Jászok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
jászok
Jász–Nagykun–Szolnok megye címere
Jász–Nagykun–Szolnok megye címere
Régiók
Jászság
Nyelvek
magyar
Vallások
kereszténység
Rokon népcsoportok
besenyők, kunok

A jászokindoiráni nyelvűnek tartott népcsoport – egykor a szkíta népek körébe, a szakák csoportjába tartoztak. A masszaget, majd az alán nevet viselő szövetség részesei voltak. Szövetségük nevét görög hallás szerint jegyezték le.

A Kaukázusban ma élő oszétok nem a jászok leszármazottai vagy rokonai. Oszéteknek (oszét: „oszok”) a szomszédos népek nevezték, illetve nevezik őket, mivel egy időben az ászik hűbéresei voltak. Önelnevezésük azonban iron.

A jászok egyik csoportja Magyarországra a kunokkkal, a 13. század közepén települt be, bevándorlásuk folyamata azonban csak a 14. században fejeződött be. Nyelvüket – a tudomány hazai képviselői szerint – a 16. századig felcserélték magyarra, népi azonosságukat azonban megőrizték.

Eredetük, történetük[szerkesztés]

A jászok megszólítása az ókorban a Szir-darja és az Amu-darja alsó szakaszánál élő ászi nép nevére vezethető vissza. E népet ismereteink szerint három törzs – a névadó ászi, az aorsz és a roxolán – képviselte. A nép neve írott forrásokban először az i. e. 2. században tűnt fel.

Az ászik a jüecsik (utóbb kusánok) vándorlása (i. e. 166–129.), s ennek kapcsán Görög Baktria összeomlása, valamint a kangarok hódításai nyomán függetlenségüket (i. e. 130. táján) elvesztették. Szövetségük nevét (masszaget) ekkor megváltoztatták (alan), és egy részük Európába költözött. Alföldünket időszámításunk második évtizedében érték el.[1]

Az Alföldön az alánok érkezése előtt korai szkíta, dák és kelta népesség lakott. Őket az ászik és a roxolánok vonták uralmuk alá. A Dunántúlon kelták és illírek éltek római fennhatóság alatt. A Felvidék hegyes-dombos területeit, illetve az ott lakó kelta stb. népeket ez időben a nyugati germán (szvéb) szövetséghez tartozó kvádok és markomannok uralták. Az alánok később, a népvándorláskor idején, az Erdélyi-medencébe és a Dunántúl területére is beköltöztek, s összekovácsolódtak az ott élő népekkel. A 6. század közepe táján (567–568.) a Kárpát-medence vegyes (illír, trák, kelta, germán, szkíta stb.) népessége az avarok köznépévé lett.

Az i. e. 2. század végéig az ászik, avagy jazigok törzse a Dnyeperig nyomult előre, a roxolánok az Azovi-tenger vidékéig jutottak, az aorszok pedig a Don és az Urál folyó között foglaltak maguknak legelő- és szállásterületet. A szóban forgó csoportok neve először Sztrabón munkájában bukkan fel. Történetírónk szerint „az aorszoi és a szirakész népet az azonos nevű felső törzsek számkivetettjeinek vélik”. A szirákok nem tartoztak az alán szövetséghez, felső törzsükről, másik néprészükről nincsen tudomásunk. Az aorszok „felső törzsét” a Déli-Urál vidékén honos népességükkel azonosíthatjuk.[2]

A Közép-Ázsiában visszamaradt ászik szabadságukat az i. sz. 3. század elején visszanyerték, ám a Belső-Ázsiából kirajzó törökös népek a 4. század közepén leigázták őket, és velük egybevegyülve a kelet-európai pusztán élő ászi és germán csoportokra törtek. Egy részüket elűzték lakóhelyükről, más részüket uralmuk alá hajtották, s ezekkel egyesülve Délkelet- és Közép-Európát fenyegették. A hsziungnuknak, hunoknak is nevezett törökök, valamint a szkíták összekovácsolódtak, s ekképpen született meg az európai hunoknak nevezett alakulat.[3]

A hunok szövetségébe betagozódott ászik részt vettek Régi Nagy Bulgária és a Kazár Birodalom megalapításában is. A Kaukázus északi előterében tanyázó alánok ellenben megőrizték függetlenségüket, s bár később szorongatták őket a türkök, a kazárok és az arabok, országuk a mongol hódításig fennállott.[4] (Részletesebben: Alánia.)

