Állam és egyház szétválasztása

Az állam és egyház szétválasztása – a hatályos magyar alkotmányjogi szóhasználatban az állam és a vallási közösségek különvált működése – azoknak az alkotmányos, jogi és intézményi megoldásoknak a gyűjtőfogalma, amelyek megkülönböztetik az állami közhatalom és a vallási közösségek szervezetét, feladatait és hatásköreit. A kifejezés nem egyetlen, minden országban azonos modellt jelöl: az elválasztás lehet szigorúbb vagy együttműködőbb, és különbözőképpen érvényesülhet a jogállás, a finanszírozás, az oktatás, a szociális ellátás, a vallási jelképek vagy a közéleti részvétel területén.

Az elválasztás rendszerint összefügg a vallásszabadsággal, az egyházi autonómiával, az állam vallási és világnézeti semlegességével, valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmával, de ezek analitikusan különálló elvek. Formális államegyház mellett is fennállhat széles körű vallásszabadság, miközben egy magát szekulárisnak nyilvánító állam erős ellenőrzést gyakorolhat a vallási közösségek fölött. A valóságban sem a teljes intézményi egység, sem az abszolút elkülönülés nem gyakori: a jogrendszerek többnyire vegyes, történetileg kialakult megoldásokat alkalmaznak.

A politikai és vallási illetékesség megkülönböztetésének előzményei az ókorig és a késő antik kereszténységig vezethetők vissza, a mai értelemben vett, egyéni jogokon és alkotmányos garanciákon alapuló elválasztási formák azonban főként a kora újkor, a reformáció, a lelkiismereti szabadságról folytatott viták, az amerikai és a francia alkotmányfejlődés, valamint a 20. századi emberi jogi rendszer nyomán alakultak ki. A fogalom euroatlanti jogtörténeti közegben született, ezért más vallási és jogi kultúrákra csak azok saját intézményeinek figyelembevételével alkalmazható.

Magyarországon a 2010 utáni Orbán-kormányok idején az egyházpolitika, valamint az állam és a vallási közösségek kapcsolatának alakulása szakmai és közéleti viták tárgya lett. A szabályozás bírálói egyebek mellett a vallási közösségek eltérő jogállását, az állami támogatások elosztását és a kormányzatnak egyes egyházakkal kialakított szoros kapcsolatát az állami semlegesség gyengüléseként értékelik. Más megszólalók ugyanezeket a jelenségeket a történelmi egyházakkal folytatott együttműködés, a vallási közösségek közfeladat-ellátása és társadalmi szerepük állami elismerése felől közelítik meg.

Fogalma és kapcsolódó elvei

Analitikusan elkülöníthető követelmények

Az „állam és egyház szétválasztása” elnevezés alatt több, egymással összefüggő, de egymásból nem szükségképpen következő szabályt értenek. Ide tartozhat az állami és vallási szervezetrendszer elkülönülése; a közhatalmi és az egyházi tisztségek összeférhetetlensége; az állam tartózkodása a hitigazságok eldöntésétől; a vallási közösségek belső önkormányzata; az állami valláskényszer tilalma; a felekezeti egyenjogúság; valamint az állami támogatásra és a közfeladatok ellátására vonatkozó semleges szabályozás.

A modern demokratikus elválasztás egyik ideáltípusa kizárja, hogy az állam valamely vallási közösség belső vezető szervévé váljon, vagy hogy egy egyházi intézmény saját jogán gyakorolja az általános állami közhatalmat. Ebből azonban nem következik az állam és a vallási közösségek minden érintkezésének tilalma. A közoktatás, a felsőoktatás, az egészségügy, a szociális ellátás, a műemlékvédelem, a tábori lelkészség, a börtön- és kórházlelkészi szolgálat, az adózás, a történeti vagyonvesztés rendezése és a közfeladat-finanszírozás olyan területek, ahol a különálló intézmények között jogilag szabályozott kapcsolat alakulhat ki.

Az állami semlegesség sem azonos a vallási hagyományok minden kulturális nyomának eltávolításával. Meg kell különböztetni az állam alkotmányos vagy intézményi azonosulását valamely vallással, a történeti-kulturális utalásokat, a közhivatal viselőjének személyes meggyőződését, a vallási közösségekkel kötött együttműködési megállapodást és a polgárok vallási indíttatású közéleti részvételét. E jelenségek alkotmányos megítélése nem szükségképpen azonos.

Pozitív és negatív vallásszabadság

A szabadságjogként értelmezett vallásszabadságnak negatív és pozitív oldala van. Negatív értelemben védelmet biztosít a vallás elfogadására, megvallására, megváltoztatására vagy elhagyására irányuló állami és társadalmi kényszerrel szemben; magában foglalja azt is, hogy valaki ne valljon és ne gyakoroljon vallást. Pozitív értelemben védi a vallás egyéni és közösségi, magán- és nyilvános gyakorlását, a vallási tanítást, a szertartásokat, a közösségalapítást és az intézményfenntartást. A két oldal nem úgy viszonyul egymáshoz, hogy az egyik lenne a főszabály, a másik pedig kivétel: a semleges államnak mindkettőt védenie kell.

A vallási közösségek autonómiája a közösségi vallásszabadság egyik lényeges eleme. Kiterjedhet a tanítás, a liturgia, a tagság, a belső szervezet, a tisztségviselők kiválasztása és a fegyelmi rendszer meghatározására. Nem jelent azonban általános mentességet a jogrend alól. Az állam általános törvényei, a büntetőjog, a közrend, a gyermekvédelem, a közösség tagjainak alapjogai, a munkajogi és diszkriminációtilalmi szabályok, valamint a bírósághoz fordulás joga korlátot állíthatnak. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a vallási autonómiát védi, de a konkrét állami beavatkozás jogalapját, legitim célját, szükségességét és arányosságát is vizsgálja.

A felekezeti egyenlőség nem követeli szükségképpen valamennyi vallási közösség teljesen azonos közjogi státuszát vagy támogatását. Eltérő történeti jelenlét, taglétszám, intézményfenntartás vagy közfeladat-ellátás alapot adhat különbségtételre, de annak tárgyilagos, észszerű, átlátható és arányos indokon kell nyugodnia. Különösen el kell választani a személyek vallási alapú diszkriminációjának tilalmát, a vallási közösségek alapvető jogegyenlőségét és az egyes közösségekhez kapcsolódó, igazolható közjogi vagy finanszírozási különbségeket.

Elválasztás, szekularizáció, szekularizmus és laicitás

Az elválasztás nem azonos a szekularizációval. A szekularizáció jelentheti a vallásgyakorlás vagy az egyházi intézmények társadalmi súlyának csökkenését, az egyházi javak világi tulajdonba vételét, illetve az állami legitimáció vallási alapoktól való eltávolodását. Az elválasztás ezzel szemben elsősorban alkotmányjogi és intézményi technika. Lehetséges vallásos társadalom elválasztott állami rendszerrel, illetve erősen szekularizált társadalom formálisan fennmaradó államegyházzal.

A szekularizmus politikai vagy filozófiai álláspont is lehet, amely a közhatalom világi jellegét, a vallás és az állam szigorúbb elkülönítését vagy a vallási intézmények közéleti szerepének korlátozását támogatja. A francia laïcité ezzel szemben meghatározott alkotmányos-jogi és köztársasági hagyomány neve. A magyar „laicizmus” szó gyakran ideológiai, esetenként vallásellenes programot jelöl, ezért nem tekinthető minden összefüggésben a laïcité pontos szinonimájának.

