Horvát Királyság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Horvát Fejedelemség
majd Horvát Királyság
Regnum Croatiae
Kraljevina Hrvatska

8. század925 (fejedelemség)
925
1918 (királyság)
Horvát Királyság zászlaja
Horvát Királyság zászlaja
Angol nyelvű térkép. Az államalakulatot a "Kingdom of Croatia" jelöli.
Angol nyelvű térkép. Az államalakulatot a "Kingdom of Croatia" jelöli.
Általános adatok
Fővárosa Nin, Tengerfehérvár, Salona, Knin
Terület110.000 km²
Hivatalos nyelvek latin, óhorvát
Vallás katolicizmus
Kormányzat
Államforma monarchia
Uralkodó király
ElődállamUtódállam
Magyar Királyság 
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Horvát Fejedelemség
majd Horvát Királyság
témájú médiaállományokat.
Borna horvát és Ljudevit szlavóniai fejedelemsége a 9. század elején
Európa 1097 körül
A Horvát és a Szlavón Bánság a Magyar Királyság keretében a 13. század végén

A Horvát Királyság a 7. században Fehér-Horvátországból az Adriai-tenger partjára vándorló horvátok állama volt a 10. századig mint önálló Horvát Fejedelemség, utána a 11. század végéig mint önálló királyság. Ekkor Szent László meghódította, és a magyar korona egyik országává tette. 1918-ig a magyar királyok viselték a Horvátország, Szlavónia és Dalmácia királya címet, akiknek nevében a horvátok lakta tartományokat bánok kormányozták.

Története[szerkesztés]

A szlávok a 6. század végéig a Kárpátoktól északra és északkeletre eső területeken éltek, őshazájukat általában a Pripjaty (folyó) környékére teszik. A fehér horvátok területe a 6. század végén a Kárpátok mellett Krakkó környékén volt, a fekete horvátoké tőlük északnyugatra. Maga a horvát név valószínűleg iráni eredetű, de eredetéről közelebbit nem tudunk. VII. Kónsztantinosz bizánci császár szerint a horvátok Fehér-Horvátországból érkeztek Dalmatia provincia területére a 7. században, pontosabban Hérakleiosz bizánci császár uralkodása (610641) idején. A hagyomány szerint 641-ben Márton apát a pápa megbízásából dalmáciai körútja során téríteni kezdte a horvátokat, a folyamat azonban csak a 9. században fejeződött be.[1]

Horvát Fejedelemség[szerkesztés]

A horvátok, szlovének és más szláv törzsek a 7. század végétől alakították ki fejedelemségeiket Dalmatia és Pannonia provincia területén. A forrásszegény 7. és 8. század után a 9. század elején két horvát–szlavón fejedelemség tűnik fel, Borna tengermelléki horvát és Vojnomir – etnikailag horvátnak tekinthető – Szlavóniai Fejedelemsége. Nagy Károly frank és I. Mihály bizánci császár 812-ben az aacheni békében megosztoztak az adriai partvidék fennhatóságán. Dalmácia Bizáncé maradt, míg a tengermelléki horvát fejedelemség a frankok befolyása alá került. Borna a frank források szerint 819 körül frank vazallusként részt vett az akkor már Ljudevit vezette, szintén frank hűbéres szlavóniai fejedelemség lázadásának leverésében. A jelek szerint a 9. század végéig két horvát fejedelemség létezett.[1]

A Horvát Fejedelemség területén a Friuli Őrgrófság politikai és az Aquileiai Patriarchátus egyházi befolyása érvényesült. I. Trpimir fejedelem 852-ben alapította meg a dalmáciai Rižinice mellett az első horvát bencés kolostort. Az alapító latin nyelvű oklevél beszél először horvát fejedelemről (dux Chroatorum) és a horvátok országáról (regnum Chroatorum). Trpimir sikerrel harcolt I. Borisz bolgár kánnal a hegyvidéken kiterjesztve saját uralmát. A bizánciak 870-ben Dalmáciában felállították új közigazgatási egységüket, a themát, a 9. század végétől ennek ellenére a dalmáciai városoknak adót kellett fizetniük a horvát fejedelmeknek, s ekkor a horvátok terjeszkedni kezdtek Közép-Dalmácia felé, ahol létrehozták saját hatalmi központjaikat (Nin, Knin, Solin, majd később Biograd és Šibenik).[1] A horvátok létrehozták saját püspökségüket is Nin központtal valószínűleg I. Miklós pápa idején aki az aquileiai pátriárka helyett római felügyelet, azaz a Spalatói Érsekség alá rendelte azt.[2]

