Ugrás a tartalomhoz

Szarmaták

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szarmaták
Szarmaták jellegzetes pikkelyes páncélzatukban Traianus oszlopán
Szarmaták jellegzetes pikkelyes páncélzatukban Traianus oszlopán
A Wikimédia Commons tartalmaz Szarmaták témájú médiaállományokat.
II. Tiberius Julius Sauromates pénzérméje (172–211 k.)

A szarmaták (görög nyelven Σαρμάται/Szarmatai, latin nyelven Sarmatae) a kelet-európai sztyeppéken az i. e. 3. századtól az i. sz. 4. századig élő iráni nyelvű lovasnomád népesség, törzsek összefoglaló elnevezése. A szarmaták évszázadokon át vezető szerepet töltöttek be az eurázsiai sztyeppén és gyakran részt vettek az antik történelem alakításában. Benépesítették a Közép-Ázsia és a Duna közötti hatalmas területet, kapcsolatot tartottak Kínával, a dél-ázsiai magaskultúrákkal, valamint a görög-római világgal is.[1] A szarmaták számos törzse önállóan is szerepet kapott a történelemben, mint a jazigok, roxolánok, alánok.

Genetikai kutatások arra mutatnak, hogy a szarmaták a kora bronzkori Jamnaja-kultúra hordozóinak leszármazottai lehetnek.[2]

Első említésük a zoroasztrizmus szent könyvéből, az Avesztából ismeretes.[3] A széles értelemben vett szkíták műveltségi körébe tartoztak.[4] Az i. e. 4–3 század során Közép-Ázsiából nyugat felé nyomultak és i. e. 200 körül alávetették a szkítákat. Befolyási területük a legnagyobb i. e. 100 körül volt, amikor az nyugaton a Visztula folyótól a Duna torkolatáig, keleten a Volgáig és a Kaszpi-tengerig, délen a Fekete-tengerig és a Kaukázusig terjedt.

Az 1. században germán törzsekkel szövetségben támadásokat indítottak a Római Birodalom ellen. A szarmaták egyik csoportja, a jazigok megtelepedtek a Kárpát-medencében, elsősorban a Duna-Tisza közén. Szarmata régészeti lelőhelyeket tártak fel az Alföldön sokfelé, még Budapest területén is, a Rákos-patak mentén az 5. századból.[5] A rómaiak ekkoriban a Duna Esztergom és Kosztolác(wd) (a mai Szerbiában) közötti szakaszát ripa Sarmatica névvel jelölték.[6] Keleten ellenben a gótok a 3. századra kiszorították őket a sztyeppéről, majd a hunok a 4. században őket is alávetették.[7][8]

A Fekete-tengertől északra fekvő területeken a szarmaták egy része a Boszporoszi Királyságban asszimilálódott a görög civilizációba[9] mások pedig az Azovi-tenger (korabeli nevén Meótisz) környékén a cserkeszek, alánok, oszétok illetve a szláv népek elődeivel olvadtak össze.[10][11][12][13][14]

A szarmaták és magyarok között tartós érintkezés és keveredés lehetett az Urál és az Azovi-tenger közötti térségben, ennek genetikai és nyelvi nyomai is kimutathatóak. 2022 májusában Török Tibor és Neparáczki Endre archeogenetikusok(wd) kimutatták, hogy a többségükben finnugor származású honfoglaló magyarok genetikai állományának 35%-a szarmata jellegű.[15]

A lengyel nemesség körében élt a szarmata leszármazás hamis tudata, a szarmatizmus.

Nevük etimológiája

[szerkesztés]

A görög szarmata (Σαρμαται) vagy szauromata (Σαυρομαται) elnevezés az óiráni nyelvű saját (endonim) elnevezésükből ered. A szauromata forma az i. e. 3. század elejéig párhuzamosan volt használatos a szarmata formával, ezután azonban az utóbbi változat lett általános.[16]

Nevük etimológiája széles körben vitatott a kutatók körében.[1] Az egyik értelmezés szerint nevük jelentése az óiráni nyelvben hajító dárdával és íjjal felfegyverzett harcost (magyarul lövő esetleg íjász vagy dárdás) jelentett, és megfelelt a szanszkrit nyelvű śárumant (शरुमन्त्) szónak.[17] A szkíták önelnevezése hasonló volt, skuδatā, azaz „nyilazók”.[17]

Ugyancsak régi és megoldatlan tudományos vita a szauromaták és a szarmaták azonosságának vagy különbségének kérdése. Sokan, főleg orosz történészek megkülönböztetik a szauromatákat a szarmatáktól, és a szauromatákat korai szarmatáknak tartják. Más történészek szerint ugyanazon nép névváltozatairól van szó. A többségi álláspont, és a témával foglalkozó magyar kutatók álláspontja is inkább az, hogy a két népesség és kultúrájuk nem különíthető el,[18] esetleg a közös történelmük korai szakaszára inkább alkalmazzák a szauromata, mint a szarmata nevet.