Többdimenziós vizsgálat

Az összehasonlító állam- és vallásjogi szakirodalom több szempont együttes vizsgálatát alkalmazza. Az alábbi felsorolás Nieuwenhuis, Fox, valamint a kortárs európai összehasonlító munkák alapján kialakítható szintézis, nem pedig egyetlen szerző változatlan taxonómiája:

1. Intézményi dimenzió: valamely egyház része-e az államszervezetnek; rendelkezik-e az uralkodó vagy a kormány egyházi kinevezési joggal; vannak-e hivatalból parlamenti helyek vagy állami egyházi tisztségek.
2. Joghatósági és autonómiai dimenzió: milyen mértékben önálló a vallási közösség belső joga, és mely ügyekben járhat el állami bíróság.
3. Jogi személyiségi dimenzió: milyen feltételekkel alapítható és jegyezhető be vallási közösség; a jogállás megszerzése közigazgatási, bírósági vagy törvényhozási döntéshez kötött-e; biztosított-e a jogorvoslat.
4. Személyi dimenzió: összekapcsolódhatnak-e állami és egyházi tisztségek; előírható-e vallási feltétel közhivatal vagy uralkodói méltóság betöltéséhez.
5. Pénzügyi dimenzió: létezik-e közvetlen hitéleti támogatás, egyházi adó, adófelajánlás, adókedvezmény, műemléki támogatás, vagyonrendezés vagy közfeladat-finanszírozás.
6. Oktatási és szociális dimenzió: működtethetnek-e vallási közösségek közpénzből finanszírozott iskolákat, egyetemeket, kórházakat vagy szociális intézményeket, és milyen feltételekkel férhetnek hozzá ezekhez a szolgáltatásokhoz a különböző világnézetű személyek.
7. Alkalmazkodási dimenzió: biztosít-e a jog észszerű alkalmazkodást a vallási gyakorlatokhoz, például öltözködés, munkaszünet, étkezés, lelkiismereti kifogás vagy vallási ünnepek esetében.
8. Munkajogi dimenzió: milyen eltérések vonatkoznak az egyházi tisztségviselőkre és a vallási intézmények alkalmazottaira, továbbá hogyan egyensúlyozzák az intézményi identitást az alkalmazottak alapjogaival.
9. Szimbolikus dimenzió: milyen szerepet töltenek be vallási jelképek, állami imák, esküformák, ünnepek és szertartások a közhatalmi nyilvánosságban.
10. Közéleti dimenzió: hogyan különül el az állam saját vallási állásfoglalása, a közhivatal viselőjének hivatali vagy magánjellegű megszólalása, valamint a vallási közösségek és polgárok politikai részvétele.

E megközelítés alapján ugyanaz az ország az egyik területen szigorú elkülönülést, más területen kiterjedt együttműködést valósíthat meg. Az intézményi forma önmagában nem határozza meg sem a vallásszabadság, sem az állami pártatlanság tényleges szintjét.

Történeti fejlődés

Ókor és késő ókor

Az ókori társadalmakban a politikai és vallási intézmények többnyire szorosan kapcsolódtak egymáshoz, de nem voltak mindenütt teljesen azonosak. A Római Birodalomban állami és városi papi testületek, helyi kultuszok, misztériumvallások, valamint bizonyos önállóságot élvező zsidó közösségi intézmények működtek egymás mellett. A közösségi kultuszhoz való viszony politikai lojalitási kérdéssé is válhatott, miközben a modern, általános és egyéni jogként felfogott vallásszabadság fogalma nem létezett.

A kereszténység sajátosságát nem pusztán egy új vallási intézmény megjelenése adta. Univerzális igazságigénye, a császárkultusszal kapcsolatos konfliktusai, a helyi közösségeken átívelő püspöki szervezete és az egész birodalomra kiterjedő egyházi hierarchia új típusú viszonyt hozott létre a politikai hatalommal. Az evangéliumi mondást – „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” – a keresztény hagyomány a világi és vallási kötelességek megkülönböztetéseként értelmezte, de ez önmagában nem fogalmazott meg modern alkotmányos szeparációt.

Hippói Szent Ágoston Isten városáról című művének „Isten városa” és „földi város” fogalmai két, eltérő szeretet által formált közösséget jelölnek, nem pedig az egyház és a modern állam egyszerű intézményi kettősségét. Ágoston a földi béke és a politikai rend viszonylagos értékét elismerte, miközben az ember végső célját nem azonosította a politikai közösséggel. Politikai teológiájának jelentéséről kiterjedt értelmezési vita alakult ki.

I. Geláz pápa 494-ben I. Anasztasziosz bizánci császárhoz írt levelében a papok szent tekintélyét (auctoritas sacrata pontificum) és a királyi hatalmat (regalis potestas) különböztette meg. A szöveget egyes történészek a nyugati intézményi dualizmus egyik alapdokumentumának tekintik, más értelmezések arra mutatnak rá, hogy Geláz nem két egyenrangú és szimmetrikus hatalmat írt le: lelki ügyekben a papi tekintély elsőbbségét hangsúlyozta. A gelasiusi tan ezért a keresztény társadalmon belüli illetékességmegosztás történeti forrása, nem a vallásilag semleges állam közvetlen tervezete.

A latin középkor

A középkori Nyugatot nem az állam és az egyház zavartalan összeolvadása, hanem több, egymással együttműködő és versengő jogrend jellemezte. A pápaság, a püspökségek, a szerzetesrendek, a Német-római Birodalom, a királyságok, a városok és a rendi testületek eltérő jogokat gyakoroltak. Az egyházi bíróságok és a kánonjog mellett királyi, városi, hűbéri és szokásjogi fórumok működtek.

Harold J. Berman nagy hatású, de vitatott értelmezése szerint a 11–12. századi „pápai forradalom”, az egyházi jog önállósulása és a világi jogrendektől elkülönülő egyházi intézményrendszer döntő szerepet játszott a nyugati jogi pluralizmus kialakulásában. Ez a tétel nem jelenti azt, hogy a középkori berendezkedés már a modern vallásszabadságot vagy az állami semlegességet valósította volna meg.

Az invesztitúraharc a 11–12. században a püspöki és apáti tisztségek betöltéséről, az egyházi reformról, valamint a lelki és világi javakhoz kapcsolódó jogosultságokról folyt. A reformpápaság a szimónia és a papi házasság ellen lépett fel, és a gyűrűvel, illetve pásztorbottal történő világi invesztitúrát az egyházi szabadság sérelmének tekintette. Az uralkodók számára a püspökök ugyanakkor jelentős földbirtokosok és birodalmi tisztségviselők voltak, ezért kinevezésük a kormányzás rendjéhez is kapcsolódott. Az 1122-es wormsi konkordátum elkülönítette a lelki hivatal jelképeinek átadását a világi regáliákhoz kapcsolódó aktustól, és kompromisszumot alakított ki a választás és a birtokba helyezés rendjében.

A középkori „két hatalom”, a pápai és császári egyetemességigény, az egyházi immunitások és a világi uralkodók egyházvédő szerepe a keresztény társadalom saját fogalmi rendjében értelmezendő. A modern „állam–egyház szétválasztás” változatlan visszavetítése elfedné, hogy a középkori politika nem az egyenlő egyéni alapjogokból és a szuverén nemzetállam fogalmából indult ki.

Reformáció és konfesszionalizáció

A reformáció megbontotta a nyugati kereszténység intézményi egységét, de nem vezetett azonnal az állam és az egyház elválasztásához. Luther Márton „két kormányzat”-tanítása Isten lelki és világi kormányzásának teológiai-funkcionális megkülönböztetése volt. A lelki kormányzás az evangélium és a hit, a világi kormányzás a jog és a külső béke rendjében működik; ebből nem következett szükségképpen a modern állami és egyházi szervezet teljes jogi elkülönítése. A lutheránus területeken a világi fejedelmek jelentős szerepet kaptak az egyházi intézmények átszervezésében és fenntartásában.

Az augsburgi vallásbéke 1555-ben a Német-római Birodalom katolikus és lutheránus rendjei között rendezte a felekezeti konfliktus egy részét. A később cuius regio, eius religio formulával összefoglalt területi elv a fejedelem felekezetéhez kötötte a terület nyilvános vallási rendjét, és bizonyos esetekben elvándorlási jogot (ius emigrandi) biztosított azoknak, akik nem kívánták követni azt. A szabályozás nem teremtett általános egyéni vallásszabadságot, és kezdetben a református felekezetet sem foglalta magában.

A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke 1648-ban kiterjesztette a birodalmi felekezeti rendezést a reformátusokra, rögzített felekezeti és birtokjogi viszonyokat, továbbá korlátozott vallásgyakorlási garanciákat alakított ki. Nem hozott létre általános egyéni vallásszabadságot, és a „vesztfáliai szuverenitás” modern nemzetállami eredettörténetét több történész utólagos konstrukciónak tekinti.

A radikális reformáció egyes irányzatai, különösen az anabaptisták, a vallási közösséget önkéntes hívőközösségként fogták fel, és elutasították a hit állami kényszerítését. Nézeteik nem voltak teljesen egységesek: egyes csoportok a közhivatal, az eskü vagy a fegyverviselés elutasításáig jutottak, mások elsősorban az egyház állami beavatkozástól való szabadságát hangsúlyozták. E hagyomány később a mennonita, baptista és más szabadegyházi álláspontokra is hatott.

