Az amerikai őslakók vallása

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az amerikai őslakók vallásai tárgyalásánál fontos figyelembe venni az eltéréseket, mert míg a természeti népek természeti vallásokat, a magaskultúrák bonyolult "államvallás"okat gyakoroltak.

Kolumbusz Kristóf érkezése előtt (1492) három jelentős indián kultúrnép élt a középkori amerikai kontinensen: az aztékok (Mexikó), a maják (Közép-Amerika) és az inkák (Peru, Ecuador, Bolívia). A jó és rossz etikai fogalmát nem ismerték, bár vallásukra a dualisztikus felfogás jellemző volt, mint például: világosság-sötétség, élet-halál stb. [1]

Az alacsonyabb kultúrszinten álló indián törzsek totemisztikus-animista vallási hiedelmeiben is helyet kaptak a teremtő szellemek. [1] Vallásaik egyes történelem-előtti vallásokkal rokoníthatók, csak tendenciáikban mutatható ki, hogy az egyistenhit felé tartanak.[2]

Megemlíthetjük, hogy az indiánok hittek egy Legfőbb Lény létezésében is, de kilétét legfeljebb körvonalazni tudták.[3]

Majdnem egész Amerikában el volt terjedve az a nézet, hogy a világ az ősvízből, az özönvízből jött létre. A bibliai vízözöntörténethez hasonló mondáik is vannak.[4] E szerint az ősi vízözön hajdanán csaknem az egész emberiséget elpusztította. Az inkák szerint erre a pusztításra azért került sor, mert a teremtő (Viracocha) (wd) először óriásokkal népesítette be a Földet, akiktől viszont ő maga is megijedt, ezért vízözönnel elpusztította őket, és mindössze három kiválasztottat hagyott életben, a mai emberek őseit. [3]

Közép-Amerika[szerkesztés]

La Venta-i olmék oltármaradvány
A közép-amerikai Teotihuacan piramiskörzete
Tikal piramiskörzetének romjai

A közép-amerikai vallás alapvető fogalmainak és ezek ábrázolásának a legkorábbi megjelenése olmék területen igazolható.[5] A legfontosabb szertartási központ La Venta volt, de ezen kívül fontos központ volt még Tres Zapotes, San Lorenzo Tenochtitlán, Laguna de los Cerros, Las Lima.

A Kr. e. 2. évezred végére, a már kialakult falusias környezetben létrejött egy uralkodói réteg, élén a papkirállyal. Ez az elit próbálta meg először kifejezni vallási és politikai hatalmát időtálló alkotások segítségével. Ezek az uralkodók valószínűleg isteneik földi megtestesüléseiként próbáltak megjelenni a nép előtt.

Az olmékok vallását és a hozzájuk kapcsolódó rítusokat más népek is átvették, főleg a távoli vidékekről nehezen beszerezhető jade és obszidián kereskedelem révén. Ez képezte az olmékok kulturális hatásának alapját.

Az olmékok egyfajta sámánisztikus vallást gyakoroltak, aminek az eredete távoli időkre nyúlik vissza. A nahualizmus koncepciója szerint a sámán képes állatok, elsősorban a jaguár alakját magára ölteni. A nahual szó azték kifejezés, és álöltözetet jelent.[6] Ezek az állatok az istenek másai voltak a prekolumbán népek hiedelmei szerint. A sámánok bódító hatású anyagok, hallucinogén gombák vagy dohány segítségével léptek kapcsolatba a természetfeletti világgal. A szertartások a templomok titkos helyiségiben, barlangokban mentek végbe áldozatok, vagy önáldozatok kíséretében.

Teotihuacan - amelynek piramiskörzetét nagyjából Krisztus idején alapították [7] - vallása hasonló volt a többi közép-amerikai valláshoz. Ugyanazokat az isteneket imádták: a Tollas Kígyót (a későbbi aztékok Ketzalkóatlját), és az Esőistent (az aztékok Tlaloc-ját.)[8] Teotihuacan fontos vallásos központ lévén, a papok kasztja itt is nagy politikai hatalommal bírt, mint minden korabeli, közép-amerikai társadalomban. Az ember- és állatáldozatot is kultiválták, ahogy azt az ásatások kimutatták. Szentnek vélt állataikat és azokat, melyeknek katonai erőt tulajdonítottak, ketrecekbe helyezve szintén élve temették el.