Nyelvük

[szerkesztés]

Összefüggő szarmata nyelvű szöveg egyáltalán nem maradt fenn. Hely-, törzs- és személynevek, valamint a szarmaták/alánok máig élő leszármazottainak, a kaukázusi oszétoknak a nyelve adja az alapot a szarmata nyelvemlékek kutatásához. A nehézségek ellenére a nyelvészek körében általánosan elfogadott, hogy amint azt már Hérodotosz is megállapította, a szarmaták nyelve a szkíta nyelvek családjába, azaz a közép-iráni nyelvek északi ágához tartozott.[19] idézi [1]

Történetük

[szerkesztés]

Eredetlegendájuk

[szerkesztés]
Kardtípusok fejlődése az Uraltól délre fekvő területeken a szauromatáktól (i. e. 5–4. század) a korai szarmatákig (i. e. 3–1. század).[20]

A szarmaták eredetlegendáját Hérodotosz jegyezte le. Eszerint szkíta ifjak összeházasodtak a velük sokáig ellenséges amazon nőkkel, akik a Tanais és a Meótisz vidékén éltek.

„A férfiak nem tudtak megbirkózni az asszonyok nyelvével, az asszonyok azonban megtanulták a férfiakét. … Mikor elérkeztek arra a földre, ahol népük ma is lakik, letelepedtek. … megőrizték a szauromaták asszonyai a mai napig is ősi szokásaikat. Lovon vadásznak a férjükkel, vagy akár a férjük nélkül is, részt vesznek a háborúkban, és ugyanolyan ruhákban járnak, akár a férfiak.”

– Hérodotosz IV. 110–117

A szarmaták eredetmondája érdekes párhuzamokat mutat Hunor és Magor történetével.

Első említésük az írott történelemben

[szerkesztés]

A szauromaták legkorábbi említései Hérodotosznál találhatók meg. Eszerint I. Dárajavaus perzsa király 512-ben hadjáratot indított a szkíták ellen. A szkíták seregüket két részre osztották, az egyikhez csatlakoztak a szauromaták is. Ez a sereg azt a feladatot kapta, hogy ha a perzsák arrafelé támadnának, hátráljon meg előlük, vonuljon vissza a Meótisz mentén a Tanaiszhoz, ha pedig a perzsák visszavonulnának, eredjen a nyomukba és vegye üldözőbe őket.[21] idézi [22]

Az i. e. 6. század elejére tehát a Don torkolatvidékénél, az Azovi-tenger partjánál a szauromata jelenlét egyértelműen bizonyítható az írott forrásokból.

Régészeti leletek

[szerkesztés]

A régészeti adatok is alátámasztják ezt: a szauromata temetkezések legkorábbi leletanyaga az Alsó-Volga és a Dél-Ural vidékéről, valamint a Volga–Don közéről ismeretes. Ebben a korai időszakban a Don jobb (nyugati) partján csak szórványosan tűnnek fel temetkezéseik. A szauromaták anyagi kultúrája az i. e. 7–6. századtól a bronzkori szrubnaja műveltségből(wd) fejlődött ki.[22] Az i. e. 4–3. századból származó prohorovkai kultúra régészeti leletei már egyértelműen a szarmatákkal feleltethetők meg. A prohorovkai kultúra hordozói etnogenezise helyben, a Dél-Uralban illetve attól keletre folyt le, és az autochton népesség mellett a mai Észak-Kazahsztán és az Aral-tó vidéke felől érkező szakák játszottak szerepet a folyamatban.

A szauromata időszakból származó leletek közeli rokonságban állnak a szkítáktól származó leletekkel, elsősorban az állatábrázolásokkal. Jellegzetes szokás a halottak kurgán alá temetése, általában fejjel nyugatra. A férfiak tipikus sírmelléklete a gazdag – gyakran szkíta típusú – fegyverzet (kard, tőr, íj és nagy mennyiségű nyíl tegezben, ritkán pikkely- és lemezes páncél, valamint sisak). A szarmata eredetmondában rejlő igazságmagra utalhat, hogy sajátos módon a nők mellé is helyeztek fegyvereket a sírba. A tűzkultuszra utalnak az oltárokon megfigyelt égésnyomok mellett más rituális elemek is, mint a sír felett meggyújtott tűz maradványai, a gödörbe dobott faszén és hamu, valamint a halott mellett talált okkerrögök.[22]

Korai szarmata törzsfőnök sírjának rekonstrukciója, Araltobe kurgán, Kazahsztán, i. e. 3–2. század[23][24]
Szarmata aranyszarvas a Filippovka kurgánokból

Korai történetük

[szerkesztés]

A szauromata és a szarmata népek és kultúrák közötti időbeli egymásutániságot feltételező történészek, így Valerija Kozlovszkaja és Alekszandr Mordvincev orosz tudósok szerint is a szarmaták etnogenezise az i. e. 4–3. században ment végbe, amikor ezek a szkítákkal és a szakákkal rokon,[25] ázsiai vonásokkal rendelkező proto-szarmata nomádok Közép-Ázsia felől az Urál déli előterébe, a szauromaták földjére vonultak.[26][27][28] A magyar őstörténet kutatásának újabb eredményei szerint az i. e. 12. századtól a magyarok már lovasnomád népként éltek az Uráltól délre elterülő sztyeppén.[29]

