Ókori görög vallás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

Az ókori görög vallás magában foglalja az ókori Görögországban megtalálható hiedelmek, szertartások és mitológiák összességét, amely szűkebb értelemben az i. e. 1. évezred elejétől az i. e. 4. századig, a hellenisztikus birodalmak kialakulásáig állt fenn. A görög vallás ezután bomlásnak indult és új formákat vett fel.[1]

A vallásnak nem volt szent könyve, sőt a hellenizmus koráig nem voltak olyan könyvei sem, amelyek kimondottan a görög vallást vagy mitológiát ismertetnék.[2] Ezért a görögök vallását elsősorban a nagy irodalmi alkotásokból, Homérosz műveiből, Hésziodosz és Hérodotosz alkotásaiból, továbbá az ún. lineáris B írással írt táblácskák alapján ismerhetjük meg. Bár ezek többsége nem a görög vallás kezdeti időszakában született, nyomokban azonban fellelhető bennük a görögök ősi vallási elképzelése is.

Történelem[szerkesztés]

A Kr. e. 1600 előtti krétai-mükénéi (vagy másképp égei-) vallásban elsősorban istennőket tiszteltek, élükön az anya- és földistennővel, az állatok úrnőjével és a kígyók istennőjével. A mükénéi és trójai feltárások nagy számban hoztak napvilágra bálványokat, kultikus tárgyakat.[3]

Kr. e. 1600 után előtérbe került az indoeurópai (akháj) istenfelfogás. A korszak istenei Zeusz, Héra, Athéné, Hermész, Artemisz, Apollón, Hádész. Ezek az istenek az Olümposz hegyén laktak. Eredetileg mind természeti erők és jelenségek megszemélyesítői voltak; később emberi tulajdonságok isteni hordozói.[3]

A Kr. e. 12-10. században harcias dór törzsek hódították meg az akháj államokat. Ezután alakultak ki a görög városállamok (polisz) rendszere, amely a hellenisztikus birodalmak kialakulásáig fennállt.

Jellemzők[szerkesztés]

A fő görög szentélyek térképe
Az olympiai Zeusz-templom, középen Zeusz szobrával (Falke Jacob Von)
Egy görög templom romjai az itáliai Paestumban
Az athéni Akropolisz rekonstrukciós rajza
Állatáldozati jelenet (Kr. e. 6. század, Korinthosz)

A görögök sokistenhívők voltak: számos istent tiszteltek (politeizmus), melyeket emberi alakkal és tulajdonságokkal ruháztak fel. Az istenek kalandos élete, viszontagságai, harcai, szerelmei a görög mítoszokban jelentek meg. A görög mitológia színes, költői leírásokban beszél erről, továbbá a világ és az emberiség keletkezéséről és ősi történetéről.

A mítoszok nem képeznek lezárt világot, ahogyan a görög vallásnak sincsenek egyértelműen meghatározott tanai. A mítoszok az idővel alakultak, változtak. Isteneikkel a görögök nem alakítottak ki bensőséges kapcsolatot, tisztelték őket, lerótták nekik templomaikban az áldozatokat, amikor elvárták kéréseik teljesítését. A leghíresebb áldozatok, az ún. hekatombék voltak, amikor száz állatot áldoztak fel az istenek tiszteletére. De nemcsak állatokat, hanem növényeket, italokat is "áldoztak". A szertartásokat a templomokban vagy szentélyekben végezték. A templomok nagy részének nem volt állandó papsága, nem is a hívők gyülekezőhelyei voltak, hanem az istenek lakóhelyeinek tartották azokat, ezért nem is építettek túl nagy templomokat.[1] A templom központjában annak az istennek a szobra állt, akinek a tiszteletére a templomot építették. Voltak olyan szentélyek is, amelyek állandó papsággal rendelkeztek, és amelyeket sajátos tisztelet övezett (pl. Delphoi, Délosz). Nagy látogatottságnak örvendett Apollón fiának, Aszklépiosznak az epidauroszi szentélye is, ahová a betegek zarándokoltak gyógyulást remélve.

A görög föld nem volt egységes, nem is alakult ki egységes papi testület. A vallás összefonódott a városállammal. Minden városban voltak kiemelt tiszteletet élvező istenek (pl.: Athénban: Pallasz Athéné). A szertartásokat a választott állami tisztviselők (arkhónok), illetve az évenként választott papok végezték. A papságnak itt nem volt olyan nagy szerepe és tekintélye, sem vallási, sem pedig a politikai életben, mint az ókori Keleten.[1]

Kultusz és áldozat[szerkesztés]

A szent ligetekben és a templomokban tartott istentisztelet áldozatokból és orákulumokból tevődött össze. Az ima (eükhé) az istenségekhez szól. De imával nyitották meg a népgyűléseket és a bírósági tárgyalásokat is.[4] Ima közben az égre emelték a szemüket és a kezeiket, miközben tenyerüket felfelé fordították. A gyógyító és segítőistenhez, különösen Apollónhoz, piánnal fordultak egy ünnepélyes, többszólamú himnusszal, mely hol könyörgő-, hálaadó- vagy engesztelő ének volt, hol pedig csata- vagy győzelmi dal.[4]

