Jeruzsálemi Királyság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jeruzsálemi Királyság
Regnum Hierosolimitanum
Roiaume de Jherusalem
Regno di Gerusalemme
Βασίλειον τῶν Ἱεροσολύμων
مملكة بيت المقدس
ממלכת ירושלים
10991291
 Jeruzsálemi Királyság címere
Jeruzsálemi Királyság címere
 Jeruzsálemi Királyság zászlaja
Jeruzsálemi Királyság zászlaja
A Közel-Kelet 1135-ben
A Közel-Kelet 1135-ben
Általános adatok
Fővárosa Jeruzsálem (1099–1187)
Türosz (1187–1191)
Akko (1191–1229)
Jeruzsálem (1229–1244)
Akko (1244–1291)
Hivatalos nyelvek latin, francia, olasz (arab és görög is)
Vallás római katolikus (hivatalos), görög ortodox, szír ortodox, iszlám, izraelita
Kormányzat
Államforma monarchia
Uralkodó király (lista)
Elődállam Utódállam
 Fátimida-dinasztia Mamlúk Birodalom 
Commons

Jeruzsálemi Királyság (latinul: Regnum Hierosolimitanum, franciául: Roiaume de Jherusalem) a középkori palesztinai államalakulat volt, amelyet 1099-ben az európai keresztények hoztak létre az I. keresztes hadjárat során a muszlimoktól elfoglalt területeken, Jeruzsálem központtal. A királyság 1291-ig állt fenn, amikor is a két utolsó keresztesek kezén lévő város is megadta magát a muszlim seregeknek.

Berendezkedése, és jelentősége a keresztes államok sorában[szerkesztés]

Antiochia, Tripoli és Edessza keresztes államainak uralkodói Jeruzsálem királyának vazallusai voltak. Hűségükért és katonai szolgálataikért cserébe segítséget és védelmet kaptak. Maga a királyság négy nagy hűbéres területet foglalt magába: Jaffa és Askalon grófságát, Krak vagy Montreál uradalmát, a Galileai Hercegséget és Szidón uradalmát. A királyi birtokot Jeruzsálem és a körülötte fekvő területek, Türosz és Akko alkották. Bár a hűbéruradalmak örökletesek voltak, a királynak gyakran bele kellett szólnia az öröklési vitákba és erővel érvényesíteni a Jeruzsálemi Határozatokat, azt a törvénykönyvet, amelyen a királyság kormányzása alapult.

Története[szerkesztés]

Az I. keresztes hadjáratot követően Jeruzsálem első királyai, I. Balduin (1100-1118) és II. Balduin (1118-1131) a tengerparti városok elfoglalásával és Palesztina belső és északi területeit védő erődök építésével stabilizálták a királyságot. A későbbi uralkodók felhagyva az addigi politikával déli irányba próbáltak terjeszkedni. Miután a II. keresztes hadjárat (11471149) kudarca után a muszlimok fokozatosan megerősítették pozícióikat, I. Amalrik király (1163-1174) támadásokat intézett Egyiptom ellen, de kudarca hozzájárult Szaladin muszlim vezér (1169-1193) felemelkedéséhez.[1]

Szaladinnak sikerült az addig megosztott iszlám világot a Szentföld elleni nagy hadjáratra egyesítenie. IV. Balduin (1174-1185) halála után a királyság vereséget szenvedett a hattíni csatában, majd 1187. október 2-án Szaladin seregei Jeruzsálemet is elfoglalják. A III. keresztes hadjárat területi nyereségei ellenére a város muszlim kézen maradt. Jeruzsálem eleste után a királyok Akkót tették meg fővárosuknak. A 13. század folyamán az újabb keresztes hadjáratok ellenére a királyság területe fokozatosan felmorzsolódott.

Az ázsiai szárazföldről 1291-ben kiszorítva a Lusignan-dinasztia utolsó jeruzsálemi királya, II. Henrik Ciprus szigetére vonult vissza. A Lusignan-dinasztia tagjai itt uralkodtak a 15. század végéig és továbbra is igényt tartottak a Jeruzsálem királya címre.

Gazdaság és jog[szerkesztés]

A királyság nem volt gazdag. A muszlimokkal folytatott kereskedelem, a banki tevékenység és a zarándokokra kivetett adók és vámok biztosították a kormányzat működéséhez szükséges pénzt. Bár voltak termékeny vidékek, a terület jelentős része kopár, sivatagos volt. A rosszabb években Szíriából kellett gabonát importálni a lakosság ellátására.

A keresztesek által alapított Jeruzsálemi Királyságban a nemesek nagyobb befolyásra tettek szert, mint a nyugati országok nemesei, annak köszönhetően, hogy a folyamatos hadviselés miatt az uralkodó jobban rá volt szorulva a főurak támogatására. A főnemesek gyülekezete hamar teljes önállóságra tudott szert tenni, a király törvényjavaslatait köteles volt vele vitára bocsátani, birtokot is csak a hozzájárulásával adományozhatott. Szintén a jeruzsálemi nemesség kiváltságai közé tartozott ugyanakkor az ellenállás joga (ius resistendi). Egyébként elmondható, hogy a Jeruzsálemi Királyság jogszokásai megtévesztésig hasonlítanak az Aranybullában lefektetett elvekhez, ezen jogszokásokat pedig II. András minden bizonnyal megismerhette 1217-ben indított keresztes háborúja alkalmával. A hadjáratra elkísérték őt magyar főurak is, a források tanúsága szerint pedig ott tartózkodásuk során huzamosabb időt töltöttek a Jeruzsálemi Királyság nemeseivel – elképzelhetetlen, hogy ne ismerkedtek volna meg a helybéli jogokkal. A Szentföldre utazó magyar főurak között volt például Ugron királyi kancellár és kalocsai érsek valamint Tamás egri püspök, akik az Aranybulla aláírói között is szerepelnek. A körülmények tehát valószínűsítik, hogy a magyar nemesség sarkalatos jogainak alapjai a Jeruzsálemi Királyságban használatos jogelvekből kerültek átvételre. Ugyanilyen hatással lehettek ezek a jogelvek egyébként az angol Magna Charta Libertatumra is, szintén a keresztes háborúk közvetítésével.[2]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Runciman, 1999. „Egyiptom varázsa” (II. kötet, 5. könyv, 4. fejezet – 539-564. old.)
  2. Divéky Adorján: Az arany bulla és a jeruzsálemi királyság alkotmánya - Székfoglaló a Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának 1931. január 19-én tartott felolvasó ülésén, BP. 1932.

Források[szerkesztés]

  • Runciman, 1999.: Runciman, Stephen. A keresztes hadjáratok története. Budapest: Osiris Kiadó. ISBN 963-379-448 [1951] (1999) 

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]