A Kárpát-medencében letelepedett ászik egy része a 401. évben kivált a hunok szövetségéből, és csatlakozván a hunok elől menekülő vandálokhoz, Nyugat-Európába vonult. Egy részük letelepedett Nyugat-, illetve Délnyugat-Európában, más részük a vandálokkal Észak-Afrikába költözött.[4]

A 830. év táján vallási belháború ütött ki a kazárok országában. A lázadásban részt vevő ászik, közelebbről aorszok – arab forrásokban nevük al-Arsiyya, al-Arsiya, As-yah, al-Ursiyya, al-Larisiya, al-Orsiyya és Ors – elpártoltak a kazároktól, kavaroknak nevezték magukat, és csatlakoztak a szabarok egy csoportjához, kik ugyanekkor szakadtak el a kazároktól. Az újsütetű nép, szabarok és kavarok szövetsége, madzsar (arab forrásokban al-Maggariya, badzsgird, bajdzsirt, basgird, basgurd stb.) – mai szóhasználattal magyar – néven írta be magát a történelembe. Forrásaink – kötelékük (hunok, ogurok, onogurok) megnevezése nyomán – jó ideig ounnoi, oungroi stb. néven említik, s türköknek (tourkoi) is címezik őket egykori hűbéruraik, a türkök neve nyomán. A magyarok 881–895. között a Kárpát-medencébe költöztek, s az itt élő avarok stb. urai lettek.[5][6]

A magyarokhoz csatlakozott alán, avagy ászi népesség, nevezetesen az aorszok, avagy kavarok nevét (többek között) a törökös Eszlár, Oszlár („eszek”, „oszok”, azaz jászok), illetve Örs nevű településeink tartották fenn.

Az alánok kaukázusi országát végül a mongolok számolták fel a 13. században. Az ászi fegyverforgatók egy csoportját Kínába hurcolták, a nép egy része pedig a kunok egyik csoportjához csatlakozott, és velük a kelet-európai puszta nyugati felébe, illetve a Kárpát-medencébe költözött.[4] Leszármazottaik, a jászok – az ókori szkíta népek közül egyedül ők – mai napig fenntartották nevüket.[7]

A kelet-európai pusztán visszamaradt ászik alapították Jászvásárt Moldvában. A város nevéből – ma Iaşi –, illetve a görögösített, névszói toldalékától megfosztott iazüg(esz) (ιαζυγες) névből következtetve az ászik alkalmasint jásziknak címezték magukat. A szkíta jászi kifejezés török megfelelője a yayci, valamint a finn jousi (íjász) szó.

Dzsajháni arab földrajztudományi művében, mely a 870-es évek körüli állapotokat írja le, az alánok kaukázusi hűbéreseinek két nagy törzse a duhsz-ász és a tuval-ász. Később muszlim forrásokban az ászi és alán név felváltva szerepel, végül a mongolok hódítása nyomán az alán név végleg eltűnik a Kaukázus vidékére vonatkozó leírásokból.[8]

Az ászi nép vezérlő, névadó törzse bizonyosan az ászi volt, a Kaukázus vidékén azonban az aorszok törzse alapított országot. A duhsz-ász név a tusheti, tush nevű kaukázusi népre vonatkozik (egykor az ászik hűbéresei voltak, ma Grúzia területén élnek). A tuval-ász cím a kaukázusi dval, tual népet jelöli (szintúgy az ászik hűbéresei voltak, ma nagyrészt Oszétia lakói).

Betelepülésük Magyarországra[szerkesztés]

Közvetlenül magyarországi bejövetelük előtt a jászok a kelet-európai kunok szövetségesei voltak. Az 1116. évben ők védték a támadó ruszok ellen a kunok Don melléki városait. Egyesek szerint ezen időből származik a magyarországi jászok közös jelképe, Lehel kürtje.

Korabeli források említik, hogy a mongolok támadásait a ruszokkal és a kunokkal szövetkezve próbálták feltartóztatni. Amikor a mongolok felszámolták az alánok kaukázusi országát, a menekülő ászik – magukkal ragadva kisebb iron csoportokat is – a kunokhoz szegődtek. (A 10. század közepe táján felbomlott Kazár Birodalom kötelékéből kiszabadult ászik egy része is a kunokhoz csatlakozott.) A mongolok elől menekülő kunok és ászik első csoportjai IV. Béla idején telepedtek le a magyarok országában.

