Ugrás a tartalomhoz

Quintus Septimius Florens Tertullianus

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a szócikk a teológusról szól. Hasonló címmel lásd még: Tertullianus (jogász).
Tertullianus
Született160 körül
Karthágó
Elhunyt225 körül
Karthágó
Állampolgárságarómai
Foglalkozása
  • író
  • teológus
  • filozófus
Filozófusi pályafutása
Római Birodalom
Patrisztika
Iskola/Irányzatpatrisztika
Érdeklődésteológia
Fontosabb művei– Védőbeszéd
– Markion ellen
– Praxeas ellen
A Wikimédia Commons tartalmaz Tertullianus témájú médiaállományokat.

Quintus Septimius Florens Tertullianus, röviden csak Tertullianus (160 körül, Karthágó – 225 körül, Karthágó) latin patrisztikus gondolkodó, az apologéták egyike. A korai egyház egyik legfontosabb és legbefolyásosabb személyisége.

Aktívan harcolt a „pogány” kultuszok, a zsidók,[1] továbbá Markión gnoszticizmusa ellen.[2] Ő volt az első latinul író teológus, ezért „a latin kereszténység atyjának”,[3], valamint „a nyugati teológia megalapítójának” [4] is nevezik . Talán arról a leghíresebb, hogy ő volt az első latin nyelvű író, aki a szentháromság (trinitas) kifejezést használta.[5]

Olyan kifejezéseket és fogalmakat alkotott, amelyek később nagyon fontossá váltak a keresztény teológiában és előmozdította a korai egyházi tanítások fejlődését. Néhány tanítását azonban, például a Fiú és a Lélek Atyának való alárendeltségét, az egyház később elutasította.[6] Egyes keresztények erkölcsét túl lazának találta,[1] így, – Jeromos szerint – később csatlakozott a montanista szektához és így hitehagyott lett;[7] a mai történészek azonban vitatják ezt.[8] Későbbi művei mindenesetre a montanista hatást mutatják.

Bár a montanizmust a domináns egyház eretnekségnek nyilvánította, Tertullianust ma (konszenzus nélkül) az egyházatyák egyikeként ismerik el.[9][10]

Élete

[szerkesztés]

Életével kapcsolatban viszonylag kevés megbízható adat áll rendelkezésre, a legtöbb róla szóló ismeret a saját írásaiban található futólagos utalásokból származik. Fennmaradt írásaiban soha nem írta magát egyházilag felszenteltnek,[11] és úgy tűnik, a laikusok közé sorolta magát.[12]

Karthágóban született 160 körül.[13][14] Édesapja egy tehetős római katonatiszt volt,[13] aki fiát filozófiai, művészeti, történelmi és szónoki nevelésben részesítette.[14] Tertullianus jogi tanulmányokat végzett Rómában, amelynek befejezése után ügyvéd lett. Még Rómában 195 körül megkeresztelkedett és visszatért szülővárosába.[13] Jellemző rá, hogy már megkeresztelkedése előtt vitairatot írt a római jog ellentmondásairól, és csak befolyásos barátjának sikerült megmentenie a bírósági felelősségre vonástól.[13]

Megkeresztelkedése után minden tehetségét az egyház szolgálatába igyekezett állítani.[13] (Nemcsak latinul, hanem görögül is írt.[13]) Az újdonsült keresztény író azonban túlságosan szigorú volt mind önmagához, mind másokhoz, és erkölcsi kérdésekben az idők során egyre merevebb álláspontot kezdett képviselni.[13]

Szigora folytán úgy látta, hogy az egyházban meglazult a fegyelem, ezért – egyesek szerint, – 207 körül szakított az egyházzal, és egy kis csoport, a az ún. tertullianusok vezetőjévé lett.[13] Még később állítólag a montanizmus hívei közé szegődött.

A mai legtöbb történész elutasítja azt az állítást, hogy elhagyta volna az egyházat vagy kiközösítették volna.[15]

220 után (egyes források szerint 240 körül[14]), Karthágóban érte a halál.[13]

Érdekes módon az igazi tanítványai nem a montanisták, hanem Karthágói (Szt.) Ciprián lett, aki naponta olvasta írásait, és tanítójának nevezte.[13] Szentháromságtani, krisztológiai tanai I. Leó pápa Tomusán keresztül a khalkédóni zsinatig hatottak.

