Vértanú

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szent Sebestyén, a mártíromság jelképe
Szent Bertalan megnyúzott alakjának szobra a milánói dómban
Szent Agricola ravennai vértanú keresztre feszítése
Szent Ákos tízezer katonatársának vértanúsága
George Wishart protestáns mártír kivégzése
Nagaszakiban 188 japán keresztény halt mártírhalált a 17. század elején, a keresztények üldöztetése során

Vértanú (a görög martüsz, martürosz "tanú" és martürion "tanúságtétel" szó nyomán, a latin martyr és martyrium formák közvetítésével, a "vértanú" jelentéskör az újtestamentumi görög szövegek alapján alakult ki) olyan ember, aki egy eszméért, hitért áldozza életét, „vérével tanúskodik hite, eszméi mellett”. A tántoríthatatlan, áldozatos, önmagát feláldozó hős. (Néha átvitt értelemben is használják.)

Bibliai vértanúk az Ótestamentumban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Katolikus Biblia Makkabeusok második könyvében található a hét testvér vértanúsága, akik inkább készek voltak mártírhalált halni, mint hogy a király parancsának engedelmeskedve feladják hitüket. Ezután borzalmas halált haltak. A király egyenként kínoztatta meg őket az édesanyjuk és a többi testvér szeme láttára. Kitépette a nyelvüket, lenyúzatta a bőrüket, levágatta kezüket és lábukat, majd rádobatta őket a tüzes serpenyőre.[1]

Kereszténység[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kereszténység számos vértanút tart számon.[2][3] A keresztények úgy tekintenek Jézus Krisztusra - akit keresztre feszítettek - mint az első vértanúra. Jézus kivégzésének eszköze, a kereszt vallási jelkép lett. Krisztus követőire üldözés várt. Ennek első mártírja Szent István vértanú lett, akit halálra köveztek.[4]. Pál apostolt karddal fejezték le, Pétert fejjel lefelé keresztre szegezték, testvérét Andrást szintén keresztre feszítették, Bertalan apostolt megnyúzták, majd lefejezték.

A keresztények üldözése, amely a római korban az 1. században kezdődött, kisebb-nagyobb hevességgel századokon át tartott. A keresztényeket a legkülönfélébb bűncselekményekkel vádolták hamisan. Gyakran földrengés, éhínség, járvány és más szerencsétlenségek kitöréséért őket okolták. A besúgók jutalom ellenében készek voltak elárulni ártatlanokat, akiket azután a birodalom elleni lázadókként, a vallás és a társadalom ellenségeiként elítéltek. Egyeseket keresztre feszítettek vagy lassú kínzás áldozatai lettek. Másokat vadállatokkal tépettek szét, vagy nyilvánosan elégettek az amfiteátrumokban. Büntetésük sokszor nyilvános ünnepségek szórakozása volt.[5]

Egy leírás a keresztényüldözések időszakából: "Most utaztam keresztül Maximianus országain, s ezért nem tudok másról álmodni, csak korbácsokkal, kínpadokkal, karóba húzott asszonyokkal, vadállatok elé dobott gyerekekkel. Az Alpesektől idáig keresztek szegélyezik az országutakat, és azokról keresztények rothadt húsát szaggatják le a vadállatok. Derékig a farkasok, azon felül a hollók és a keselyűk. Ahogy ezelőtt minden provinciának megvolt a nemzeti viselete, most nemzeti kínzóművészet alakult ki mindenütt. Szíriában a forró szurokkal töltött üst védi az isteneket, Kappadókiában az olvasztott ólom, Júdeában a fejsze, Pontusban a kerék (kerékbetörés). Galerius cézár nekem magamnak dicsekedett vele, hogy ő mennyivel emberségesebb isten, mint a keresztényeké. Az egy almatolvajt is örök tűzben sütögettet. Ő olyan rostélyt talált ki, amelyen a legöregebb keresztény is puhára sül egy óra alatt." [6]

Krisztus követői kénytelenek voltak elhagyott, néptelen helyeken elrejtőzni. Bujdostak "pusztákon és hegyeken, barlangokban és a földnek hasadékaiban.." [7]. A Róma környéki hegyek alatti katakombák ezreknek nyújtottak menedéket.

A középkorban a katolikus egyház és az önmagát csalhatatlannak nevező pápaság lépett fel az eretnekeknek megbélyegzett emberek, csoportok és vallási reformerek ellen. Az inkvizíció feladata ezen eretnekek kinyomozása és megbüntetése volt.

Egy 1200-as években elfogadott törvény a lombardiai eretnekekre kimondja, hogy megégetendők és ha nyomorult életüknek mégis megkegyelmeznének, akkor a nyelvük tépendő ki azért, mert az egyház hite ellen mertek támadni. A máglyahalál mint általános büntetés került be a Sachsenspiegelbe .[8]

Az anabaptista mozgalmak idején a római katolikus, a református és az evangélikus egyház is részt vett az üldözésekben, mivel az anabaptistákat olyan csoportoknak állították be, akik hamis tanokat hirdetnek, és a népet hitehagyásba vezetik. Az 1500-as évek közepére a baptista kivégzettek száma több ezer volt, akiket különféle kegyetlen módon kínoztak, majd öltek meg.[8]. Ez a könyörtelen üldöztetés volt a felelős a mennoniták, az amisok, a dunkardok, a hutteriták és különböző csoportok Amerikába való tömeges kivándorlásáért.

A keresztény mártír nem védekezik az erőszak megnyilvánulásakor, hitét megtartja. Jézus világosan kifejtette, hogy hogy kitől féljen a keresztény: "Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában." (Máté 10, 28) Emberektől nem kell félniük, hanem csak az Istentől féljenek, mert Ő nemcsak a testet, hanem a lelket is a kárhozatba taszíthatja.

Tömeges mészárlást tartottak a középkori japán vezetők, akik arra kérték a keresztény misszionáriusokat, hogy tapossák meg Szűz Mária festett képét. A második világháborúban Magyarországon Apor Vilmos a saját testével védelmezett a győri templomban magyar asszonyokat az orosz katonák ellen.

A keresztény misszionáriusoknak, pásztoroknak, és a keresztény hitre áttérteknek ma is vannak vértanúi, elsősorban a harmadik világban.[9] [10]. A különböző egyházaknak viszont eltérő a véleményük, hogy kik tekinthetők mártírnak.

Iszlám[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Iszlám vallás követőinek nagy része önkéntes mártíroknak tekinti azokat a hívőket, akik a saját életüket áldozzák fel a "hitetlenek"-kel szembeni harcban, a dzsihádban.

Júdaizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkorban a keresztény Európában a zsidókra úgy tekintettek, mint Jézus halálának és szenvedésének okozóira. A spanyol inkvizíció által kivégzettek nagy része zsidó vallású volt, miután azok megtagadták a kereszténységre való áttérést. A zsidóság elleni, szervezett, erőszakos, gyakran halállal végződő akciók a 11. századtól állandó jelenségei voltak Európának.[11]

Politikai értelemben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Politikai, hazafias kiállás is vezethet mártíromsághoz, például az aradi vértanúk kivégzése.

A 20. században mártírnak tekintik Martin Luther Kinget, Erzsébet hesseni hercegnőt és Dietrich Bonhoeffert is.

Bélyegeken[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Számos ország ad illetve adott ki emlékbélyegeket vértanúkról.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]