Krisztus második eljövetele

Michelangelo: Utolsó ítélet, Sixtus-kápolna

Krisztus második eljövetele – üvegablak-ábrázolás egy angliai templomból

Krisztus második eljövetele, más néven parúzia vagy az Úr dicsőséges eljövetele a keresztény eszkatológia egyik központi tanítása. A kifejezés arra a bibliai ígéretre utal, hogy Jézus Krisztus földi élete, halála, feltámadása és mennybemenetele után a történelem végén újra megjelenik dicsőségben. A keresztény hitvallások szerint Krisztus eljön „ítélni élőket és holtakat”, beteljesíti Isten országát, feltámasztja a holtakat, és megtartja az utolsó ítéletet.

A második eljövetel nem azonos a keresztény ember egyéni halálát követő különítélettel. A különítélet az egyes ember halála utáni sorsára vonatkozik, a parúzia viszont egyetemes és nyilvános eseményként szerepel a bibliai és hitvallási hagyományban. A tanítás összefügg Krisztus feltámadásával, a halottak feltámadásával, az új ég és új föld bibliai képével, valamint azzal a keresztény reménnyel, hogy a teremtett világ története nem puszta megszűnésben, hanem isteni beteljesedésben végződik.

A keresztény eszkatológia egyik kulcsa a „már igen, de még nem” feszültsége. Krisztus feltámadásával Isten országa már elkezdődött, a hívők a kegyelem és a szentségek által már részesednek az új életben, de a bűn, halál és szenvedés tapasztalata még nem szűnt meg. A parúzia ennek a már megkezdett üdvösségnek a végső és nyilvános beteljesedése. A történelmi egyházak tanítása szerint időpontja nem számítható ki; a Máté evangéliumában és Pál apostol leveleiben visszatérő felszólítás ezért nem a dátumkeresés, hanem az éberség, a megtérés és a hűséges élet.

A keresztény felekezetek többsége vallja Krisztus jövőbeli eljövetelét, de eltérően értelmezik annak kapcsolatát az ezeréves ország, az Antikrisztus, az „elragadtatás”, Izrael szerepe vagy a végidők jelei kérdésével. A szócikk tárgya elsősorban a keresztény tanítás és annak történeti értelmezése. Az iszlám és egyes új vallási, illetve ezoterikus irányzatok Jézus visszatéréséről szóló elképzelései a keresztény hittől eltérő keretben tárgyalják a témát; ezekről a cikk külön, rövid összehasonlító szakaszban szól.

Elnevezése és terminológiája

A magyar keresztény szóhasználatban több kifejezés fordul elő: Krisztus második eljövetele, az Úr második eljövetele, Jézus visszatérése, második advent, dicsőséges eljövetel, megjelenés, illetve a görög eredetű parúzia. A megnevezések nem mindig teljesen azonos hangsúlyt hordoznak. A „második eljövetel” az első, alázatban történt megtestesüléssel állítja szembe a dicsőséges megjelenést, a „parúzia” pedig az Újszövetség és a hellenisztikus világ nyelvében is ismert „megérkezés”, „jelenlét” és „hivatalos látogatás” fogalmi köréhez kapcsolódik.

A görög παρουσία (parousia) általános jelentése „jelenlét”, „megérkezés”, „eljövetel”. A hellenisztikus és római korban uralkodó, király vagy császári képviselő ünnepélyes városlátogatására is használták. A városok ilyenkor előkészületeket tettek: utakat javítottak, ünnepségeket rendeztek, panaszokat vagy kéréseket terjesztettek az uralkodó elé, és a látogatás politikai, jogi vagy vallási következményekkel járhatott. A keresztény használat ezt a köznyelvi és politikai-vallási hátteret nem egyszerűen átvette, hanem Krisztus megjelenésére alkalmazta: nem egy földi uralkodó látogatásáról, hanem a feltámadt és megdicsőült Úr nyilvános megjelenéséről beszélt.

A parúzia politikai és vallási jelentéshátterét a római császárkultusz is erősítette. A császár jelenléte a birodalmi propagandában a rend, a béke és az új korszak jele lehetett. Az Újszövetségben Krisztus parúziája ezzel szemben nem a császári hatalom teológiai igazolása, hanem annak a hitnek a megfogalmazása, hogy a történelem végső bírája nem földi uralkodó, hanem a megfeszített és feltámadt Krisztus.