Tertullianus művei a 2.–3. század fordulóján olyan kidolgozott teológiát nyújtanak, hogy feltételezhető az előtte élő görög nyelvű keresztény teológiai munkák ismerete.[13] Maga Tertullianus Publius Cornelius Tacitust tartotta példaképének, és hozzá hasonlóan igen kemény kritikával illette kora szokásait.[13]

Stílusa

[szerkesztés]

Stílusára jellemző tömörség sokszor már a világos fogalmazás rovására megy, és a keresettség, mesterkéltség benyomását kelti.[13] Az 5. századi Lerini Szent Vince jellemzése szerint Tertullianus „ahány szó, annyi mondat, ahány mondat, annyi győzelem”.[13]

Tertullianus másik jellemzője, hogy mindig kész volt a vitára, lehengerlően alkalmazta a rétoriskolában tanult dialektika fogásait, de érvelése sokszor nem meggyőző, csak hatásos.[13] Életművének sajátossága, hogy egyes írásait hiába hasonlítják össze egymással, fejlődési fokokat nemigen lehet megállapítani, minden írás többé-kevésbé azonos színvonalon áll.[13] Írásainak időrendi sorrendjét ezért rendkívül nehéz megállapítani.[13] A datálásban még montanista korszakában írt munkái sem nyújtanak támpontokat, mert montanista jellegű írásai nem sokban különböznek a katolikus periódusában írt munkáitól.[13]

Munkássága

[szerkesztés]
Tertulianus Apologeticusa a Codex Balliolensis-ben, 1440-es évek [1]
Tertulianus műveinek 1756-os olasz nyelvű kiadása

Tertullianus igen nagymértékű írói munkásságot fejtett ki, mint az alább látható. Műveinek legrégebbi kézirata a Codex Agobardinus, amely 21 írását sorolja fel.[13] Más források szerint műveinek száma 44-45 volt.[13] Az eltérés igen nagy, amit részben magyaráz az a tény, hogy a szerző néhány írását görögül is kiadta.[13] Tudjuk, hogy a keresztségről görögül is írt egy művet, amely különbözött a jelenleg latinul ismert munkától.[13] Azzal is számolni kell, hogy elveszthettek bizonyos írásai, ugyanis a ránk maradt 31 íráson kívül voltak még bizonyosan egyéb írásai is, ezt részben Tertullianus utalásaiból olvashatjuk ki, részben Szent Jeromos tanúsítja.[13] Nem zárható ki az sem, hogy a Perpetua és Felicitas szenvedése című iratnak is Tertullianus a szerzője.[13]

Személyes írásai

[szerkesztés]

Tertullianus tudatában volt szenvedélyességének, hevességének, ezért is szentelt egy rövidke írást annak az erénynek, mely belőle talán leginkább hiányzott De patientia (A türelemről) címmel. Mint írja, úgy dicséri a türelem erényét, ahogyan a beteg dicséri az egészséget, és beismerte, hogy nincs nagyobb ellensége, mint saját bosszúvágya.[13] 203 körül írta az Ad uxorem (A feleségéhez) című munkáját, melyben arra kérte feleségét, hogy az ő halála után lehetőleg maradjon özvegy: meggyőződése a második házasságot már csak „zabolátlanságnak” tekintette.[13] Ugyanezt az álláspontot akarta elfogadtatni egyik megözvegyült barátjával is a 207-ben írt De exhortatione castitatis (Intés a tisztaságra) című művében. Személyes írásai közé tartozik a 210-ben írt De pallio (A palliumról) című rövid munka is, melyben a keresztény tóga személyes elhagyását, és a filozófusi pallium viselésének okát indokolja meg.[13]

Apologetikus írásai

[szerkesztés]

A kereszténység védelme Tertullianus esetében a pogányság nyílt, megsemmisítő támadásával párosult.[13] Ilyen írása a keresztényeket kegyetlenül üldöző Észak-afrikai prefektushoz, Scapulához intézett nyílt levél, az Ad Scapulam (Scapulához).[13] Ebben egy közeli napfogyatkozásra utalva Isten büntetésével fenyegeti Scapulát.

