Váczy Péter

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Váczy Péter
Született 1904. március 17.
Ruttka
Elhunyt 1994. szeptember 28. (90 évesen)
Budapest
Nemzetisége magyar
Foglalkozása középkortörténész,
műgyűjtő

Márkcsemernyei Váczy Péter (Ruttka, 1904. március 17.Budapest, 1994. szeptember 28.) középkortörténész, műgyűjtő.

Tudományos pályafutása[szerkesztés]

Ruttkán született, evangélikus vallású, magyar nemzetiségű családban. Kassán járt középiskolába, majd történelmi és művészettörténeti egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte. 1928-ban doktorátus szerzett. Disszertációjának témájául a királyi szerviensek és a patrimoniális királyság összefüggéseit választotta. A klebelsbergi kultúrfölény elméletének köszönhetően Bécsben (1927-1929); Párizsban, Rómában (1932-33); Londonban és Zürichben folytathatott további tanulmányokat.

Gazdag közgyűjteményi, egyetemi és akadémiai karriert futott be: 1929-től a Magyar Nemzeti Múzeum levéltári osztályának tisztviselője, 1934-40-ben a Magyar Országos Levéltárban allevéltárnok. 1937-től a budapesti egyetemen a „Nyugat-Európa története a X-XII. században” című tárgy magántanára, 1939-40-ben a középkori egyetemes történet helyettes tanára. 1940-42-ben a kolozsvári egyetemen a középkori történelem nyilvános rendes tanára, 1942-49-ben Pázmány Péter Tudományegyetemen a középkori egyetemes történelem nyilvános rendes tanára. Az 50-es évek tisztogatásai őt is elérték. 1949-61 között a középkori egyetemes történeti tanszéken egyetemi tanár, de egyetemes történeti előadásokat nem tarthatott, és csak művészettörténészeket oktathatott. 1949-ben akadémiai tagságát is megszüntették. Mályusz Elemérhez hasonlóan ő is közgyűjteményi kutatásokhoz fordult: 1961-68-ban a budapesti Egyetemi Könyvtár munkatársa.

1940 és 1949 között az MTA levelező, 1949-től tanácskozó tagja volt. Akadémiai székfoglalójának (1940. november 11.) témája A magyar kereszténység bizánci gyökerei volt. A Rákosi-korszakban MTA-tagságát megszüntették, majd levelező tagságát 1989. május 9-én visszaállították. 1990. május 21-én az Akadémia rendes tagja lett, rendes tagsági székfoglalójának (1991. január 31.) címe A magyar honfoglalásról volt.

Széles körű műveltséggel rendelkezett és számos érdeklődési területe volt: egyaránt foglalkozott a kora középkor egyetemes európai történetével, a hunok történetével, a magyarság őstörténetével, a magyar állam korai történetével, valamint a történelem segédtudományaival. Emellett néprajzi tanulmányokat is publikált, valamint zeneelmélettel is foglalkozott. Nevéhez fűződik a Horthy-korszak mérvadó négykötetes egyetemes történelemmel foglalkozó kiadványának a középkori történettel foglalkozó része. Érdeklődött a középkor tárgyi kultúrája iránt is, a flandriai szövőszékekről, illetve a flandriai szövőiparról francia nyelven is publikált. Képző- és iparművészeti tárgyak gyűjtésével is foglalkozott. Gyűjteményét halála után a győri múzeumnak adományozta.