A közép-amerikai történelem későbbi fejezeteiben a maják és az aztékok nem képzeltek el igazi mennyországot: az ember végső célja az volt, hogy beteljesítse létezését, ciklikussá váljon a kozmoszban, egybeolvadjon vele. [9]

Azték emberáldozat egy piramis tetején a 16. századi Firenzei kódexben

A maják a világmindenséget egymás felett elhelyezkedő világok formájában képzelték el. Közvetlenül a Föld felett tizenhárom ég vagy "égi réteg" magasodott, a Föld alaat pedig kilenc "föld alatti világ" rejlett, amelyek a poklot alkották. A Föld közepén a "Kezdet fája" emelkedett. A "Kezdet fájának" hűs árnyékában a paradicsom foglalt helyet. Ide kerültek az igazak lelkei, hogy kipihenjék az erejükön felüli nehéz földi munkát, nyugalomban és vidámságban. [10]

A maják a Nap útvonalát egyenlő idejű szakaszokra osztották. Ilyen időszak tizenhárom volt, s a Nap mindegyikben kb. húsz napig tartózkodott. Tizenháromszor 20 napos hónap volt egy napév. [10]

Jellegzetesek a maja templompiramisok, amelyek minél magasabbak voltak, annál "közelebb" voltak az istenekhez a rajtuk levő templomok és a bennük imádkozó papok. A nagy tekintélynek örvendő papok gyakran emberáldozatot mutattak be, elsősorban a hadistennek, az eső- és napistennek. Legtöbbször hadifoglyokat áldoztak fel. Az aztékoknál legmegszokottabb az volt, amikor a feláldozandó élő ember szívét kimetszették. Több pap tartotta az áldozat kezét-lábát kifeszítve az oltáron, miközben melléből a főpap egy obszidián-késsel kivágta a még dobogó szívet.

Az aztékoknál a főisten Vitzilopocstli (Huitzilopochtli), maga a Nap. Ő volt a világ teremtője. A hatalmas piramisok tetején épült templomok az ő templomai voltak, az emberáldozatok vértől csepegő szíve az övé volt. Az azték nép a Nap fiainak nemzete; felkeltét harsonaszóval és áldozatokkal ünnepelték, templomaiban aranytükrök verték vissza a fényét. [4]

Elterjedt volt még a tűzáldozat: az áldozat elevenen való megégetése, illetve az elevenen való megnyúzás is.[2] Magáról a szertartássorozatról viszonylag kevés ismeretünk van.

A kultusz főpapja maga az uralkodó volt, alá tartozott a kifejezetten hierarchikusan működő papi szervezet.[3] A papok isteni méltóságra tartottak igényt. Az aztékok vallásosságát nemcsak a kegyetlen rítusok határozta meg, hanem bensőségesség is. Imádságaikban mély bűnbánat, az ínséget szenvedők iránti részvét, a vezeklésre való hajlam nyilvánult meg. A papság mellett voltak magukat aszkézisben gyakorló szerzeteseik is. [4] A társadalmukban a becsületesség, a szigorú szexuális erkölcsösség voltak az egyik legfontosabb erkölcsi értékek. Halállal büntették a házasságtörést, a lopást, csalást, a hazaárulást, az orgazdaságot. [2]

A borzalmakba vesző napkultusz nem állt fenn ellentmondás nélkül. Az istenek közt ott találjuk Ketzalkóatl-istent, aki a napisten előtt uralkodott, de elvesztette a trónját, s keletre menekült, ahonnan azonban visszavárták. Ketzalkóatl nem kívánt emberáldozatokat, oltárára gyümölcs és virág került és a magasabb rendű, békés kultúrának az isteneként tisztelték az aztékok. [4]
Számos istenségük között Centeotl (wd) néven tisztelték az istenek anyját is, aki a termékenység istennője volt. Őt gyermekkel a kezén ábrázolták és "édesanyjuknak" nevezték, miben a hódító spanyolok a Mária-kultuszra való vonatkozásokat láttak. [4]
Más hasonló istennőjük Csikomekoatl (Xilonen), a kukoricatermés patronája, akinek bizonyos mértékig a kukorica növését visszatükröző hitregéje és tisztelete a borzalmakba vesző kultusszal méltó párja volt Vitzilopocstli (Huitzilopochtli) tiszteletének. Neki minden évben egy fiatal lányt áldoztak fel, aki az istennő megszemélyesítője volt. A papok lefejezték a lányt, majd az összegyűjtött vérével behintették Csikomekoatl szobrait. A testet megnyúzták, az egyik pap pedig magára húzta a bőrt.[11]
Palenque romjai

Az istenek irányították az életüket. Tőlük vártak segítséget, ők küldték a betegségeket. megkövetelték az áldozatokat, máskor az önmegtartóztatást vagy józanságot kívántak, adtak szerencsés napokat stb. [4] Az aztékok különböző célokra különböző naptárakat dolgoztak ki. Ezekből náluk a három legfontosabb a rituális naptár, az éves naptár és az 52 éves körnaptár volt.