A szokásos pogány vádakat utasítja vissza 197 körül írt Ad nationes (A nemzetekhez) című könyvében.[13] Ezt később új formában adta ki Apologeticus (Védőbeszéd) címen. Az Apologeticusban szintén egy római tartományi kormányzóhoz fordult, és részletesen felsorolta a keresztények ellen hangoztatott vádakat, kimutatva azok semmisségét.[13] Rámutatott a keresztények üldözésének egyetlen okára, a nomen christianum ('a keresztény név')-ra.[13] Felfedte a rómaiak következetlenségét is: ugyanis bíróságaik minden bűnözőnek biztosítják a védekezés jogát – a keresztények kivételével.[13] Rámutatott, hogy a keresztények ellen folytatott eljárás nem egyeztethető össze magával a római jog elveivel sem, mert a beismerő vallomás kicsikarása érdekében engedi meg a kínvallatást, amit a keresztények esetében a tagadás kikényszerítésére használtak.[13] A mű egyúttal feltárta a keresztények életmódját. Mint korábban Szent Jusztinusz, Tertullianus is filozófiaként tárta a rómaiak elé a kereszténységet.[13] Érthetetlennek tartotta azt a kettős mércét, hogy csak a keresztényeket üldözik a római államvallás isteneinek megvetése miatt, miközben a pogány filozófusok nyíltan tagadhatják az isteneket, és tartózkodhatnak az áldozatbemutatástól.[13] A műben azonban kiemelte, hogy bár az üldözés igazságtalan, mégsem árthat a keresztényeknek, sőt, kiontott vérük maggá válik a későbbi időkre nézve.[13]

Vitatkozó írásai

[szerkesztés]

Tertullianus a római hatóságok képviselői mellett éles kritikával illette a római társadalom egészét, így elszántan küzdött az eretnekségek ellen is.[13] Meg akarta óvni a keresztényeket a bálványimádó világ befolyásától, ám féltékenyen őrködött a hit tisztasága fölött is.[13] Egyfelől óvott a zsidókeresztények befolyásától, mert megítélése szerint az ószövetségi törvénynek Krisztus után már nincs érvénye.[13] Ezt a gondolatot az Adversus Iudaeos (A zsidók ellen) című írásában fejtette ki.[13]

A gnoszticizmus kérdéseit taglalja az Adversus Valentinianos (A valentinianusok ellen) című műve.[13] A Scorpiacae című munkájában a skorpió mérgéhez hasonlítja a gnózist, melynek egyetlen ellenszerét a vértanúságban látja.[13] A De carne Christi (Krisztus testéről) írt könyvében a doketizmus nézeteit igyekszik megcáfolni.[13] A keresztény teremtéstant a Hermogenes ellen (Adversus Hermogenem) című írása védelmezi.[13] Ebben nagyon nagyon leértékeli a filozófia teljesítményét, és tagadja, hogy a bölcselet Krisztus születése előtt bármi érdemleges eredményre is jutott volna, főként az istenismeret terén.[13]

Tertullainus legterjedelmesebb munkája a 207 körül keletkezett Adversus Marcionem (Markion ellen), mely 5 könyvből áll.[13] Az egyes könyvek lépésről lépésre támadják és cáfolják Markión tanait.[13] Az első két könyv azt bizonyítja Markionnal szemben, hogy a jó Isten és a Teremtő azonos, míg a 3. könyv központi témája: Jézus a próféták által megígért Messiás.[13] (Markion szerint ugyanis az ószövetségi prófétáknak sejtelmük sem lehetett Krisztusról.)[13] A 4. és 5. könyvben Markion újszövetségi kánonját bírálja Tertullainus.[13]