Egyéb tisztségei[szerkesztés]

Díjai[szerkesztés]

Történetfelfogása[szerkesztés]

A szellemtörténeti irányhoz tartozott: ennek értelmében a történelmi vizsgálódások középpontjába a szellemi jelenségek vizsgálata áll. A szellemi jelenségek az egykorú társadalmi és tárgyi valóság leképeződései az egykor élt emberek tudatában. A történettudomány feladata nem pusztán az események bemutatása, hanem annak vizsgálata is idetartozik, hogy a társadalmi és jogi jelenségek hogyan tükröződnek az emberek tudatában. E jelenségek hordozói lehetnek nagy emberek, de akár közösségek is. Nem egyszerűen a korabeli ember, illetve emberek saját korának jelenségeire irányuló tudatos elképzeléseit, például társadalomelméletét, államfelfogását szándékozik bemutatni, hanem az elképzelések mögött meghúzódó általános szemléletet is. Emiatt e szemlélet elkülöníti a teóriát, és spontán reflexiót. A spontán reflexiók akkor mutatkoznak meg, amikor a vizsgált események, jelenségek és a korabeli értelmezésük között eltérés van. Ezek az "elrajzolások" vetik felszínre a spontán reflexiók mögöttes világát.

Ebben a felfogásban írta legismertebb művét A középkor történetét. A mű a 3. század közepétől, a Római Birodalom válságától - ezt Váczy "antik középkornak" nevezi - a 15. század végéig mutatja be a középkor történetét. A mű földrajzi fókuszában elsősorban Nyugat-Európa áll, a kelet-európai illetve bizánci fejlődés függelékként jelenik meg. Váczy felfogásában követi Kantot, aki immanens és transzcendens korszakokat különít el. Váczy szerint azonban a hagyományosan transzcendens korszaknak tartott középkort sem lehetséges homogénnek felfogni: magát a középkor történetét is az immanens és transzcendens egymással való küzdelmének dinamikája mozgatta. A későbbi Georges Dubyhez hasonlóan Váczy is a középkori művészetet a középkori mentalitás hullámzásai kifejezőjének tartja. Szakított azzal a felfogással, mely a középkort sötétnek tartotta, és Charles H. Haskins The Renaissance of the Twelfth Century című műve nyomán azt vallotta, hogy a középkor folyamán több reneszánsz is követte egymást, felváltva sötétebb periódusokkal.

"A középkor a keresztény transzcendens gondolat és az antik immanens világrend folytonos gyürkőzéséből és kiegyenlítődéséből alakult ki. A kereszténység magához idomítja az antikot, az antik viszont a keresztény gondolatra üti képmását. A kereszténység, amint érzi, hogy túlságosan antikizálódott, meglazítja kötelékeit az antikkal s a szerzetesi szellemet segíti diadalra. Ez a keresztény pragmatizmus vezeti be a tulajdonképpeni középkort – a kései antikkal szembeállítva – a VI. század közepe körül (Nagy Gergely kora). A szerzetesek korát azonban a keresztény humanizmus és antikizáló renaissance időszaka követi: a Karoling renaissance (VIII. század közepe–X. század közepe). A román stílus kora újra a szerzetesi ideál jegyében áll (cluny-szellem!), hogy aztán a XII. század második felében ismét renaissance jelenségekkel találkozhassunk. Így ad kezet a tulajdonképpeni renaissance – Jacob Burckhardt renaissance-a – közbülső tagok révén Boëthius, Symmachus és Cassiodorus korának. Ha a Karoling renaissance-ból jutunk a románkori művészet ormain keresztül a quattrocentóhoz, minden nagyszabású előkészületnek tűnik fel az eljövendő számára. Egyre teljesebben illeszkedik be a keresztény világrend az antik formába, egyre testibbé válik a testetlen gondolat. A Karoling renaissance még nem ismeri a kerekded plasztikát, az antik e legkifejezőbb művészetét, a románkori szobrok még elvontak, de a XII. század felé egyre gömbölyödők. Erre a fokra nyúl vissza azután a renaissance, mint kiindulási pontra, a gotika megkerülésével s erről a fokról segíti végül az immanens, újkori életmagatartást diadalra. A középkornak nemcsak az antik, de a renaissance felé is elmosódnak a határai.
– (A középkor története 1-3. old.

