Saktizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A sáktizmus (szanszkrit: शाक्तं) a hinduizmus egy ága, amely istentiszteletének középpontjában Sakti (Adi Parasakti) vagy Dévi (Mahádévi) vagy Durgá vagy Párvati vagy Káli stb. neveken említett hindu anyaistennő áll, mint az abszolút, legmagasabb Istenség. Az irányzat követőit saktáknak hívják, mert ők az abszolút elvnek a Saktit (energia, erő, hatalom) tekintik és mint női istenségként tisztelik.

Az anyaistennő kultusza elsősorban a történelmi Bengália területén, továbbá Orisza és Asszám államokban és a dravida délen terjedt el az egykorú anyajogú társadalmak területein. Imádata megtalálható még Srí Lankán, Nepálban, Bangladesben, továbbá Tibetben és Pakisztánban is.

A sakták között a mai napig fennmaradt az a tradíció, hogy a legfőbb istenséget nőneműnek tartják, akit a világ anyjaként és úrnőjeként ünnepelnek. Az ember kiszolgáltatott léte az istennővel szemben analógiát mutat az anya-gyermek kapcsolattal.

Az istennő-kultusz központjának számító Bengál legnagyobb fesztiválja a Dúrgá púdzsá. A kilencnapos ünnepségsorozatot Dévi tiszteletére rendezik, akinek a képmásai minden középületben, továbbá az otthonokban és templomokban is megtalálhatók. Dévit a képeken Mahisászura Mardiniként (Mahisa démon elpusztítója), tizenhat karral ábrázolják, amint egy bivalyt fejez le éppen, melynek véres nyakából Mahisa démon emelkedik ki.[1]

A Sakti áramló energiát, őserőt jelent, de a férfiként ábrázolt istenek női párját is így nevezik, továbbá számtalan formában megjelenik önálló alakként is. A Sakti mindenekelőtt valamely főisten teremtő energiája, amikor is e kettő (a sakti-energia és az istenség) szorosan össze van kötve egymással, de mégsem azonosak. A Saktival valamely transzcendens főisten világban rejlő hatását értelmezik. A saivizmus befolyása folytán a hinduizmusban Siván kívül más főisten is megkapja a Saktiját, így Visnu a Laksmiját (Laksmi dévi - szerencse istennője) és Brahmá a Szaraszvatiját (Szaraszvati dévi - tudás istennője). A hozzájuk tartozó főisten megjelenési formája szerint minden egyes nőileg érett energiának különböző neve van, és mitologikusan a név istennőjeként tárgyiasítják. Siva isten kultuszéban az ő saktija elsősorban a Káli és a Durgá nevet viseli. Valamely isten anyaistenség-kultusza visszamenő női kiegészítőjének, mint a hatóerejének tisztelete által hidalják át a transzcendens főisten és a világbeli immanens hatása közti szakadékot. A férfi Siva isten felesége, Durgá, illetve Káli által hat ebben a világban, akik az ő isteni hatalmát testesítik meg. A sakták Durgát még az ő férj-istene fölé is helyezik, mert ez csak általa létezik. Durgá a brahmanhoz hasonlóan a teljes valóság hordozója. A kozmosz őselve a sakták szemében nőnemű. Így lesz Durgából - egyenlővé téve az abszolúttal - Siva, a statikus aspektus ellentétpárjaként a brahman mozgási aspektusa. Ő az erő és a női energia (sakti), amely önmagából periodikusan teremti és szüli a sokféleképpen megnyilvánuló természetet (prákriti) mint illúziót (májá), táplálja (fenntartja) és végül ismét visszavonja az ölébe. Mivel Durga, illetve Kálí a nagy anyaistenség megtestesülése, Durga-Káli képezi a saktikus anyaistenség-kultusz középpontját.[2]

A sakták nagyon megbecsülik a nőket, mivel azok Mahadévi (nagy istennő) hasonmásai. Náluk a férj halála után sose égették el az özvegyeket, inkább megengedték számukra az újraházasodást. A sakti és a Siva szexuálisan felfogott egyesüléséből egyebek közt erotikus kultuszcselekmények következnek (tantra).[2]

A Siva-lingamot a hindu templomokban gyakran együtt ábrázolják a jónival, mely első Siva teremtő ereje, utóbbi pedig az istennő kreatív női energiájának jelképe. (lásd: lingam)

A sakták, csakúgy mint a nagy hindu közösségek (vaisnavák, saivák), tanításaikat és szertartásaikat nagyrészt a puránáikra alapozzák. A saktizmus puránája a Dévi-purána (másként: Dévi Bhágavata), illetve a Márkandéja-purána, ezeket tekintik tradíciójuk hitelességét tanúsító műveknek. A purána leírja, hogyan teremtette a világot Dévi, tartalmazza a különböző mítoszokat.[3] Egy rövidebb purána a Dévimahátma, amely Durga harcát írja le a Mahisászura nevű démonnal.

A szent szövegekhez tartoznak a tantrák és a jantrák is. A tantrák technikai jellegű szövegek, amelyek leírják, hogy hogyan kell elvégezni az imákat. A tantrákat még mindig titokzatosság övezi. Különleges a saktizmusban a beavatásra (díksa) helyezett nagy hangsúly, és a bidzsramatrák (egy szótagú varázsformulák) használata, amelyek jelentése csak a beavatottak számára tárul fel. A bidzsramantrák egyes szótagjait az istennő egyes aspektusaival azonosítják. A tantrát gyakorló szerzetes a tántrika, aki lehetőleg egy női guru által vezetett szertartáson kerül beavatásra.

Tántrikák által gyakorolt szertartások során jelenik meg a Kundalini-sakti, a szertartás célja a kígyó-erő felébresztése. Az elmélet szerint a gerincoszlop végén, kígyó formában szunnyad az isteni energia. Ezt a csakrákon keresztül, a fejtetőn kell kiáramoltatni Siva felé. Az elmélet része a finomtest-fiziológia is, amely szerint a testben harmincötmillió csatorna (nádi) van. Minden csatorna valamilyen istent, erényt vagy jótettet jelöl, amelyeket a gyakorlat végzője magába szív, ezáltal egyenlővé válik vele.[4]

A tantrizmus Saktit a szellem helyett inkább a prakritivel (anyagvilág) azonosítja. A test ilymódon az istenség székhelye. Az istennő testét - csakúgy mint a híveiét - a szanszkrit ábécé ötven betűje alkotja.[3] A tantrizmus jellegzetessége a jantrák használata is. Ezek mértani ábrák, melyeken szintén az istennő különböző aspektusait értik. A jantrák alá egyszótagú mantrákat írnak, ezek együtt jelentik az istennő szótestét. Az ábra középpontjában a „srí” szócska és a bindu (pont) található. Ezek felett meditálva ismerik fel az istennőt, és annak megjelenési formáját saját magukban.[3]

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. Klaus K. Klostermaier: Bevezetés a hinduizmusba: Az istennő és imádói, 2001, Akkord
  2. ^ a b Nanovvfszky György Vallástörténeti olvasókönyv, i. m. 221-222. old.
  3. ^ a b c Klaus K. Klostermaier Bevezetés a Hinduizmusba, i. m. 103-112. old.
  4. Mircea Eliade A jóga, i. m. 246-306. old.