A szarmata nevet ettől fogva a keveredéssel létrejött új népre kezdték alkalmazni, mely népnek a csoportjai közé tartoztak az aorszok, roxolánok, alánok, és a jazigok is.[30][31] A szauromata és a szarmata periódus közötti átmenetre vonatkozóan tipikusnak tekintik a Filippovka kurgánok(wd) gazdag leleteit.[32]

Arany tükör, Majerovszkij III kurgán, Nyikolajevszkij körzet, Volgográd régió), 2nd-1st centuries BCE.[33][34]

Az i. e. 4–3. századok során a szarmaták fő szállásterületei a Kaukázustól északra, a Don alsó folyásánál, valamint a mai Kalmükföld és Kubán régiójában voltak.[31][30]

A szauromata temetőktől eltérően a kora szarmata kori sírmezőket a rítus sokszínűsége jellemzi. Gyakoriak a fegyveres temetkezések (gyakran a hosszú- és rövidkard ugyanabban a sírban, tegezek bronz-, majd vashegyű nyilakkal, lándzsák, sisakok, páncélok). Előfordul továbbá a sírokban a lószerszám, benne díszes falerákkal. Helyeztek a sírokba tükröket, állat-motívumú kanalakat. A korábbiakhoz hasonlóan kimutatható a tűzkultusz. Megjelennek a fekete-tengeri antik városokból származó importtárgyak, de ilyenek a meótoktól érkező edények is.[35]

A Dontól a további vándorlás délnyugati irányba tartott. A Boszporoszi Királyság területét a Kubán vidékén az i. e. 4. század második felében érte el a szarmata vándorlás. Ebben az időben a szirákok lehettek a szarmata törzsszövetség egyik legnagyobb törzse. Jelenlétüket a Kubán vidékén régészeti leletek támasztják alá. Az ő hódításukra utalnak a Kubán jobb partján az i. e. 4. század elején megerődített települések maradványai is.[35]

Az i. e. 4—3. század fordulójáról közel 20 szarmata temetkezés ismeretes. Korábbi kurgánokba beásott sírjaik 30,9%-ában fegyvert is találtak. A Tamany-félsziget görög városainak temetőiben megjelenő leletek a szarmata jelenlétet igazolják.[35]

A Kubán vidékén a szarmata vándorlást megelőző időszakban a szarmatáktól alapvetően eltérő életmódú, földművelő meótok éltek. Vezető rétegük a szirák hódítás hatására eltűnt. Ugyanakkor a meótok tovább kereskedtek a Boszporoszi Királysággal. A meót sírokban is kimutatható a „szarmatizálódás”. Egyúttal megkezdődött a szarmaták fokozatos letelepedése.[35]

Győzelem a szkíták felett

[szerkesztés]

Az i. e. 4. század végén, Ateasz királyuk[36] idején a szkíták, aki addig uralták a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppét, súlyos vereségeket szenvedtek II. Philipposz makedón királytól illetve Lüszimakhosz makedón hadvezértől i. e. 339-ben és i. e. 313-ban. Hasonlóan katonai kudarcokat vallottak a Boszporoszi Királyság polgárháborújába történő beavatkozásukkor a trák gétákkal és a kelta basztarnákkal szemben. Ugyanakkor Közép-Ázsiában a Nagy Sándor hódításai nyomán alakult Szeleukida Birodalom támadni kezdte a szakákat és dahákat, akik viszont, ennek következtében is, nyomást helyeztek a tőlük nyugatra élő szarmatákra. A szarmaták pedig a szkíták hanyatlását kihasználva nyugat felé mozdultak el, egy részük pedig az Észak-Kaukázusba vonult.[31][30]

A nyugati irányú szarmata migráció első hullámát az i. e. 2. század során a „királyi szarmaták” vagy saioi (a szkíta-szarmata *xšaya, azaz „király” jelentésű szóból), valamint a jazigok alkották, ők telepedtek le kezdetben a Don és a Dnyeper folyók között, majd a roxolánok követték őket.[31][30][37]

A szarmaták meghódították a szkíták addigi területeit, és beolvasztották őket.[37] A szarmaták lettek a Földközi-tengertől északra elterülő sztyeppék urai. Az első szarmata sírok a környéken az i. e. 2. századból származnak. A szűkebb értelemben vett szkíták visszaszorultak a Krím és Dobrudzsa területére. Korabeli források szerint a krími szkíták egy időben Amage szarmata királynő vazallusai voltak. A szarmaták adóztatták a tengerpati görög városok egy részét, íhy Olbiát is. Az egyik szarmata király, Gatalos, neve szerepel az I. Pharnakész pontoszi király által az ellenségeivel kötött békeszerződésben.[31][30][37]

Két másik szarmata törzs, a szirákok és az aorszok a Kaszpi-tengertől keletre fekvő közép-ázsiai területekről nyugatra vonulva átkeltek a Volgán és behatoltak a Kaukázus előterébe. Növekvő hatalmuk nyomására a nyugati szarmata törzsek tovább mozdultak nyugat felé. Később a szirákok és az aorszok teljesen szétzúzták a királyi szarmaták és a jazigok hatalmát.[31][30]