Magyar középkortörténeti kutatásai során bebizonyította, hogy Szent István nem a pápától kapta a koronát. Merseburgi Thietmar beszámolója szerint Vajk II. Szilveszter pápától "coronam et benedictionem coepit", azaz, szó szerinti fordításban: "koronát és áldást kapott". Váczy azonban kimutatta, hogy ez nem azt jelentette, hogy a pápa konkrét tárgyat küldött volna, hanem mindössze annyit, hogy a pápa a római egyház képviseletében hivatalosan is érvényesnek ismerte el Vajk királyságát.

Hangsúlyozta a magyar állam patrimoniális jellegét, azaz, hogy a középkori magyar uralkodó hatalma nem elsősorban közjogi jellegű volt, hanem magánjogi. E felfogás értelmében az alattvalókat és az uralkodókat magánjogi jellegű viszonyok (hűbériség) kapcsolták össze. Váczy ezen túl azt is állítja, hogy a magyar állammal kapcsolatban a középkorban egy szimbolikus felfogás élt Magyarországon. E szimbolikus felfogás az államot az uralkodó és a neki hűséges alattvalói egységének fogta föl. Emiatt hangsúlyozza azt is, hogy az alattvalók és az uralkodó személyes, perszonális kapcsolatának legalább olyan fontos szerepet szánt az állam működtetésében a korabeli felfogás, mint a jogi kapcsolatoknak. Felfogása szerint a nemesség egyik rétegének, a királyi servienseknek a neve is ezt a személyes kapcsolatot tükrözi, hiszen itt egy "elrajzolással" állunk szemben: t.i. a név szó szerint királyi szolgálót jelent, noha nyilvánvalóan jogilag privilegizált rétegről van szó.

Főbb művei[szerkesztés]

  • A királyi serviensek és a patrimoniális királyság. Bp., 1928.
  • A szimbolikus államszemlélet kora Magyarországon. Bp., 1932.
  • Die erste Epoche des ungarischen Königtums. Pécs, 1935.
  • A középkor története. Bp, 1936; 2. kiad. 1943.; reprint kiad. 1991.
  • Magyarország kereszténysége a honfoglalás korában. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. I. Szerk.: Serédi Jusztinán. Bp., 1938.
  • A királyság központi szervezete Szent István korában. In: Uo. II.; A magyarság a román és gót stílus korában. - Társadalmunk az Árpádok és Anjouk korában. Magyar művelődéstörténet. I. Szerk.: Domanovszky Sándor. Bp., 1939., reprint kiad. Szekszárd, 1991.
  • 1993.; A hunok Európában. In: Attila és hunjai. Szerk. Németh Gyula. Bp., 1940., reprint kiad. 1986., 1996., 2010, ISBN 9789639857490
  • A Vazul-hagyomány középkori kútfőinkben. Bp., 1941.
  • Die päpstliche Politik bei den Slawen. 1942.
  • A korai magyar történet néhány kérdéséről. Századok, 1958.
  • A frank háború és az avar nép. Századok, 1974.
  • A magyar történelem korai századaiból. Budapest, 1994. História - MTA Történettudományi Intézete. ISBN 9638312165.
  • A szimbolikus államszemlélet kora Magyarországon (Historia Incognita). Attraktor, Máriabesnyő –Gödöllő 2004. ISBN 9639580252

Művei online[szerkesztés]

Forrás[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • Draskóczy István: Váczy Péter műveinek bibliográfiája. Történelmi Szemle, 1985.
  • Niederhauser Emil: Váczy Péter. Magyar Tudomány, 1995.
  • Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században - nemzetközi kitekintéssel. Budapest, 2011. Osiris Kiadó. ISBN 9789632762067
  • Szilágyi Márton - Tóth Péter - Völgyesi Orsolya: Beszélgetés Váczy Péter professzorral. Sic itur ad astra, 1990.
  • Thoroczkay Gábor: Váczy Péter, az Árpád-kori magyar történelem kutatója. Sic itur ad astra, 1994.

Külső oldalak[szerkesztés]