Szentháromság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Luca Rossetti da Orta: Szentháromság (Ivrea, Olaszország)
Albrecht Dürer: A Szentháromság imádása 1511, Bécs, Szépművészeti Múzeum
Piero di Cosimo: Inkarnáció (incarnatio), a szeplőtelen fogantatás
A Szentháromság megkoronázza a Szent Istenanyát (Diego Velázquez, 1641-44, Museo del Prado, Madrid)

A Szentháromság (latinul Sancta Trinitas) több keresztény felekezet tanítása szerint a három isteni személy (Atya, Fiú, Szentlélek). A szentháromságbeli személyek egységéről, egyenlőségéről és különbözőségéről szóló tan a Szentháromságtan.

Isten hármas tagolódása más, nem keresztény vallásoknál is feltűnik, de ezt a nyugati kultúrkör nyelvein nem szokás a hagyományos értelemben vett Szentháromságnak nevezni.

A 4. századi Nikaia–konstantinápolyi hitvallás kihirdetésétől kezdve rendszerint az „Egy Isten, három személy” kifejezést értik Szentháromság alatt, azzal, hogy a személy fogalma más jelentéssel bírt az ókorban, a középkorban, a felvilágosult filozófiák korában, a modern korban, és mást értünk személy alatt manapság.

A mai ember számára XVI. Benedek pápa így fogalmazta meg a Szenháromság lényegét: "Az ember, Isten képmása, a szeretetben lesz először teljesen önmaga. Az örök Atya irántunk való szeretetében elküldte saját Fiát hozzánk, és a Szentlelket ajándékozta nekünk, hogy Isten gyermekeivé tegyen bennünket. Váljunk e kegyelemhez méltóvá! A Szentháromság Isten tartson meg benneteket mindenkor a szeretetében!"[1]

A Szentháromságba vetett hit kifejtésére számos kísérlet történt a keresztény vallástörténet során, a leghíresebb teológiai diskurzus a 4. századi ókeresztény egyházban folyt róla, amikor Arius-nak és követőinek, az ariánusoknak a mozgalma elkezdődött, melyet később eretnekségnek nyilvánítottak. Ma is élénk teológiai diskurzusok folynak róla. Érdekessége, hogy ez a látszólag elvont vallási tétel az, amelyikben a legtöbb keresztény felekezet megegyezik egymással. Ez pedig a következő:

Hiszek az egy Úrban:

Jézus Krisztusban,

Isten egyszülött Fiában,

aki az Atyától született

az idő kezdete előtt.

Isten az Istentől,

Világosság a Világosságtól,

valóságos Isten

a valóságos Istentől.

Született, de nem teremtmény:

az Atyával egylényegű, és minden általa lett.

Szentírás és hagyomány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A "Szentháromság" kifejezés a Bibliában nem fordul elő, de vannak olyan részei mind az Ószövetségnek (például Példabeszédek könyve 8:22), mind pedig az Újszövetségnek (elsősorban János Evangéliuma, de Szent Pál levelei és a Zsidókhoz írt levél is), amelyek alapján a keresztények kezdetektől fogva igazolva látták hitüket, hogy a hívő ember háromféleképpen élheti meg az egyetlen Istent. A Szentírás beszél az Atyáról, a Fiúról, és a Szentlélekről, de hogy ezeknek egymáshoz való viszonya miképpen lehetséges, csak a negyedik századra kristályosodott ki annyira, hogy a Szentháromság hittételnek ("dogma") tekinthető.

A "Szentháromság" kifejezést Tertullianus használta először a 3. században.

Az Atya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nem tudunk róla, hogy Jézus Krisztus előtt mások is nevezték volna Istent Atyának. A kereszténység egyik legismertebb imája, a "Miatyánk" is Jézustól származik. Jézus nyomán a keresztények Istent, pontosabban az Atyát, nem csak a teremtés Istenének tartják (deizmus), hanem gondviselő, szerető, és személyes Istennek hiszik.

A teremtésen túl az Atya rejtélyes módon jelen van a történelemben, elsősorban pedig a választott nép (Ábrahám utódai) történelmében.

„Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura.”
– Zak 4,6

Keresztény meggyőződés szerint az Atya "Gondviselése" az üdvtörténet során végül az ószövetségi ígéretek beteljesedéséhez vezetett. Ezt leggyakrabban úgy fejezik ki, hogy az "idők teljességében" az Atya "elküldte" a Fiút, hogy "emberré legyen", és "kinyilatkoztassa" Isten igazi arcát.

Az Evangéliumok szerint az Atyát nem ismeri senki, csak a Fiú, akit az Atya küldött. A negyedik evangéliumban Jézus azt állítja magáról, hogy ő és az Atya egyek, és hogy ebbe az egységbe kapcsolódik be mindenki, aki követi Jézust.

A Fiú[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zalaegerszegi Szentháromság-szobor
A temesvári Szentháromság-szobor részlete
Ábrahám vendéglátása (Teremtés könyve 18). Andrej Rubljov ikonja. A három angyal a keresztény misztikában a Szentháromságot ábrázolja
„Miért háborognak a nemzetek? A népek miért kovácsolnak hiú terveket?

A föld királyai fölkelnek, nagyjai összeesküsznek az Úr ellen és Fölkentje ellen: "Törjük össze bilincsüket, tépjük szét rabláncukat!" Aki az égben lakik, az mosolyog rajtuk, kineveti őket az Úr. De egyszer majd haraggal fordul feléjük, és kemény szót intéz hozzájuk: "Én szenteltem fel Királyomat a Sionon, szent hegyemen." Az Úr végzését hirdetem; Ő így szólt hozzám: "A Fiam vagy, ma adtam neked életet. Kérd tőlem, és örökségül adom neked a népeket, birtokodul a föld határait.”

– Zsolt, 2, 2-8

Az őskeresztény közösségek életében kezdetben elsősorban Jézus személye körül folytak viták, hogy miképpen értelmezhető, hogy a Názáreti Jézus "Isten Fia" volt. Ez természetesen rendkívül kényes kérdésnek számított a kezdetben minden valószínűség szerint csupán zsidókból álló keresztények körében, hiszen látszólag az "Egy Isten"-be vetett, szigorúan monoteista hit volt a tét. A keresztények hite, hogy Jézus Krisztus "valóban" Isten Fia volt, végül oda vezetett, hogy a keresztényeket kizárták a zsinagógákból.

János Evangéliuma, amely az újszövetségi evangéliumok közül valószínűleg a legkésőbb, Krisztus után 100 körül nyerte el jelenleg is ismert formáját, olyan Jézust tár az olvasó elé, aki már "egy az Atyával", és aki a "Szentlélek által" lesz jelen a keresztény közösség (egyház) életében.

Hogy Jézus Krisztus igazi ember, és ugyanakkor igazi Isten is, a Khalkhedoni általános zsinaton mondták ki hittételként 451-ben. Viszont már a niceai zsinaton, 325-ben használják a görög "homoousziosz" szót, ami azt jelenti, hogy "olyan mint", vagy "hasonló lényegű" (a görög ouszia lényeget jelent, a latin substantia megfelelője), és ez további vitákhoz vezetett. Ezt a különös görög kifejezés végül is Nagy Konstantin császár nyomására került a zsinat által elfogadott hitvallás hivatalos szövegébe (Niceai hitvallás). A hívő emberek ellenkezését elsősorban az váltotta ki, hogy ez a szó nem is szerepel a Szentírásban, másrészt pedig ha Isten Fia csak "hasonló lényegű" az Atyához, akkor mégsem egészen olyan, mint az Atya, azaz nem "egy az Atyával".

Hogy Jézus Krisztus Isten Fia, amelyet keresztény értelemben úgy kell érteni, hogy maga Jézus bár teljesen ember, teljesen Isten is, mert "általa, ővele, és őbenne" Isten "megtestesült" ("Velünk az Isten"), a legelső és legalapvetőbb keresztény hittételnek számít. Minden, ami ettől eltér, bármennyire is ésszerű, tévhitnek nyilvánítottak. A Héber Biblia egyes részei, valamint a korabeli zsidó elképzelések Isten Fiáról, illetve az eljövendő "Messiásról", továbbá a hellenisztikus filozófiai rendszerek (elsősorban a sztoicizmus és platonizmus) szókészlete mind segítségül szolgáltak a korabeli keresztényeknek ahhoz, hogy megfogalmazzák a "megtestesült" Istenbe, azaz Jézus Krisztusba vetett hitüket.