A 9. században kezdődött a horvátok és a romanizált dalmátok összeolvadása, ami az újkor elejére fejeződött be teljesen. I. Trpimir halála és átmeneti trónküzdelmek után a 9. század végétől a Trpimirović-ház uralkodott.[1] A központosított hatalomra egyre nagyobb szükség volt, hogy meg tudják fékezni a Velencei Köztársaság terjeszkedését. Miszláv, Domagoj, majd Branimir fejedelem is sikeresen vette fel a harcot a támadókkal, ezért a velenceiek a 9. század végétől adót fizettek a horvátoknak a kereskedelmi útvonalak használatáért. A bizánci városokat I. Tomiszláv hódoltatta meg; ő lett az első olyan horvát uralkodó, akit a pápa (925-ben, halála évében) királynak ismert el.

Horvát Királyság[szerkesztés]

I. Tomiszlávot X. János pápa egy levelében királynak nevezi, de nem tudjuk, történt-e formális koronázás és ha igen, mikor. Egyházjogilag a tengermelléki Horvátország és Dalmácia a spalatói érsekségen keresztül Róma fennhatósága alá tartoztak, bár Dalmácia ekkor még Bizánc terület volt. Megkülönböztették ezen belül magukat a szigorúan latin liturgiájú püspökségek (Trau, Skradin, Zára, Rab, Osor, Krk) a horvát királyság befolyása alatt álló – de szintén Spalato alá rendelt – horvát püspökségtől, amelynek központja valószínűleg előbb Nin, majd Knin volt. A horvát királyok a latin egyház hívei voltak, de a szláv liturgia is felütötte a fejét, főleg a zárai püspökség területén, az egész középkorban.[1]

Tomiszláv alatt a királyság területe jelentős mértékben megnövekedett. A horvát történészek a Dráváig terjedő államról beszélnek, ezt azonban a magyar történészek nem fogadják el. Utóbbiak szerint a magyarok Braszlav fejedelemségének megdöntése után elfoglalták és birtokukban tartották a Szlavón Fejedelemség területét. VII. Kónsztantinosz bizánci császárnak A birodalom kormányzásáról írt műve szerint a magyarokat a tengerparti horvátoktól a hegyek választották el és nem a Dráva vagy a Száva folyó, vagyis a Száva völgye a magyar fejedelemség része volt már a 10. században is. A magyar történészek között vita azon van, meddig terjedt magyar oldalról a lakott terület és hol kezdődött a mezsgye.[3] A tengerparton a királyság befolyása az Isztriától a Drina folyóig terjedt. Bíborbanszületett Konstantin szerint a királyságot 14 kisebb egységre, zsupánságra osztották, amelyekből tizenegyet közvetlenül a király, hármat pedig a bán kormányzott.[1]

A bán avar eredetű méltóság volt, Konstantin szerint az avarok még a 10. században is felismerhetőek voltak külsejükről Horvátországban. A bánok hatalma egyre növekedett, Pribuna bán letaszította a trónról Miroszlávot, akinek öccsét, II. Krešimirt ültette a helyére. A dinasztiához tartozó Dmitar Zvonimir viszont maga ült IV. Krešimir trónjára. A bán szinte társuralkodói pozíciót szerzett magának. Már a fejedelemség korától kimutatható volt a király mellett működő tanács, amelynek tagjai a bán mellett a horvát–dalmát főpapok, a zsupánságok vezetői, a zsupánok (iuppanusok) és a szintén iuppanusoknak hívott udvari főméltóságok (palatinus, camerarius, pincernarius, stb.) és a hercegek voltak.[1]

A 8. század közepén Dalmácia themává alakult az általában Zárában székelő sztratégosz irányításával. I. Tomiszláv horvát király bizánci szövetségben részt vett a Nagy Simeon bolgár cár elleni harcban, akit legyőzött Boszniában. Jutalmul megkapta Bizánctól a Dalmácia feletti felügyeletet. Ekkor egyesült először Horvátország és Dalmácia.[4]

925-ben és 928-ban az első és második spalatói zsinaton a spalatói érsek lett egész Horvátország és Dalmácia prímása. Határozatot hoznak a szláv liturgia ellen a latin javára, azonban eredménytelenül, mert a két liturgia párhuzamosan fennmarad az egész középkorban. 1000-ben a horvát belharcokat kihasználva a velencei flotta először foglalta el a dalmát városokat, Bizánc azonban hamarosan visszafoglalta őket. IV. Krešimir horvát király (1058 – 1075) felveszi a Horvátország és Dalmácia királya címet. A névleges bizánci függés tiszteletben tartásával a dalmát városok Krešimirnek is adót fizettek. Az egyházi szertartásokon a bizánci császár és a horvát király nevét is imába foglalták.[5]