Lelkiismereti szabadság és kora újkori tolerancia

A 16–17. századi vallásháborúk és felekezeti üldözések nyomán a tolerancia fokozatosan a politikai béke, majd az egyéni lelkiismereti jog kérdésévé vált. A kezdeti türelmi rendszerek gyakran csak meghatározott felekezetek korlátozott együttélését biztosították, és nem jelentették a vallási meggyőződések teljes jogegyenlőségét.

Roger Williams 1636-ban alapította Providence telepét, majd a Rhode Island-i berendezkedésben a lelkiismereti szabadság és a világi hatalom vallási illetékességének korlátozása mellett érvelt. Az 1644-ben megjelent Mr. Cotton’s Letter, Lately Printed, Examined and Answered című írásában a „gyülekezet kertje” és a „világ vadonja” közötti sövény vagy fal képét használta. A metafora elsődleges iránya az egyház tisztaságának védelme volt a világi beavatkozástól, és ezért nem azonos minden részletében Jefferson későbbi alkotmányjogi használatával.

John Locke Levél a vallási türelemről című, 1689-ben megjelent munkájában a polgári kormányzat célját az élet, a szabadság és a vagyon védelméhez kötötte, az egyházat pedig önkéntes társulásként írta le. Ezzel rendszeres érvet adott a polgári és az egyházi illetékesség megkülönböztetésére. Locke toleranciaelmélete ugyanakkor nem terjedt ki minden csoportra: az ateistákat kizárta, és fenntartásokat fogalmazott meg azokkal szemben, akikről feltételezte, hogy külső politikai-vallási hatalom iránti hűségük veszélyezteti az államot. A katolikusokkal kapcsolatos korabeli kifogásai a 17. századi angol dinasztikus és állambiztonsági konfliktusokkal is összefüggtek.

Pierre Bayle a téves lelkiismeret jogainak és a vallási kényszer eredménytelenségének kérdését radikálisabban vetette fel, míg Montesquieu a vallás, a törvények és a politikai berendezkedés összefüggéseit összehasonlító módon vizsgálta. Nézeteik eltértek egymástól, ezért nem alkotnak egyetlen egységes „felvilágosodás kori” elméletet, de hozzájárultak a tolerancia, a polgári béke és a vallási pluralizmus újrafogalmazásához.

Amerikai alkotmányfejlődés

Az észak-amerikai brit gyarmatok vallási rendszerei nem voltak egységesek. Több gyarmaton bevett egyház működött, másutt – különösen Rhode Islanden és Pennsylvaniában – szélesebb lelkiismereti szabadság alakult ki. A Virginia Statute for Religious Freedom 1786-ban megtiltotta a vallási gyakorlat vagy szolgálat finanszírozására irányuló kényszert, és kimondta, hogy a vallási vélemény nem érintheti a polgári jogképességet.

Az Egyesült Államok alkotmányának 1791-ben hatályba lépett első kiegészítése megtiltotta a Kongresszusnak a vallás alapítására, illetve szabad gyakorlásának tiltására irányuló törvényhozást. A rendelkezés eredetileg a szövetségi törvényhozást korlátozta; egyes tagállami egyházi establishmentek még évtizedekig fennmaradtak. A vallási klauzulák tagállamokra való alkalmazása a tizennegyedik alkotmánykiegészítés alapján, a 20. századi legfelsőbb bírósági gyakorlatban alakult ki.

Thomas Jefferson 1802. január 1-jén a danburyi baptistákhoz írt levelében az első alkotmánykiegészítésből az „egyház és állam közötti elválasztó fal” képét vezette le. A baptisták olyan felekezeti környezetben éltek, ahol a kongregacionalista establishment helyzete aggodalmat keltett bennük; a metafora ezért a vallási közösség állami beavatkozással szembeni védelmét is kifejezte. Jefferson nem az egyház és az állam minden érintkezésének tilalmát fogalmazta meg, hanem a szövetségi vallásalapítás és a vallásgyakorlás kényszerítésének alkotmányos korlátját értelmezte.

A Legfelsőbb Bíróság már a Reynolds kontra Egyesült Államok ügyben, 1878-ban hivatkozott a levélre. Az 1947-es Everson kontra Board of Education döntés az Establishment Clause tagállamokra való alkalmazása és a falmetafora szélesebb bírói használata szempontjából vált jelentőssé. Az amerikai joggyakorlat ugyanakkor soha nem értelmezte következetesen az elválasztást minden állami-vallási érintkezés tilalmaként: különbséget tett a vallás állami létrehozása vagy előnyben részesítése, a vallási szereplők semleges programból való kizárása, valamint a vallási gyakorlat megengedett vagy kötelező észszerű alkalmazkodása között.

Francia alkotmányfejlődés

A francia forradalom idején a vallási egyenlőség, az egyházi vagyon államosítása, a papság polgári alkotmánya és a későbbi kereszténytelenítő intézkedések eltérő, részben egymással ellentétes irányokat képviseltek. Az 1801-es konkordátum Napóleon és VII. Piusz pápa között rendezte a katolikus egyház helyzetét, miközben az állam jelentős ellenőrző jogokat tartott fenn.

A Harmadik Francia Köztársaság idején a republikánus és antiklerikális politika az oktatás világi jellegére, a szerzetesrendek közéleti szerepére és az állami szuverenitásra összpontosított. Az 1905. december 9-i törvény kimondta a lelkiismereti szabadságot és a vallásgyakorlás szabad biztosítását, ugyanakkor megszüntette a vallások állami elismerését és rendszeres finanszírozását. A törvény a francia laïcité egyik központi jogforrása lett.

A francia modell sem jelent teljes intézményi és pénzügyi érintkezésmentességet. Az 1905 előtt épült számos kultuszépület állami vagy önkormányzati tulajdonban maradt, és fenntartásuk közpénzből történhet; közintézményi lelkészségek működnek; a szerződéses magániskolák állami finanszírozást kaphatnak; Elzász–Moselle területén pedig az 1905-ös törvénytől eltérő, történeti rendszer maradt hatályban. Egyes tengerentúli területekre szintén külön szabályok vonatkoznak.

A 20. századi emberi jogi fordulat és az állami ateizmus

A két világháború és a totalitárius rendszerek tapasztalata után a vallásszabadság nemzetközi emberi joggá vált. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya és az Emberi jogok európai egyezménye a vallás vagy meggyőződés megválasztását, megváltoztatását és kinyilvánítását védi. Ezek a dokumentumok nem tesznek kötelezővé egyetlen állam–egyház-modellt, de korlátozzák a valláskényszert, a diszkriminációt és az önkényes állami beavatkozást.

A marxista–leninista rendszerek egy részében a formális állam–egyház-szétválasztás állami ateizmussal, vallásellenes propagandával, tulajdonelvonással, szervezeti ellenőrzéssel és üldözéssel társult. A szovjet és kelet-közép-európai tapasztalat azt mutatta, hogy a szeparáció alkotmányos deklarációja önmagában nem biztosítja az egyházi autonómiát vagy a vallásszabadságot.

Az állam és a vallási közösségek viszonyának főbb ideáltípusai

Az alábbi típusok elemzési segédeszközök. A tényleges rendszerek rendszerint több típus elemeit egyesítik, és időben is változnak. A „szigorú”, „együttműködő”, „barátságos” vagy „ellenséges” jelzők a szakirodalomban használt, részben értékelő kategóriák, nem mindenütt elfogadott jogi terminusok.

Ideáltípus	Fő jellemző	Lehetséges példák vagy változatok
Államegyházi rendszer	Valamely egyház alkotmányosan vagy törvényileg beépül az állami közjogi rendbe; az államfőnek, a kormánynak vagy a parlamentnek egyházi jogosultságai lehetnek.	Anglikán establishment Angliában; történeti lutheránus államegyházak.
Hivatalos, bevett vagy nemzeti egyház	Egy vagy több vallási közösség kiemelt jogállást kap, de autonómiája és az állami befolyás mértéke országonként eltér. A „bevett egyház”, a „nemzeti egyház” és az „államegyház” nem szükségképpen azonos.	Többfelekezetű elismerési rendszerek; északi „népegyházak”; történeti közjogi felekezeti státuszok.
Szigorú szeparáció	A közhatalom és a vallási intézmények szervezeti és finanszírozási kapcsolatát erősen korlátozza; a közhatalmi semlegességet hangsúlyozza.	A francia laïcité egyes alkalmazásai; az amerikai joggyakorlat bizonyos korszakai és területei.
Együttműködő vagy koordinációs elválasztás	A kölcsönös intézményi autonómia mellett megállapodásokat, közfeladat-finanszírozást, vallásoktatást, egyházi adót vagy közjogi testületi státuszt enged.	Németország, Olaszország, Spanyolország, Magyarország több eleme.
Állami igazgatás vagy felügyelet alá rendelt vallás	Az állam világi jellegét hirdeti, de hivatalok útján szabályozza a vallási vezetőket, a képzést, a prédikációt vagy a szervezeti működést.	A török laiklik egyes korszakai; autoriter szekuláris rendszerek.
Állami ateizmus	Az állam nemcsak semleges, hanem az ateizmust vagy a vallás visszaszorítását támogatja, és korlátozhatja a vallási életet.	Több történeti kommunista rendszer.
Teokratikus vagy vallási-jogi állam	A legfőbb politikai legitimáció és a jogrend meghatározó része valamely vallási tanításhoz vagy vallási vezetéshez kapcsolódik.	Irán alkotmányos rendszere; eltérő történeti teokráciák.