A parúzia mellett az Újszövetség más kifejezéseket is használ:

• epifánia (görögül ἐπιφάνεια, epiphaneia): „megjelenés”, „fölragyogás”, dicsőséges megnyilvánulás; a pásztori levelekben Krisztus megjelenésére és dicsőséges eljövetelére is vonatkozik (1Tim 6,14; 2Tim 4,1.8; Tit 2,13);
• apokalüpszisz (görögül ἀποκάλυψις, apokalypsis): „leleplezés”, „feltárulás”, a fátyol eltávolítása; Krisztus dicsőségének nyilvánvalóvá válását jelöli (2Tesz 1,7; 1Pt 4,13);
• az Úr napja: ószövetségi eredetű kifejezés, amely a prófétáknál Isten ítéletes és szabadító beavatkozását jelölte, az Újszövetségben pedig Krisztus eljövetelével és az ítélettel kapcsolódott össze (1Tesz 5,2; 2Pt 3,10);
• advent (latinul adventus): eljövetel; a liturgikus évben elsősorban a karácsonyi előkészület ideje, de teológiai értelemben tágabb: Krisztus test szerinti születésére, kegyelemben való jelenlétére és dicsőséges parúziájára is utalhat.

A katolikus dogmatikai irodalom gyakran előnyben részesíti a „dicsőséges eljövetel” megnevezést, mert Krisztus első, szolgai alakban történt eljövetelétől megkülönbözteti a történelem végén bekövetkező, mindenki előtt megnyilvánuló dicsőségét. Ugyanakkor a katolikus olvasat szerint a megdicsőült Krisztus eljövetelét nem puszta helyváltoztatásként kell elképzelni: a keresztény tanítás szerint a feltámadt Krisztus már most él és uralkodik, a végső eljövetel pedig ennek nyilvános, egyetemes kinyilvánítása lesz.

„Ha valaki ... nem vallja ... hogy [Jézus Krisztus] fölment a mennybe, és ül az Atyának jobbján, és újra el fog jönni az atyai dicsőségben, éspedig a felvett és értelmes lélekkel elevenített testével ítélni élőket és holtakat, legyen elítélve.”

Bibliai alapjai

Ószövetségi és zsidó apokaliptikus háttér

A keresztény parúzia-tan közvetlenül az Újszövetségben jelenik meg, de nyelvi és gondolati háttere az Ószövetségben és a második templom korának zsidó apokaliptikus irodalmában található. A prófétai könyvekben az „Úr napja” egyszerre jelenti Isten ítélő fellépését és szabadító beavatkozását. Ámosz, Izajás, Joel, Szofoniás és más próféták szövegeiben ez a nap nem pusztán nemzeti diadal, hanem az emberi gonoszság, bálványimádás és igazságtalanság számonkérésének ideje is. Ámosz különösen erősen figyelmeztet arra, hogy az Úr napja saját népe számára is ítélet lehet, ha az igazságosságot és a megtérést elutasítja.

Különösen fontos Dániel könyve 7. fejezete, ahol az „Emberfiához hasonló” alak az ég felhőin érkezik, és hatalmat, dicsőséget, valamint örök országot kap. Az Újszövetségben Jézus több helyen az „Emberfia” címet alkalmazza magára, és a felhőkön való eljövetel képe is ebből az apokaliptikus hagyományból kapja jelentőségét (Mk 13,26; Mt 24,30; 26,64). A keresztény értelmezés szerint Dániel látomása nem egyszerű politikai királyságot jelöl, hanem Isten végső uralmának és Krisztus királyi hatalmának képét adja.

A második templom korában a zsidó apokaliptikus nyelv különösen olyan közösségekben és mozgalmakban volt erős, amelyek a politikai elnyomást, a templom sorsát, az idegen uralmat és Izrael helyreállítását vallási távlatban értelmezték. Az esszénusok, a zelóták és más korabeli zsidó irányzatok nem azonos módon gondolkodtak a végidőkről, de közös történeti háttérként hozzátartoznak ahhoz a világhoz, amelyben Jézus és az első keresztények apokaliptikus képei érthetővé válnak.

