Karthágói Szent Ciprián

Karthágói Szent Ciprián
Szent Ciprián 16. századi ábrázoláson
püspök, vértanú, egyházatya
Születése
200/210 körül valószínűleg Karthágó
Halála
258. szeptember 14. Karthágó
Tisztelete
Egyháza	ókeresztény egyház
Tisztelik	katolikus egyház, ortodox kereszténység, több nyugati keresztény hagyomány
Ünnepnapja	szeptember 16. a római rítusban, augusztus 31. az ortodox hagyományban; vértanúságának napja szeptember 14.
Jelképei	püspöki öltözet, könyv, kard
Védőszentje ennek	pestis és járvány idején segítségül hívott szentként is tisztelték
Irodalmi munkássága
Fő művei	De catholicae ecclesiae unitate, De lapsis, Ad Donatum, De mortalitate, Epistulae
[https://www.catholic-hierarchy.org/bishop/bcyprians.html cyprians.html Karthágói Szent Ciprián a Catholic Hierarchy-n]
A Wikimédia Commons tartalmaz Karthágói Szent Ciprián témájú médiaállományokat.

Karthágói Szent Ciprián (latinul: Thascius Caecilius Cyprianus, görögösen Küprianosz; valószínűleg Karthágó, 200/210 körül – Karthágó, 258. szeptember 14.) Karthágó püspöke, latin nyelvű ókeresztény író, egyházatya és vértanú. 248/249 körül választották Karthágó püspökévé, és tisztségét Valerianus üldözése idején bekövetkezett vértanúságáig viselte.

Ciprián a 3. századi észak-afrikai kereszténység egyik legfontosabb alakja. Jelentősége nem elsősorban elvont dogmatikai rendszeralkotásban, hanem a keresztény közösségeket érintő válságokra adott püspöki, lelkipásztori és egyházfegyelmi válaszaiban áll. Írásai különösen az Egyház egysége, a püspöki hivatal, a bűnbánati fegyelem, a lapsi – vagyis az üldözés alatt hitüket megtagadó, majd visszatérni kívánó keresztények – visszafogadása, valamint az eretnek vagy szakadár közösségekben kiszolgáltatott keresztség érvényessége miatt jelentősek.

Tertullianus után Ciprián a nyugati latin kereszténység egyik legjelentősebb szerzője. Életműve azért is különösen értékes, mert levelezése és traktátusai részletes bepillantást engednek a 3. századi egyház mindennapi kormányzásába, fegyelmi vitáiba, társadalmi gondoskodásába és önértelmezésébe. Tekintélye a későbbi nyugati és keleti hagyományban is megőrződött, bár egyes kérdésekben – mindenekelőtt az eretnekkeresztség ügyében – álláspontját a későbbi katolikus dogmafejlődés nem követte.

Életének forrásai

Ciprián életének és működésének legfontosabb forrásai saját levelei és értekezései. Ezek nem modern értelemben vett önéletrajzi művek, hanem konkrét történeti helyzetekben keletkezett püspöki iratok, körlevelek, vitairatok és lelkipásztori buzdítások. Éppen ezért különösen értékesek a Decius-féle üldözés, a lapsi visszafogadása, a karthágói belső ellenzék, a római novatianista szakadás, az afrikai zsinatok és az eretnekkeresztség-viták történetéhez.

A cipriáni levélgyűjtemény a kiadási és számozási hagyománytól függően 81 vagy 82 iratot tartalmaz; ezek közül nem mind Ciprián saját levele, mert hozzá írt levelek, római vagy afrikai klérustól származó iratok és zsinati állásfoglalások is bekerültek a korpuszba. A levelek a korai latin egyházi adminisztráció, püspöki fegyelem és pasztorális gondolkodás elsőrendű dokumentumai.

Életének korai keresztény életrajzi forrása Pontius diakónus Vita Cypriani című műve. Pontius Ciprián környezetéhez tartozott, ezért közeli és rendkívül értékes tanú, de műve hagiografikus célú: Cipriánt vértanú püspökként és példaképként mutatja be, ezért történeti forrásként óvatosan értékelendő. Vértanúságának eseményeit az Acta proconsularia Sancti Cypriani őrizte meg. Ez a szöveg a kutatásban a hitelesebb vértanúakták közé tartozik, bár fennmaradt alakja keresztény szerkesztés nyomait is viseli.

Későbbi adalékokat közöl Szent Jeromos is a De viris illustribus című művében. A 4–5. századi recepció szempontjából különösen fontos Hippói Szent Ágoston, aki a donatisták elleni vitáiban rendszeresen foglalkozott Ciprián tekintélyével. Ágoston számára Ciprián egyszerre volt nagy tiszteletnek örvendő vértanú és olyan egyházatya, akinek az eretnekkeresztségről vallott álláspontját nem tekintette követendőnek.

Történeti háttér

A 3. századi Észak-Afrika a latin kereszténység egyik legfontosabb központja volt. Tertullianus, Ciprián és később Ágoston is ebben a kulturális és egyházi közegben működött. Karthágó nemcsak politikai és kereskedelmi szempontból volt jelentős város, hanem a latin nyelvű keresztény irodalom egyik legkorábbi és legtermékenyebb műhelye is.

Ciprián püspöksége idején a keresztény közösségek már szervezett klérussal, püspökkel, presbiterekkel, diakónusokkal, özvegyekkel, szegénygondozással és saját belső fegyelmi gyakorlattal rendelkeztek. A püspök a 3. századi keresztény közösségben nem pusztán igazgatási vezető volt, hanem a helyi eucharisztikus közösség tanítója, pásztora és fegyelmi bírája. Ezért a püspöki tisztség körüli viták nem egyszerű személyi konfliktusok voltak, hanem az Egyház egységét és látható rendjét érintő kérdések.