Az i. e. 2—1. században élték a szarmata törzsek a virágkorukat az eurázsiai sztyeppén, ekkor foglalták el a legnagyobb területet, a Kaszpi-tengertől a Közép-Duna vidékéig. Az aorszok központi szerepet játszanak a selyemút ellenőrzésében is.[38]

A Fekete-tenger északi partvidékéről a 2000-es évekre már több ezer szarmata sírt tártak fel. Ez lehetővé tette a leletanyag kronológiai szétválasztását, a leletek értékelését. Az i. e. 2. századra és az időszámítás kezdetére keltezett leletanyag sok mindenben eltér a keletebbi anyagoktól. Jellemzőek a korábbi kurgánokba másodlagosan beleásott sírok, az észak-déli tájolás, a középső La Tène fibulák, a késő hellenisztikus import kerámia.[38]

A szarmaták földje Sztrabón alapján az időszámítás kezdete körül

Az i. e. 1. században Sztrabón a szirákok szomszédságába helyezve a szarmata aorszokat, felhívta a figyelmet hatalmukra, nagy erejükre.[39] A szarmaták hegemóniája a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppén az i. e. 1. század végéig tartott. Szövetségre léptek a szkítákkal VI. Mithridatész pontoszi király ellenében, majd az utóbbival együtt lépek fel a terjeszkedő Római Birodalommal szemben. Az i. sz. 1. század derekára a szarmaták törzsei, a jazigok és a roxolánok elérték a Kárpát medencét, és letelepedtek a Tisza völgyében.[31][30][37]

Boirebisztasz dák királyságának felemelkedése az i. e. 1. században egy időre leállította a szarmata előretörést, a király halála után azonban állama szétesett és a szarmata előrenyomulás folytatódott. Lucius Tarius Rufus és Gnaeus Cornelius Lentulus Augur római hadvezérek verték vissza a Trákia és Makedónia római provinciák elleni támadásaikat az időszámitásunk kezdete előtti évtizedekben.[37]

Az i. sz. 1. században a Volga–Don vidék sztyeppéin nagy változások következtek be. Az új régészeti anyag egyik legfőbb jellegzetessége az úgynevezett szarmata polichróm állatstílus, a tamgák, az állatfüles bronzüstök, a diadémok. A 21. század elején a kutatók ezt a stílust közép-szarmata néven (régebben használt megjelöléssel: szuszli kultúra) azonosítják. A leletek erős közép-ázsiai kapcsolatokat mutatnak. Az ezredforduló körül az orosz kutatás összefüggésbe hozta ennek az új lelethorizontnak a kialakulását az alánok vándorlásával.[40]

A szarmaták és a görög–római világ

[szerkesztés]

I. e. 16-ban Lucius Tarius Rufus római hadvezér már Makedóniában hadakozott a betörő szarmatákkal. [41]

10–11-ben Gneius Cornelius Lentulus, Pannónia legátusa magának Augustusnak a megbízásából harcolt a dákokkal és a szarmatákkal. Augustus meg is emlékezett feliratában (Res gestae divi Augusti 30–31.) a dákokról, valamint a szarmatákról: „A mi barátságunkat keresték követeik útján a bastarnák és a skythák, valamint a Tanaison innen és túl élő sarmaták királyai…"[41]

Az i. sz. 8–18 közt száműzetésében Tomi) élő Ovidius szerint az egyik legerősebb törzs ezen a vidéken ekkoriban már a (a géták mellett) a szarmatáké volt. Feljegyezte, hogy a szarmaták gyakran átkeltek jószágaikkal és szekereikkel a befagyott Dunán.[41]

Az i. sz. 1. században a szirákok és az aorszok, akik ellenségeskedtek, egymással szemben vettek részt a Róma és a Boszporoszi Királyság közötti háborúban. A szirákok Zorsines királyuk vezetésével III. Mithridatész boszporoszi király mellett harcoltak féltestvére, I. Kotüsz ellen, akit a rómaiak és az aorszok támogattak. Mithridatész veresége után a szirákokat is elűzték.

Az 1. század derekán, 50. és 60 között megjelentek az alánok a Kaukázus előterében, magukba olvasztották az aorszok egy részét, a többieket a jazigokkal és roxolánokkal együtt nyugatra szorították. Ebben az időszakban két szarmata uralkodó, Pharzoios és Inismeōs is pénzt veretett a nevével Olbia városában.[30][31][37]

A század közepére a roxolánok már átlépték a Dnyesztert és megjelentek Moesia határán, ahol 67-68-ban összecsaptak a rómaiakkal.[42] idézi [43]

A szarmaták neve utóbb átszállott az általuk lakott területekre is (Sarmatia Europaea illetve Asiatica).