Az ószövetségi háttérben az is lényeges, hogy Isten eljövetele nem kizárólag büntető ítélet. A prófétai szövegekben az ítélet és a helyreállítás összetartozik: Isten megítéli a népeket, de igazságot szolgáltat az elnyomottaknak, megtisztítja népét, és békét ígér. Ez a kettős, ítélő és üdvözítő jelleg a keresztény parúzia-tanban is megmarad.

Az evangéliumok

Az evangéliumokban Jézus eljöveteléről szóló tanítás különösen Máté, Márk és Lukács, vagyis a szinoptikus evangéliumok apokaliptikus beszédeiben jelenik meg (Mk 13; Mt 24–25; Lk 21). Ezek a szövegek összekapcsolják Jeruzsálem pusztulásának történelmi horizontját, az Egyház üldöztetését, a megtérésre szólító figyelmeztetést és az Emberfia végső eljövetelét. A beszédek nyelvezete prófétai és apokaliptikus: háborúkról, földrengésekről, üldöztetésekről, kozmikus jelekről, az Emberfia jeléről és az angyalok gyűjtéséről beszél.

A Kr. u. 66–70 közötti zsidó háború és a jeruzsálemi templom pusztulása a korai keresztény közösségek számára nem pusztán politikai katasztrófa volt, hanem olyan esemény, amelyet Jézus prófétai beszédeinek fényében értelmeztek. Ez magyarázza, hogy a szövegekben két horizont gyakran egymásba kapcsolódik: Jeruzsálem történeti ítélete és a világ végső megítélése. A keresztény hagyomány ezért általában elkerüli azt az egyszerűsítést, hogy e beszédeket pusztán egyetlen eseményre kellene vonatkoztatni.

A „nemzedék el nem múlik” mondat (Mt 24,34 és párhuzamai) értelmezése régóta vitatott. Egyes magyarázók Jeruzsálem Kr. u. 70-es pusztulására vonatkoztatják; mások a Jézust elutasító nemzedék tipologikus képét látják benne; megint mások a végidők nemzedékére vagy a hívő közösség történelmi tapasztalatára értik. A preterizmus azoknak az értelmezéseknek a gyűjtőneve, amelyek az apokaliptikus szövegek jelentős részét már az első század eseményeiben látják beteljesedni. A részleges preterista elemek több keresztény magyarázatban is előfordulhatnak, a teljes preterizmust azonban sok történelmi egyház a hitvallási kereszténységgel összeegyeztethetetlennek vagy eretneknek tartja, mert kiüresíti vagy tagadja a jövőbeli parúziát.

A tíz szűzről, a talentumokról és a juhok és kecskék szétválasztásáról szóló példázatokban Jézus nem időpontot ad, hanem a készenlét, az irgalmasság és a felelősség életformáját követeli meg (Mt 25). Aquinói Szent Tamás szerint a példázatokban a vég ismeretlensége nem a remény gyengítése, hanem a vigyázó életre nevelés: az embernek azért nincs tudomása a vég pontos idejéről, hogy állandó éberségben, jó cselekedetekben és hűségben éljen.

A János-evangéliumban az eszkatológia részben „jelenvaló” hangsúlyt kap. Az örök élet már most elkezdődik abban, aki hisz Krisztusban (Jn 5,24), ugyanakkor a világvégi feltámadás és ítélet sem tűnik el (Jn 5,28–29; 6,39–40). A keresztény teológia ezt gyakran a „már igen, de még nem” feszültségeként írja le: Krisztus feltámadásával az új korszak már elkezdődött, de teljessége a parúziában mutatkozik meg.

Pál apostol levelei

Pál apostol leveleiben a parúzia az apostoli igehirdetés egyik visszatérő témája. Az első tesszalonikai levél a meghalt hívők sorsát és a feltámadás reményét kapcsolja Krisztus eljöveteléhez. A tesszalonikai közösség egyik lelkipásztori kérdése az volt, hogy az időközben meghalt keresztények „lemaradnak-e” Krisztus eljöveteléről. Pál válasza megnyugtató: az Úr eljövetelekor „először a Krisztusban elhunytak támadnak fel”, majd az élők velük együtt részesednek az Úrral való találkozásban (1Tesz 4,13–18). Ugyanennek a levélnek az 5. fejezete a váratlan eljövetelt a „tolvaj éjszaka” képével írja le, és józanságra buzdít.