Kronológiai áttekintés

Év	Esemény
200/210 körül	Ciprián valószínűleg Karthágóban vagy annak környékén megszületik.
245/246 körül	Megtér, megkeresztelkedik, és keresztényként megkezdi írói működését.
248/249 körül	Karthágó püspökévé választják.
249/250	Decius áldozatbemutatási rendelete súlyos válságot idéz elő a keresztény közösségekben.
250–251	Ciprián rejtekhelyről irányítja egyházát; kibontakozik a lapsi visszafogadásának vitája.
251	Kornél római püspökké választása és Novatianus ellenpápaként fellépése után Ciprián Kornél mellett foglal állást.
252–254 körül	Járvány sújtja Karthágót és a birodalom több részét; Ciprián megírja a De mortalitate és a De opere et eleemosynis című műveket.
255–256	Afrikai zsinatok tárgyalják az eretnek vagy szakadár közösségekben kiszolgáltatott keresztség kérdését.
257	Valerianus üldözése idején Cipriánt Curubisba száműzik.
258. szeptember 14.	Karthágó közelében lefejezik.

Élete

Származása, műveltsége és megtérése

Ciprián valószínűleg Karthágóban vagy annak közelében született a 3. század elején. Származásáról kevés biztos adat maradt fenn. A modern szakirodalom rendszerint romanizált észak-afrikai előkelő családból származóként írja le; a pun vagy berber háttér lehetősége felmerül, de ezt a fennmaradt források alapján nem lehet pontosan igazolni.

A késő antik Karthágóban nagy tekintélye volt a retorikai képzésnek. Ciprián megtérése előtt a szónoki, jogi és irodalmi műveltség világában mozgott; a hagyomány rétorként, a közéletben jártas, művelt férfiként mutatja be. Az a régebbi állítás, hogy a Thascius név gúnynév vagy csúfnév lett volna, nem tekinthető bizonyítottnak, ezért a modern összefoglalások inkább eredeti névelemeként kezelik.

A hagyomány szerint megtérésében nagy szerepe volt egy Caecilius nevű keresztény presbiternek, akinek emlékére Ciprián felvette a Caecilius nevet. Keresztségét többnyire 245 vagy 246 körülre teszik. Az Ad Donatum című művében megtérését belső újjászületésként írja le: a keresztségben kapott új élet után elfordult korábbi életmódjától, és a keresztény hitben találta meg életének új rendjét.

A hagyomány szerint vagyonából bőkezűen juttatott a szegényeknek. Ez nem pusztán magánaszketikus gesztus volt: a 3. századi egyházban a szegények, özvegyek, betegek, bebörtönzöttek és üldözöttek támogatása a helyi keresztény közösség egyik legfontosabb feladata volt. A püspök felelőssége ezért nemcsak tanításra és liturgiára, hanem szociális gondoskodásra is kiterjedt.

Püspökké választása

Ciprián viszonylag röviddel megtérése után került egyházi szolgálatba. Előbb diakónussá, majd presbiterré szentelték, végül 248/249 körül Karthágó püspökévé választották. Gyors előmenetele egyesekben ellenérzést válthatott ki, amit későbbi konfliktusai részben felerősítettek.

Ciprián levelei alapján a 3. századi afrikai gyakorlatban a püspöki tekintély nem elszigetelt személyes döntéshozatalként, hanem a klérussal, a hitvallókkal, a püspöktársakkal és a hívő néppel való egyeztetésben működött. Ez nem jelent modern értelemben vett demokratikus egyházkormányzatot, de azt igen, hogy a püspöki döntéseknek a közösség hitbeli és fegyelmi rendjében kellett gyökerezniük.

Karthágó püspökeként Cipriánnak kiemelkedő regionális tekintélye volt Africa Proconsularis, Numidia és Mauretania püspökei között. Ezt azonban nem szabad a későbbi metropolitai vagy pápai joghatóság kategóriáival egyszerűen azonosítani. A karthágói püspök zsinatokat hívott össze, levelezésével széles körű befolyást gyakorolt, és az afrikai egyház egyik természetes központja volt, de tekintélye a 3. században még nem a későbbi kánonjogi formák szerint működött.

Decius üldözése és a lapsi kérdése

Ciprián püspökségének első nagy válsága Decius rendelete volt. 249/250-ben Decius a birodalom szabad lakosait és a helyi hatóságok által ellenőrzött közösségeket nyilvános áldozatbemutatásra kötelezte. A rendelet nem kifejezetten keresztényellenes törvényként maradt fenn, hanem a római vallási és politikai lojalitás általános próbájaként: a lakosoknak áldozniuk kellett a római isteneknek és a birodalmi rendért. A keresztények számára azonban ez bálványimádásnak és hitehagyásnak számított, ezért a rendelet a keresztény közösségeket súlyos üldözésként érintette.

A rendelet különlegessége abban állt, hogy a korábbi, többnyire helyi jellegű keresztényellenes fellépésekkel szemben ez volt az első birodalmi léptékű, hatóságilag szervezett üldözés, amely a keresztények tömegeit kényszerítette nyílt döntésre. Az áldozatot bemutatók igazolást, úgynevezett libellust kaptak. A fennmaradt egyiptomi papiruszok alapján ezek rövid hatósági tanúsítványok voltak, amelyek igazolták, hogy az illető eleget tett a rendeletnek.

A válság során több csoportot különböztettek meg. A confessores, vagyis hitvallók azok voltak, akik hitükért börtönt, kínzást, vagyonvesztést vagy más szenvedést vállaltak, de nem haltak vértanúhalált. A ténylegesen áldozatot bemutatókat sacrificati néven emlegették. A tömjént égetőket gyakran thurificati vagy turificati néven különböztették meg. Azokat, akik tényleges áldozatbemutatás nélkül, vesztegetéssel vagy hamis tanúsítással próbáltak igazolást szerezni, libellaticinek nevezték. Mindnyájan a lapsi, azaz „elbukottak” tágabb körébe tartoztak.

Az üldözés idején Ciprián nem maradt nyilvánosan Karthágóban, hanem rejtekhelyről irányította egyházát. Kortársai közül egyesek távollétét vitatták, sőt ellenfelei gyávaságként értelmezték. Ő azonban leveleiben pásztori indokokkal védekezett: nem önkéntes mártíromságkeresést tartott feladatának, hanem a közösség irányítását, a szegények gondozását, a bebörtönzöttek támogatását és az egyházi fegyelem megőrzését.