Az aztékok több túlvilági birodalmat ismertek: a kilenc szintű alvilág, a Miktlan (wd); a Tlalokan (wd) az esőisten és a paradicsom birodalma; a Nap háza, ahová a hős harcosok jutottak.

Dél-Amerika[szerkesztés]

A dél-amerikai Tiahuanaco romjai

A preinka kultúra egyik vallási és kultikus központja Tiahuanaco lett, amelyet nagy számban kerestek fel a zarándokok. Tiahuanaco vallási központját vizesárok vette körül, így lényegében miniatűr tavat hoztak létre, amelynek közepéből szigetként emelkedett ki a 17 méter magas, 200×200 méteres templompiramis, az Akapana. Tökéletesen átformálták a tájat, beleszőtték vallási meggyőződéseiket. A templomot a sámán-puma tiszteletére emelhették; a felső teraszokat puma- és emberfej ábrázolások díszítik. Valószínűleg termékenységi rítusokat és egyéb, emberáldozatokat is bemutató szertartásokat is tartottak itt. Ezt bizonyítják az Akapana környezetéből előkerült torzók, feldarabolt testek maradványai, valamint vérfagyasztó jelenetekkel díszített kerámiatárgyak.[13]

Alexei Vranich, a Pennsylvania Egyetem régésze úgy véli, hogy a városba érkező zarándokok kukoricasört (csicsát) és hallucinogén szereket kaptak, majd rituális színjátékok keretében nyertek beavatást az államvallásba. Csak ezek után léphettek be a vallási övezet szívében álló többi templomba.[14][15]
A napkultusz egy templomának romjai, a mai Ecuador területén

A dél-amerikai indiánok hiedelemvilágának közös eleme volt az ókori Egyiptomból és Perzsiából már jól ismert napkultusz; ez állt a viszonylag fejlett, politeista vallás középpontjában. A napistent számos kisebb, a termékenységkultusszal szoros kapcsolatban álló istenség vette körül (esőisten, kukoricaisten stb.), de ezek dicsőségét a Nap mindenképpen elhomályosította.[3]

A napisten szerepe és jelentősége, úgy tűnik, az inkák birodalmában volt a legkiemelkedőbb, mivel azt feltételezték, hogy az uralkodócsalád feje közvetlenül a Nap leszármazottja.[3] A Napisten képviselője a sapa inka (a Nap fia) volt. A Nap, mint leghatalmasabb isten azonban nem élt egyedül az inka mitológia szerint, felesége, a Hold hűségesen állt mellette. [3]

Az inkák főünnepe is szorosan kapcsolódott a napkultuszhoz. Az ún. "napünnepséget Inti (wd) napisten tiszteletére rendezték meg minden évben, a júniusi napforduló idején. A kultuszban nagy szerepet játszott a szent tűz, amelyet a kolostori közösségekben élő napszüzek őriztek és szolgáltattak ki évente egy alkalommal a papságnak, a szertartássorozat aprólékosan szabályozott lebonyolításához. Erre pedig azért volt szükség, mert az inkák erősen hittek a túlvilági életben: a boldog paradicsomban és a rettenetes alvilágban, amely utóbbit mint büntetést az isteneknek szánt áldozatok rendszeres bemutatása révén próbáltak elkerülni. [3]

A cuzcoi naptemplom (Korikancsa) (wd) az egyik legjelentősebb templom volt, amit az inkák építettek. Falait a mennyezettől a padlóig aranytáblák és aranylemezek borították, a keleti fal mellett a főoltáron pedig a nap óriási alakja volt, egyetlen vastag aranylemezből. Mellette voltak az inkák múmiái aranyozott trónokon, s a templom minden kapuja szintén aranyozott volt. A templom körül szintén aranyozott díszítésű zárdák és öt pavilon volt.[4] A pavilonok egyikét a Nap feleségének, a Holdnak szentelték, és belsejét teljes egészében, kapuival együtt ezüstlemezekkel borították, hogy látni lehessen: ez a Hold lakhelye. A következő pavilon a Vénusznak, a Hajnalcsillagnak, a Fiastyúk hét csibéjének és a többi csillagnak volt szentelve. A csillagokéval szomszédos terem a villámlásnak, mennydörgésnek és mennykőnek volt felajánlva. Ezt a három fogalmat egy szóval fejezték ki: Illapa. Egy további helyiséget a szivárványnak ajánlottak fel. Tudták a szivárványról, hogy a Naptól származik, és az inka királyok ezért választották jelképüknek és címerüknek, mert maguk is a Naptól való származással hivalkodtak. Az ötödik és egyben utolsó pavilon a főpapé és a templomi szolgálatban segédkező többi papé volt. Ezeknek mind az inka királyi vérből kellett származniuk. Részükre ez a helyiség kihallgatási teremként szolgált, ahol előkészítették a bemutatandó áldozatokat és minden egyéb, a templomi szolgálatban szükséges dolgot. Ez a terem, ahogy a többi is, szintén a tetőtől a padlóig aranytól tündöklött. [16]