A tatárjárást követően számottevő ászi népesség lakott a mongolok által felszámolt Kunország (Cumania) keleti részén, a mai Moldva és Havasalföld területén. Az ott élő jászok nagy számát jelzi, hogy 1283. körül a bizánci császár birodalmának védelmére 10 000 ászit telepített le a Bizánci Birodalom határvidékén. Moldva egész területét Alani névvel jelöli Angelino Dulcert 1330-as években készített térképe. Más 14. századi források Moldva területét mint Alán Fejedelemséget írják le. Ezen elnevezés I. Bogdán, moldvai fejedelem 1342-ben történt beköltözése után tűnt el a forrásokból. Jászvásár (Iaşi) városa azonban a mai napig is őrzi az ászik nevét.

Jászok Magyarországon a kiváltásig (redemptio)[szerkesztés]

A Jászság vázlatos térképe

A jászok Magyarországon a róluk elnevezett Jászság területén telepedtek le. A hozzájuk csatlakozott iron csoportok Pilisjászfalu és Esztergom környékén leltek otthonra. Ők valószínűleg a király közvetlen kíséretéhez tartoztak.

A magyarországi jászokat – nevük Jasso alakban szerepel – legkorábban az 1245. évben említik forrásaink. A gyulafehérvári káptalan regisztruma, összeírása az 1318. évben említi őket Jazonicus néven. Károly Róbert 1323-ban kelt kiváltságlevelében Jasones néven szerepelnek. Az oklevélben fölsorolt 18 jász uraság közül 11 keresztény, 7 pogány, mindazonáltal egyik csoport képviselőinek apái sem viseltek keresztény nevet. A pogány neveket alán vagy „oszét” gyökerűnek tartják, néhányat közülük pedig törökösnek, kun eredetűnek vélnek.

A kereszténység jelentősen megváltoztatta a szkíták korábbi szokásait, de a természethívő hagyományok is tovább éltek körükben. A jászsági régészeti ásatások folyamán például szkíta varázsszerek kerültek napvilágra. A jászok többsége a keleti (bizánci) kereszténység szertartásai szerint gyakorolta hitét. Erre utalnak temetkezési szokásaik, halottaiknak áll alatt összekulcsolt keze, illetve a bizánci kereszt ábrázolása gyűrűkön.

A jászoknak tulajdonított (valójában iron, avagy oszét) nyelv egyetlen ismert magyarországi írásos emléke ama szójegyzék, amelyet egy 1422-ben keltezett oklevél hátlapjára írtak. E fontos dokumentum az oszét nyelv indoiráni rokonságának döntő bizonyítéka. S egyúttal vitathatatlan tanúbizonysága annak, hogy a jászokkal iron népesség is érkezett a magyarok országába.

A jászok megőrizték népi azonosságukat egészen Mátyás koráig, amikor is, az 1474. évben, a ferencesek kaptak jogot megtérítésükre, illetve templomok és rendházak építésére Jászberényben. Mátyás királyunk kora után a jászok összekovácsolódtak a magyar lakossággal, és – a tudomány hazai képviselőinek többsége szerint – elvesztették eredeti anyanyelvüket.[* 1]

A Jászság a török uralom alatt rendkívül sokat szenvedett, de nem néptelenedett el. Amikor a török világ után az Alföld újranépesítése megindult, sok helyre jászokat telepítettek. A jászok többsége a Duna–Tisza közén, a Kiskunságban telepedett le. A Kiskunság katolikus vallású lakossága nagyobb részben jász eredetű. A jász települések közül is csak Jászkisér lakosainak többsége református.

A jászok székekbe szerveződtek, kapitányokat választottak. Legfőbb bírájuk a nádor volt. Az egy tömbben lakó jászok szervezeti kerete Berényszék volt, de voltak az országban szórványtelepüléseik is.

A jászokat latin nyelvű okleveleinkben leggyakrabban jazones vagy jazini néven említették. Luxemburgi Zsigmond korától a 18. század elejéig ezen kívül a philistaeai és philistaei seu jazones – azaz íjászok – néven is említették őket, a germán Pfeil (nyíl; eredetileg gerely, dobólándzsa) vagy a hasonló jelentésű latin pilum szóra utalva. A 18. századtól pedig yazyges néven az ókori jazigokkal azonosították őket. A nép a jász(i) szót szintén „íjász” szavunkkal kapcsolja össze.