Áldozattal (thüszia) is tisztelték az istenséget. A könyörgő-, hálaadó-, és ünnepi áldozatokat részben egyénileg, részben államilag mutatták be. A vértelen áldozatokhoz kenyeret, süteményt, gyümölcsöket, mézet, sajtot, italt és tömjént használtak. Aratóünnepeken és lélekünnepségen a paszpermia-t (mindenféle magok keveréke) áldozták fel, amikor is korsóban gabonafélék és hüvelyesek korai termését főzték össze és kenyeret sütöttek belőle.[4]

Az étel elfogyasztásával a benne levő erők is az ember sajátjai lesznek. A véres áldozatoknál libák, tyúkok, marhák, birkák, disznók és kecskék szerepeltek. A buphoniák (wd) (bikaölés) Athénban olyan áldozatok voltak, amelyeket Zeusz Polieusznak (városoltalmazónak) mutattak be, amikor is a pap miután megölte a bikát egy bárddal, kénytelen volt elmenekülni.[4] A hekatombé különösen nagy áldozat volt. Egy másik áldozati mód, a holokautóma tűzáldozat.[4]

Az istenek akaratának kifürkészésére az orákulumokat alkalmazták. Ezek között leghíresebbek a Zeusz orákulumok Dódonéban, Épeiroszban. Itt a pap a szent tölgyfa susogásából, a galambok turbékolásából és repüléséből próbálta megfejteni Zeusz akaratát.[4]

Az ókorban a delphoi jósda örvendett a legnagyobb tekintélynek. Az orákulumhoz igazodott minden: kultusz, naptár, politika, törvényhozás, szokás és gyarmatosítás, de mindenféle magánügy is.[5] Pythia (wd), a jósnő adott felvilágosítást; ő volt Apolló isten szócsöve. Oldalánál ott állt a próféta, aki azokat a kérdéseket továbbította, amelyeket Püthiának tettek fel. Püthia – miután elragadtatott állapotba esett – nehezen érthetően és összefüggéstelenül közölte sugallatait a jelenlévőkkel. Apolló papjai ezeket a tagolatlan sugallatokat metrikus (hexameteres) formába öntve, rendszerint többértelmű bölcs mondásokat faragtak, amelyeket aztán kihirdettek.[4]

Püthián kívül ismert volt még Szibilla is, akinek a cumaei Szibilla-barlangban, a régi itáliai görög gyarmaton (kb. Kr. e. 5. század) volt a székhelye.[4]

Kultuszhelyek[szerkesztés]

A legrégibb kultuszhelyek elsősorban a hegyek, aztán a ligetek és a mesterséges barlangok, kiváltképp az "elkülönített helyek" (temenosz) és a szentélyek (hieron), valamint az oltárok (bómosz). Az archaikus korban kezdődött a templomépítés. A naosz szó (magyarul: istenlakás, templom) jelöli a görög templomot az istenség lakásaként, amely többnyire fallal körbevett kultuszkörzetben állt. Ismert és idevágó példa erre az Altisz Olympiában, amely a Kr. e. 776-tól Kr. u. 394-ig a négyévenként zajló olimpiai játékok színhelye volt.[4]

A klasszikus kor szent körzetei: az athéni Akropolisz és a delphoi kultuszkörzet, ahol a pythiai ünnepi játékokat ünnepelték. Az ünnepi játékok nemcsak sportversenyeket öleltek fel, hanem éppúgy istentiszteletet, áldozást és színházi előadásokat is.

A görög szempontjából kedvezően végződő perzsa háborúk után, Periklész korában Athénban fellendült a templomépítés. Ennek a folyamatnak az egyik csúcspontja az olympiai Zeusz-templom, a másik pedig az Athéné-templom (Parthenón) Athénban, az Akropoliszon. Sok templomot építettek ekkortájt a görög gyarmatokon is. A hellenizmus korában azonban a görög művészet kiterjedt az egykori Nagy Sándor-i birodalom roppant területeire és visszaesett a templomépítés, legalábbis a monumentális és fényűző világi építkezésekkel összevetve.[4]

A kultusz és a templom szolgálói[szerkesztés]

A kultusz- és a templomszolgálatot a hiereusz (pap) és a hiereiai (papnő) látta el. A papság részben örökölhető, részben a nép választotta a papokat és papnőket, vagy a sors útján jelölték ki őket. A papok segítői a hieropoioi (kemence-előkészítő), a naophülakosz (templomőr) és a templomi pénztáros. A papoknak és papnőknek díszhelyük volt a népgyűléseken és a nyilvános ünnepségeken. Le kellett mondaniuk a nemi kapcsolatról (vagy egész életükre, vagy tisztségviselésük időtartamára vagy bizonyos ideig a papi szolgálat elvégzése előtt). Nem volt zártkörű papság, hanem csak szentélyenként kijelölt tisztviselő.

Athén és a dionüszoszi misztérium legmagasabb kultuszviselője az arkhón baszileusz volt.

Exegétai (értelmező) volt a neve azoknak a delphoi papoknak, akik Pythia jósszavait értelmezték.

A papokon kívül voltak még bakidák (vándorjósok). Ők arról a csodás boitóiai jósról, Bakiszról voltak elnevezve, aki a görögöknek megjósolta a perzsa háborút.[4]

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

Forrás[szerkesztés]

  • Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon, 1983
  • Nanovfszky György: Vallástörténeti olvasókönyv, 2008