A Római Birodalom térképe a 2. század első felében, a szarmatákkal a sztyeppén és a Kárpát-medencében

A késői szarmata időszak

[szerkesztés]

Az 1. század közepe táján a Közép-Ázsiában lezajló politikai változások, főleg a Kusán Birodalom felemelkedése hatására, a korábban, az i. e. 2. században az Ural–Volga vidéki sztyeppéról érkező népek (aorszok) és a helyi iráni (szakák–masszagéták) lakosság összeolvadásából kiformálódó új csoportok nyugati irányban kezdtek vándorolni. A Közép-Ázsiából az Alsó-Volga vidék irányába elmozduló vándorlás az ottani korábbi lakosságot áttolta a Volgán.[44]

A 3. század közepe táján újra jelentős változások kezdődtek a Volga vidékén. Tömeges átvándorlás indult a Fekete-tenger északi partvidékére. Elpusztult Tanaisz (244–247), lerombolták a Kubán folyó jobb parti erődített telepeit. Az egész sztyeppe ismét mozgásba lendült, de ennek pontos okai még erősen vitatottak. A kialakuló Csernyahov-kultúra(wd) egyik legfőbb etnikai összetevőjét minden bizonnyal a szarmaták adták.[45]

Utóélet

[szerkesztés]

A 3. századra a germán népek (elsősorban a gótok) északról dél felé vándorlásuk során megközelítették a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppéket. Kimozdították addigi településeikről a Duna bal parti kárpokat, a dákok rokonait, akik ennek hatására keményen támadták a havasalföldi roxolánokat. A gótok támadása elől már nem csak nyugatra mozdultak el szarmata csoportok, hanem keletre is.[46]

A gótok, majd a hunok a 2–5. századokban átvették a szarmatáktól az uralmat a kelet-európai síkságon. A szarmaták/alánok élete a sztyeppén azonban ezzel nem zárult le. A Don-vidéki szaltovói műveltség a 8. század második harmadától virágzott, és fő etnikai komponensei között voltak a szarmaták utódai. Az alánok utódai a mai oszétok. Bizonyos, hogy a szaka-masszageták, illetve alánok Közép-Ázsiában meghatározó komponensét alkották jónéhány ma is létező népnek: a karakalpakoknak, üzbégeknek, türkméneknek és a tádzsikoknak.

A sztyeppei iráni népek hőseposza a Nart eposz volt.

Szarmaták a Kárpát-medencében

[szerkesztés]

A szarmaták első hulláma az i. sz. 1. században, még Traianus dákok elleni háborúi előtt érte el a Kárpát-medencét.[47] Tacitus és Plinius is konkrétan utal arra, hogy a szarmata jazigok i. sz. 50 előtt már a Kárpát medencében tartózkodtak.

91-92 táján a szarmaták a szvébekkel szövetségben megtámadták Pannóniát is. Az összecsapások súlyosak voltak: a szarmaták egy teljes légiót (XXI Rapax) megsemmisítettek a vezérükkel együtt.[48]

A kárpát-medencei szarmaták, a jazigok az Al-Duna mentén tartottak kapcsolatot rokonaikkal, az Aluta (Olt) folyó képezte a határukat a roxolánokkal. Decebal dák állama azonban kiterjesztette hatalmát az Havasalföldre, így megszakította ezt az összeköttetést. A jazigok ezért Róma oldalára álltak a dák–római háborúk következő szakaszában, 105–106 folyamán.[49]

Az i. sz. 150 körül készült ptolemaioszi világtérkép a jazigok szállásterületén a Danubius (Duna) és a Tibiscus (Temes) folyók között nyolc „várost” jelöl, ami arra utal, hogy a jazigok már letelepült életmódot folytattak. A régészet is bizonyította, hogy erre az időszakra már kialakult a szarmaták meglehetősen sűrű településhálózata a Nagyalföldön. A leletekben az importtárgyak elterjedése alapján kirajzolódnak a fő kereskedelmi utak is. A békés fejlődésnek azonban véget vetett a markomannok és a szarmaták háborúja Róma ellen.[50]

A 160-as évek elején a rómaiak a Pártus Birodalom elleni háborúra készülve a pannóniai katonaság egy részét is átcsoportosították. Ezt használták ki a dunai germánok a Pannonia és Dacia provinciák elleni támadásokra. A germánokhoz csatlakoztak a szarmaták is, akik aztán a fő erőket adták. Pannoniát és Daciát egyaránt érzékeny veszteségek érték. Marcus Aurelius római császár ezért elhatározta a szarmaták teljes kiirtását: a római Marcus Aurelius-oszlop egyik jelenete valóban azt ábrázolja, ahogyan a szarmata asszonyokat öldösik. A császár új provinciát is tervezett az Alföldön Sarmatia néven, ahova békésebb jövevényeket telepített volna, ebben azonban halála megakadályozta. A jazigok és kvádok feletti végső római győzelem 188-ra keltezhető.[50]

A háborúkat lezáró egyik szerződés engedélyezte a jazigok kapcsolattartását az al-dunai roxolánokkal Dacia provincia területén keresztül. Az al-dunai folyosón új szarmata csoportok is érkeztek az Alföldre. Párducz Mihály régész mutatta ki először a hozzájuk kötődő tárgyakat, amik erős párhuzamokat mutatnak a Meótisz környékén feltárt leletekkel. Ez a csoport elsősorban az Alföld északi részén, a későbbi Csörsz árka mentén telepedett meg.[51]