A "megtestesülés" a történelemben történik. A Zsidókhoz írt levél arról beszél, hogy Isten különböző féle módon beszélt a felmenőkhöz (a "Törvény"-en keresztül, a próféták által), de "manapság" elsősorban Jézus Krisztuson keresztül szól az emberekhez. Ugyanez az őskeresztény levél Isten tükröződésének is nevezi Jézust, aki jelen volt már a teremtésnél is, aki által Isten fenntartja a világot, Isten "szava" ("Logosz", azaz Ige), az "igazi" törvény, mindennek az alapja. A keresztények Jézus Krisztusban látták megtestesülni az isteni "Értelem"-et, "Bölcsességet", amelyről a Héber Írások (Ószövetség) is szólnak. Szent János Evangéliuma pedig egy himnusszal kezdődik a "Logosz"-ról: "Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennel volt, és az Ige Isten volt…". Ez az Ige a legtöbb keresztény hite szerint a Szentháromság második személye, a Fiú, aki "egylényegű" az Atyával, tehát maga az Isten, de a történelem "színpadán" Jézus Krisztus által vált ismertté, "testet öltött", azaz emberré lett (inkarnáció).

Szentlélek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első előképe a Bibliában, amikor Ábrahám megvendégeli a három angyalt. Első említése, amikor Gábriel angyal hozta a "jó hírt", hogy a Szentlélek által Mária lesz a Messiás anyja.

Jézus megígérte a Szentlélek eljövetelét, amelyet a görög nyelven írott evangéliumok "Parakletosz"-nak neveznek, és ezt gyakran "Vigasztaló" néven fordítják le. Az Újszövetség szerint Jézus, illetve Isten jelenléte a keresztény közösségek életében a Szentlélek "által" valósul meg, aki "egylényegű" az Atyával, és "egylényegű" a Fiúval.

Későbbi keresztény teológiai megfontolások a Szentlélekről mint az Atya és a Fiú szeretetének gyümölcséről beszélnek. Istent, illetve a Szentlelket, először Hippói Szent Ágoston nevezte szeretetnek. A keresztény vallásos tapasztalat tehát Istent nem csak teremtő és gondviselő Atyaként, és nem csak Fiúként, azaz emberré lett Istenként éli meg, hanem Szentlélekként is, azaz szerető és vigasztaló Istenként. Eljövetele Pünkösd ünnepéhez kapcsolódik.

Szentháromság modellek: Kelet és Nyugat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aranyozott Szentháromság szoborcsoport az Olmützi/Olomouci Szentháromság-oszlop tetején

Az Isteni személyek "egylényegűségének" folytonos hangsúlyozásával a keresztény hitvallások azt kívánják nyomatékosítani, hogy Istent a kinyilatkoztatás alapján bár három "személyű" Istenként ismerjük meg, a keresztények továbbra is monoteista (egy Istenben hivő) felekezetnek tartják magukat. Egy Isteni lényeg ( görögül ouszia) van, és három "egylényegű" személy (görögül hyposztaszisz). A személyek nem állhatnak meg egyedül (nincs külön lényegük – latinul essentia), hanem együtt, egymást feltételezve "képezik" a három "személyű" egy Istent.

Ennek az elvont gondolkodásnak Isten lényegéről elsősorban a nyugati-kereszténységben (katolicizmus, protestantizmus, anglikán egyház) van hagyománya (főleg Hippói Szent Ágoston óta), míg a keleti-kereszténység (ortodoxia) Istent rendszerint úgy veszi, ahogyan a Szentírás alapján Isten megismerhető. Az elvont, metafizikai gondolkodásra hajlamosabb Nyugat tehát Istent önmagában ("in se") probálja megérteni, a "kinyilatkoztatott igazságokat" az ész fényénél, míg a mitológiai gondolkodásra inkább fogékony keleti-kereszténység kizárólag az üdvtörténet rendjében szemléli Istent (ahogyan Istent a Szentírás alapján megismerhetjük).