Észak-Amerika[szerkesztés]

Totemoszlop (British Columbia, Kanada)

Az egykori közép-amerikai őslakosok nézeteihez hasonló volt az észak-amerikai indiánok látásmódja. Az entitás, amit mi teremtő Istennek hívunk, számukra maga a kozmikus esszencia volt.[9] Kivételes az antropomorf természetfölötti lények elképzelése, emiatt az indiánok hitvilága kutatóinak korábban úgy tűnt, hogy ezeknek a törzseknek nincs is vallása. [2]

Az animista felfogás úgy tartotta, hogy minden természeti valóság szent és minden tárgynak van egy belső szelleme, aminek az erejét szent szertartások révén lehet megérezni, és ezt az erőt a törzs javára is fel lehet használni.[9] Fontos szerepe volt az egyéni védőszellemeknek, amelyek állatalakban jelentek meg és kultuszuk kapcsolatban állt a totemizmussal.[2] A totemizmus jellegzetes szertartásai voltak az álarcos táncok, amelyeknek résztvevői totemeik képébe öltözve jelentek meg. [4]

Vallásuk egyébként a manituk (természetfeletti erők, szellemek) tisztelete, amely az égitestek imádásába ment át. [4]

Az életet nagy utazásnak tekintették, ami azzal kezdődött, hogy a lélek levált a Nagy Szellemről (wd), hogy beléphessen egy testbe, amely az Anya Földön él. A halál pedig az a pillanat volt, amikor még egyszer és immár örökre a lélek összeolvadt a Nagy Istennel. [9]

A Nagy Szellemet néha úgy képzelték el, mint egy antropomorf égi isten, aki személyesen irányította a világot és időnként beavatkozott az emberi ügyekbe. Ő a teremtés és az örökkévalóság Istene. [17]

A szellemekkel és holtakkal való összeköttetést a papok tartották fent, akik egy személyben voltak varázslók és orvosok is, ezért az indiánok gyakran orvosságos embereknek (wd) hívták őket. A papok álmokat is magyaráztak, szellemeket űztek, ismerték a gyógyerejű füveket, s ők mutatták be az áldozatokat is. Totemeiken kívül istenábrázolásaik nem igen voltak. A legtöbb törzs vallása inkább animizmus, mint kézzelfogható fetisizmusba sűrűsödő többistenhit volt. [4]

Mesterséges földhalom a mai USA területén (Grave Creek Mound)

A skalpolás (wd) szokása olyan tett volt, amikor a fejtető birtoklása a legyőzött ellenfél erőinek birtokába juttatta az egyént. Először csak pár népcsoportnál volt jellemző (irokézek, huronok, dakoták), később általánosodott. [2]

A régészek az Egyesült Államok területén – főleg Ohio, Wisconsin és Illinois államokban – sok helyen fedeztek fel mesterséges dombokat (mound), amelyeket különféle okokból hoztak létre a történelem folyamán; egy része kétségtelenül vallási célokat szolgáló földhalom volt, ahol szertartások bemutatása történt. Az állatalakú földhányások a törzsek őskultuszára fektettek hangsúlyt. Ezek alatt a magas dombok alatt kamrák és üregek vannak, kőkoporsókkal, edényekkel, fegyverekkel, továbbá oltárok is találhatók bennük, úgy hogy nyilvánvalóan vallásos emlékek.[4]

A mexikói határon fekvő kör és félkör alakú építmények, az ún, pueblo-k alighanem régi naptemplomok.[4]

Eszkimók[szerkesztés]

Amerika sarki tájain lakó eszkimók (inuitok) hagyományos vallásának legfontosabb részei:

  • a lelkekben való hit

Nézetük szerint mindennek lelke van. A kőnek, a házieszköznek éppúgy, mint a hegynek és a víznek, a tengernek, a levegőnek és a szélnek, az állatnak és az embernek. Ez a lélek eredetileg benn lehet a tárgyban, vagy valamely meghalt emberből állatból költözhet bele.[4] Ez a lélek a tárgy inuá-ja (wd), amely hasonló más népek mana-hitéhez.

