Zoroasztrizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jazdi (Irán) zoroasztrista templom

A zoroasztrizmus (vagy mazdaizmus) az iszlám térhódítása előtti régi iráni vallás. A mazdaizmus ősi perzsa vallás körülbelül az i. e. 98. században keletkezett. Később (az i. e. 65. században) összeolvadt Zarathustra (görög változatban Zoroaszter) próféta tanításaival. Zarathustra gáthái képzik a Zend-Aveszta ma ismert töredékeinek nagy részét, ez a Jaszna.

A vallás alapítója egy iráni próféta és hitújító, Zarathustra volt, aki az i. e. 6. században élt. Perzsa hagyományok szerint Zarathustra tevékenysége i. e. 560 körülire tehető. A zoroasztrizmus egyaránt tartalmaz monoteista és dualista jellegzetességeket. A vallás követőit zarathusztriánusoknak is nevezték, az iszlám megjelenése óta pársziknak is szokták őket nevezni. A vallástörténészek véleménye megoszlik abban, hogy a zoroasztrizmus kialakulásában illetve fejlődésében Zarathustrának mekkora szerepe volt és mennyi az utólag hozzátett elem.

Istentiszteletük legjellemzőbb vonása tűztemplomokban a szent tűz őrzése; emiatt az iszlám tűzimádóknak tartja őket. Tűzoltárokon mutatták be az áldozatokat az égi tűznek.

Habár a zoroasztrizmus egykor Perzsia uralkodó vallása volt, a hívek száma világszerte mára már nem több mint 200 000 fő, akiknek nagy többsége Iránban és Indiában él.

Ahura Mazdá[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zarathustra minden isten tiszteletét elvetette, kivéve Ahura Mazdáét („Bölcs Úr”, későbbi perzsa kiejtés szerint Ormuzd), a bölcs teremtő istenét. A prófétának adott kinyilatkozás szerint ő teremtette az anyagi világot, vele együtt az embert is, aki eredendően jó, és Ahura Mazdá segítője, barátja. Kísérői a halhatatlan szentek (Amesha Spenta), az isteni lényeg személyes képviselői. Ezek a helyes rend, a jó felfogás (vohu mano), az uralkodók hatalma, az „armaiti”, azaz az isteni odaadás az emberek iránt, a tökéletesség és a halhatatlanság. A vallás követői hitüket a "jó vallásnak" hívják.[1]

A zoroasztrizmus elítél minden, a világ természetes rendjét felborító viselkedésformát. Ezért egyformán bűnös az, aki a testi élvezeteknek él, mint aki önként sanyargatja testét; a nőtlenségi fogadalmat tevő szerzetes csakúgy, mint a házasságtörő.[1]

A jó és a rossz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zoroasztrizmus a rossz eredetét az ember szabad akaratában látta. Az embereknek életük során választaniuk kell jó és rossz között: a zoroasztrizmus szerint a világ két alapelve, a jó és a rossz harcának a színtere. A Szent Szellemmel, a Mazdá és a teremtményei közötti közvetítővel a Gonosz Szellem, Angra Mainju (másik nevén Ahriman) áll szemben. A rosszat szolgáló hatalmak a harcban: a hazugság, a rossz gondolat és az erőszak. Az ősi istenek (daevas) is a Rossz démonjai, akik azon mesterkednek, hogy az embereket eltérítsék a rossz irányba.

A világot beborító tűzözönből csak a jó követői menekülnek meg, hogy új teremtésben részesüljenek. Amíg ez be nem következik, addig az elhunytak lelkei közül a jókat a Paradicsomba vezetik, a rosszakat pedig a pokolba.

Kozmogónia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Faravahar, az Ahura Mazdával való egyesülés szimbóluma

A zoroasztrizmus az emberi történelmet négy 3000 éves időszakra osztja. Az első időszakban Ahura Mazdá az égben, a fény birodalmában, Angra Mainju pedig az alvilágban lakott. Az első 3000 év végén Ahriman megtámadta Ormazdot, aki azonban egy varázsformulával elkábította őt. Ahriman visszazuhant a mélységbe és ott maradt újabb 3000 évig. Kihasználva Angra Mainju kábultságát (ami újabb 3000 évig tartott) megteremtette a szellemi lényeket (fravasi) és az anyagi világot: az eget, a vizet, a földet, a növényeket, az ősbikát és az ősembert (Gajómart). A teremtés végeztével választási lehetőséget adott a szellemi lényeknek: megmaradhatnak örökre létezés előtti állapotukban, vagy fizikailag megtestesülhetnek, hogy legyőzhessék Ahrimant. A lények a születést és a harcot választották. Ahriman védekezésként létrehozott hat démont és a nekik megfelelő anyagi világot. Ő hozta létre a poklot is.

Az elkövetkező 3000 évben Angra Mainju legyőzte Ahura Mazdá teremtését: megölte Gajómartot, az emberiség ősatyját, az ősbikát, az állatok és a növények ősét. De Ormazd csapdába ejtette Angra Mainjut: az anyagi világban ragadt. Az utolsó 3000 év elején testet öltött Zarathustra, aki elhozta a Földre a vallást; ettől kezdve Zarathustra időszakonként újjászületik a szaosjanszok („a világ megváltói”) alakjában. A teremtés végpontja az utolsó ítélet, amelynek során Zarathustra inkarnációi felelősségre vonják az összes embert. Akik a rosszat választották, megbűnhődnek, a jók pedig üdvözülnek és halhatatlanokká válnak.

