Anyaistennő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az anyaistennő a legfőbb rangra emelkedett nőnemű istenség, amely a természet, az anyaság, a termékenység, a teremtés és pusztítás képviselője vagy megszemélyesítője. Ha egyenlővé válik a Földdel és a természeti világgal, akkor Földanya néven is nevezik. Egyéb elnevezései: Magna Mater, Nagy Istennő.

A kezdeti társadalmakban előtérbe kerülő természeti istenek közül természetszerűleg emelkedett ki a Földanya-istennő, mint a Föld létfontosságú termékenységének, e titokzatos és befolyásolhatatlan természeti erőnek a tükröződése. E társadalmak emberei a Hold változásai, a női élet és termékenység, valamint a Föld termékenysége között olyan összefüggést láttak, hogy a termékeny földet anyának képzelték (antropomorfizmus). [1]

A szülés és szoptatás által az élet eredője és fenntartója; már ősi ábrázolásain is a női nemiség jegyeinek hangsúlyozása látható (ún. Vénusz-szobrok; Willendorfi Vénusz). [2]

A különböző kultúrákban[szerkesztés]

Ízisz a gyermek Hórusszal

Az anyaistennő alakjában az élet és halál, a teremtés és pusztítás ellentétpárja egyesül, mint a természet szétválaszthatatlan egysége. Ehhez a jelentésréteghez a meghaló és feltámadó istenségek mítoszai is kapcsolódhatnak (pl. Innin/Istar/Astarta és → Dumuzi/Tammuz → Ízisz és → Ozirisz, →Kübelé és →Attisz, valamint → Afrodité/Venus és → Adónisz története). [2]

A termékenységet szimbolizáló anyaistennők általános attribútuma a kagyló, a víz, a barlang, a gabona/búza, a harang/csengő, az edény, a csillag/bolygó, a Hold, a virág. A virágzó, termő fák, ágak, valamint a hegyek, amelyekből az éltető források erednek, szintén utalhatnak rá. Szimbolikája az elemek közül a víz (mint kaotikus ősanyag) és a föld (a termő, és a pusztulás után mindent elnyelő anyaföld) jelentéseihez kapcsolódik. [2]

Kultusza megtalálható volt:

Ókori Mezopotámia[szerkesztés]

A sumer mitológia megkülönbözteti a Földanyát, Ninhurszagot a föld mélyének istennőjétől. Ninhurszag egyes mítoszokban (Enkivel együtt) embert teremtő istennőként is szerepel. [3]

Európában[szerkesztés]

Görög-római vallás[szerkesztés]

A görög-római mitológiában a kozmikus létezők és istenek, istengenerációk származása kötődik az anyaistennőkhöz, Gaia földanyához és Rheához. A természet, a vegetáció megújulásának biztosítója Démétér (Ceres). [4]

A görög panteonban számos istennő viselt anyai vonásokat, nemegyszer mint például Artemisz vagy Pallasz Athéné esetében, egyben megőrizve szűzi mivoltukat is. Görög földön a legnépszerűbb anyaistennő Gaia (Gé) vagy Démétér volt. (Római megfelelője Tellus, Ceres.) [1]

A hellenizmus kori Ízisz-misztériumvallásban az életerő, a lelki megújulás és a halhatatlanná válás jelképe; ez a spiritualizált jelentés fejlődik ki Apuleius Ízisz alakjában is, amely a keleti és antik anyaistenségek szinkretizált alakja. [2]

Kereszténység[szerkesztés]

Az ókori anyaistennő-kultusz gondoskodó-védelmező funkciója és az ehhez kapcsolódó szimbolika az ortodox és katolikus kereszténységben a Mária-tiszteletben él tovább. [1][5][6]

Sok tudós szeret párhuzamot vonni az Ízisz-mítosz és Szűz Mária története között, mert mindkettőben vannak apa nélküli, vagy az istenségtől való szűznemzéssel, az anya és gyermek között tápláló (az ábrázolásokon is megjelenő) kötelékkel, és a fiúnak az apával való eggyé válásával kapcsolatos elemek.[7] A Mária-képek eredetét is gyakran kétségbe vonják, hogy a Madonna és a kisded ábrázolását más kultúrákból vették át. A Fekete Madonna tanulmányozása új lendületet kapott a 20. században, és számos szakértő gyűjtött bizonyítékokat arra, hogy az archetipikus Madonnát és kisdedet (ahogy képek százai mutatják őket Európa-szerte), illetve keresztény ábrázolásait valójában más kultúrák megőrizték. [8]