Az „államegyház” általában szorosabb szervezeti vagy közjogi integrációt jelent, mint a pusztán „bevett” vagy „hivatalosan elismert” egyház. A közjogi testületi státusz – például Németországban – nem teszi a vallási közösséget az állam részévé. A történeti vagy szimbolikus kiemelés szintén különbözhet a tényleges állami irányítástól.

Nemzetközi modellek és példák

Egyesült Államok

Az amerikai alkotmányos rendszer két, egymással összefüggő követelményre épül: a vallás állami alapításának tilalmára (Establishment Clause) és a vallás szabad gyakorlásának védelmére (Free Exercise Clause). Az első az állami vallási kényszert és intézményi azonosulást korlátozza, a második a vallásos személyek és közösségek szabadságát védi. A két klauzula viszonya miatt a vallási alkalmazkodás egyes esetekben megengedett, más esetekben pedig kötelező lehet anélkül, hogy az állam vallást alapítana.

A 20. század második felében a Legfelsőbb Bíróság több tesztet alkalmazott az állami intézkedések megítélésére. A Lemon kontra Kurtzman ügyből származó teszt a világi célra, az elsődleges hatásra és az állam–vallás összefonódására összpontosított; később az állami „jóváhagyás” látszata is szerepet kapott. A bíróság azonban a Kennedy kontra Bremerton School District 2022-es döntésében kimondta, hogy a Lemon- és endorsement-tesztek helyett az Establishment Clause értelmezését a történeti gyakorlatok és hagyományok figyelembevételével kell végezni.

Az állam általános, vallási szempontból semleges támogatási programjaiban a vallási kedvezményezettek kizárása bizonyos esetekben a szabad vallásgyakorlás sérelmét okozhatja. Másrészt az állam nem használhat közpénzt vallásos hitvallás kikényszerítésére vagy egy felekezet közvetlen előnyben részesítésére. Az amerikai modell ezért nem írható le egyszerűen sem „áthatolhatatlan falként”, sem korlátlan accommodationként; a bírói doktrína történetileg változott.

Franciaország

A francia alkotmány szerint a köztársaság laikus, és biztosítja a törvény előtti egyenlőséget vallási megkülönböztetés nélkül. A laïcité mindenekelőtt az államot, a közszolgálatokat és a közhatalmat gyakorló személyeket köti semlegességre. A köztisztviselők hivatali minőségükben nem jeleníthetik meg vallási hovatartozásukat úgy, hogy az a szolgáltatás pártatlanságát kérdésessé tegye.

A közterület azonban önmagában nem általánosan „vallásmentes tér”. A közszolgáltatások használóit és a magánszemélyeket főszabály szerint megilleti vallásuk kinyilvánításának szabadsága, a közrend és az egyes külön törvények korlátai között. Külön szabályok vonatkoznak például az állami iskolák tanulóinak feltűnő vallási jelképeire, az arc nyilvános eltakarására, valamint a köztisztviselőkre. A francia vita ezért a laikus állam semlegessége és a polgárok vallási megnyilvánulása közötti határvonalról is szól.

A francia modellt egyes szerzők a vallási közösségek egyenlő szabadságát biztosító, „pozitív” vagy nyitott laicitásként értelmezik, míg mások a köztársasági közszféra vallási semlegességének szigorúbb védelmét hangsúlyozzák. E megközelítések politikai és jogi hangsúlyai eltérnek, ezért a laïcité nem azonosítható minden további nélkül a vallás közéletből való kizárásával.

Németország és Olaszország

A német alaptörvény a vallásszabadság mellett átvette a weimari alkotmány több egyházjogi rendelkezését. Nincs államegyház, de az elismert vallási közösségek közjogi testületi státuszt szerezhetnek; az állam díj ellenében beszedheti az egyházi adót; az állami iskolákban a vallásoktatás rendes tantárgy lehet; a szövetségi és tartományi államok pedig szerződéseket, illetve a Szentszékkel konkordátumokat kötnek. A rendszer az együttműködő elválasztás egyik jellegzetes változata.

Olaszország alkotmánya kimondja, hogy az állam és a katolikus egyház saját rendjében független és szuverén; kapcsolataikat a lateráni egyezmények szabályozzák. Más vallási közösségek az állammal kötött megállapodások (intese) révén rendezhetik közjogi helyzetüket. Az olasz modell így az intézményi önállóságot megállapodásos együttműködéssel kapcsolja össze.

Egyesült Királyság és az északi államok

Angliában a Church of England bevett egyház; a brit uralkodó legfőbb kormányzója, püspökeinek egy része pedig hivatalból tagja a Lordok Házának. Ezzel együtt az Egyesült Királyság széles körű vallásszabadságot és felekezeti pluralizmust biztosít. Skóciában a Church of Scotland bevett presbiteriánus egyház; lelki önállóságát az 1921-es Church of Scotland Act ismeri el, az uralkodó pedig – az angliai helyzettől eltérően – nem az egyház legfőbb kormányzója. Walesben és Írországban történeti disestablishment ment végbe.

Az északi országokban a lutheránus államegyházi rendszerek fokozatosan alakultak át. Svédországban 2000-ben változott meg az állam és a Svéd Egyház közjogi kapcsolata, Norvégiában pedig a 21. századi reformok növelték a Norvég Egyház önállóságát, miközben a „népegyházi” státusz és az állami támogatás több eleme fennmaradt. Ezek a példák mutatják, hogy a formális disestablishment nem feltétlenül jelent minden történeti kapcsolat megszűnését.

Ortodox hagyomány és a szimfónia

Az ortodox egyházak történetében fontos eszmény volt az egyházi és császári hatalom „szimfóniája”: a két rend eltérő feladatot lát el, de a keresztény közösség javára összhangban működik. A fogalom nem jelentette szükségképpen a két intézmény egyenrangú tényleges kapcsolatát; a bizánci, középkori orosz, birodalmi és modern alkalmazások jelentősen különböztek egymástól. A történeti gyakorlatban az állami befolyás, az egyházi autonómia és a nemzeti identitás viszonya változó volt.

A mai ortodox többségű országok sem alkotnak egységes modellt. Görögország alkotmánya „uralkodó vallásként” utal a keleti ortodox egyházra, miközben biztosítja a vallásszabadságot; más államok formálisan szekulárisak, de az ortodox egyház kulturális vagy közjogi szerepe jelentős. A szimfónia történeti fogalmát ezért nem lehet automatikusan a modern alkotmányos rendszerek leírására használni.

Törökország, Irán és India

Törökország alkotmányos hagyományában a laiklik a köztársaság világi jellegét fejezi ki. Ugyanakkor a Vallásügyi Igazgatóság (Diyanet) állami intézményként szervezi és finanszírozza a szunnita iszlám vallási szolgálatának jelentős részét. A török rendszer ezért nem a vallási intézmények államtól való teljes szervezeti távolságának, hanem részben a vallás állami igazgatásának modellje.

Irán 1979 utáni alkotmánya az iszlám köztársasági államformát, a tizenkét imámos síita irányzat hivatalos vallási státuszát és a vallásjogász vezető szerepét kapcsolja össze választott intézményekkel. A rendszer a modern teokratikus vagy vallási-jogi állam egyik példája, de nem tekinthető valamennyi muszlim többségű ország modelljének.

Az iszlám történelemben a vallási jogtudósok, az uralkodók és az igazgatási intézmények viszonya korszakonként változott; a vallás és a politika teljes fogalmi egységéről vagy változatlan szétválasztásáról szóló általánosítások egyaránt félrevezetők.