Egy másik, egykor komoly egyházpolitikai következményekkel is járó dogmatikai eltérés Kelet és Nyugat kereszténysége között az ún. Filioque kérdése. Mivel a nyugati-keresztény teológiai gondolokodás önmagában szemlélte Istent, a Szentháromság személyeit teljesen egyenrangúnak vélték, hiszen mind a három személy "egylényegű". Az "egylényegűséget" szem előtt tartva, Nyugaton a Szentlelket az Atya és a Fiú szeretetének "többlete", túláradásaként fogták fel (ugyanaz a lényeg árad túl, tehát ugyanaz az Isten). A nyugati krédók (hitvallások) szerint tehát a Szentlélek az Atyától és a Fiútól egyaránt származik. Keleten viszont továbbra is azt hangsúlyozták, hogy nem helyes Istent önmagában szemlélni, mivel a véges emberi értelem csak azt tarthatja helyesnek Istenről, amit a kinyilatkoztatás alapján tudunk. A Szentírás pedig arról szól, hogy az Atya mindennek a kezdete, az Atya küldte a Fiút, és az Atya az, aki a Szentlelket is küldte. A Szentlélek tehát nem úgy származik a Fiútól, mint ahogyan az Atyától származik, mert az Atya a kezdet. Nyilvánvaló, hogy a Szentháromság személyei bár a keleti hitvallások szerint is "egylényegűek", az üdvtörténet rendjében, illetve, ahogyan az ember véges elméje a kinyilatkoztatás segítségével felfoghatja Istent, nyomon követhető egyféle alárendeltség (szubordinalizmus): Az Atya a kezdet, a Fiú a küldött, és a Szentlélek is küldött, és ezt keleti keresztény felekezetek úgy hangsúlyozzák, hogy a Szentlélek az Atyától küldött, de az üdvtörténet rendjében a Fiú által (Jézus ígéri meg a Szentlelket).

Történeti áttekintés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Iréniusz hasonlata szerint az Atya, mint két kezével a Fiúval és a Szentlélek által hozza létre műveit.

Tertullianus pedig az Atyát egy fa gyökeréhez, a Fiút és a Szentlelket a törzshöz és az ágakhoz hasonlította. Athanasziosz lineáris metaforát használ: forrás, patak, ívóvíz; vagy nap, napsugár, világosság. Nazianzoszi Gergely (kb.330-393) megkérdőjelezte ezeket az elképzeléseket, mert alárendeltségi viszony van bennük, és kimondja egyik se származik a másiktól úgy hogy ne tudna sugározni. Marius Victorinus (300-362) szerint az Atya a "mindenre képesség", de csak úgy fejti ki képességét, ha vele van a Fiú és a Szentlélek.

  • Hippói Szent Ágoston a Szentháromságot olyan léleknek írja le, aki háromszorosan viszonyul önmagához. Az emlékezés az Atyának, a megísmerés a Fiúnak, azaz az Igének, az akarás pedig a Szentléleknek felel meg.[2]
A veszprémi Szentháromság-oszlop

Ma a nyugati kereszténység legtöbb felekezete, beleértve a római katolikus egyházat is, nem ragaszkodik többé a Hippói Szent Ágoston által először felvázolt, majd pedig főleg Aquinói Szent Tamás által tovább fejlesztett Szentháromság modellhez. Az ökumenikus párbeszédek során, főleg pedig a keleti egyházak felé történő közeledés alkalmával, a nyugati kereszténység képviselői rendszerint a keleti egyházak Szentháromság modelljét is az egyetemes (katolikus) kereszténység értékének tartják.

Érdekes megjegyezni, hogy a 20. század neves nyugati teológusai közül többen – például Karl Barth (református), a jezsuita Karl Rahner (katolikus) – kifejezetten a keleti-keresztény Szentháromság modell mellett szálltak síkra. Ezek szerint Isten önmagában ("in se") teljes ellentmondás. Gánóczy Sándor szerint Istennek sem az egysége, sem háromsága nem számtani fogalom, hanem egyesülés, találkozás, párbeszéd által létrejövő egységről van szó.