Az új szarmata csoportok valószínűleg az alánok törzsszövetségéből érkeztek. Lovasságuk nagy, nehéz kétélű kardokkal, lándzsákkal volt felszerelve. Ilyen fegyverzete lehetett annak a 8000 lovasnak is, akiket a 175. évi békekötés alkalmával a szarmaták Marcus Aurelius császárnak szolgáltattak ki, és akik jelentős hányadát aztán Britanniába telepítették. Ők többségükben catafractariusok lehettek, vagyis pikkelypáncélos lovasok. Egyes megalapozott feltételezések szerint ők lettek Artúr király lovagjainak elődei, s jelentős szerepet játszhattak az európai lovagi kultúra kialakításában.[51]

Az új szarmata csoport bevándorlása terjeszkedéssel járt együtt az Alföldön. A Felső-Tiszavidéket (az Ártánd–Derecske vonalától északra) is megszállták a 2. század végén, és itt találkoztak szembe az északkelet felől előrenyomuló vandálokkal, a Przeworsk-kultúra(wd) hordozóival. A régészeti leletek szerint gyorsan megindult a két népcsoport összeolvadása is, akárcsak a kvád–szarmata határzónában.[52] A szarmaták terjeszkedése figyelhető meg Dacia keleti peremén, a Körösök vidékén éppen úgy, mint a Bánátban is.[51]

A második század végén lezárult rómaiak ellen háborúk után viszonylag békés időszak következett, de a harmadik század derekán újrakezdődött a szarmaták és a velük szövetséges kvádok támadása Pannónia ellen. Dacia is reménytelen helyzetbe került, Aurelianus római császár kénytelen volt kiüríteni ezt a provinciát 271-ben.[52]

Ezután tömeges bevándorlás indult meg az Alföldre. A nagyszámú új szarmata lakosság nyomai szinte minden alföldi ásatáson nagy mennyiségben megtalálhatók. A szarmata–római viszony a térség hatalmi politikájának legfontosabb része lett. A tetrarchiák idejében összesen hét nagy császári expedíciót kellett indítani a szarmaták ellen.[52]

322-ben a szarmaták Rausimodus nevű királyukkal az élen Camponánál (Nagytétény) törtek be Pannóniába. II. Constantinus római császár ellencsapása során átkelt a Dunán keresztülvonult egész területükön, s magát Rausimodust is megölte.[53]

Valószínűleg ekkoriban épült ki a Csörsz árka, ami megközelítőleg kijelölte a kárpát-medencei szarmaták akkori területének a határát.[53]

332-ben a rómaiak által feladott Dacia új lakói, a nyugati gótok megtámadták az alföldi szarmatákat, akik Constantinus császár segítségét kérték. A római seregek a Bánságban hátba támadták a gótokat. Időközben azonban a szarmatáknál belháború tört ki. A gótoktól megrémült „uralkodó szarmaták" (Arcaragantes) félelmükben felfegyverezték a „szolga szarmatákat" (Limigantes). (Még tudományosan nem eldöntött, hogy a két csoport között csak társadalmi osztálybeli vagy etnikai különbségek is voltak.) Utóbbiak frissen szerzett fegyvereiket „uraik" ellen fordították és elűzték azokat, átvették az uralmat a Bánságban. Az Arcaragantes „félelmükben fejvesztve a távolabb lakó victohalusokhoz menekültek. Úgy gondolták, hogy szerencsétlen helyzetükben inkább engedelmeskednek oltalmazóiknak, mintsem saját szolgáiknak." [54], idézi [53])

A szarmata támadások a belháború ellenére sem szűntek meg, később mindkét csoport indított támadásokat a rómaiak ellen. A Birodalom próbálkozott szövetségkötéssel, vérfürdővel, sőt nagyobb csoportok befogadásával is. Maga I. Valentinianus római császár egy tárgyalás során kapott szélütés vagy infarktus következtében hunyt el.[55]

A Birodalom – és így Pannónia – területén mind több barbár, köztük közte szarmata/alán telepedett le. A hunok is előretörtek az Al-Dunánál, a helyzet válságosra fordult. A 370-es években egy gót–alán–hun csoport betelepítésére is sor került. A hunok új veszedelme mellett a régi viszályok jelentősége eltörpült. Az alföldi szarmaták is igyekeztek kihasználni a rómaiak szorult helyzetét, s minél nagyobb zsákmányra szert tenni.[55]

Egy alán csoport a vandálokkal együtt 401-ben Pannonián át elindult nyugatra, ők végül Észak-Afrikába jutva alapították meg az ottani vandál–alán királyságot. A szarmata/alán többség azonban helyben maradva bevárta a hun hódítást. A régészeti leletek alapján nagy tömegben éltek még az 5. században is az Alföldön. 469-ben a gótok ellen szövetkező népek között még ott voltak a szarmaták is, két királyuk – Beuka és Babai – vezetésével. 516-ban I. Anasztasziosz bizánci császár még viselte a Sarmaticus címet.[55]