India alkotmányos szekularizmusa nem egyszerűen az állam és a vallási közösségek „fal” jellegű elkülönítésére épül. A vallásszabadság mellett lehetővé teszi, hogy az állam a közrend, a társadalmi reform és az egyenlőség érdekében szabályozza a valláshoz kapcsolódó világi tevékenységeket. Rajeev Bhargava ezt „elvi távolságnak” (principled distance) nevezi: az állam nem azonosul egy vallással, de az egyenlőség és szabadság érdekében eltérő módon is kapcsolatba léphet vallási intézményekkel.

Európai és egyetemes emberi jogi keret

Az Emberi jogok európai egyezményének 9. cikke védi a gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadságot, a 11. cikk pedig az egyesülési szabadsággal együtt a vallási közösségek intézményi életét. A strasbourgi bíróság gyakorlata szerint az egyezmény nem ír elő egyetlen kötelező állam–egyház-modellt; önmagában az államegyházi rendszer sem egyezménysértő. Az államnak azonban vallási kérdésekben semlegesnek és pártatlannak kell maradnia, védenie kell a közösségek autonómiáját, és nem alkalmazhat kényszert vagy indokolatlan megkülönböztetést. Az államok bizonyos mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek, amelynek terjedelme a kérdés jellegétől és az európai konszenzustól függ.

Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága szerint a „vallás vagy meggyőződés” védelme kiterjed a teista, nem teista és ateista meggyőződésekre, valamint arra a szabadságra is, hogy valaki ne valljon vallást. Hivatalos vagy többségi vallás fennállása önmagában nem tiltott, de nem vezethet más vallások követőinek vagy a nem hívőknek a hátrányos megkülönböztetéséhez.

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 17. cikke tiszteletben tartja az egyházak, vallási egyesületek, világnézeti és nem vallási szervezetek tagállami jog szerinti jogállását. Az uniós jog ezért nem egységesíti teljesen az állam–egyház-rendszereket, de az uniós hatáskörbe tartozó ügyekben – például a foglalkoztatási diszkrimináció terén – a nemzeti megoldások uniós jogi ellenőrzés alá eshetnek.

Keresztény megközelítések

A keresztény felekezetek állam–egyház-felfogása történetileg sokféle. A közös bibliai és ókeresztény források mellett eltérő egyháztan, jogfelfogás, politikai tapasztalat és intézményi helyzet alakította az ortodox, katolikus, lutheránus, református, anglikán és szabadegyházi hagyományokat.

Ortodox megközelítések

Az ortodox politikai teológia hagyományos szimfóniafogalma a világi és az egyházi szolgálat megkülönböztetését, ugyanakkor együttműködését hangsúlyozta. Az egyház szentségi és tanítói rendje nem azonos az állami igazgatással, de a keresztény nép közös javának szolgálata indokolhatja a kapcsolatot. A modern ortodox álláspontok az állami dominanciától való egyházi szabadság, a nemzeti hagyományok, a vallási pluralizmus és az emberi jogok viszonyát eltérően értelmezik; ezért az „ortodox modell” nem írható le egyetlen változatlan képlettel.

Lutheránus, református és anglikán hagyományok

A lutheránus két-kormányzat-tan megkülönbözteti az evangélium lelki rendjét és a világi kormányzat jogi-kényszerítő feladatát, de a történeti lutheránus egyházak sok helyen fejedelmi vagy államegyházi keretben szerveződtek. A modern lutheránus állam–egyház-felfogások ezért az egyházi autonómiát, a demokratikus jogállamot és a közjó érdekében végzett társadalmi szolgálatot különböző módon kapcsolják össze.

A református hagyományban a genfi egyházi fegyelemtől és a presbiteriánus nemzeti egyházaktól a gyülekezeti önkormányzatig több modell létezett. A kálvini felfogás megkülönböztette a polgári és egyházi kormányzatot, ugyanakkor mindkettőnek vallási-erkölcsi feladatot tulajdonított. A későbbi református és presbiteriánus rendszerek között államegyházi, nemzeti egyházi és disestablishmentet támogató irányok egyaránt megjelentek.

Az anglikán hagyomány történetileg az uralkodói főséghez és a bevett egyházhoz kapcsolódott, de az Anglikán Közösség különböző országaiban más-más közjogi viszony alakult ki. Az angol establishment mellett több anglikán egyház teljesen elválasztott vagy önálló nemzeti egyházként működik.

Anabaptista, baptista és szabadegyházi hagyományok

Az anabaptista és baptista hagyományokban a hívő személyes hitvallása, az önkéntes gyülekezeti tagság és a valláskényszer elutasítása központi szerepet kapott. Az elválasztás itt gyakran nem a vallás közéleti jelentőségének tagadását, hanem a gyülekezet állami irányítástól, illetve az állam felekezeti kényszertől való megszabadítását jelenti. Roger Williams, a 17. századi angol baptisták, majd az amerikai baptista közösségek a lelkiismereti szabadság védelmét vallási érvekkel kapcsolták össze.

A kvékerek, mennoniták és más békeegyházak egy része a közhivataltól, a katonai szolgálattól vagy az eskütől való távolságot is hangsúlyozta. Más szabadegyházi irányzatok aktívan részt vesznek a politikai közéletben, miközben elutasítják az állami establishmentet. A protestáns szabadegyházi álláspont ezért sem azonos egyetlen politikai programmal.

A katolikus egyház tanításának fejlődése

A katolikus hagyomány a lelki és világi hatalom különbségét már a késő ókorban és a középkorban vallotta, ugyanakkor a két rendet a közjó és az ember végső célja szempontjából kapcsolatban állónak tekintette. A modern szeparációról szóló tanítás értelmezésében külön kell választani az egyházi autonómiát, a vallásszabadság polgári jogát, az állam vallással kapcsolatos erkölcsi kötelességeit és a konkrét történeti szeparációs törvények megítélését.

A societas perfecta és a 19. századi tanítás

A 19. és a 20. század eleji katolikus közjogi gondolkodás az államot és az egyházat gyakran societas perfecta, magyarul „teljes” vagy „önmagában elégséges társaság” fogalmával írta le. A „tökéletes” itt nem erkölcsi hibátlanságot jelentett, hanem azt, hogy a közösség saját céljának eléréséhez elvileg rendelkezik a szükséges eszközökkel és joghatósággal. Az állam közvetlen célját a világi közjóban, az egyházét a természetfölötti üdvösség szolgálatában határozták meg; a „vegyes ügyekben” együttműködést, konfliktus esetén pedig a lelki cél elsőbbségét vallották.

IX. Piusz pápa 1864-es Syllabus errorum című jegyzéke elítélte azt a tételt, amely szerint az egyháznak el kell válnia az államtól, az államnak pedig az egyháztól. XIII. Leó pápa az Immortale Dei (1885) és a Libertas praestantissimum (1888) körlevelekben az államnak Isten és az igaz vallás iránti kötelességeiről, a lelki és világi hatalom sajátos illetékességéről, valamint rendezett együttműködéséről tanított.

E dokumentumok nem csupán az egyházüldöző intézkedéseket bírálták, hanem normatív keresztény társadalomképet is képviseltek, amelyben a közhatalomnak pozitív vallási kötelességei vannak. Történeti összefüggésükhöz ugyanakkor hozzátartozott, hogy a 19. századi szeparáció gyakran egyházi vagyonelkobzással, szerzetesrendek feloszlatásával, oktatási monopóliummal, a püspöki kinevezések állami befolyásolásával vagy a Szentszékkel kötött megállapodások egyoldalú felmondásával járt.

X. Piusz pápa az 1906-os Vehementer Nos körlevélben nemcsak a francia 1905-ös törvény végrehajtási módját, hanem az egyház és az állam elválasztásának elvét is „teljességgel hamis” és káros tételként minősítette. A körlevél a társadalom Isten iránti kötelességéből és az egyház közjogi szabadságából indult ki, továbbá kifogásolta az 1801-es konkordátum egyoldalú megszüntetését, az egyházi javak kezelését és a hierarchiától független kultuszegyesületek rendszerét.

A II. vatikáni zsinat

A II. vatikáni zsinat Dignitatis humanae nyilatkozata a vallásszabadság polgári jogát az emberi személy méltóságára alapozta. A jog elsősorban a polgári kényszertől való mentességet jelenti: vallási ügyekben senkit sem szabad arra kényszeríteni, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék, és nem szabad akadályozni abban, hogy az igazságos közrend határain belül egyénileg vagy közösségben, magán- vagy nyilvánosan meggyőződése szerint járjon el.