A hitvallók különleges lelki tekintéllyel bírtak a közösségben, mert szenvedésüket sokan a vértanúság előszobájának tekintették. Ezért volt nagy súlya annak, amikor egyes hitvallók libelli pacis, vagyis „békelevelek” formájában ajánlást adtak az elbukottak gyors visszafogadására. Ciprián nem magát a hitvallók tekintélyét tagadta, hanem azt, hogy püspöki vizsgálat és bűnbánati fegyelem nélkül dönthettek volna a kiengesztelésről.

A válság kezelésében három irány rajzolódott ki. Az engedékenyebb, laxista csoport a gyors visszafogadást támogatta, gyakran a hitvallók békeleveleire támaszkodva. A mérsékelt püspöki irány – amelyhez némi habozás után Ciprián is csatlakozott – az elbukottak visszafogadását nem zárta ki, de azt bűnbánathoz, püspöki mérlegeléshez és az egyházi rend helyreállításához kötötte. A másik végletet a rigoristák jelentették, akik szerint az apostata keresztények teljes egyházi kiengesztelése életük során nem volt megengedhető, hanem legfeljebb Isten végső ítéletére lehetett bízni őket.

Az ókeresztény bűnbánati fegyelem szigora miatt a lapsi kérdése nem volt egyszerűen „gyónási” probléma a szó későbbi értelmében. A keresztség utáni súlyos bűnök – különösen a hitehagyás, a gyilkosság és a házasságtörés – bocsánata az első századokban súlyos teológiai és fegyelmi kérdés volt. Ciprián ezért egyszerre akarta megőrizni a hit megtagadásának súlyát és a bűnbánók visszatérésének lehetőségét.

A Felicissimus-féle konfliktus és a novatianista szakadás

A Decius utáni fegyelmi válság Karthágóban belső ellenzéket is előidézett. Ciprián helyi ellenfelei között szerepelt Novatus presbiter és Felicissimus, akik a püspöki tekintélyt megkerülve támogatták az elbukottak gyorsabb visszafogadását. A konfliktus részben a bűnbánati fegyelemről, részben az egyházi vagyon és segélyezés kezeléséről, részben pedig Ciprián gyors püspökké emelkedéséről szólt.

Ezzel párhuzamosan Rómában is szakadás tört ki. Kornél római püspökké választásával szemben Novatianus ellenpápaként lépett fel. Novatianus és követői a lapsi kérdésében jóval szigorúbb álláspontot képviseltek: szerintük az elbukottak egyházi kiengesztelése nem volt megengedhető. Ciprián ebben a vitában Kornél mellett foglalt állást, mert a novatianista rigorismust az Egyház egységét veszélyeztető szakadásnak tekintette.

A két konfliktus részben párhuzamos, de eltérő gyökerű volt. Ciprián középutas álláspontját két ellentétes irányból érte támadás: Karthágóban Felicissimus és Novatus köre a lapsi gyorsabb, a püspöki fegyelmet megkerülő visszafogadását támogatta, míg Rómában Novatianus rigorista iránya az elbukottak teljes egyházi kiengesztelését is elutasította. Ciprián ezért egyszerre lépett fel a fegyelmezetlen engedékenységgel és a végleges kizárást hirdető szigorral szemben.

A két válság személyi szinten is összekapcsolódott. Novatus, aki korábban Ciprián ellenfele volt Karthágóban, Rómába utazott, és ott Novatianus pártját erősítette. Ez magyarázza, miért jelenik meg a cipriáni iratokban a karthágói helyi fegyelmi konfliktus és a római novatianista szakadás egymással összefüggő válságként.

Ciprián Kornél melletti állásfoglalása az egyházi egységről vallott felfogásából következett. A 69. levélben Novatianus püspöki igényét azzal utasította el, hogy a püspöki utódlás és az egyházi közösség rendjétől elszakadva senki sem lehet az Egyház törvényes elöljárója:

„Az egyház egy, mivel pedig egy, nem lehet egyaránt belül és kívül. Ha ugyanis Novatianus-szal van, nem volt Kornéllal. Ha valóban Kornéllal volt, aki Fábiánt, Róma püspökét törvényes beiktatás útján követte, és akit az Úr a papi méltóság mellett vértanúsággal is megdicsőített, akkor Novatianus nincs az egyházban és püspöknek sem számít; ő, aki az utódlásban senkit sem követ, önmaga utódja és megveti az evangéliumi és apostoli hagyományt. Az egyházat ugyanis semmiképpen sem vezetheti az, aki nem rendelkezik egyházi fölszenteléssel.”

– Szent Ciprián: 69. levél, 3.

Az Egyház egységéről szóló mű keletkezése

A szakadás veszélyére válaszul Ciprián megírta egyik legismertebb művét, a De catholicae ecclesiae unitate című traktátust, magyarul A katolikus Egyház egységéről. A címben szereplő „katolikus” szó a 3. századi keresztény szóhasználatban az egyetemes, teljes Egyházat jelenti. A mű nem elvont dogmatikai értekezésként született, hanem konkrét egyházfegyelmi válságban: Ciprián célja az volt, hogy a hívőket visszatartsa a szakadár közösségekhez való csatlakozástól, és megvédje a püspöki közösségben látható egyházi egységet. A traktátusban az Egyház egységét több bibliai képpel magyarázza: Krisztus varratlan köntösével, az egyetlen nyáj és pásztor képével, az egyetlen házban elfogyasztott húsvéti báránnyal, a nap sok sugarának egyetlen fényével, a fa sok ágának egyetlen gyökerével és a forrásból eredő sok patak közös eredetével.

A mű egyik legismertebb mondata: Habere non potest Deum patrem qui ecclesiam non habet matrem, vagyis „akinek az Egyház nem anyja, annak Isten sem lehet atyja”. Ciprián ezt nem modern vallásközi vagy felekezetszociológiai kérdésként fogalmazta meg, hanem azokra a megkeresztelt keresztényekre alkalmazta, akik tudatosan elszakadtak a püspöki közösségben élő Egyháztól.