  • halál, másvilág

Lélekhitük volt az oka annak, hogy a haláltól féltek. Egyes eszkimótörzsek ugyan nem hittek a másvilági életben, a legtöbb törzs azonban igen. Ez utóbbiak ezért nem engedték meg, hogy súlyos betegeik rendes kunyhójukban haljanak meg. Inkább az időszaknak megfelelő téli vagy nyári sátrat készítettek a számukra, abba vitték át és ott magukra hagyták őket. [4]

Az eszkimók mennyországa az égben volt. Lakói boldogan élnek, örök világosságban járnak; a mennyországban nincs hó, nincs jég, nincs vihar; nem is szomorú, nem is fáradt benne soha senki. A pokol ezzel szemben a föld mélyén volt, ahova soha nem süt be a nap, örök a zaj, a hóesés és a vihar. A hideg irtóztató és mindent jég borít. [4]

  • angekok

Papjaik az angekokok, akik azt állítják, hogy a szellemekkel beszélni tudnak, eljutnak az égbe és az alvilágba és megidézhetik a tornarssukokat. Fő tevékenységük volt a téli szellemidézés. [4]

  • szellemek

Az inuitok sok természetfeletti lényt ismertek. A grönlandi emberekhez legközelebb álltak az angekokok szolgálattevő szellemei, a tornakok (wd). Ezek az ősök, halottak lelkei. De lehet a tornak állat-lelke is.[4]

A tornak szellemeknél hatalmasabb, valósággal fejedelemszámba ment köztük a tornarssuk (torngarsuk) (wd). A keresztény hittérítők aztán ördöggé degradálták. [4]

  • teremtésmondák

A világ szerintük vagy magától lett, vagy mindig is volt és mindig is lesz. Teremtésmondájuk tehát nincs. [4]

  • amulettek

Amulettje majdnem minden eszkimónak volt: állat vagy ember alakú tárgy, amit varázsige ruházott fel bűvös hatalommal. A férfiak fókabőr zacskóba varrva a mellükön, az asszonyok a hajukba rejtve hordták. [4]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Hunyadi László: Az emberiség vallásai
  2. ^ a b c d e f Kovács Nemere: Egyetemes vallástörténet
  3. ^ a b c d e f g Tonhaizer Tibor: Egyetemes vallástörténet
  4. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t Szimonidesz Lajos: A világ vallásai
  5. Davide Domenici: Mexikó és Közép-Amerika a Kolombusz előtti időkben. 90. oldal, Gabo, 2001
  6. Maria Longhena: Az ősi Mexikó: maják, aztékok és más Kolombusz előtti népek. 24. oldal, Officina, 2005
  7. http://www.metmuseum.org/toah/hd/teot/hd_teot.htm
  8. Coe (1994), p. 101.
  9. ^ a b c d Roberto Giacobbo: Mi van odaát?
  10. ^ a b V. A. Kuzmiscsev: A maja papok titkai, 1977
  11. Szergej Alekszandrovics Tokarjev: Mitológiai enciklopédia I. , Bp., Gondolat. 1988
  12. A magvej az a növény, amelyből a pulquét állították elő
  13. Bahn, Paul G. Lost Cities. New York: Welcome Rain. ISBN 1-56649-002-2 (1999) 
  14. Virginia Morell: Ősi birodalmak a inkák kora előtt (pdf) pp. 52–57. National Geographic
  15. Vranich, A: Interpreting the Meaning of Ritual Spaces: The Temple Complex of Pumapunku, Tiwanaku, Bolivia.. Doctoral Dissertation. The University of Pennsylvania, 1999.
  16. Garcilaso de la Vega, az Inka: Inkák és konkisztádorok, 1609 → reprint 1964
  17. Cave, Alfred A. Prophets of the Great Spirit: Native American Revitalization Movements in Eastern North America. Lincoln: U of Nebraska, 2006.

Források[szerkesztés]

  • Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon, 1983
  • Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1928, Háttér Kiadó
  • Kovács Nemere: Egyetemes vallástörténet, 2001-02
  • Tonhaizer Tibor: Egyetemes vallástörténet, 2015