Pokol

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A pokol több vallás és mitológia szerint az örök kárhozat helye, ahová haláluk után jutnak a rossz lelkek, szellemek, és ott elviselhetetlen gyötrelmekben lesz részük.

Kik jutnak a pokolra?[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fra Angelico: Utolsó ítélet (részlet: Pokol)
Dante és Vergilius a pokolban (William-Adolphe Bouguereau műve)
Gehena a Bibliában, Géj Ben Hinom, 2007

Annak megítélése, hogy mi a „rossz”, vagyis a pokolba jutás kritériuma, az illető vallástól függ, de sokszor még ezen belül is meghatározatlan, függ az adott kortól, az erkölcsi és társadalmi nézetektől, de függ attól is, aki épp véleményt alkot egy tevékenységről (tudniillik hogy az gonosz-e vagy sem).

A római katolikus teológia szerint elsősorban a halálos bűnök, illetve a hét főbűn miatt jut egy lélek a pokolra. A bocsánatos bűnöket elkövetőknek még vannak esélyei az üdvözülésre, de előtte végig kell szenvedniük a tisztítótűz gyötrelmeit.

A református teológia szerint azonban nincs helye a purgatóriumnak. Miután az ember meghal vagy egyenesen a mennybe vagy egyenesen a pokolba jut. A bibliai alapja ennek a tantételnek a Lukács evangéliumában leírt gazdag és szegény Lázárról szóló példázat. Ezzel a tantétellel szemben a kondicionalisták hiszik azt, hogy a lélek önmagában nem halhatatlan. Amikor az ember meghal, részeire válik, az élet lehelete visszatér Istenhez és a test porrá lesz. Ezért a kondicionalisták nem hisznek egy föld alatti pokolban, ahol a gonoszok kínoztatnak, hanem a feltámadásban. A tűz a millennium, Krisztus ezeréves birodalma után lesz, azt lehet pokolnak nevezni.

Történelmi fejlődés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pokolról szóló tan gyökerei az Ó- és Újtestamentum közötti időszakban alakultak ki, miután a judaizmus találkozott a hellenisztikus világnézettel. Az Énok könyvében található leírás szerint az alvilág több részből állt, amelyben elkülönültek egymástól a jók és a gonoszok. Ehhez a leíráshoz hasonló Josephus Flavius leírása a pokolról. Jusztinosz a mártír eretnekségnek nevezte azt a hitet, mely szerint a gonoszok a föld alá, a jók az égbe jutnak. Szerinte mindkét kategória helye valahol a föld alatt van.Tertulliánusz is osztozik ebben a véleményben. Szerinte mindenkinek a lelke a hadészben nyugszik, egészen a feltámadásig. Hippolitusz leírása a legbővebb és nagyon hasonló Flavius pokolról szóló leírásához.

A későbbi századokban megjelent az a nézet, mely szerint nincs üdvösség az Egyházon kívül. Ebből a nézetből különböző problémák adódtak. Először is, hogy mi lesz azokkal a halottakkal akik az egyház megalapítása, vagyis az első pünkösd előtt haltak meg? Háromféle megoldást találtak a teológusok:

  1. Lymbus patrum: Ide jutottak azoknak a lelkei, akik meghaltak Krisztus előtt.
  2. Lymbus infantinum Ide jutottak azok a gyermekek, akik megkeresztelésük előtt haltak meg.
  3. Purgatórium: Ide azok jutottak, akik az egyházhoz tartoztak, de nem volt megfelelő az életük. Az utolsó ítélet után jutnak csak a mennyországba.

A kálvini reformáció elvetette a fenti nézeteket. Ő „leegyszerűsítette” a túlvilágot. Később alakult ki a diszpenzacionalista nézet, mely szerint az Ótestamentum idején mindenki egy helyre jutott, de amikor Jézus meghalt és a poklokra szállt, a jó emberek lelkeit kiszabadította a Seolból és felvitte magával a mennybe. Így most minden jó ember a mennyben van. Karl Barth elutasította ezeket a nézeteket: szerinte a Biblia nem szól a pokolról, amelyben a gonoszok szenvednek, hanem minden ember a sírba száll. Hasonlóan vélekedik Eriks Galeniks is.

A pokol kínjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pokolban lévő gyötrelem lehet időszakos, és/vagy bizonyos fokú szenvedés elviselése után véget érő (például a buddhista tanítások szerint, hasonlóan a katolikusok purgatóriumához), tarthat a világ végéig, de mégsem örökké (abban az esetben, ha az illető vallás szerint a világ véges ideig létezik), vagy lehet a haláltól és/vagy a világ végétől kezdve örökké tartó (katolicizmus, iszlám).

Egyes elképzelések szerint – amelyek, arra alapoznak, hogy az utolsó ítélet előtt a holtak feltámadnak a sírjaikból és visszanyerik testüket – a pokolban valódi fizikai fájdalomban lesz részük a gonoszoknak: a pokol tüze emészti és az ördögök válogatott kínzásoknak vetik alá őket. Más elképzelések szerint csak lelki gyötrődés vár a földi világból eltávozottra (például Isten hiánya és a mennyországból való kirekesztettség a büntetés). E tekintetben sokszor még egy adott valláson belül sincs megegyezés a hívők közt.

Ábrázolásai, megjelenései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Újszövetség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A görög nyelvű Újszövetségben alkalmazott Hádes kifejezés – amely megfelel a héber se’ól szónak – egyértelműen a Pokolra utal.

Művészi ábrázolások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pokol egyik legismertebb ábrázolása Dante Isteni színjátékának Pokol című része, mely arról is képet ad, hogy a szerző korában miket tartottak halálos bűnnek a vallásos emberek. A pokol ura Danténél és más elképzelések szerint is a bukott angyal, Lucifer.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Pokol témájú médiaállományokat.