A De catholicae ecclesiae unitate 4. fejezete különleges szövegkritikai problémát jelent, mert két fő szövegváltozatban maradt fenn. Az egyik változat erősebben hangsúlyozza Péter szerepét az egyházi egység alapjaként, míg a másik inkább az apostolok és a püspökök közös hatalmát, illetve a püspöki kollégium egységét emeli ki. A kutatásban vitatott, hogy a két változat közül melyik az eredeti, illetve hogy az eltérések Ciprián saját átdolgozásából vagy későbbi szöveghagyományozási folyamatból erednek-e. Ez közvetlenül érinti Ciprián római primátusról vallott felfogásának értelmezését.

Járvány és szociális gondoskodás

A belső fegyelmi és teológiai viták mellett Ciprián püspökségét a birodalmi méretű társadalmi válságok is formálták. A 250-es években súlyos járvány sújtotta a Római Birodalom több térségét; a történetírás ezt gyakran „Ciprián pestise” néven említi, mert Ciprián művei a járvány keresztény értelmezésének fontos korabeli forrásai.

A „pestis” elnevezés itt nem feltétlenül a modern értelemben vett bubópestist jelenti. A kórokozó azonosítása bizonytalan. A modern kutatásban felmerült a himlő, a kanyaró és valamilyen vírusos vérzéses láz lehetősége is, de ezek retrospektív hipotézisek, nem bizonyított diagnózisok.

A De mortalitate című műben Ciprián a halálfélelemmel, a szenvedéssel és a keresztény reménnyel foglalkozik. A járványt nem pusztán büntetésként értelmezte, hanem próbatételként, amelyben a keresztények hitük, reményük és szeretetük gyakorlására kapnak alkalmat. A De opere et eleemosynis az alamizsna és a szegények támogatásának teológiai jelentőségét hangsúlyozza.

Pontius életrajza szerint Ciprián a járvány idején arra buzdította a keresztényeket, hogy ne csak sajátjaikról gondoskodjanak, hanem ellenségeik és a pogányok iránt is gyakoroljanak irgalmasságot. Ez a rész fontos ellensúlyt ad Ciprián fegyelmi szigoráról kialakuló képhez: püspöki szerepében a közösségi rend és a szociális irgalmasság egyaránt jelen volt.

Az eretnekkeresztség vitája

Ciprián püspökségének egyik legélesebb vitája az eretnek vagy szakadár közösségekben kiszolgáltatott keresztség érvényessége körül bontakozott ki. A vita megértéséhez fontos, hogy Ciprián nem pusztán egy szertartás megismétléséről vitatkozott. Számára az volt a kérdés, hogy létezhet-e valódi keresztség ott, ahol szerinte nincs meg az Egyház egysége és a Szentlélek jelenléte. Ezért az eretnek vagy szakadár közösségből érkezőket nem „újrakeresztelteknek”, hanem először valóban megkeresztelteknek tekintette.

Ciprián érvelése szorosan összefonódott egyháztanával és Szentlélek-tanával. Szerinte egy az Egyház, egy a hit és egy a keresztség; ezért a keresztség csak abban az Egyházban lehet valódi, amelyben a Szentlélek jelen van és működik. Ha egy közösség elszakadt az Egyháztól, Ciprián szerint nem rendelkezhet azzal a Lélekkel sem, aki a keresztség kegyelmét adja.

A vitát több afrikai zsinat is tárgyalta 255-ben és 256-ban. Ciprián egyik levelében 71 afrikai és numidiai püspök döntésére hivatkozik; a 256-os nagy karthágói zsinat állásfoglalása, a Sententiae episcoporum de haereticis baptizandis, hagyományosan 87 püspök véleményeként ismert. Ez jól mutatja, hogy Ciprián álláspontja nem elszigetelt magánvélemény volt, hanem jelentős afrikai püspöki támogatást élvezett.

I. István római püspök ezzel szemben a római hagyományra hivatkozva elutasította ezt a gyakorlatot. A Denzinger-gyűjteményben fennmaradt közvetlen töredék szerint István azt kívánta, hogy az eretnekségből visszatérőkkel kapcsolatban „semmi új bevezetése” ne történjék, hanem a hagyományos kézrátételt alkalmazzák a bűnbánati visszafogadásra.

A Firmilianus által közvetített további tanúság szerint István körében arra is hivatkoztak, hogy a keresztségi kegyelem a Háromság segítségül hívása által elnyerhető, függetlenül attól, ki szolgáltatta ki a keresztséget. A vita súlyát mutatja, hogy István nem pusztán elutasította az afrikai és kisázsiai gyakorlatot, hanem a közösség megszakításával is fenyegette azokat a püspököket, akik az eretnek vagy szakadár közösségekből érkezőket megkeresztelték. Firmilianus levele ennek következtében rendkívül élesen bírálta Istvánt.

A konfliktus éles volt, de tartós, intézményes egyházszakadás nem lett belőle. A 258-as üldözés és a főszereplők halála megszakította a vitát. A későbbi nyugati katolikus szentségtani fejlődés nem Ciprián, hanem a római gyakorlat és később Ágoston érvelése felé haladt.

Valerianus üldözése és vértanúsága

Valerianus császár 257-ben újabb keresztényellenes intézkedéseket adott ki. Ezek különösen a püspököket, presbitereket és diakónusokat érintették, továbbá megtiltották a keresztény összejöveteleket és temetői gyülekezéseket. Cipriánt 257. augusztus 30-án Aspasius Paternus proconsul elé idézték. A kihallgatáson kereszténynek és püspöknek vallotta magát, és megtagadta a római isteneknek való áldozatbemutatást. Ezért Curubisba száműzték.

A 258-as második rendelet már nemcsak az egyházi vezetőket érintette: a keresztény szenátorok, lovagok és magas rangú személyek vagyonvesztéssel, rangvesztéssel, száműzetéssel vagy halálbüntetéssel nézhettek szembe. Ez mutatja, hogy a kereszténység ekkorra a birodalom társadalmi felső rétegeiben is jelen volt.

Cipriánt 258-ban visszavitték Karthágóba. 258. szeptember 13-án Galerius Maximus prokonzul hivatalos emberei elvitték, majd másnap a prokonzul elé állították. Az eseményeket az Acta proconsularia Sancti Cypriani őrizte meg, amely jegyzőkönyvszerű formában adja elő a kihallgatást és az ítéletet.

