Szirákok
A szirákok – görögösen szirakoi (σιρακοι), latinosan siraci – a szkíta népek közé tartoztak. A királyi szkíták Kaukázuson túl portyázó csapatát képviselték. Nevezett csoport derékhada az i. e. 7 és 6. század fordulóján visszatért a kelet-európai pusztára, és a Kubány – Hüpanisz (Υπανις), avagy Achardeus – és mellékfolyói mentén telepedett le. Hérodotosz, Sztrabón és Publius Cornelius Tacitus is megemlékezik róluk.
Történetük[szerkesztés]
A királyi szkíták egy csoportja az asszírok szövetségeseként huszonnyolc éven át (i. e. 653–625.) uralta a médek országát (Szüromedia: Συρομεδια – a mai Kermánsáh és Kurdisztán tartomány). Az Asszír Birodalom összeomlása után derékhaduk – szirákoknak nevezték magukat – visszatért a kelet-európai pusztára, és a Kaukázus északi előterében, a Kubány és mellékfolyóinak lapályán telepedett le.[1][2] Szkítáink a magukkal ragadott méd népességnek (szarmatai: Σαρμαται, szauromatai: Σαυρομαται, szürmatai: Συρμαται) a Dontól keletre jelöltek ki lakóhelyet.
A szirákokon kívül szkíták uralta népesség lehetett még az Azovi-tenger (Maiétisz: Μαιητις) öblénél, illetve a Manyics folyó síkságán élő ixibatai (ιξιβαται) stb. nevű csoport is.[1] Polüainosz szerint nevezett törzs királyi székét Tirgataó Maiotisz (Τιργαταω Μαιοτις) családja birtokolta.[3]
Hérodotosz (IV. könyv, 1. és 3–4. szakasz) mesés történetet kerít a szirákok származása köré:
- „De a scythákra, kik huszonnyolcz évig távol valának hazájuktól és ennyi idő után sajátjokba visszamentek, nem kisebb fáradság várt a médiainál; mert nem csekély hadat találtak, mely nekik ellenállt. A scythák nejei t. i., a mint férjeik sok ideig távol valának, bensőbb viszonyba bocsájtkoztak a szolgákkal.
Az ezen szolgákból és nejeikből felnövekedett ifjuság megtudván a származását, ellenállt nekik midőn Médiából visszatértek, s először is elvágták az országot széles árkot ásván, taurisi hegyektől Mäotis taváig elnyulót, mely legnagyobb kiterjedésü. Azután a betörni iparkodó scythák ellen táborozván csatázának. De miután gyakran csatáztak a nélkül, hogy a scythák képesek lettek volna előnyt kivivni a csatában, egyikök igy szóla: »Mit csinálunk, scytha férfiak? Szolgáink ellen harczolva, magunk is, megöletvén, kevesebbek leszünk, s amazokat megölvén, kevesebb fölött fogunk jövőre uralkodni. Most tehát azt tartom, tegyük félre a dárdákat és ijakat s fogja mindegyik a lóostort és menjünk közelebb ellenök; mert miglen látták, hogy fegyvereink vannak, ők is hasonlóknak és hasonlókból valóknak tartották magokat. De ha látandják, hogy fegyverek helyett ostoraink vannak, megtudván, hogy szolgáink és elismervén ezt, be nem várandanak.«
Ezt hallván a scythák, végrehajtották. Azok pedig megdöbbenve azon a mi történik, megfeledkeztek a harczról és futamodtak. így uralkodtak volt Ázsián a scythák és kihajtatván ismét a médektől, ilyen módon tértek vissza hazájokba. E miatt Darius boszut állni akarván, hadat gyűjtött ellenök.” (Télfy János fordítása.)[4]
A szauromaták az i. e. 4. század végén fellázadtak szkíta uraik ellen. A szirákok ekkor – egy csoportjuk a Dnyeperhez, a királyi szkítákhoz költözött – vélhetően elvesztették uralmukat hűbéreseik felett.[5]
A szirákok nevét először az i. e. 310–309. esztendőben történt eseményekkel kapcsolatban említik. I. Pairiszadész (i. e. 349–311.), boszporoszi király fiai – II. Szatürosz (i. e. 311–310.), Prütanisz (i. e. 310.) és Eumelosz (i. e. 310–304.) –, illetve hívei között örökösödési háború tört ki. Eumelosz szövetkezett a szomszédos lovasnépekkel, tekintélyes erőket gyűjtött össze, és harcba szállt Szatürosz ellen a hatalomért. A szirákok – fejedelmük, Aripharnész vezetésével – részt vettek a összecsapásokban, és csatát vesztettek a Thatész (vélhetően a Kubány egyik mellékfolyója) mentén. A trónkövetelő Szatürosz oldalán „szkíta szövetségesek” (talán a királyi szkíták csapatai) küzdöttek.
A 63. év táján, időszámításunk előtt, Abeakosz, a szirákok fejedelme II. Pharnakész, pontoszi király szövetségese volt. Szpadinész, az aorszok fejedelme úgyszintén. Az aorszok görögös nevével e tudósítással kapcsolatban találkozunk először.