A nyilatkozat nem tanítja, hogy minden vallási állítás egyformán igaz, vagy hogy az embernek nincs erkölcsi kötelessége az igazság keresésére. Kifejezetten megkülönbözteti a jogi-politikai immunitást a vallási igazság és az erkölcsi kötelesség kérdésétől: kijelenti, hogy érintetlenül hagyja az emberek és társadalmak igaz vallással kapcsolatos hagyományos erkölcsi kötelességéről szóló tanítást, ugyanakkor fejleszti a személy sérthetetlen jogairól és a társadalom alkotmányos rendjéről szóló tanítást. A vallásszabadság joga tehát az ember természetéből és méltóságából következő polgári jog, nem a vallási igazság relativizálása.

A Gaudium et spes 76. pontja szerint a politikai közösség és az egyház saját területén egymástól független és autonóm. Az egyház nem azonosul egyetlen politikai közösséggel vagy rendszerrel sem, de mindkét intézmény ugyanazon emberek személyes és társadalmi hivatását szolgálja, ezért a közjó érdekében, a hely és idő körülményeihez igazodva együttműködhetnek.

A zsinati tanítás viszonyáról a korábbi pápai megnyilatkozásokhoz teológiai vita alakult ki. A hivatalos értelmezés egyszerre hangsúlyozza a folytonosság igényét és a tanfejlődést: a vallási hit szabad természetének, az egyház szabadságának és az emberi méltóságnak korábbi elemeit a pluralista alkotmányos állam viszonyai között új, jogi formában fogalmazta meg. A Nemzetközi Teológiai Bizottság 2019-es dokumentuma a tanítóhivatali megértés éréséről, a korábbi következtetések felülvizsgálatáról és a vallásszabadság tanának fejlődéséről beszél.

A kortárs katolikus társadalmi tanítás

A katolikus társadalmi tanítás kompendiuma a vallásszabadságot alapvető emberi jognak tekinti, és külön fejezetben kapcsolja össze az egyház és a politikai közösség autonómiáját az együttműködés lehetőségével. A kölcsönös függetlenség nem jelent az együttműködést kizáró elszigeteltséget; mindkét közösség az ember javát szolgálja, de különböző cím és cél szerint. A politikai hatalomnak biztosítania kell az egyház és más vallási közösségek küldetéséhez szükséges szabadságot, az egyház pedig nem jogosult valamely konkrét demokratikus intézményi megoldást kizárólagos katolikus rendszerként előírni.

A katolikus álláspont így megkülönbözteti a világi és egyházi hatáskört, elutasítja a hit állami kényszerítését és a politikai rendszerrel való egyházi azonosulást, ugyanakkor nem tekinti a vallást pusztán magánügynek. Az egyház jogosult erkölcsi kérdésekben megszólalni, a hívek pedig vallási meggyőződésük alapján részt vehetnek a demokratikus közéletben, miközben az állami döntést az alkotmányos eljárás és a minden polgárra érvényes jogrend hozza meg.

Magyarország

Középkori és kora újkori előzmények

A középkori Magyar Királyságban a királyság és a latin egyház szorosan együttműködött. Az uralkodó egyházszervező, birtokadományozó és védelmező szerepet töltött be, a püspökök pedig egyházi feladataik mellett politikai és kormányzati tisztségeket is viseltek. Az egyházi intézmények önálló joghatósága, a pápaság és a királyi főkegyúri igények ugyanakkor azt jelentették, hogy a két intézményrendszer nem volt egyszerűen azonos.

A 16–17. században az ország három politikai térre szakadt: a Habsburg uralom alatt álló Magyar Királyságra, az Erdélyi Fejedelemségre és az oszmán hódoltságra. Vallás- és egyházpolitikai viszonyaik különböztek. Az 1568-as tordai országgyűlés határozata a prédikátor és a helyi gyülekezet kapcsolatában biztosított választási lehetőséget, és az erdélyi vallási együttélés fontos állomása lett. Nem teremtett minden személyre és vallási irányzatra kiterjedő modern vallásszabadságot; a bevett vallások rendszere fokozatosan alakult ki, és Erdély sajátos politikai-jogi rendjére vonatkozott.

A Habsburg Monarchián belül a katolikus restauráció, a protestáns rendek jogai, a királyi főkegyúri jog és a rendi alkotmány konfliktusai alakították az állam–egyház-viszonyt. A bécsi béke, a későbbi országgyűlési törvények és az 1645-ös linzi béke különböző mértékben biztosították a protestáns vallásgyakorlatot. A türelmi és felekezeti jogok nem egyenlő egyéni alapjogként, hanem rendi, területi és közösségi kiváltságokként működtek.

A felvilágosult abszolutizmustól 1848-ig

II. József 1781-es türelmi rendelete kiszélesítette a protestánsok és ortodoxok magán-vallásgyakorlatát, közhivatal-viselését és intézményalapítását, de a katolicizmus privilegizált helyzetét nem szüntette meg. Az 1790–1791-es országgyűlés törvényei a protestáns és ortodox felekezetek jogállását tovább rendezték. A korszakban a katolicizmus religio dominans, vagyis uralkodó, privilegizált vallás volt, miközben több törvényesen bevett felekezet is létezett.

Az 1848-as forradalom egyházpolitikai alapját az 1848. évi XX. törvénycikk adta, amely kimondta a törvényesen bevett vallásfelekezetek egyenlőségét és viszonosságát, valamint az egyházi és iskolai szükségletek állami fedezésének elvét. Végrehajtása azonban a szabadságharc és a későbbi politikai változások miatt hiányos maradt; az egyházi vagyon, az oktatás, a finanszírozás és az állami felügyelet kérdései nem rendeződtek egyszerre.

A dualizmus kora

A kiegyezés után több lépésben alakult ki a polgári egyházjog. Az 1867. évi XVII. törvénycikk az izraelita lakosok polgári és politikai jogegyenlőségét mondta ki. Az 1868. évi LIII. törvénycikk a keresztény vallásfelekezetek közötti áttérést, a vegyes házasságokat és a gyermekek vallását szabályozta. A felekezeti egyenjogúság és az állami joghatóság kiterjesztése nem egyetlen „szétválasztási aktus”, hanem fokozatos, politikailag vitatott folyamat volt.

Az 1894–1895-ös egyházpolitikai törvények bevezették a kötelező polgári házasságot, az állami anyakönyvezést, szabályozták a gyermekek vallását, biztosították a vallás szabad gyakorlását, és az izraelita vallást bevett felekezetté nyilvánították. E törvények az állami polgári joghatóságot erősítették, de nem hoztak létre francia típusú teljes szeparációt. A bevett felekezetek közjogi szerepe, az egyházi iskolák, az állami támogatás és a királyi főkegyúri jog továbbra is fennmaradt.

A két világháború között

Az 1918–1919-es rövid rendszerek után a Horthy-korszak nem állított fel egyetlen formális államegyházat, de a bevett, elismert és el nem ismert felekezetek jogállása eltért. A katolikus, református és evangélikus egyház, valamint az izraelita felekezetek jelentős oktatási, szociális és kulturális intézményhálózatot tartottak fenn. Egyes egyházi vezetők a felsőházban hivatalból vagy tisztségük alapján képviselettel rendelkeztek.

A „történelmi egyházak” kifejezés nem időtlen és egységes jogi kategória; a korszakban a bevett és elismert felekezetek törvényes státusza volt meghatározó. A zsidótörvények az 1930-as évek végétől előbb vallási, majd egyre inkább faji kategorizálás alapján korlátozták a zsidónak minősített személyek jogait. Ez a felekezeti jogegyenlőség súlyos felszámolását jelentette, és nem vezethető le pusztán az állam–egyház intézményi modelljéből.

A kommunista diktatúra

Az egyházi iskolák 1948-as államosítása, az 1949. évi alkotmány, az egyes felekezetekkel kötött állami megállapodások, a szerzetesrendek 1950-es feloszlatása és az Állami Egyházügyi Hivatal 1951-es létrehozása alapvetően átalakította a vallási intézmények helyzetét. Az alkotmány formálisan kimondta az egyház és az állam különválását, a gyakorlat azonban széles körű állami ellenőrzést és politikai nyomást valósított meg. A püspöki kinevezések, a papi szolgálat, az egyházi oktatás, a sajtó, a gazdálkodás és a nemzetközi kapcsolatok állami befolyás alá kerültek.

A korszak nem volt változatlan. Az 1948–1953 közötti erőszakos átalakítás és büntetőpolitika után a hatvanas évektől korlátozott modus vivendi alakult ki; 1964-ben részleges megállapodás született a Szentszék és a magyar állam között. A vallási élet továbbra is engedélyezési, személyzeti és rendőri ellenőrzés alatt állt, de annak intenzitása és módszere időben változott. A formális szeparáció így nem az autonómiát, hanem az egyházak alárendelését fedte.