„ Galerius Maximus: „Te vagy Thascius Cyprianus?”
Ciprián: „Én vagyok.”
Galerius Maximus: „Te álltál-e a szentségtörő lelkületű emberek élére mint püspöki atya?”
Ciprián: „Én.”
Galerius Maximus: „A legszentebb császárok megparancsolták neked, hogy mutasd be a római vallási szertartásokat.”
Ciprián: „Nem teszem.”
Galerius Maximus: „Gondolj magadra.”
Ciprián: „Tedd, amit parancsoltak neked. Ilyen igaz ügyben nincs mit fontolgatni.”

– Acta proconsularia Sancti Cypriani 3

Galerius Maximus ezután tanácsával egyeztetett, majd kimondta az ítéletet. Az Acta szerint Cipriánt „a legsúlyosabb bűnök szerzőjeként és vezéreként” ítélték el, mivel a római hatóságok szemében a keresztény közösség vezetőjeként a római vallási rend ellenségének számított. A prokonzul végül tábláról olvasta fel a határozatot: „Úgy határozunk, hogy Thascius Cyprianust karddal kell kivégezni.” Ciprián válasza ennyi volt: Deo gratias, vagyis: „Istennek legyen hála”.

Az ítéletet azonnal végrehajtották. Cipriánt 258. szeptember 14-én fejezték le Karthágó közelében. A forrás szerint a keresztények nagy sokasága kísérte a kivégzés helyére; ő imádkozott, levette felsőruháját, diakónusaira bízta ruhadarabjait, majd saját kezével befedte szemét. Miután Julianus presbiter és Julianus szubdiakónus megkötötték a kendőt, karddal lefejezték. A hagyomány szerint nyugodtan fogadta az ítéletet, és hóhérjának huszonöt aranyat adatott. Testét először a kivégzés helyéhez közel helyezték el, majd a keresztények éjszaka vitték temetési helyére.

Halála az afrikai egyház emlékezetében gyorsan vértanúságként rögzült. Tekintélye később még azokban a vitákban is nagy maradt, amelyekben egyes álláspontjait a katolikus hagyomány nem követte.

Írásai

Ciprián művei traktátusokra és levelekre oszthatók. Írásai nem elvont rendszeralkotó művek, hanem pásztori, fegyelmi, hitvédelmi és vitairatok. Stílusukon erősen érződik a klasszikus retorikai képzés, de a pogány szerzők közvetlen idézése helyett Ciprián elsősorban a Szentírásra támaszkodik.

Levelezése

Ciprián levelezése a 3. századi egyháztörténet egyik legfontosabb latin forráscsoportja. A levelek megvilágítják a Decius-féle üldözés gyakorlati következményeit, a karthágói klérus működését, a hitvallók szerepét, a lapsi visszafogadását, a római és afrikai egyházak kapcsolatát, valamint az eretnekkeresztség-vitát.

A levelek különösen fontosak a püspöki döntéshozatal megértéséhez. Ciprián gyakran konzultált presbitereivel, diakónusaival, püspöktársaival és a hívő néppel; több ügyben zsinati döntést vagy szélesebb egyházi egyetértést keresett.

Főbb traktátusai

Ad Donatum

Az Ad Donatum Ciprián megtérésének és keresztségi tapasztalatának egyik legfontosabb irodalmi tanúja. A műben a pogány világ erkölcsi zűrzavarával állítja szembe a keresztségben kapott új életet.

De habitu virginum

A szüzek életmódjáról szóló értekezés az aszketikus fegyelem, az öltözködés, a szerénység és a közösségi példamutatás kérdéseit tárgyalja. A mű a korai keresztény női aszkézis történetének is fontos dokumentuma.

Ad Quirinum testimoniorum libri tres

A Három könyvnyi tanúságtétel Quirinushoz bibliai idézetgyűjtemény és tanító célú összeállítás. Ciprián az Ó- és Újszövetség szövegeiből épít fel keresztény hitvédelmi és erkölcsi érvelést. Jelentősége a latin bibliahasználat története szempontjából is nagy, mert Ciprián többnyire a Vulgata előtti régi latin bibliafordítások, különösen az afrikai latin hagyomány szövegét idézi.

De lapsis

A De lapsis a Decius-féle üldözés után keletkezett, és az elbukott keresztények visszafogadásának kérdését tárgyalja. Ciprián élesen bírálja a hit megtagadását, de nem vallja azt a novatianista álláspontot, hogy az elbukottak soha nem nyerhetnek egyházi kiengesztelést. A mű központi gondolata, hogy az őszinte bűnbánat, a fegyelmezett penitencia és a püspöki ítélet szükséges a közösségbe való visszatéréshez.

De catholicae ecclesiae unitate

A De catholicae ecclesiae unitate Ciprián legismertebb egyháztani műve. Az Egyház egységét, a püspöki közösség jelentőségét, a szakadás veszélyét és a látható egyházi rend nélkülözhetetlenségét tárgyalja. A műben Péter apostol szerepe az egység jelképeként jelenik meg, miközben Ciprián az apostolok és püspökök közös felelősségét is hangsúlyozza.

De dominica oratione

A De dominica oratione az Úr imádságáról, vagyis a Miatyánkról szóló magyarázat. A mű a korai latin keresztény imádságteológia egyik fontos emléke.

De mortalitate

A De mortalitate a járvány és a halandóság keresztény értelmezését adja. Ciprián a halált nem pusztán veszteségként, hanem a keresztény remény távlatában szemléli, miközben a szenvedésben való kitartást és a közösség szolgálatát sürgeti.

De opere et eleemosynis

A De opere et eleemosynis az alamizsna és a keresztény irgalmasság gyakorlásának teológiai jelentőségét tárgyalja. A mű Ciprián szociális érzékenységének és püspöki gondoskodásának egyik legfontosabb dokumentuma.

Ad Demetrianum

Az Ad Demetrianum hitvédelmi irat, amelyben Ciprián válaszol arra a pogány vádra, hogy a birodalmat sújtó csapásokért a keresztények lennének felelősek.