A régészeti leletek és az írott források alapján tovább nem követhető nyomon a kárpát-medencei jelenlétük, beolvadtak a népvándorlás újonnan érkező hullámaiba.[56]

A szarmaták szerepe a magyarok származásában

[szerkesztés]

Az archeogenetika(wd) fejlődésével a honfoglaló magyarok eredetének kérdése további vizsgálati lehetőséget kapott. 2022 májusában Török Tibor és Neparáczki Endre archeogenetikusok mintegy harminc társukkal tanulmányt tettek közzé a Current Biology című nemzetközi szaklapban, amelyben a mitokondriális DNS genetikai vizsgálata alapján – korábbi kutatási eredményeiktől eltérően – kimutatták, hogy a honfoglaló magyarok magját képező népesség finnugor származású volt.[57]

48 mintát vettek 19 honfoglaláskori „szállási” temetőből, illetve 65 mintát 9 köznépi temetőből. A genomot, vagyis a minták teljes örökítő információját vizsgálták, majd összevetették 2700 másik archaikus genommal.

A vizsgálat legfontosabb megállapításai a következők voltak:[58]

Török Tibor (az SZTE Genetikai Tanszék és az Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának munkatársa) 2023 áprilisában Szentendrén egy konferencián így ismertette eredményeiket:[58][59]

„Kiderült, hogy a manysik többszörösen közelebb állnak a honfoglalókhoz, mint a többi vizsgált nép. […] A manysik ősei lehettek ősei a honfoglalóknak, fordítva viszont ez nem igaz. A nyelvészeti hipotézis tehát ül. A honfoglaló magyarok magnépessége finnugor származású volt. Gyakorlatilag igazoltuk genetikailag a finnugor elméletet.”

– Török Tibor előadása[60]