- „A Maiótis és a Kaspi-tenger között tovább nomád népek következnek: a nabianosok, a panxanosok és már a siraxok és aorsosok törzsei. Véleményem szerint a siraxok és az aorsok a még följebb lakó népek szökevényei, és az aorsosok északabbra vannak, mint a siraxok. Abeakos, a siraxok királya, amikor Pharnakés birtokában volt a Bosporos, 20 000 lovast küldött, Spadinés pedig, az aorsosok királya, 200 000-et, a följebb lakó aorsosok pedig még többet. Ezek ugyanis nagyobb földet tartottak a birtokukban, s majdnem az egész Kaspi-tengerpartnak az urai voltak, úgyhogy az armeniaiaktól és a médektől átvett indiai és babylóniai árut tevéken szállították be és gazdagságuk folytán aranyékszereket hordtak. Az aorsosok a Tanais mellett laktak, a siraxok pedig az Akhardeos mellett, amely a Kaukázusból ered s a Maiótisba ömlik.” (Sztrabón, XI. 5. 8. Istvánovits és Kulcsár fordítása.)[6]
Az Akhardeosz folyót a Kubánnyal, a Jegorlikkal és a Manyiccsal is azonosítják.
A szirákok és az aorszok, valahányszor részt vettek különböző népek közötti összecsapásokban, egymás ellen harcoltak. Az i. sz. 35–36. évben például az Ibériai Királyság és a Pártus Birodalom hadakozott egymással Armenia trónjának birtoklásáért, s a harcokban szirákok és aorszok csapatai is részt vettek. Az ibériai hadak a döntő csatában legyőzték a parthusokat. Az aorszok a parthusok oldalán, a szirákok a Róma által támogatott kaukázusiak mellett harcoltak.
A boszporoszi háborúban (i. sz. 49.) a Zorsines által vezetett szirákok a pontoszi lázadókat támogatták, az aorszok viszont, Eunones vezetésével, a rómaiakat.
VIII. Mithradatész, a Boszporoszi Királyság hűbéres uralkodója szabadulni próbált Róma igájától, szándékát azonban fivére, Cotys elárulta Claudius, római császárnak. A rómaiak letették trónjáról a lázadót, és helyébe Cotyst ültették.
Mithradatész nem nyugodott bele sorsába. Sereget gyűjtött, s elfoglalta a dandaridák országát. (Nevezettek valószínűleg a Kubány folyó torkolatánál laktak). A rómaiak erre az aorszok fejedelmétől kértek segítséget. A szövetségesek visszafoglalták a dandaridák székhelyét, Soza városát, majd lerohanták a szirákok fő fészkét, Uspe városát, és elpusztították lakóinak jó részét. Zorsines kénytelen volt elismerni Róma fensőbbségét.[2][7][8]
A szirákok e háborúskodásban végzetesen meggyengültek, és valószínűleg az aorszok befolyása alá kerültek. A 193. évben újabb boszporoszi viszálykodásban vállaltak szerepet, és ez után nevük többé már nem szerepel híradásokban.[2][7]
Jegyzetek[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- Alemany, A. (2000): Sources on the Alans. A Critical Compilation. In Di Cosmo, N. and Sinor, D. (eds.): Handbook of Oriental Studies. Section 8. Uralic & Central Asian studies. Vol. 5. Leiden – Boston – Köln.
- Braund, D. and Braund, D. (1996): Map 84 Maeotis. Pp. 1201–1212. In Talbert, R. J. A. (ed.): Map-by-map Directory to accompany Barrington Atlas of the Greek and Roman World. With a digital version of the atlas gazetteer. (2000.) Princeton.
- Davis-Kimball, J., Bashilov, V. A. and Yablonsky, L. T. (eds.) (1995): Nomads of the Eurasian steppes in the Early Iron Age. Berkeley.
- Gardiner-Garden, J. R. (1986): Ancient literary conceptions of Eastern Scythian ethnography from the 7th to the 2nd century B.C. A thesis submitted for the degree of Doctor of Philosophy at the Australian National University.
- Gyárfás István (1870): A jász-kunok története. Első kötet: Az ősidőktől kezdve a magyaroknak Ázsiából kiindulásaig. ……884-ig Kr. u. Kecskemét.
- Istvánovits Eszter és Kulcsár Valéria (1998): Vázlat a szarmaták sztyeppei történetéhez. Pp. 7–32. In Havassy Péter (szerk.): Jazigok, roxolánok, alánok. Szarmaták az Alföldön. Gyulai katalógusok 6.
- Sulimirski, T. (1970): The Sarmatians. In Glyn, D. (ed.): Ancient Peoples and Places. Volume seventy-three. New York, Washington.
- Tacitus, Publius Cornelius in Borzsák István (1980): Tacitus összes művei. Budapest.
- Télfy János (1863): Magyarok őstörténete. Görög források a scythák történetéhez. Pest.
- Vinogradov, Ju. A. (2003): Two Waves of Sarmatian Migrations in the Black Sea Steppes during the Pre-Roman Period. Pp. 217–226. In Bilde, P. G., Højte, J. M. and Stolba, V. F. (eds): The Cauldron of Ariantas, Studies Presented to A. N. Sceglov on the Occasion of His 70th Birthday. Black Sea Studies 1. Aarhus.