Szűz Mária megkülönböztetett tisztelete nem azonos fokú Isten imádásával, de több a szentek tiszteleténél. Legkezdetibb nyomai a 2. században fedezhetők fel. A korai keresztény írók mint Isten anyját kezdték el magasztalni. [1] A bizánci művészet királynői méltóságban, hieratikus fenségben és az anyaságot hangsúlyozva egyaránt megjeleníti. A középkori Van Eyck testvérpár genti oltárán Mária királynői fenségben, az Isten jobbján látható. [9]

Buddhizmus[szerkesztés]

A mahájána buddhizmus legnépszerűbb, a 8. századtól elsősorban női alakban ábrázolt bodhiszattvája, Avalókitésvara Kuan-jin a könyörületesség, az üdvösség megtestesítője. Gyakran három szemmel és több karral ábrázolták, attribútuma a lótusz és a Bölcsesség nyitott könyve. Az anyaság és a csecsemők védelmezőjeként tisztelték, a bűnök elengedéséért és a szenvedések enyhítéséért imádkoztak hozzá. [10]

Hinduizmus[szerkesztés]

Durgá anyaistennő

Az anyaistennők kultusza ma is megtalálható a hinduizmusban. A hindu nézet alapján az "Isteni Anya", Mahádéví a Természet anyja. Ő maga a Természet. Az egész világ az ő teste. Mahadéví az Abszolút teremtő aspektusa. A Kozmikus Energia az Anyaistennőben ölt testet, őt jelképezi. Jelképesen nőnemű, de valójában se nem nő, se nem férfi. Egy olyan erő, amely különböző formákban mutatja meg magát. Ő az univerzumban lévő élet központja. Ő hatja át életenergiájával az univerzumot. Megjelenési formáinak száma végtelen. [11]

A hindu mitológiában Siva női párjaként szerepel. A későbbi patriarhális társadalom kialakulása után feleségként jelenik meg. Ekkor a teremtőerő ketté válik, a férfi teremtőerő Siváé, a női teremtőerőt a felesége birtokolja.[12]

Saktizmus[szerkesztés]

A hinduizmus egyik ága, a sáktizmus istentiszteletének középpontjában különböző neveken áll (Sakti (Adi Parasakti), Dévi (Mahádévi), Durgá, Párvati, Káli), mint az abszolút, legmagasabb Istenség. Az irányzat követőit saktáknak hívják, mert ők az abszolút elvnek a Saktit (energia, erő, hatalom) tekintik és mint női istenségként tisztelik.

Tantrizmus[szerkesztés]

A tantrizmus a Saktit a prakritivel (anyagvilág) azonosítja. A test ily módon az istenség székhelye. Az istennő testét - csakúgy mint a híveiét - a szanszkrit ábécé ötven betűje alkotja.[13] A tántrikák által gyakorolt szertartások során jelenik meg a Kundalini-sakti, a szertartás célja a kígyó-erő felébresztése. Az elmélet szerint a gerincoszlop végén, kígyó formában szunnyad az isteni energia. Ezt a csakrákon keresztül, a fejtetőn kell kiáramoltatni Siva felé. Siva szimbolizálja a tudatot, a Sakti pedig az aktiváló erőt és energiát. Ez a legmagasabb, felsőbbrendű én, az Istenbe olvadás öntudati fokozata, az emberi és isteni tudat egyesülése. Az elmélet része a finomtest-fiziológia is, amely szerint a testben sok ezer csatorna (nádi) van. Minden csatorna valamilyen istent, erényt vagy jótettet jelöl, amelyeket a gyakorlat végzője magába szív, ezáltal egyenlővé válik vele.[14]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c d Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon
  2. a b c d Szimbólumtár
  3. Szimbólumtár →föld
  4. Szimbólumtár  → anyaistennő
  5. Szimbólumtár  → anyaistennő
  6. Hahn István: Istenek és népek
  7. David Douglas: Eltűnt kultuszok atlasza  42. o.; 2012.
  8. David Douglas: Eltűnt kultuszok atlasza  42-43. o.; 2012. Kossuth K.
  9. Szimbólumtár  → Szűz Mária
  10. Szimbólumtár  → anyaistennő
  11. Szvámi Sivánanda: Utak a boldogsághoz
  12. Rachel Storm Keleti mitológiák enciklopédiája, i. m. 150-151. old.
  13. Klaus K. Klostermaier: Bevezetés a Hinduizmusba
  14. Mircea Eliade A jóga, i. m. 246-306. old.

Források[szerkesztés]

  • Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon: Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon. Budapest: Kossuth Kiadó. 1980.  
  • Szimbólumtár: Pál József – Újvári Edit: Szimbólumtár. Budapest: Balassi Kiadó. 2001. ISBN 963-506-451-9