A kiváltás (redemptio)[szerkesztés]

Mária Terézia 1745. május 6-án kelt oklevele

A jászok kezdetektől fennálló, független igazgatási és bíráskodási jogait az 1696. évtől kibővítették a kunokéhoz hasonló, önálló adózás bevezetésével, s így megteremtették feltételeit a Jászkun kerület politikai egységének; létrehozták törvényhatóságát. Ez idő után a Jászság, az 1876. évig, a Jászkun kerület része volt mint vármegyei hatóság alá nem tartozó közigazgatási egység.

A jász–kunok azonban nem sokáig örülhettek szabadságuknak. A koronabirtokon kialakult Jászkun kerület tulajdonjogát I. Lipót az 1702. évben átruházta a Német Lovagrendre. A törvénytelen eladatás ellen tiltakozott a magyar országgyűlés, a nádor, valamint a jászok és a kunok is. A tiltakozások nyomán – bár az országgyűlés az 1715. évben kimondta, hogy az eladatás törvénytelen – csupán annyi változás történt, hogy az 1731. évtől a Jászkun kerület tulajdonjoga a Német Lovagrendtől a pesti Invalidus-házhoz került. A jász–kunok jobbágyi alávetettsége az 1745. évig megmaradt.

Az 1741. évtől, Pálffy János nádor támogatásával, a jász–kunok mozgalmat szerveztek szabadságuk visszaszerzéséért. Felajánlásaik és összefogásuk eredményeként 1745. május 6-án Mária Terézia királynő aláírta ama kiváltságlevelet, melyben engedélyezte a jász–kunok jogainak kiváltását, megváltását (redemptio). E hatalmas anyagi áldozat – (570 000 rajnai forint) –, valamint katonai kötelezettségek teljesítése révén elnyert jog, kiváltság a jászkun redemptio.

A kiváltás, megváltás új jogrendet, új társadalmi berendezkedést eredményezett. A jászkun szabadság birtokosa, a redemptus mentesült a földesúri függéstől, szabad paraszti jogállást nyert.

A jászok története 1848 után[szerkesztés]

Az 1848. évi áprilisi törvények következtében megszűntek a feudális jogintézmények. Ennek folytán a jász–kunok elhagyták rendi vonásaikat, de ezután is tovább éltek a helyi hagyományok, az egykori törvények részben szokásjogként érvényesültek.

A szabadságharc leverése után a Jászkun kerület addigi önállósága átmenetileg megszűnt. Előbb hét, majd később öt járásra osztották, s a járások igazgatására császári biztost neveztek ki. Az 1861. évben rövid időre ismét helyreállt a jász–kunok önálló közigazgatása, de a kiegyezés után, az 1870. évben a törvényhatóságok rendezéséről szóló törvény megszüntette a Jászkun kerület egyedi jogállását, s szervezetét a vármegyékével azonos rangúként kezelte. Végül az 1876-os megyerendezés részeként az országgyűlés létrehozta Jász–Nagykun–Szolnok vármegyét, összevonva a Jászságot, a Nagykunságot és az egykori Heves és Külső-Szolnok vármegyét.

A Jászság beolvasztása az új vármegyébe a lakosság ellenállásába ütközött. A jász tudat, az évszázadokon át őrzött szabadság, a saját bíráskodás, a hagyományos gazdálkodáshoz való ragaszkodás elindított egy önállósodási folyamatot, helyi mozgalmat. Jászberény követelte a jászok önállóságát, a jász megyét, s a megyeszékhely állására is pályázott. Hiába volt azonban Jászberénynek előnye lélekszámban, épületekben, rendezettségben, Szolnok helyzete – a tiszai átkelés, és a kialakuló fontos vasúti csomópont stb. miatt – sokkal jobb volt, s ez a következő évtizedek fejlődésében meghatározó tényezőnek bizonyult. Jászberény vezetése, Szolnokéval szemben, nem tudott előnyt kovácsolni a kapitalista fejlődésből, és nem tudta a jász községeket megnyerni az önálló jász megye létrehozására. A kormány eközben egyértelműen Szolnok városát támogatta minden téren. Végül a helyi mozgalomban megbomlott a jász egység; Jászapáti kifogásolta Berény vezető szerepét. A századfordulóra Szolnok megerősödött, Jászberény elveszítette versenyképességét a megyeszékhellyel szemben.

A jászok kapcsolata az oszétokkal[szerkesztés]

Egy 15. századból származó „jász–latin” szójegyzék alapján a nyelvészek bizonyítani vélik, hogy a jászok szkíta nyelve rokonságban állt az oszét nyelvvel. Az alábbi táblázat rendre sorra veszi a „jász” (valójában latinra átírt oszét) szavakat, valamint oszét eredetijüket, illetve magyar megfelelőjüket. Az iron és a digor az oszét nyelv egy-egy nyelvjárása. Az iront beszélik többen, ez az irodalmi nyelv.