Összefoglaló jellegű, eretnekellenes munka a De praescriptione haereticorum (Pergátló kifogás).[13][16] Az írás középpontjában az a kérdés áll, ki hivatkozhat egyáltalán a Szentírásra, ki tudja hitelesen értelmezni a Szentírást.[13] Tulajdonképpen Szent Iréneusz Eretnekségek ellen című nagy művének folytatása, azzal a különbséggel, hogy Iréneusz nem akarta kivenni az eretnekek kezéből a Szentírást, Tertullianus viszont egyenesen megtiltja, hogy a Szentírásra hivatkozzanak.[13] Jellemző, hogy a szerző nem hisz abban, hogy az eretnekekkel eredményesen lehet vitatkozni.[13] Gondolatmenetének gerince két lényeges megállapítás: Krisztus az evangéliumhirdetést az apostolokra bízta, az apostolok pedig azokra az egyházakra, melyeket ők maguk alapítottak.[13] Az eretnekeknek tehát nincs hivatkozási alapjuk az egyházi tekintéllyel szemben, mert későbbiek az apostoloknál, és az apostoli alapítású egyházaknál.[13]

Tanító írásai

[szerkesztés]

Nagy mennyiségű tanító írás is maradt Tertullianus után. A 210 és 213 között megírt De anima (A lélekről) című munkája a lélek eredetével, természetével foglalkozik.[13] Sorba veszi benne a lélek eredetére vonatkozó filozófiai tanokat, cáfolja az eretnek nézeteket.[13] A Markión ellen írt műve után ez a második legterjedelmesebb írása.[13] Ugyanezekben az években keletkezett a De resurrectione (A feltámadásról) c. műve.[13]

Rövid munkákat is írt a gyakorlati keresztény életre útmutatásul: a De paenitentia (A bűnbánatról)-ban megkülönbözteti a keresztség előtti és utáni bűnbánatot, egyben tanította, hogy a keresztség után elkövetett súlyos bűnre csak egyszer van bocsánat.[13] A De oratione (Az imádságról)-ban először útmutatást ad a katekumeneknek, majd áttér a Miatyánk részletes magyarázatára.[13]

A De baptismo (A keresztségről) az első olyan értekezés a keresztény teológia történetében, melynek témája a keresztség szentsége.[13] Tertullianus kifejti a keresztség szükségességét, hatásait, és állást foglal az eretnekek által kiszolgáltatott keresztséggel kapcsolatban, melyet érvénytelennek tart.[13] Ugyanakkor helytelenítette a gyermekkeresztséget is, mert az volt a véleménye, hogy a keresztség felvétele tudatos állásfoglalást jelent, feltételezi a bűnbánatot, a cselekedetekért vállalt felelősséget, a jó és rossz, a bűn és erény közötti különbségtétel képességét.[13]

Bebörtönzött testvérei vigasztalására és megerősítésére írta 197-ben vagy 202–203-ban az Ad martyres (A vértanúkhoz) című intelmét.[13] Erkölcsi kérdésekkel foglalkozik a De spectaculis (A látványosságokról) és a De idololatria (A bálványimádásról), melyben a cirkuszok, színházak látogatását tiltotta a keresztényeknek.[13] A bálványimádásrólban nemcsak a szoros értelemben vett bálványimádást támadja, de mindazt, ami vele összefüggőnek lát, így a művészetet, és kézművességet is.[13]

Több írásban tette szóvá a női fényűzést, így keletkezett például a De cultu feminarum (Az asszonyi cicomáról).[13] A De virginibus velandis (A szüzek fátyláról) című írásában kifejti, hogy a keresztény nőknek nemcsak a kultikus közösségben, de a közéletben is kötelező a fátyol viselése.[13]

A De corona (A koszorúról) című írását 211-ben tette közzé – először a keresztény írók közül – arról, hogy keresztényeknek lehetetlen a római hadseregben szolgálni, ugyanis megkövetelik tőlük az áldozatbemutatást a császár géniusza előtt, ami hitükkel összeegyeztethetetlen.[13] A 217 körül keletkezett De monogamia (Az egyszeri házasságról) című írásában éles vitát kezdett az újraházasodó özvegy férfiak és nők ellen.[13] A De fuga in persecutione (A menekülésről az üldözés idején) című művében megengedhetetlennek tartotta a keresztények menekülését üldözések idején, mert az ellenkezik Isten akaratával.[13]

A montanista írásai

[szerkesztés]

