évszázados háborúk és migrációk következtében a Magyar Királyság etnikai arculata megváltozott..
• 
  Magyar Királyság és országainak etnográfiai térképe a kiegyezés után
• 
  Teleki Pál miniszterelnök "vörös térképe", mely Magyarország nemzetiségeit mutatja az 1910-es népszámlálás alapján.
• 
  A trianoni békeszerződés

Politikai térképek

• 
  A Magyar Királyság a 11. században
• 
  A Magyar Királyság a 13. században
• 
  A Magyar Királyság és a hűbéres országok Nagy Lajos korában
• 
  I. Mátyás magyar király birodalma
• 
  Hunyadi Mátyás halálakor, 1490 körül
• 
  A Magyar Királyság területe a Hunyadiak korában (1490 körül)
• 
  A Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség 1606-ban
• 
  „Hungary”, John Tallis térképe 1851-ből
• 
  A Magyar Királyság vármegyéi a 19. század végén
• 
  Magyarországi képviselő-választó-kerületek térképe gróf Kreith Béla 1893-as térképe alapján
• 
  Magyarország hegy- és vízrajzi térképe. Mérték 1:1,800.000, Pokorny Tódor térképe 1898-ból
• 
  Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914-ben. A rózsaszín terület a Magyar Királyság.
• 
  Európa politikai térképe 1914-ben.
• 
  A Magyar Királyság 1941 és 1944 között

Nemzeti jelképek

Címerek

• 
  Árpád-sávos pajzs
• 
  III. Béla Kettős keresztes pajzsa
• 
  Imre király címere a kilenc oroszlánnal
• 
  Hármashalmos pajzs
• 
  Az Anjou-házi királyok kettéosztott címere: jobb oldalán az Anjou-liliomok, bal oldalán az Árpád-sávok
• 
  I. (Nagy) Lajos címere, benne bal felül az Anjou-ház, jobb felül Lengyelország, bal alul Magyarország, jobb alul Dalmácia címere
• 
  I. (Hunyadi) Mátyás címere, benne bal felül az Árpád-sávok, jobb felül Magyarország, bal alul Dalmácia, jobb alul Csehország, középen a Hunyadi-ház címere
• 
  Az 1848-as Kossuth-címer
• 
  Az 1849-es nagycímer, benne középen a Kossuth-címer, a nemzetiszínű szalag mentén bal fentről lefelé haladva: Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia, Lodoméria, Rácország, Szerbia, Kunország, Bulgária és Erdély címere
• 
  A magyar középcímer, benne középen Magyarország, bal felül Dalmácia, jobb felül Horvátország, jobb alul Erdély, bal alul Szlavónia, lent középen pedig Fiume címere
• 
  A középcímer 1915-től, amikor Bosznia címere is belekerül
• 
  Az angyalos kiscímer

Zászlók

• 
  Árpád-sávos zászló
• 
  Anjou-zászló
• 
  A Fekete Sereg zászlaja
• 
  A reformkor és az 1848-as szabadságharc idején használt polgári zászló
• 
  A Magyar Királyság zászlaja a dualizmus időszakában (1867–1918)

Koronázási jelvények

• 
  A magyar koronázási jelvények
• 
  A koronázási jelvények az Országházban
• 
  A Szent Korona
• 
  A koronázási palást

További információk

• A Magyar Szent Korona országainak helységnévtára 1913. kiadja a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, lib.ksh.hu
• Kristó Gyula: Etnikai viszonyok Magyarországon Szent István király korában
• Zsoldos Attila: Szent István korának magyar társadalma
• A magyar szent korona országainak 1900. és 1910. évi népszámlálása, PTE-Klimo Könyvtár online Archiválva 2012. október 3-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Bakk István Miért apostoli királyság Magyarország? , epa.oszk.hu
• Mióta ünnepeljük március 15-ét?
• Székesfehérvári Városi Levéltár – Várostörténeti összefoglaló

Kapcsolódó szócikkek

• Magyarország uralkodóinak listája
• Magyar történelem