A genetikai vizsgálatok bizonyítják, hogy a magyarok a honfoglalás előtt az Urál és az Azovi-tenger közötti sztyeppe-erdő övezetben keveredtek az iráni nyelvű korai szarmatákkal, amit a magyar nyelvben található iráni kölcsönszavak is alátámasztanak.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b c Istvánovits-Kulcsár 8. o.
  2. ↑ Large variation génétique sur la steppe pontique-caspienne. fr.scienceaq.com . (Hozzáférés: 2023. szeptember 1.)
  3. ↑ Abaev, V. I. & Bailey, H. W. (26 August 2020), ALANS, Brill, <https://referenceworks.brillonline.com/entries/encyclopaedia-iranica-online/alans-COM_5117>. Hozzáférés ideje: 16 November 2023
  4. ↑ Unterländer et al. 2017, p. 2
  5. ↑ https://trendfm.hu/adas/kozkincskereso-kovacs-oliverrel-93141
  6. ↑ Istvánovits-Kulcsár3 194. o.
  7. ↑ Sarmatian | people, Encyclopedia Britannica (2023. július 25.) 
  8. ↑ Kozlovskaya 2017.
  9. ↑ Europe: A History (angol nyelven). Oxford University Press, 105. o. (1996. április 13.). ISBN 978-0-19-820171-7 „(…) "the Iranic Sarmatians, whose ability to assimilate into preceding Greek civilization created a brilliant new synthesis"” 
  10. ↑ The Northwest Caucasus: Past, Present, Future (angol nyelven). Routledge, 12. o. (2008. június 11.). ISBN 978-1-134-00249-8  "While the Sarmatians dominated the Meot lands, they were themselves assimilated and the language of the Meots, the predecessor of the modern Circassian dialects, survived."
  11. ↑ Croatia: Land, People, Culture Volume I (angol nyelven). University of Toronto Press, 112. o. (1964. december 15.). ISBN 978-1-4875-9676-7 „"On the shores of the Black Sea the Alans absorbed two Sarmatian peoples, the Siraci and Aorsi (…) Also, the Goths undoubtedly absorbed both Sarmatian and Slavic groups during their two centuries of rule over the steppe land"” 
  12. ↑ The Mainstream of Civilization (angol nyelven). Harcourt Brace Jovanovich, 368. o. (1989. április 13.). ISBN 978-0-15-551579-6 „"But the Slavic tribes survived the collapse of these empires, and gradually the remnants of the Avars, Sarmatians, and others were absorbed into the Slavic culture."” 
  13. ↑ Slovene Studies. Society for Slovene Studies, 36. o. (1987. április 13.) „(..) For example, the ancient Scythians, Sarmatians (amongst others), and many other attested but now extinct peoples were assimilated in the course of history by Proto-Slavs.” 
  14. ↑ Ossetians, One Europe, Many Nations: A Historical Dictionary of European National Groups, Praeger security international. Westport, Connecticut: Greenwood Publishing Group, 518. o. (2000. április 13.). ISBN 9780313309847 „The Ossetians, calling themselves Iristi and their homeland Iryston, are the most northerly of the Iranian peoples. […] They are descended from a division of Sarmatians, the Alans, who were pushed out of the Terek River lowlands and into the Caucasus foothills by invading Huns in the fourth century A.D.” 
  15. ↑ https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/35617951/
  16. ↑ Tokhtasyev 2005, 300. o.
  17. ↑ a b Tokhtasyev 2005, 296. o.
  18. ↑ Istvánovits-Kulcsár 10. o.
  19. ↑ Hérodotosz IV. 117. o
  20. ↑ (2018) „Находки мечей и кинжалов скифо-сарматского времени из юго-западных предгорий Южного Урала (к вопросу об освоении территории и особенностях расселения кочевников)”. Oriental Studies 4, 24–31. o. DOI:10.22162/2619-0990-2018-37-3-24-31. 
  21. ↑ Hérodotosz IV. 120. o.
  22. ↑ a b c Istvánovits-Kulcsár 9. o.
  23. ↑ (2023. április 22.) „Archeologists Discover Golden Artifacts in Abai Region's Bozai Burial Ground” (angol nyelven). The Astana Times. 
  24. ↑ (2016) „THE "GOLDEN PEOPLE" OF KAZAKHSTAN”. World Science, 46. o. 
  25. ↑ The Golden Deer of Eurasia: Scythian and Sarmatian Treasures from the Russian Steppes : the State Hermitage, Saint Petersburg, and the Archaeological Museum, Ufa (angol nyelven). Metropolitan Museum of Art, 39. o. (2000. április 13.). ISBN 978-0-87099-959-8 „In skull shape and facial structure, the Filippovka specimens differ considerably from remains of Scythians and Volga River-area Sarmatians. The Filipovka skulls most closely resemble those of Saka from Kazakhstan and the Aral Sea region, and those of the Usuns from Eastern Kazhakhstan.” 
  26. ↑ Mordvintseva. The Sarmatians: The Creation of Archaeological Evidence. Oxford Journal of Archaeology, 203–219. o. (2013) 
  27. ↑ Valeriya Kozlovskaya. The Northern Black Sea in Antiquity: networks, connectivity, and cultural interactions (angol nyelven). Cambridge University Press (2017). ISBN 978-1-107-01951-5 
  28. ↑ (2010) „New Excavations of the Early Nomadic Burial Ground at Filippovka (Southern Ural Region, Russia)”. American Journal of Archaeology 114 (1), 141. o. DOI:10.3764/aja.114.1.129. ISSN 0002-9114. JSTOR 20627646. 
  29. ↑ Sz. Kispál Magdolna. Ugor Török érintkezés, 49–65.. o. 
  30. ↑ a b c d e f g h Olbrycht 2000.
  31. ↑ a b c d e f g h Melyukova 1990.
  32. ↑ (2010) „New Excavations of the Early Nomadic Burial Ground at Filippovka (Southern Ural Region, Russia)”. American Journal of Archaeology 114 (1), 141. o. DOI:10.3764/aja.114.1.129. ISSN 0002-9114. JSTOR 20627646. „with artifacts found in other barrows, afford us the opportunity to refine the chronology of each object and of the site as a whole and to date it to the second half of the fifth through the fourth centuries B.C.E. (…) Filippovka cemetery is a transition site between the Sauromation and the Sarmatian epochs.” 
  33. ↑ (2022) „Sarmatian Goddess with Two Horses”. RSUH/RGGU Bulletin. "Literary Theory. Linguistics. Cultural Studies" Series (7), 211–224. o. DOI:10.28995/2686-7249-2022-7-211-224. 
  34. ↑ Moscow State Historical Museum. www.myvirtualmuseum.ru
  35. ↑ a b c d Istvánovits-Kulcsár 11. o.
  36. ↑ Sztrabón 324. o.
  37. ↑ a b c d e f Batty 2007, 225–236. o.
  38. ↑ a b Istvánovits-Kulcsár 17. o.
  39. ↑ Sztrabón 539. o.
  40. ↑ Istvánovits-Kulcsár 18. o.
  41. ↑ a b c Istvánovits-Kulcsár 26. o.
  42. ↑ TACITUS Hist. I. 79.
  43. ↑ Istvánovits-Kulcsár 21. o.
  44. ↑ Istvánovits-Kulcsár 24. o.
  45. ↑ Istvánovits-Kulcsár 25. o.
  46. ↑ Istvánovits-Kulcsár 42. o.
  47. ↑ Istvánovits-Kulcsár2 203. o.
  48. ↑ Istvánovits 38. o.
  49. ↑ Istvánovits 39. o.
  50. ↑ a b Istvánovits 40. o.
  51. ↑ a b c Istvánovits 41. o.
  52. ↑ a b c Istvánovits 42. o.
  53. ↑ a b c Istvánovits 43. o.
  54. ↑ Ammianus 145–146. o.
  55. ↑ a b c Istvánovits 45. o.
  56. ↑ Istvánovits 46. o.
  57. ↑ Török-Neparáczki
  58. ↑ a b Magyarságkutató-fordulat
  59. ↑ https://www.youtube.com/watch?v=DE4VFK8obFs
  60. ↑ https://www.youtube.com/watch?v=DE4VFK8obFs

Források

[szerkesztés]

Fordítás

[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Sarmatians című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szarmaták&oldid=27956709”