A rendszerváltás és az 1990-es szabályozás

Az 1989–1990-es alkotmányos átalakulás megszüntette az állami egyházügyi igazgatást és helyreállította a vallásszabadságot. Az 1990. évi IV. törvény a vallási közösségek egyházként történő bírósági nyilvántartásba vételét viszonylag egyszerű feltételekhez kötötte, és széles körű autonómiát biztosított. E rendszert a szakirodalom gyakran liberális vagy alacsony belépési küszöbű modellként írja le.

A 4/1993. (II. 12.) AB határozat kimondta, hogy az államnak vallási és lelkiismereti kérdésekben semlegesnek kell lennie; nem azonosulhat valamely egyház tanításával, nem avatkozhat be az egyházak belső ügyeibe, és a pozitív, illetve negatív vallásszabadságot egyaránt biztosítania kell. A határozat szerint az elválasztás módja minden ország történeti körülményei szerint alakul, és a semlegesség nem jelent vallási közömbösséget vagy tétlenséget.

Az 1991. évi XXXII. törvény rendezte a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének egy részét. A vallási közösségek hitéleti és közcélú tevékenységének általános finanszírozási keretét az 1997. évi CXXIV. törvény szabályozta. Ettől külön jogforrás a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék 1997. június 20-án aláírt, a katolikus egyház közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint vagyoni kérdésekről szóló megállapodása, amelyet az 1999. évi LXX. törvény hirdetett ki.

A 2011 utáni szabályozás és jogorvoslatok

Magyarország Alaptörvényének VII. cikke biztosítja a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát, valamint kimondja, hogy a vallási közösségek és az állam különváltan működnek, a vallási közösségek önállóak, és a közösségi célok érdekében együttműködhetnek az állammal. A szakirodalom e szerkezetet rendszerint az együttműködő elválasztás egyik változataként írja le.

A 2011. évi CCVI. törvény eredeti rendszere megszüntette számos, korábban egyházként nyilvántartott szervezet egyházi jogállását, és az egyházi elismerést az Országgyűlés döntéséhez kötötte. A Alkotmánybíróság a 6/2013. (III. 1.) AB határozatban több rendelkezést alaptörvény-ellenesnek talált, mert az elismerési eljárás nem biztosított kellően tárgyilagos feltételeket, tisztességes eljárást és hatékony jogorvoslatot, a korábbi státusz elvesztése pedig sértette a jogbiztonságot és az egyenlő bánásmódot.

A 27/2014. (VII. 23.) AB határozat egyes folyamatban lévő ügyekben alkalmazási tilalmat állapított meg, és a 6/2013-as döntésből eredő követelményeket tovább konkretizálta. Az alkotmánybírósági döntések, a Velencei Bizottság állásfoglalásai és a strasbourgi ítélkezés a későbbi jogalkotási módosítások egyik hátterét képezték.

Az Iványi Gábor vezette Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) jogállása és a közfeladatokat ellátó intézményeinek finanszírozása több alkotmánybírósági, közigazgatási és strasbourgi eljárás tárgya volt. A 6/2013. (III. 1.) AB határozat a 2011-es egyházügyi szabályozás egyes rendelkezéseit alaptörvény-ellenesnek minősítette, és kimondta, hogy a határozatban érintett vallási közösségek egyházi jogállásukat nem veszítették el. A döntés jogkövetkezményeinek, különösen az egyházi jogálláshoz kapcsolódó kiegészítő költségvetési támogatásokra való jogosultságnak az értelmezése később további jogvitákhoz vezetett.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Magyar Keresztény Mennonita Egyház és társai kontra Magyarország ügyben 2014-ben megállapította az egyezmény 11. cikkének sérelmét a 9. cikk fényében, továbbá a 14. cikk sérelmét a 9. és 11. cikkel összefüggésben. A bíróság nem követelte minden vallási közösség azonos közjogi kedvezményét, de kifogásolta a korábbi státusz elvesztésének, az újraelismerés politikai jellegének és a hozzá kapcsolódó előnyöknek a diszkriminatív, aránytalan rendszerét. Az Alkotmánybíróság egy 2022-es végzésében rögzítette, hogy a MET 2022. augusztus 16-án nyilvántartásba vett egyházzá vált; ez azonban nem szüntette meg valamennyi, az egyházi jogálláshoz és a kiegészítő támogatásokhoz kapcsolódó jogvitát.

A 2019-től alkalmazott jogállási rendszer

A 2018. évi CXXXII. törvény nyomán 2019. április 15-től az állami jogi személyiséggel rendelkező vallási közösségek egymásra épülő négy kategóriában működhetnek: vallási egyesületként, nyilvántartásba vett egyházként, bejegyzett egyházként és bevett egyházként. Emellett vallási közösség jogi személyiség nélkül is működhet. A vallási közösség saját önmeghatározása szerint használhatja az „egyház” elnevezést; az állami kategória nem dönti el a közösség vallási igazságát vagy egyháztani minőségét.

A vallási egyesület alapításához legalább tíz tag szükséges, nyilvántartását a Fővárosi Törvényszék vezeti. Nyilvántartásba vett egyházi státusz a törvényben meghatározott működési idő és társadalmi támogatottság – személyijövedelemadó-felajánlás vagy taglétszám – igazolásával szerezhető. A bejegyzett egyházi státusz ennél hosszabb működési időt és magasabb támogatottságot követel. A nyilvántartásba vételi és jogállás-változtatási eljárás bírósági, jogorvoslattal ellátott eljárás; részletes szabályait a 231/2019. (X. 4.) kormányrendelet tartalmazza.

A bevett egyház a bejegyzett egyház egyik különleges jogállású formája. A státusz átfogó együttműködési megállapodáshoz kapcsolódik, amelyet törvényben hirdetnek ki; a bevett egyházak felsorolását a törvény melléklete tartalmazza. A Kúria a kategóriákat fokozatosan szigorodó, egymásra épülő feltételrendszerként értelmezte, amelyben a magasabb jogállás a működési idő és a kimutatható társadalmi támogatottság növekvő követelményeihez kötődik.

A megállapodási rendszer is fokozatos. Vallási egyesülettel az állam legfeljebb öt évre, nyilvántartásba vett egyházzal legfeljebb tíz évre köthet megállapodást egyes közcélú vagy hitéleti feladatokra. Bejegyzett egyház átfogó, határozatlan időre szóló megállapodást kezdeményezhet, amelynek törvényi kihirdetése után bevett egyházzá válhat. A kategóriákhoz adófelajánlási, adó- és más kedvezmények, illetve eltérő támogatási jogosultságok kapcsolódnak.

A közfeladat-finanszírozás jogcíme elkülönül a szoros értelemben vett hitéleti támogatástól. A bevett egyház és belső egyházi jogi személye az általa ellátott közcélú tevékenység után a hasonló állami vagy önkormányzati intézménnyel azonos mértékű költségvetési támogatásra jogosult. A bejegyzett és nyilvántartásba vett egyházak megállapodás alapján legfeljebb ilyen mértékű támogatást kaphatnak. A közfeladatot ellátó egyházi intézmény a közfeladattal összefüggő közérdekű adatok tekintetében közzétételi kötelezettség alá esik, miközben a hitéleti és belső szervezeti adatok autonómiája fennmarad.

A jelenlegi rendszer jogtudományi megítélése nem egységes. A lépcsőzetes modell mellett szóló értelmezések a bírói nyilvántartást, a jogorvoslatot, a vallási tevékenység jogi formától független szabadságát és a társadalmi szerephez igazodó együttműködés lehetőségét emelik ki. Kritikus elemzések az eltérő státuszokhoz kapcsolódó kedvezmények, az átfogó megállapodás törvényhozási eleme, a diszkrecionális támogatások és az állami semlegesség közötti feszültségre hívják fel a figyelmet. A különböző értékelések ezért az autonómia, a nyilvántartásba vétel, a közfeladat-finanszírozás, a hitéleti támogatás és a felekezeti egyenlőség egyes dimenzióit külön vizsgálják.

Kortárs értelmezési viták

Vallás a demokratikus nyilvánosságban

A viták egyik kérdése, hogy az állami semlegesség milyen követelményeket támaszt a közéleti vallási beszéddel szemben. A liberális pluralista szerzők közül John Rawls a közhatalmi döntések nyilvános igazolásában a minden ésszerű polgár számára hozzáférhető politikai érveket hangsúlyozta, míg Jürgen Habermas a „posztszekuláris” társadalomban a vallási és nem vallási polgárok kölcsönös fordítási és tanulási kötelezettségéről írt.