Talán meglepő, de más avantgárd teológiák, például egyes feminista, valamint a kifejezetten baloldali, a felszabadítás teológiája mellett síkra szálló Szentháromság-elméletek, inkább a nyugati modellt hangsúlyozzák. A keleti kereszténység Szentháromság modellje ugyanis bizonyos alárendeltséget feltételez az Isteni személyek között, legalábbis a történelemben megvalósuló kinyilatkoztatás rendjében, ez viszont éppen elég ahhoz, hogy ideológiai alapjául szolgáljanak a szociális alá- és felérendeléseknek, illetve a társadalmak hierarchikus felépítményének.

Szentháromság és keresztény élet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szentháromság szimbólum
Szentháromság szimbólum
Szentháromság szimbólum egy középkori kódex lapján (1210)

A Szentháromság személyeit a Bibliában való személyes megjelenésük sorrendjében szokás említeni, tehát elsőként az Atyát (Ószövetség), másodikként a Fiút, azaz Jézust (Újszövetség, Evangéliumok), harmadikként pedig a Szentlélek következik. Ez a sorrend nem rangsor, a Szentháromság tagjai egyenlő rangúak, egyenlőek Istennel.

A keresztény áldás fontos része a Szentháromság tagjainak megemlítése: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.”

Magyarországon a legtöbb keresztény felekezet elfogadja és vallja a Szentháromság tanát, főbb kivételek az unitáriusok és Jehova tanúi.

A Szentháromság a kereszténység egyik legnagyobb titkai közé tartozik. A Szeretet Istene ebben a "formában" tökéletesen megvalósítja a szeretet-egységet, amelyben különböző formái, egyként léteznek az Istennek. Szeretet csak közösségben lehet igazi. A pszichológia is kimondja, a közösség, mint fogalom csak minimum 3 fős egységekben létezhet. így valósul meg és válik eggyé a szeretetben az Isten 3 különböző formája: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az Egyisten, tehát már puszta "formájában" is példát ad a szeretetben felépülő közösségre, ahol az egység által megvalósul az ember igazi lényege. Fontos, hogy egyik alak sem válik semmivé és veszti el teljesen önmagát, hanem saját adottságai, gondolatai és egyénisége által építi fel az egységet. Ehhez azonban néha "el kell veszítenie önmagát". Mert élet csak halálból születik – de ez már egy másik téma.

Szentháromság-szimbólumok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyarországi népi építészetben a Szegedi napsugaras házdíszítés a Szentháromság jelképe, amely láthatóvá teszi a ház lakóinak abba vetett hitét, hogy Isten mindent és mindenkit lát és óv (Deus videt et providet).

A számszimbolikában a 3-as és a 777-es szám a Szentháromság jelképe.

Szentháromság az iszlámban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az iszlám eretnekségnek tartja a szentháromságot, azt állítja, hogy ez politeizmus. A Korán így beszél a szentháromságról:

"Ti írás birtokosai! Ne lépjétek túl a határt a ti vallásotokban és ne mondjatok Allahról mást, csak az igazságot! Jézus, a Messiás, Mária fia csupán küldötte Allahnak, és az ő szava, amit sugalmazott Máriának, és Allahtól küldött lélek. Higgyetek hát Allahban és az Ő küldötteiben és ne mondjátok azt, hogy: "Három!" Hagyjátok abba! Jobb az nektek! Allah csupán egyetlen isten. Magasztaltassék! Nincs szüksége gyermekre, amikor Övé mindaz, ami az egekben és a földön van. Allah kiváló istápoló!"(4:171)

„Szentháromság”hoz hasonló elemek egyéb vallásokban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Több jelentős ókori egyiptomi isten is úgynevezett triádokat alkotott, például:

A Hinduizmusnak is van szentháromsága:

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Habemus papam - Az Eukarisztiát és a vasárnapot újra fel kell fedezni
  2. Gánóczy Sándor: Határon innen, határon túl, A szentháromság teremtő szinergiája.