Tertullianus írásaihoz tartozik néhány montanista szellemiségű mű is. A De jejunio adversus psychicos (A böjtről) című írása a montanista böjti fegyelem apológiája, egyébként fontos forrásmunka a böjti szokások kialakulásának történetéhez.[13] Montanista korszakára jellemző, hogy elvitatta a bűnbocsátó hatalmat a hierarchiától, s azt tanította, hogy az oldó-kötő hatalmat a „lelki emberek” (homines spirituales) osztálya gyakorolja az egyházban. A „lelki embereket” apostoloknak, prófétáknak nevezte a De pudititia (A tisztaságról) című művében.[13] Itt egy meg nem határozható személyt – akit „főpapnak, a püspökök püspökének” nevez – azért támadott, mert még a házasságtörőket is feloldozta.[13] Az írásban kemény kritikával illette Hermasz Pásztor című művét, amelynek szellemét túl lazának ítélte.[13] Ugyancsak támadta a népszerűvé vált „Jó Pásztor” ábrázolásokat, mert ez a „jó pásztor” szerinte a bűnök pártfogója, nem véletlenül díszítették képével a lakomai serlegeket.[13]

213–217 között keletkezett késői, ám jelentős munkája az Adversus Praxean (Praxeas ellen).[13] Praxeasz – aki támadta a montanistákat Rómában, és a szabellianizmus tanait hirdette – vétkeit Tertullianus így foglalja össze: „elűzte a Paraklétoszt és keresztre feszítette az Atyát”, amivel ellenfele „patripasszionizmusára” célzott.[13] A latin teológiai irodalomban itt tűntek fel először olyan szakkifejezések, mint a háromság (trinitas, a görög triasz fordításaként) és a substantia (a görög hüposztaszisz szó tükörfordítása).[13] Tertullianus a Szentháromságról szólva messze felülmúlja nyugati kortársait pontosság és világosság tekintetében.[13] Tanítása szerint az Atya, a Fiú, és a Szentlélek három személy ugyan, de egy valóság.[13] Ezt úgy fejezte: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek egy valami, de nem egy valaki, azaz az egy istenség hármassága.[13]

Krisztus személyével kapcsolatos megállapításai is rendkívül éleslátásról tanúskodnak: beszélt már a Krisztusban levő két természet sajátságairól, tanította, hogy a két természet nem keveredik, hanem összekapcsolódik Krisztusban, az „Isten és ember Jézusban”.[13] Jézus csodái istenségét, szenvedése pedig emberségét bizonyítják.[13] A Salamoni ódák és a Jakab protoevangéliuma után elsőként hirdette, hogy Mária szűz volt a szülésben és a szülés után is.[13] Az emberi lélek eredetéről a traducianizmust vallotta: a gyermekek lelküket is szüleiktől kapják.[13] Ezt a nézetét azzal támasztotta alá, hogy a gyermekek bizonyos hajlamokat örökölnek szüleiktől, ezeknek a hajlamoknak a gyökere pedig a lélekben van.[13] Az áteredő bűnre vonatkozó katolikus tanítás fejlődése szempontjából fontos Tertullianus felfogása az eredeti bűnről, melyet vitium originisnek nevezett.[13] Tertullainus szerint a rossz a Sátán műve, a „rossz mérge” azonban Ádám bűne által hatolt be az emberi természetbe.[13] Véleménye, hogy a rossz Ádám bűne következtében „valamiképpen természetes” lett, de nem vált az ember természetévé – és nem tanította, hogy az emberi természet teljesen megromlott volna a bűn következtében.[13]