Ad Fortunatum de exhortatione martyrii

A mű szentírási idézetekből épített buzdítás a vértanúságra. Ciprián a közelgő üldözésekre készíti fel olvasóit, és a szenvedést Krisztus követésének, valamint a hit végső tanúságtételének összefüggésében értelmezi.

De bono patientiae és De zelo et livore

E két mű erkölcsi-lelki témájú értekezés. Az előbbi a türelem erényét, az utóbbi az irigység és féltékenység romboló hatását tárgyalja.

Vitatott és pszeudo-cipriáni művek

A kézirati hagyomány több olyan művet is Ciprián neve alatt őrzött meg, amelynek szerzősége bizonytalan vagy ma általában nem tekinthető hitelesnek. Ilyen például a Quod idola dii non sint szerzősége körüli vita, valamint több későbbi pszeudo-cipriáni irat. A korai keresztény irodalomban gyakori volt, hogy tekintélyes szerzők neve alatt későbbi művek is hagyományozódtak, ezért a cipriáni korpusz vizsgálata filológiai és kézirattörténeti szempontból is körültekintést igényel.

Teológiája

Egyháztan és az Egyház egysége

Ciprián teológiájának középpontjában az Egyház egysége áll. Számára az Egyház nem pusztán azonos hitű emberek laza közössége, hanem Krisztus látható, püspöki rendben élő népe, amelyben a Szentlélek jelenléte, a szentségek és az üdvösség rendes eszközei összetartoznak.

A De catholicae ecclesiae unitate egyik alapgondolata, hogy a szakadás nem pusztán szervezeti vétség, hanem a szeretet és az üdvösség rendjét veszélyeztető lelki valóság. Ciprián szerint az Egyház egysége nem osztható fel egymással versengő közösségekre, mert Krisztus teste és jegyese egy. A műben használt képek – a nap sok sugara és egy fénye, a fa sok ága és egy gyökere, a forrásból eredő sok patak és egy eredet – az egység és sokféleség viszonyát magyarázzák.

Az „Egyházon kívül nincs üdvösség” (extra Ecclesiam nulla salus) gondolata Cipriánnál elsősorban a szakadások és eretnekségek ellen irányul. Nem modern vallásszociológiai vagy felekezeti értelemben használja, hanem azt fejezi ki vele, hogy aki tudatosan elszakad az apostoli hitben és püspöki közösségben élő Egyháztól, az elszakad azoktól az eszközöktől is, amelyeket Krisztus az üdvösség rendes útjaként adott. Ciprián elsősorban megkeresztelt, az apostoli hitet ismerő, de a püspöki közösségtől tudatosan elszakadó keresztényekről beszélt, nem a későbbi vallásközi kérdésekről.

A püspöki hivatal

Ciprián püspöktana szerint a püspök a helyi egyház egységének látható központja. A püspök nem önmagában áll, hanem a püspökök egyetlen kollégiumának részeként, a többi törvényes püspökkel való közösségben gyakorolja hivatalát. Híres megfogalmazása szerint „egy a püspökség”, amelyből minden püspök a maga részét egészként birtokolja.

Ciprián egyik sokat idézett megfogalmazása szerint az Egyház és a püspök kapcsolata nem külsődleges igazgatási viszony, hanem a közösség egységének alapja. A latin sacerdos szó Cipriánnál gyakran a püspöki tisztségre utal, ezért a magyar fordításban szereplő „pap” ebben az összefüggésben a püspöki pásztori hivatalt is jelöli.

„Az Egyház a pappal egyesült nép és a pásztorához ragaszkodó nyáj.”

– Szent Ciprián: 66. levél, 8.

Ez a felfogás egyszerre hangsúlyozza a helyi püspök tekintélyét és az egyetemes püspöki közösség szükségességét. Ciprián ezért elutasította az önjelölt püspököket és a szakadásban létrejött párhuzamos hierarchiákat. Ugyanakkor levelei azt is mutatják, hogy püspöki döntéseit gyakran a klérussal és a hívő néppel való konzultációban, illetve afrikai zsinatok keretében hozta meg.

Róma és Péter széke

Ciprián írásaiban Róma és Péter széke különleges helyet kap az egyházi egység értelmezésében. Kornél pápának írt levelében Rómát „Péter székének” és „a fő egyháznak” nevezi, ahonnan a papi egység eredete származik. A De catholicae ecclesiae unitate Péterre vonatkozó részleteiben Péter az apostoli és püspöki egység jeleként jelenik meg.

Ciprián római primátusról vallott felfogásának értelmezése a modern kutatásban vitatott. A katolikus teológiai recepció gyakran hangsúlyozta, hogy Ciprián Péter székében az egység elvét látta; az ortodox és protestáns értelmezés viszont inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy Ciprián az összes törvényes püspök közös felelősségét és a püspöki kollégium egységét emelte ki.

Ciprián római primátusról vallott felfogását ezért csak a 3. századi viszonyok között lehet pontosan értelmezni. Írásai egyszerre tanúsítják Róma különleges tekintélyét és a püspökök közös, kollegiális felelősségét; egyik mozzanatot sem célszerű a másik rovására leegyszerűsíteni. A későbbi, központosított pápai joghatóság fogalmait nem lehet változtatás nélkül visszavetíteni Ciprián korára, ugyanakkor az sem pontos, ha Cipriánt egyszerűen Rómával szemben álló „függetlenségi” teológusként mutatják be.

Bűnbánat és kiengesztelődés

Ciprián bűnbánati fegyelme a lapsi válságára adott válaszból érthető meg. A Decius-féle üldözés után egyszerre kellett megőriznie a hit súlyát és a bűnbánók visszatérésének lehetőségét. A pusztán hitvallói ajánlások alapján történő azonnali visszafogadást elutasította, mert az szerinte aláásta volna a püspöki fegyelmet és a bűn komolyságát. Ugyanakkor a novatianista rigorizmussal szemben azt vallotta, hogy az őszinte bűnbánók előtt nem lehet véglegesen bezárni az Egyház kapuját.