Zoroasztrizmus és más vallások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Judaizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szembeötlő a hasonlóság a judaizmus (valamint a belőle eredeztethető kereszténység ) Sátánja és Angra Mainju között, csakúgy, mint az angyalok és a „halhatatlanok” között. A pokol motívuma is megjelenik mindkét vallásban. További hasonlóság, hogy a zoroasztrizmus és a judaizmus egyaránt úgy véli, a történelemnek egy adott kezdete és vége is van, és a végítélet után a jók örökké élnek, a gonoszok pedig megbűnhődnek bűneikért. Egyes vallástörténészek ezt a Babiloni fogság alatt a zsidókat ért iráni hatásokkal magyarázzák. A felszín alatt azonban lényegi eltérések is megfigyelhetők. A zoroasztrizmusban nyoma sincs a judaizmusban oly fontos eredendő bűnnek. Itt az ember nem egy bűnös testbe zárt, jóra törekvő lélek; itt az anyagi világ alapvetően jó, és épp a Gonosz az, aki az anyagi világ rabja. Angra Mainju ezen kívül nem bukott angyal, hanem egy Ahura Mazdával majdnem egyenrangú, tőle független lény.[1]

A zoroasztrizmus irodalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A zoroasztrizmus eredeti szentírása, az Aveszta óiráni (avesztai) nyelven íródott. Később keletkezett vallási szövegek középiráni (pahlevi) és perzsa nyelven íródtak.
  • Denkard. A zoroasztrianizmus enciklopédiája a 9. századból, ami több évezreddel korábbi szövegeket is idéz, többek között az Aveszta elveszett részeiből. Az Aveszta mellett ezt tartják a legfontosabb információforrásnak a vallással kapcsolatban.
  • Arda Viraf. Pahlavi nyelven íródott, szerzőjéről nem sokat tudunk. A mű Viraf látomásos utazását meséli el, melyben bejárja a mennyet és a poklot. A könyv bevezetőjében találunk utalást az Aveszta sorsára.
  • Bundahishn. Zoroasztriánus kozmogónia, pahlavi nyelven. Utolsó jelentősebb kiadása a 9. század végéről való. Három főbb részből áll: teremtés, a földi teremtmények természete, a félmitológiai Kayanida dinasztia története.
  • Zand-i Vohuman Yasht. Zoroasztriánus apokalipszis.
  • Chidag Andarz-i Poryotkeshan. Zoroasztriánus katekizmus, pahlavi nyelven. A zoroasztriánus vallás tételeinek rövid összefoglalása.

Párszik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bombayi párszik egy fametszeten, 1878

A párszik a muszlim üldözés elől Indiába menekült zoroasztriánusok. A hinduktól kapták a párszi nevet, mely egyszerűen annyit jelent: perzsa. A szászánida dinasztia bukása után perzsa zoroasztriánusok egy csoportja Indiába vándorolt, ahol megteremtették a napjaink párszi közösségét. Egy 17. századi krónika, a Kissah-i-Sanjan szerint az első párszik a 8. században telepedtek le új hazájukban, a gujarati király, Jadi Rana védelme alatt Sanjanban, azzal a feltétellel, hogy megtanulják az ország nyelvét, tartózkodnak a fegyverviseléstől, hindu mintára öltözködnek és végzik az esküvői szertartásokat. Itt építették meg az első tűztemplomot 721-ben, az Iránból elmenekített tűz őrzésére.[1] 1305-ben, muszlim behatolás okán a közösség kénytelen tovább vándorolni, s egészen Delhiig lehet követni nyomukat. A nagyobb zoroasztriánus városok ebben az időben Cambray, Ankleshwar, Variav, Vankaner, Broach, Surat, Thana, Chaul. 1612-ben az angolok megjelenésével Suratban új ipari és kereskedelmi lehetőségek nyíltak meg, s így Surat és Broach jelentős párszi központtá nőhette ki magát. 1668-ban a Kelet India Társaság áttette székhelyét Bombay-ba, ahol hamarosan befolyásos közösség alakult ki és él a mai napig.

Beavatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A párszik gyermekei 8 és 13 éves koruk között esnek át a beavatási szertartáson, amely után a közösség teljes jogú tagjaivá válnak. Ez előtt ugyanis még nem alakult ki bennük a szabad akarat, így nem is tartoznak felelősséggel tetteikért Ahura Mazdá előtt. Ezt követően azonban minden egyes cselekedetért, szóért, gondolatért felelniük kell az utolsó ítélet napján.[1]

Temetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Temetkezési szertartásuk valószínűleg a Kr. e. 2. évezred során az Iráni-fennsíkon letelepült árja nomádoktól származik. Mivel a halált a gonosz ideiglenes győzelmének tekintik, a halott tisztátlan a szemükben, és igyekeznek minél hamarabb (lehetőleg még a halál napján) megszabadulni tőle. Ehhez a tetemet egy a településen kívül épített, kör alakú, felül nyitott toronyba , az úgynevezett „Csend tornyába” viszik, ahol a keselyűk prédájává válnak a holttestek. Miután a dögevők letakarították és a nap kiégette a csontokat, egy közös sírboltban helyezik el őket. Így nem szennyezik be Ahura Mazdá teremtését, a földet a halállal.[1]

Templomaik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bombayi párszi tűztemplom

A párszi templomokban nincsenek képek vagy szobrok, az egyetlen szentség egy örökké égő kis tűz, amely Ahura Mazdá örök világosságát és dicsőségét hirdeti. Ezért a párszi templomokat tűztemplomoknak is nevezik. A párszik nem tartanak rendszeres istentiszteleteket, ők azért mennek a templomba, hogy az örök tűz közelében imádkozzanak.[1]

Híres zoroasztriánusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g Rencsényi, Tibor. Élő vallások. Útmutató. ISBN 963 9001 02 3 

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Zoroasztrizmus témájú médiaállományokat.