1067 körül Zvonimir horvát bán sógorai, Géza és László magyar hercegek segítségével visszaverte az isztriai őrgróf támadását és Horvátországhoz csatolta a Kvarner szigeteit és az Isztriát a Raša folyóig. 1074-ben IV. Krešimir a dél-itáliai normannok fogságába került családjával együtt. Helyére Zvonimir bán ült a trónra 1075-ben és hűbéri esküt tett VII. Gergely pápának.[5] Zvonimir koronázását a pápa legátusa, Gebizo végezte a pápától kapott uralkodói jelvényekkel (korona, zászló, kard, jogar). Ez a gesztus a császárság és a pápaság küzdelme idején a reformer Gergely pápa részéről a horvát királyság jogi és politikai csúcspontját jelentette.[1]

Zvonimir felesége I. Béla magyar király lánya, I. László húga, Ilona volt. Zvonimir 1089-ben bekövetkezett halála után az özvegy királyné pártja Lászlót hívta meg a trónra, aki 1091-es hadjáratával meghódította az országot, a horvát koronát viszont átengedte unokaöccsének Álmos hercegnek. Ő 1095-ig uralkodott, akkor viszont a László halála miatt közte és Kálmán között kitört trónviszály miatt kénytelen volt elhagyni Horvátországot. Ezt kihasználva Svačić Péter foglalta el a horvát trónt. Kálmán 1096-os magyar királlyá koronázása után hadjáratot indított Horvátországba, amelynek során a Gvozd-hegységi csatában Péter elesett. Ezután Kálmán ismét Álmossal viaskodott, majd Oroszországban hadakozott. Végül 1102-ben Kálmán saját magát koronáztatta horvát királlyá, 1105-ben uralmát Dalmáciára is kiterjesztve.[3]

Horvát bánságok[szerkesztés]

Kálmán idejétől kezdve a magyar király viselte a horvát koronát, helyette a bán kormányzott, akinek hatalmát egész Horvátországra kiterjesztették, Dalmácia elfoglalása után Dalmáciára is. A 12. század második felében a bán hatalma a Száva vidékére, azaz Szlavóniára is kiterjedt, amelyet egyébként ezután, a 13. század elejétől kezdtek Szlavóniának nevezni. A horvát–dalmát–szlavón területeket együtt a 13. század húszas éveitől pedig „egész Szlavóniá”-nak is hívták. Korábban Zala vármegye és Somogy vármegye és a mezsgye részét képezte a terület, de ekkortól a Dráva lett ezen vármegyék és Szlavónia határa. Szlavónia területén a már korábban létező sok várispánság közül kettőt – Kőrös vármegye és Zágráb vármegye – a valódi vármegyévé fejlesztettek, ezek ispánjait azonban nem a király, hanem a bán nevezte ki.[3]

A bán hatalmának kiterjesztésekor a horvát–dalmát területeken a tengermelléki bán (banus maritimus) személyében helyettesi pozíciója is létrejött, a 13. század közepétől pedig az al-bán (vicebanus) helyettesítette Szlavóniában. Időnként előfordult, hogy a bán maga viselte a tengermelléki bán címet is, és az is, hogy a tengermelléki bán és a vicebán tisztségét egyesítették.[3]

Gyakori volt a 12. és 13. század folyamán, hogy a bán fölé tényleges, vagy mellé névleges hatalommal az uralkodóházból rendeltek egy herceget vagy hercegnőt Horvátország és Szlavónia kormányzására.[3]

A királyság zsupánságai[szerkesztés]

Királyi zsupánságok:[1]

Báni zsupánságok:[1]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c d e f g h i j Szeberényi Gábor (2011). „Horvátok és országuk a 7–11. században” 5–6. szám, Kiadó: História folyóirat.  
  2. Váczy 1938 229
  3. a b c d e Zsoldos Attila (2011). „„Egész Szlavónia” az Árpádok királyságában5–6. szám, Kiadó: História folyóirat. [2015. szeptember 1-i dátummal az eredetiből archiválva].  
  4. Teke Zsuzsa (2011). „Harc Dalmáciáért a 7–15. században5–6. szám, Kiadó: História folyóirat. [2015. szeptember 1-i dátummal az eredetiből archiválva].  
  5. a b Bíró László, Ress Imre, Sokcsevits Dénes (2011). „A horvátok története (7. század eleje – 2011) (kronológia)” 5–6. szám, Kiadó: História folyóirat.  

Források[szerkesztés]