A második tesszalonikai levél a rendetlen, pánikszerű várakozás ellen szól. A szöveg szerint az Úr napja nem tekinthető tetszés szerint kiszámítható vagy már bekövetkezett eseménynek; a hívőknek dolgozniuk, imádkozniuk és józanul élniük kell. Ratzinger értelmezésében Pál eszkatológiai tanítása ezért nem mentesíti a keresztényeket a világi feladatoktól, hanem éppen növeli felelősségüket a világban való cselekvés iránt.

A páli levelek alapján a második eljövetel nem önálló szenzációs eseménysor, hanem Krisztus feltámadásának és uralmának beteljesedése. Az első korinthusi levél 15. fejezetében a feltámadás rendje Krisztus feltámadásából indul ki: „Krisztus mint első termés”, majd azok, akik Krisztushoz tartoznak az ő eljövetelekor. A parúzia tehát összefügg a test feltámadásával, a halál legyőzésével és azzal, hogy Krisztus az országot átadja az Atyának, „hogy Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15,23–28).

A katolikus bibliamagyarázatban külön kérdést jelent a páli levelek látszólag közeli parúzia-várása. A Pápai Biblikus Bizottság 1915-ben elutasította azt a magyarázatot, hogy az apostolok a Szentírásban tanító módon tévedést közöltek volna Krisztus eljövetelének idejéről. Ugyanakkor a későbbi katolikus exegézis árnyaltabban vizsgálta a bibliai szerzők történeti nyelvét és lelkipásztori célját. A „jelenvaló” vagy realizált eszkatológia, illetve a jövőbeli parúzia nem feltétlenül zárja ki egymást: a keresztény értelmezés szerint Krisztus uralma már valóságos, de még nem nyilvánult meg végső teljességében.

A Jelenések könyve

A Jelenések könyve a második eljövetel témáját gazdag képi nyelvben tárgyalja. A könyv a vértanúk reményét, az Egyház küzdelmét, a gonosz hatalmak ideiglenes uralmát és Krisztus végső győzelmét jeleníti meg. A „Jöjj el, Uram Jézus!” (Jel 22,20) az ősegyházi imádság egyik legismertebb eszkatológikus formulája. A Jelenések képeit a keresztény hagyomány többféleképpen értelmezte: történeti, szimbolikus, liturgikus és futurista olvasatok is kialakultak. A főáramú katolikus és ortodox értelmezés óvatos a részletek közvetlen kronológiai megfejtésével szemben, és a könyv középpontjába Krisztus győzelmét, a hívők állhatatosságát és az új teremtés reményét állítja.

A keresztény értelmezés történeti fejlődése

Az apostoli atyák és a korai várakozás

Az első keresztény nemzedékek számára Krisztus visszatérésének reménye a hit gyakorlati részéhez tartozott. Az apostoli atyák írásai – például Római Szent Kelemen, a Didakhé és Antiochiai Szent Ignác hagyománya – a keresztény életet az Úr közeli megjelenésének fényében értelmezték. A Didakhé záró része a világ végső megpróbáltatásáról, a csaló megjelenéséről és az Úr eljöveteléről beszél, miközben a hívőket éberségre és közösségi hűségre buzdítja.

A korai kereszténység eszkatológiai nyelvének megértéséhez szükséges figyelembe venni a zsidó apokaliptikus hagyományt, az üldözések tapasztalatát és azt, hogy a keresztény közösségek Krisztus feltámadását már a végső idők kezdeteként értették. A parúzia várása ezért nem egyszerű „világvége-várás”, hanem a feltámadt Krisztus győzelmébe vetett bizalom, a missziós hűség és a vértanúságig menő állhatatosság forrása volt.

Chiliazmus, montanizmus és amillenarizmus

A Jelenések könyve 20. fejezetének „ezer évéről” szóló szakasza már az ókeresztény korban különböző értelmezéseket váltott ki. Egyes korai szerzők – például Papiasz, Szent Jusztinosz és bizonyos értelemben Iréneusz – földi messiási uralomra vonatkozó reményt is megfogalmaztak. Ezt a felfogást szokás millenarizmusnak vagy chiliazmusnak nevezni.