„Jász” Iron Digor Magyar
Асса асс/ассæ vadkacsa
Ban bon nap
Baza bas/basæ leves
Ваh baех
Carif sarv/carv vaj
Cugan cigon fazék
Dan don don víz
Da tied
Dicega dusgæ/docgæ tehén
Fit fyd/fid hús
Fus fys/fus juh
Gal gal ökör
Gist ængezun «бродить», ængist túró
Hecav xisaw/xecaw gazda
Huvar xor/xwar ezer
Huvas xos/xwasæ kasza
Jaica ajk/ajka tojás
Карcеn kæf borsó
Каrак kаrk tyúk
Karbach kcervæz (вид ячменя) árpa
Kasa kash/kasæ kása
Kurajna kwyroj/kurojnæ malom
K’ever k’æbær nyílvessző
Manuona mænæw/mænæwæ búza
Na mienk
Odok — «ложка», осет. widyg/jedug kanál
Oras wæras sörféleség
Osa us/osæ asszony
Qaz qazh/qaz lúd
Sabar zab
Saka — «коза», осет. shægwyt kecske
Sana sæn/sænæ bor
Tabak tæbæg' tál
Vas wæss borjú

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Otrokocsi Fóris Ferenc, Originum Hungaricarum című történelmi munkájában, magyarhonban hét különböző nyelvet írt össze, és megjegyzi, hogy a jászokat vagy kunokat külön nem számlálja, mert ezek is magyar nyelven beszélnek: „A jászok nyelve megtekintéséből is kitűnik, hogy ők, mint ezt maguk is elismerik a legeredetibb származékai azon szkíták elődeinek, kiktől ama nemzet, mely most saját nevén magyarnak mondatik származott. Mert nyelvük általában ugyanaz a többi magyarokéval, ami különbség néhány kevés szóban első tekintetre látszik, az nem annyi, hogy megérdemelje, hogy a beszédnek különbözővé tétele érdeke végett itt elősoroltassék. Azt sem lehet mondani, hogy ezek hosszú idő alatt a többi magyaroktól nyelvöket megtanulhatták. Ugyanis mivel külön laknak, valóban csak úgy nem tanulhatták volna azok a mi nyelvünket az együttlakás alatt Magyarországon belül, mint a tótok és a németek, akik kevés kivétellel még azt eddig megtanulni nem tudták.” (Sebestyén László fordítása.)

    S van ennél korábbi nyelvemléke is a jászoknak. II. Constantius, római császár, a 359. évben, Acuminacum (Szalánkemen, Zalánkemén) mellett, beszédet készült intézni az ott összegyűlt jászok képviselőihez. A tömegből azonban valaki, ismeretlen atyánkfia, lemarházta a császárt. Ammianus Marcellinus (Historiae, Liber XIX: 10–12.), a marha szót betű szerint idézve, ekképp írja le az eseményt: „Amikor a császár megjelent az emelvényen, és barátságos hangon éppen megszólalni készült, s úgy akart hozzájuk beszélni, mint a jövőben engedelmes alattvalóihoz, egyikük éktelen haragra lobbanva az emelvény felé hajította csizmáját, és ezt kiáltotta: »marha, marha«, ami náluk csatakiáltásként hangzik. Erre az egész gomolygó tömeg arrafelé tódult, és hirtelen magasba emelve a barbár zászlót, vad üvöltéssel egyenesen a császár felé rohant, aki a magasból letekintve mindenfelé ide-oda futkosó tömeget látott feléje közeledni dárdákkal, kivont kardokkal, kopjákkal. Már vesztét érezte közeledni, de úgy belevegyült az ellenséges szándékú emberektől és a sajátjaitól kavargó tömegbe, hogy senki sem tudta róla, vezér-e vagy közkatona. Nem volt idő a habozásra, fölpattant egy gyors lóra, és elvágtatott. Testőrei megpróbálták visszavetni a tűzvészként terjedő barbár áradatot, de sebektől borítva elhullottak, vagy a rohamozóktól eltiporva földre hanyatlottak. Az aranyos kárpittal díszített császári szék a támadók könnyű zsákmánya lett.” (Róma története. Szepesy Gyula fordítása.)

Hivatkozások[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]