Más szerzők, például Robert Audi, a vallási indok mellett önálló világi igazolást várnak a kényszerítő törvények támogatásától, míg Nicholas Wolterstorff és más pluralista gondolkodók szerint a vallási polgároktól nem követelhető meg, hogy legmélyebb meggyőződésüket a politikai vita előtt félretegyék.

E vitákban lényeges különbség van az állam saját vallási azonosulása, a közhivatal viselőjének hivatali kijelentése, a politikus személyes meggyőződése, a vallási közösségek társadalmi megszólalása és a polgárok vallási érvekkel történő részvétele között. Az állam intézményi pártatlanságából nem következik automatikusan a vallási szereplők elhallgattatása.

Finanszírozás és közfeladatok

A „vallási közösségek állami támogatása” több, alkotmányjogilag eltérő jogcímet foglal magában. Külön kezelendő a hitéleti támogatás, az oktatási vagy szociális közfeladat költségeinek megtérítése, a történeti vagyonvesztés rendezése, a műemléképületek fenntartása, az adókedvezmény, az adófelajánlás, a tábori és kórházi lelkészség, valamint az egyedi költségvetési támogatás.

Az egyházi iskola, kórház vagy szociális intézmény közfinanszírozása önmagában nem ellentétes az elválasztással, ha a támogatás jogcíme a mindenki számára meghatározott feltételekkel nyújtott közfeladathoz kapcsolódik, a szabályok átláthatók és ellenőrizhetők, valamint a finanszírozás nem teszi az intézményt politikailag alárendeltté. Az alkotmányos probléma másként merül fel, ha a támogatás közvetlenül a hitéletet szolgálja, diszkrecionális, vagy felekezeti alapon indokolatlan különbséget tesz.

Az együttműködő modellek támogatói a vallási közösségek történeti tapasztalatára, társadalmi beágyazottságára, önkéntes hálózataira és a szubszidiaritásra hivatkoznak. Kritikusai szerint a túlzott, kevéssé átlátható vagy politikai mérlegelésen alapuló finanszírozás kiváltságokat és függőséget hozhat létre. Az összehasonlító vizsgálatok ezért nem a támogatás puszta létét, hanem annak jogcímét, feltételeit és hatásait elemzik.

Intézményi identitás és egyéni alapjogok

Az egyházi autonómia és az egyéni jogok közötti konfliktus különösen az oktatás, az egészségügy és a foglalkoztatás területén jelenik meg. Felmerülhet, hogy egy vallási intézmény milyen vallási vagy erkölcsi lojalitást várhat el alkalmazottaitól, megkülönböztethet-e tisztán hitéleti és általános munkaköröket, milyen feltételeket állíthat a felvételnél, és hogyan biztosítja a szolgáltatást igénybe vevő gyermekek, szülők, betegek vagy gondozottak jogait.

Az európai joggyakorlat mérlegeli a munkakör vallási jellegét, az intézmény önazonosságának valós követelményeit, az alkalmazott feladatát, az állami finanszírozás és a közfeladat jellegét, valamint a korlátozás arányosságát. Az egyházi önrendelkezés erősebben védi a lelkészi és tanítói magfeladatokat, mint a vallási intézmény minden munkaviszonyát.

„Barátságos” és „ellenséges” elválasztás

Hans Maier és más szerzők „barátságos” elválasztásnak nevezik azt a rendszert, amely kölcsönösen korlátozza az állam és a vallási közösségek beavatkozását, de nem kívánja a vallást a magánszférába zárni. „Ellenséges” elválasztás alatt olyan történeti politikákat értenek, amelyek a szeparáció nevében a vallási oktatást, a nyilvános vallásgyakorlást vagy az egyházi szervezetet kifejezetten visszaszorítják. Alfred Stepan az „ikertolerancia” fogalmával azt hangsúlyozta, hogy demokratikus rendszerben a vallási közösségeknek el kell fogadniuk a választott intézmények önállóságát, az államnak pedig tiszteletben kell tartania a vallási szereplők jogszerű társadalmi és politikai részvételét.

E kifejezések értékelő jellegűek, ezért országok egyszerű minősítésére nem elegendők. Ugyanaz a jogrendszer egyes területeken befogadó, más területeken korlátozó lehet, és az intézkedések történeti indoka, jogi formája és tényleges hatása külön vizsgálatot igényel.

Források

Jogforrások, bírósági és egyházi dokumentumok

• Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése. National Archives.
• Constitution Annotated. Az Egyesült Államok Kongresszusa.
• Az egyházak és az állam szétválasztásáról szóló 1905. évi francia törvény. Légifrance.
• Guide on Article 9 of the European Convention on Human Rights. Európai Emberi Jogi Bíróság.
• Human Rights Committee, General Comment No. 22. ENSZ, 1993.
• XIII. Leó: Immortale Dei. 1885.
• X. Piusz: Vehementer Nos. 1906.
• Dignitatis humanae. A II. vatikáni zsinat nyilatkozata a vallásszabadságról, 1965.
• Gaudium et spes. A II. vatikáni zsinat lelkipásztori konstitúciója, 1965.
• Magyarország Alaptörvénye, különösen a VII. cikk.
• 2011. évi CCVI. törvény a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról.
• 231/2019. (X. 4.) Korm. rendelet a vallási közösségek nyilvántartásának részletes szabályairól.
• 4/1993. (II. 12.) AB határozat.
• 6/2013. (III. 1.) AB határozat.
• Magyar Keresztény Mennonita Egyház és társai kontra Magyarország. Emberi Jogok Európai Bírósága, 2014.

Szakirodalom

• Antonov, Mikhail: Church-State Symphonia: Its Historical Development and Its Applications by the Russian Orthodox Church. Journal of Law and Religion, 35. évf. 3. sz. (2020), 474–493.
• Berman, Harold J.: Law and Revolution: The Formation of the Western Legal Tradition. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1983.
• Bódi Stefánia: A vallásszabadság a dualizmus kori Magyarországon, avagy a jogállami szabályozás megalapozásának kora. Acta Humana – Emberi Jogi Közlemények, 2021/3., 57–72.
• Csizmadia Andor: A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1966.
• Feldman, Noah: Divided by God: America’s Church-State Problem—and What We Should Do About It. New York: Farrar, Straus and Giroux, 2005.
• Fox, Jonathan: Do Democracies Have Separation of Religion and State? Canadian Journal of Political Science, 40. évf. 1. sz. (2007), 1–25.
• Kaplan, Benjamin J.: Divided by Faith: Religious Conflict and the Practice of Toleration in Early Modern Europe. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 2007.
• Köbel Szilvia: „Oszd meg és uralkodj!” A pártállam és az egyházak. Budapest: Rejtjel, 2005.
• Madeley, John T. S.–Enyedi Zsolt (szerk.): Church and State in Contemporary Europe: The Chimera of Neutrality. London: Frank Cass, 2003.
• Nieuwenhuis, Aernout J.: State and Religion, a Multidimensional Relationship: Some Comparative Law Remarks. International Journal of Constitutional Law, 10. évf. 1. sz. (2012), 153–174.
• Schanda Balázs: Állami egyházjog. Vallásszabadság és vallási közösségek a mai magyar jogban. Budapest: Szent István Társulat, 2012.
• Schweitzer Gábor: Az állam és egyház kapcsolatának lehetséges alapmodelljei. In: Bende Zsófia–Halász Iván (szerk.): Összehasonlító alkotmányjog. Budapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2014, 165–175.
• Witte, John Jr.: Law and Protestantism: The Legal Teachings of the Lutheran Reformation. Cambridge: Cambridge University Press, 2002.

További információk

• Audi, Robert: Democratic Authority and the Separation of Church and State. New York: Oxford University Press, 2011.
• Robbers, Gerhard (szerk.): State and Church in the European Union. 2. kiad. Baden-Baden: Nomos, 2005.
• Zucca, Lorenzo: A Secular Europe: Law and Religion in the European Constitutional Landscape. Oxford: Oxford University Press, 2012.
• Az állam és az egyház elválasztása. Konferencia, Manréza–Dobogókő, 1995. március 31.–április 1. Szerk. Forrai Tamás. Budapest: Faludi Ferenc Akadémia–Távlatok, 1995.

Kapcsolódó szócikkek

• Vallásszociológia
• Vallásfilozófia
• Klerikalizmus