A montanizmus a 2. században az új prófécia igényét, a prófétai extázist, a közeli vég várását és a szigorú erkölcsi fegyelmet kapcsolta össze. Jelentősége nem abban áll, hogy a későbbi keresztény eszkatológia főirányává vált volna, hanem abban, hogy korán megmutatta: a parúzia várása könnyen összefonódhat karizmatikus tekintélyigényekkel és fegyelmi radikalizmussal. A főáramú egyházi válasz nem a parúzia tagadása volt, hanem az apostoli hit, az egyházi megkülönböztetés és a józan várakozás védelme.

A későbbi főáramú katolikus, ortodox és sok protestáns hagyományban az amillenarizmus vált meghatározóvá. Hippói Szent Ágoston Isten városáról című művében az „ezer évet” az Egyház jelen korszakának jelképes nyelveként értelmezte: Krisztus már uralkodik, de országa még küzdő és rejtett módon van jelen a történelemben. A millennium ilyen értelmezése a középkori latin teológiára és a későbbi katolikus tanításra is tartós hatást gyakorolt.

A katolikus tanítóhivatal a történelem során elutasította a „nyers” vagy politikai jellegű millenarizmust. Ez az a várakozás, hogy Krisztus a végítélet előtt láthatóan, földi-politikai királyként uralkodna egy átmeneti korszakban. A Katolikus Egyház Katekizmusa a világi messianizmus és a politikai üdvösségígéretek vallási abszolutizálását is problematikusnak tartja.

Középkori teológia és Aquinói Tamás

A középkori skolasztikus teológia a parúziát a „végső dolgok” összefüggésében tárgyalta: halál, különítélet, mennyország, pokol, tisztulás, feltámadás, egyetemes ítélet és a világ megújulása. Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae kiegészítő részében a végítéletet megelőző jelekről, a feltámadásról, a világ végső megtisztulásáról és Krisztus bírói megjelenéséről értekezik. Tamás óvatosan kezeli az apokaliptikus jeleket: a jelek valóságát a bibliai tanúság alapján elfogadja, de a részletek és a pontos időrend meghatározását bizonytalannak tartja.

Tamás Máté-kommentárja és a tesszalonikai levelekhez írt magyarázata a parúziát nem a puszta kíváncsiság tárgyaként, hanem a remény, vigasztalás és józan élet forrásaként kezeli. A „tolvaj éjszaka”, a hűséges szolga és a tíz szűz példázata nem arra késztet, hogy az olvasó rejtett dátumot számoljon ki, hanem arra, hogy a bizonytalanság alatt hűséges maradjon.

A középkorban Joachim de Fiore történetteológiája jelentős hatást gyakorolt az eszkatológiai gondolkodásra. A Szentháromság korszakaihoz kapcsolt történelmi séma több későbbi reform- és végidő-várakozásnak adott nyelvet, de követőinek radikálisabb értelmezéseit az egyházi hatóságok bírálták. A katolikus tanítóhivatali és teológiai hagyomány általában óvakodott attól, hogy Isten országát egy történelmen belüli, végleges politikai vagy egyházi korszak megvalósulásával azonosítsa.

Reformáció és kora újkor

A reformáció korában Krisztus második eljövetelének tanítása a hitvallásokban megmaradt, de az egyes irányzatok hangsúlyai eltértek. Luther Márton és Kálvin János a végső ítéletet, Krisztus királyi uralmát és a hamis vallási biztonság kritikáját emelték ki. A reformáció korának polemikus irodalmában előfordult a pápaság Antikrisztussal való azonosítása is; ezt történeti tényként lehet tárgyalni, de nem azonos a mai ökumenikus párbeszéd fő nyelvezetével.

A protestáns ortodoxia később rendszerezte a végső dolgok tanát, miközben több radikális mozgalom erősebb apokaliptikus várakozásokat fogalmazott meg. A 17–18. századtól kezdve a protestáns világban kialakultak a millenniumi értelmezések főbb típusai: az amillenarizmus, a posztmillenarizmus és a premillenarizmus. A posztmillenarizmus szerint Krisztus visszatérése előtt az evangélium történelmi sikere és az emberi társadalmak keresztény átalakulása mintegy előkészíti a végső beteljesedést. A premillenarizmus szerint Krisztus eljövetele megelőzi az ezeréves uralmat.