Ez a fegyelem változott is a körülmények szerint. Halálveszélyben vagy új üldözés fenyegetésekor Ciprián engedékenyebb gyakorlatot támogatott, mert a bűnbánókat meg kellett erősíteni az eucharisztikus közösséggel a következő megpróbáltatás előtt. Ez a szemlélet mutatja, hogy Ciprián nem mechanikus fegyelmi rendszert alkalmazott, hanem a bűn súlyát, a bűnbánat valódiságát, a közösség rendjét és az üdvösség lelkipásztori szempontját együtt mérlegelte.

Szentségtan és eretnekkeresztség

Ciprián szentségtani felfogása erősen összefonódik egyháztanával. A keresztséget az Egyház egységén belül működő üdvösségi valóságnak tekintette. Ezért jutott arra az álláspontra, hogy az eretnek vagy szakadár közösségekben kiszolgáltatott keresztség nem érvényes: szerinte akik az Egyházon kívül vannak, nem adhatják azt, amivel maguk sem rendelkeznek.

Ciprián érvelése szentírási alapon is állt. Különösen fontos volt számára az a gondolat, hogy „egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség”. Ezt úgy értelmezte, hogy az egyetlen keresztség az egyetlen Egyházban található. Ha tehát valaki az Egyház egységén kívül részesült valamely szertartásban, Ciprián szerint az nem lehetett azonos az Egyház valódi keresztségével.

A későbbi katolikus tanítás e kérdésben nem Ciprián álláspontját követte. István pápa római gyakorlata, majd Ágoston donatisták elleni érvelése alapján a nyugati katolikus hagyomány megkülönböztette a szentség érvényességét és gyümölcsöző hatását. A későbbi latin teológia ezt az ex opere operato fogalmával fejezte ki: a szentség érvényessége nem a kiszolgáltató személyes érdemességétől függ, hanem Krisztus cselekvésétől és a szentségi jel rendes kiszolgáltatásától.

Ágoston úgy tudta elutasítani Ciprián keresztségtani álláspontját, hogy közben Ciprián vértanúi tekintélyét megőrizte. Érvelése szerint Ciprián tévedhetett egy még vitatott egyházfegyelmi-szentségtani kérdésben, de nem szakította meg az Egyház egységét. A donatisták ezért nem hivatkozhattak rá saját szakadásuk igazolására.

Halál, szenvedés és vértanúság

Ciprián halálról és vértanúságról szóló gondolkodása szorosan összefüggött korának üldözéseivel és járványaival. A De mortalitate a betegséget és halált nem tagadja vagy szépíti meg, hanem a keresztény remény távlatába helyezi. A vértanúság számára nem öncélú szenvedéskeresés, hanem Krisztus melletti végső tanúságtétel.

Az Ad Fortunatum de exhortatione martyrii szentírási példákkal készíti fel a keresztényeket az üldözés lehetőségére. Ciprián számára a vértanúság nem különleges vallási vakmerőség, hanem annak a hitnek beteljesedése, amely a mindennapi fegyelmi és szeretetszolgálati hűségben is megmutatkozik.

Stílusa és irodalmi jelentősége

Ciprián a klasszikus latin retorikai műveltség örököse volt. Stílusa világos, fegyelmezett, gyakran ünnepélyes, de Tertullianushoz képest kevésbé szaggatott és kevésbé paradox. Írásaiban a retorikai eszközök – megszólítás, ellentét, fokozás, bibliai párhuzam, képszerű érvelés – gyakoriak, de rendszerint lelkipásztori célt szolgálnak.

Szent Jeromos szerint Ciprián rendszeresen olvasta Tertullianust, és „mesterének” nevezte. Ez a későbbi jeromosi anekdota jól magyarázza Tertullianus retorikai és teológiai hatását, bár Ciprián saját műveiben nem nevezi meg őt közvetlenül. Ciprián Tertullianus nyelvi, retorikai és teológiai örökségét használta, de egyházfegyelmi kérdésekben nem azonosult Tertullianus későbbi montanista rigorismusával.

Ciprián bibliahasználata különösen fontos a régi latin bibliafordítások története szempontjából. A Vulgata előtti latin bibliai hagyomány, különösen az afrikai latin szövegforma több részlete az ő idézeteiből is rekonstruálható. A Testimonia ad Quirinum ezért nemcsak teológiai, hanem filológiai és bibliafordítás-történeti szempontból is jelentős.

Lactantius és Szent Jeromos is nagyra értékelte irodalmi teljesítményét. Jeromos szerint Ciprián művei világosak és erőteljesek; Ágoston pedig úgy tekintett rá, mint olyan tekintélyes vértanúra, akinek írásait tisztelet illeti, még akkor is, ha egyes állításait vitában kellett értelmezni.

Hatása és recepciója

Ciprián hatása már a 3–4. században jelentős volt. Az afrikai egyházban vértanúsága és püspöki tekintélye miatt különösen nagy tisztelet övezte. A donatista viták idején mindkét oldal hivatkozott rá: a donatisták Ciprián egyházi tisztaságról, szakadásról és eretnekkeresztségről vallott szigorúbb mondatait, valamint a 256-os karthágói zsinat állásfoglalását emelték ki; a katolikusok pedig azt hangsúlyozták, hogy Ciprián vitás álláspontjai ellenére megmaradt az egyházi egységben.

Ágoston Ciprián-értelmezése döntő jelentőségű volt. A hippói püspök nem tagadta, hogy Ciprián az eretnekkeresztség kérdésében tévedett, de ezt nem tekintette olyan tévedésnek, amely Cipriánt elszakította volna az Egyháztól. Ágoston számára Ciprián példája azt mutatta: valaki tévedhet egy még vitatott egyházfegyelmi-szentségtani kérdésben, miközben megmarad az Egyház egységében és vértanúként tiszteletre méltó marad.

A középkorban Cipriánt elsősorban vértanúként, püspökként és az Egyház egységének tanújaként tisztelték. A reformáció és az újkori felekezeti viták idején írásait különböző irányokból idézték: katolikus szerzők a látható egyházi egység és a püspöki rend védelmére, protestáns és anglikán szerzők pedig gyakran a korai püspöki kollégialitás és az óegyházi fegyelem példájaként. A modern patrisztika e felekezeti olvasatokon túl Cipriánt elsősorban saját 3. századi afrikai kontextusában vizsgálja.