Magyarul megjelent művei

[szerkesztés]
Opera omnia, 1598
  • Septimius Tertullianus a' régiségröl írtt könyve mellyet magyar nyelvre forditott Mihálcz István; püspöki ny., Kolozsvár, 1785
  • Tertullián: De baptismo; in: Az ősegyház szentségi élete; ford., bev., jegyz. Kühár Flóris; Szent István Társulat, Bp., 1944 (Keresztény remekírók)
  • Tertullianus művei; szerk. Vanyó László, ford. Vanyó László et al. (Ókeresztény írók, 12.), Szent István Társulat, Budapest, 1986, ISBN 963-360-354-4, 1060 p.
  • Tertullianus: A látványosságokról; ford. Rozsnyai Ervin; in: Az égi és a földi szépről – Források a későantik és a középkori esztétika történetéhez (közreadja Redl Károly), Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988, ISBN 963-281-843-1, 51–66. o.
  • A zsidók ellen; ford., utószó, jegyz. Pap Levente; Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2017
  • Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) Bevezető és fordítás Grüll Tibor. Studia Biblica - Bibliai Tanulmányok 3. évf. 1. sz. (2021) 113-175
  • Tertullianus összes művei I-II. Szent István Társulat. Ókori Keresztény Írók sorozat. Budapest, 2025. ISBN 9789636121938.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b Bart D. Ehrmanː A kereszténység diadala, 325. o. (2019, Cser K.)
  2. ↑ René Braun, « Aux origines de la chrétienté d’Afrique : Un homme de combat, Tertullien », Bulletin de l'association Guillaume Budé, no 2, juin 1965, p. 189-208. (franciául)
  3. ↑ Benham, William. The Dictionary of Religion. Cassell, 1013. o. (1887. január 15.) 
  4. ↑ Gonzáles, Justo L.. The Early Church to the Dawn of the Reformation, The Story of Christianity. New York: HarperCollins Publishers, 91–93. o. (2010. január 15.) 
  5. ↑ Tertullian, Originator of the Trinity, From Logos to Trinity. Cambridge University Press, 190–220. o.. DOI: 10.1017/cbo9781139003971.010 (2012. január 30.). ISBN 978-1-139-00397-1 
  6. ↑ Le Saint, W.. Tertullian, The New Catholic Encyclopedia 13 (2003. január 15.) 
  7. ↑ Tertullian | Biography, Works, Theology, Montanism, & Facts (angol nyelven). Encyclopaedia Britannica. (Hozzáférés: 2022. április 11.)
  8. ↑ Barnes, Timothy. Tertullian: A literary and historical study, Reprinted with appendix of revisions 1985, Oxford (1971). ISBN 978-0-19-814362-8 
  9. ↑ TERTULLIANUS, QUINTUS SEPTIMUS FLORENS (150 után–225 kör.) római ügyvéd, egyházatya | Kristó Nagy István: Gondolattár | Kézikönyvtár (magyar nyelven). www.arcanum.com. (Hozzáférés: 2025. június 2.)
  10. ↑ Tertullianus Archives (magyar nyelven). Divinity. (Hozzáférés: 2025. június 2.) „Tertullianus a 2-3. század fordulóján élt egyházatya”
  11. ↑ Barnes, Timothy (1971). Tertullian: A literary and historical study. Oxford. ISBN 978-0-19-814362-8
  12. ↑ Tertullian, De Exhortatione Castitatis 7.3 and De Monogamia 12.2
  13. ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac ad ae af ag ah ai aj ak al am an ao ap aq ar as at au av aw ax ay az ba bb bc bd be bf bg bh bi bj bk bl bm bn bo bp bq br bs bt bu bv bw bx by bz ca cb cc cd ce cf cg ch ci cj ck cl cm cn co Katolikus Lexikon, Tertullianus
  14. ↑ a b c Tertullianus. In A Pallas nagy lexikona. Szerk. Bokor József. Budapest: Arcanum – FolioNET. 1998. ISBN 963 85923 2 X  
  15. ↑ Tertullian and Paul. A&C Black (2012. január 15.). ISBN 978-0-567-55411-6 
  16. ↑ A címet igen nehéz megfelelőképpen magyarra fordítani. A praescriptio a római jog szótárából vett kifejezés, mely rendeletet, parancsot, megszabást, korlátozást, kikötést jelent. A praescriptio olyan törvényes előírás, melyre hivatkozhatott a panaszos, a vádat eleve elutasítva, megakadályozva így a per létrejöttét. (Katolikus lexikon)

Művei a Patrologia Latina-ban

[szerkesztés]

Egyéb külső hivatkozás

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Quintus_Septimius_Florens_Tertullianus&oldid=28407617”