A 19. századi angolszász protestantizmusban különösen John Nelson Darby és a diszpenzacionalizmus tette népszerűvé a végidők részletes korszakolását, az elragadtatás és a nagy nyomorúság tanát. Ez a fejlődés főként evangéliumi és fundamentalista protestáns közegben hatott, nem pedig a történelmi egyházak közös eszkatológiai tanításaként.

Főbb értelmezési típusok

Az eszkatológiai irányzatokat a szakirodalom gyakran a millennium és a végidő értelmezése alapján csoportosítja. A kategóriák nem minden szerzőnél azonos jelentésűek, és a felekezeti határokon belül is többféle változatuk létezik.

Irányzat	Rövid meghatározás	Jellemző előfordulás	Megjegyzés
Amillenarizmus	A Jelenések könyve 20. fejezetének „ezer éve” jelképesen az Egyház jelen korszakára vagy Krisztus mennyei uralmára vonatkozik.	Katolikus, ortodox, lutheránus, református és anglikán hagyományokban gyakori.	Ágoston hatása alatt vált a nyugati teológia főáramú értelmezésévé.
Posztmillenarizmus	Krisztus visszatérése előtt az evangélium történelmi hatása és Isten országa földi kibontakozása hosszabb békés korszakot eredményez.	Egyes protestáns, főleg református és puritán hagyományokban.	Erősen összekapcsolódhatott társadalmi reformtörekvésekkel és missziós optimizmussal.
Premillenarizmus	Krisztus visszatérése megelőzi az ezeréves uralmat.	Evangéliumi és fundamentalista protestáns közegben gyakori; történeti változatai az ókereszténységben is megjelentek.	Nem azonos minden esetben a diszpenzacionalizmussal.
Diszpenzacionalizmus	A történelem isteni korszakokra oszlik; Izrael és az Egyház szerepét sok irányzat külön kezeli; gyakori az elragadtatás és nagy nyomorúság részletes sémája.	19–20. századi angolszász evangéliumi protestantizmus.	Jelentős kulturális és politikai hatása volt, de nem a történelmi egyházak közös álláspontja.
Preterizmus	Az apokaliptikus szövegek jelentős részét a Kr. u. 70-es jeruzsálemi eseményekre és az első századi történeti helyzetre vonatkoztatja.	Protestáns bibliamagyarázatban és újabb exegézisben több változata van.	A részleges preterista olvasatok több környezetben előfordulnak; a teljes preterizmust sok történelmi egyház összeegyeztethetetlennek tartja a jövőbeli parúzia hitvallási tanításával.

A fenti csoportosítás nem helyettesíti a felekezeti tanításokat. Egy katolikus vagy ortodox teológus is használhat bizonyos szimbolikus vagy történeti értelmezési elemeket anélkül, hogy preteristává válna; egy protestáns szerző pedig lehet premillenarista anélkül, hogy minden diszpenzacionalista tételt elfogadna.

Főbb felekezeti értelmezések

Katolikus tanítás

A katolikus tanítás szerint Krisztus második eljövetele a hitvallás lényegi része. A Katolikus Egyház Katekizmusa a témát Krisztus mennybemenetele, királyi uralma, az Egyház végső megpróbáltatása és az utolsó ítélet összefüggésében tárgyalja. A katekizmus szerint Krisztus már most uralkodik az Egyházban, de országa még nem teljesedett be láthatóan a történelemben; az Egyház ezért egyszerre él a beteljesedés ajándékából és a jövőbeli eljövetel várásából.

A katolikus értelmezés néhány alapvonása:

• Krisztus eljövetele biztos, mert az apostoli hitvallás és az egyetemes zsinati hitvallások része;
• az eljövetel időpontja ismeretlen, ezért a dátumkijelölés és a végidő-számítás nem tartozik a katolikus tanításba;
• a parúzia összefügg a test feltámadásával és az egyetemes ítélettel;
• a történelem végén az Egyház a katekizmus szerint végső próbatételen megy át, amely a hit megingatásával és az Antikrisztus alakjával kapcsolódik össze;
• a katolikus tanítás elutasítja a politikai vagy földi messianizmust, amely Isten országát valamely történelmi rendszerrel, ideológiával vagy emberi haladási programmal azonosítaná.