A 20–21. századi katolikus recepcióban Cipriánt gyakran az Egyház egységének, a püspöki közösségnek és a lelkipásztori megkülönböztetésnek tanújaként idézik. XVI. Benedek pápa 2007-es katekézisében Cipriánt úgy mutatta be, mint aki az Egyház egységét és az eucharisztikus közösségben élő püspöki testület jelentőségét különösen erőteljesen hangsúlyozta.

Tisztelete

Ciprián vértanúságának történeti napja szeptember 14. A római rítus jelenlegi naptárában Szent Kornél pápával együtt szeptember 16-án ünneplik, míg az ortodox hagyományban augusztus 31-én emlékeznek meg róla.

Ikonográfiájában rendszerint püspöki öltözetben, könyvvel vagy tekerccsel, olykor karddal ábrázolják. A könyv írói és tanítói szerepére, a kard vértanúságára utal. Különösen Észak-Afrikában, Rómában és a latin egyházi hagyományban maradt erős az emlékezete, de művei a keleti keresztény teológiában is jelentős recepcióval rendelkeznek.

A középkori és kora újkori tiszteletben járvány idején segítségül hívott szentként is megjelent. Ennek hátterében részben a „Ciprián pestise” idején tanúsított püspöki helytállásáról szóló hagyomány, részben a De mortalitate és a járvány idején gyakorolt keresztény irgalmasság emlékezete áll.

Művei magyarul

• Szent Cyprianus művei; ford., bev., jegyz. Vanyó László; Budapest: Szent István Társulat, 1999 (Ókeresztény írók), ISBN 963-361-116-4.
• Szent Cyprianus levelezése; ford., bev., jegyz. Szabó Ádám; Budapest: Jel, 2014 (Ókeresztény örökségünk), ISBN 9786155147524.

Kiadások

• Hartel, Wilhelm von, szerk.: S. Thasci Caecili Cypriani Opera omnia, CSEL 3/1–3, Vindobonae: C. Gerold, 1868–1871.
• Migne, Jacques-Paul, szerk.: Sancti Cypriani Opera omnia, Patrologia Latina 4, Paris, 1844.
• Bayard, Louis, szerk. és ford.: Saint Cyprien: Correspondance, I–II, Paris: Les Belles Lettres, 1925.
• Clarke, G. W., ford. és jegyz.: The Letters of St. Cyprian of Carthage, Ancient Christian Writers 43, 44, 46, 47, New York: Newman Press, 1984–1989.

Irodalom

Magyar nyelven

• Adamik Tamás: Római irodalom a késő császárkorban, Budapest: Seneca, 1996.
• Aurelius Augustinus: Levelek a donatisták ellen, ford. Hamvas Endre Ádám és Szabó Ádám Ágoston, Budapest: Szent István Társulat – BTK Moravcsik Gyula Intézet, 2022, ISBN 978-963-612-003-0.
• Diós István, szerk.: A szentek élete, Budapest: Szent István Társulat, 2002.
• Előd István: Katolikus dogmatika, Budapest: Szent István Társulat, 1978.
• Schütz Antal: Dogmatika: A katolikus hitigazságok rendszere, Budapest: Szent István-Társulat, 1937.
• Vanyó László: „Bevezetés”, in: Szent Cyprianus művei, Budapest: Szent István Társulat, 1999, 13–41.
• Szabó Ádám: „Bevezetés”, in: Szent Cyprianus levelezése, Budapest: Jel, 2014.

Idegen nyelven

• Bévenot, Maurice: The Tradition of Manuscripts: A Study in the Transmission of St. Cyprian’s Treatises, Oxford: Clarendon Press, 1961.
• Benson, Edward White: Cyprian: His Life, His Times, His Work, London: Macmillan, 1897.
• Damian, Theodor: „The Theology of St. Cyprian of Carthage: The Unity of the Church and the Role of the Bishop”, Sophia Institute Studies in Orthodox Theology 3 (2010), 91–102.
• Fitzgerald, Paul J.: „A Model for Dialogue: Cyprian of Carthage on Ecclesial Discernment”, Theological Studies 59/2 (1998), 236–253.
• Huebner, Sabine R.: „The ‘Plague of Cyprian’: A revised view of the origin and spread of a 3rd-c. CE pandemic”, Journal of Roman Archaeology 34 (2021), 151–174.
• Mills, D. Forrest: „The Visible and Spiritual Church: Cyprian’s Pneumatology amid Pastoral Crises”, Journal of the Evangelical Theological Society 64/4 (2021), 657–680.
• Monceaux, Paul: Saint Cyprien, évêque de Carthage, 2e éd., Paris: Victor Lecoffre – J. Gabalda, 1914.
• Murphy, Edwina: „Death, Decay and Delight in Cyprian of Carthage”, Scrinium 15 (2019), 79–88.
• Rives, J. B.: „The Decree of Decius and the Religion of Empire”, Journal of Roman Studies 89 (1999), 135–154.
• Saumagne, Charles: Saint Cyprien, évêque de Carthage, « Pape » d’Afrique (248–258): Contribution à l’étude des « persécutions » de Dèce et de Valérien, Paris: CNRS, 1975.
• Seagraves, Richard: Pascentes cum disciplina: A Lexical Study of the Clergy in the Cyprianic Correspondence, Paradosis 37, Fribourg: Universitätsverlag Freiburg Schweiz, 1993.
• Stoienescu, Teodor-Daniil: „The Unity of the Church according to St. Cyprian of Carthage”, Teologia 71/2 (2017), 141–163.
• Taylor, John H.: „St. Cyprian and the Reconciliation of Apostates”, Theological Studies 3/1 (1942), 27–46.

Kapcsolódó szócikkek

• Ókeresztény irodalom
• Ókeresztény egyház
• Egyházatya
• Novatianus (ellenpápa)
• Kornél pápa
• I. István pápa
• Donatizmus
• Keresztség
• Vértanú

Külső hivatkozások

• S. Thasci Caecili Cypriani Opera omnia, CSEL 3/1 – latin kritikai kiadás
• Ciprián traktátusai angol fordításban – New Advent
• Ciprián levelei angol fordításban – New Advent
• XVI. Benedek pápa katekézise Szent Cipriánról