A katolikus liturgia is őrzi a parúzia várását. A szentmisében a hívek a halál és feltámadás hirdetésekor Krisztus eljövetelére tekintenek: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” A liturgikus év adventi időszaka egyszerre készít fel Krisztus születésének ünnepére és a dicsőséges eljövetel várására. A katolikus eszkatológia ezért nem kizárólag végidő-elmélet, hanem a hívő élet reménybeli irányultsága.

Schütz Antal a parúziát a történelem méltó befejezéseként tárgyalja: Krisztus eljön, hogy legyőzze az istenellenes hatalmakat, feltámassza a holtakat és megítélje a világot. Ugyanakkor óv attól, hogy a keresztény remény passzív világmegvetéssé váljon: a hívőnek a végső beteljesedés fényében kell a világban felelősen cselekednie.

A 20. századi katolikus tanítóhivatali és teológiai dokumentumok a halál utáni élet, a feltámadás, a lélek fennmaradása, a parúzia és az egyetemes feltámadás különbségének, valamint a menny, pokol és tisztulás kérdésének megőrzését hangsúlyozták. A Nemzetközi Teológiai Bizottság 1992-es dokumentuma szerint Krisztus feltámadása a keresztény remény alapja, és az új föld várása nem gyengítheti, hanem erősítenie kell a jelen világért viselt felelősséget. A második vatikáni zsinat hasonló irányban tanítja, hogy a földi haladás és az új föld reménye nem azonos, de a keresztény reménynek ösztönöznie kell az igazságosabb emberi világ építését is.

Ortodox tanítás

A keleti ortodox egyház a nikaia–konstantinápolyi hitvallás alapján vallja Krisztus dicsőséges visszatérését, az élők és holtak megítélését, valamint országának örökkévalóságát. Az ortodox teológia általában kevésbé hajlik részletes végidő-kronológiákra, és inkább a liturgikus, misztériumi és aszketikus dimenziót emeli ki. A parúzia az isteni dicsőség teljes feltárulása, amelyben Krisztus győzelme nyilvánvalóvá válik, a teremtett világ pedig megújul.

Az ortodox lelkiségben az eszkatológia nem pusztán jövőbeli események rendszere, hanem a theószisz, vagyis az isteni életben való részesedés távlatába illeszkedik. A liturgia a mennyei istentisztelet elővételezett részvétele, ezért a végső eljövetel várása nem választható el az imádságtól, a bűnbánattól és a szentségi élettől. A „nyolcadik nap” képe a feltámadás és az eljövendő örök korszak liturgikus jelképe: a keresztény vasárnap nem csupán a hét első napja, hanem a teremtés beteljesedésének elővételezése is. A történelmi ortodox tanítás elutasítja azt az állítást, hogy Krisztus második eljövetele „nem lényeges” vagy „fölösleges” volna: az ortodox hitvallásban ez ugyanúgy alapvető tétel, mint a katolikus és a legtöbb protestáns egyházban.

Történelmi protestáns nézetek

A lutheránus, református és anglikán hagyomány szintén a hitvallásokból indul ki. Krisztus eljövetele az utolsó ítélettel, a feltámadással és Isten országának beteljesedésével kapcsolódik össze. A klasszikus reformátori teológia óvatos volt a végidők részletes kronológiájával szemben, és a bibliai figyelmeztetést elsősorban a hitre, a megtérésre és az evangéliumi életre vonatkoztatta.

A lutheránus hitvallási iratok Krisztus eljövetelét és az ítéletet a megigazulás és az üdvösség végső kinyilvánulásának fényében tárgyalják. A református teológia gyakran erősen hangsúlyozza Isten szuverén uralmát és az ítélet komolyságát. Az anglikán hagyományban a Book of Common Prayer és a hitvallások liturgikus nyelvezete őrzi a parúzia várását. E hagyományokban is közös elem, hogy a pontos időpont kiszámítása nem tekinthető legitim hitbeli feladatnak.

Evangéliumi, premillenarista és diszpenzacionalista értelmezések

A 19. századtól az angolszász evangelikalizmusban és fundamentalista protestáns környezetben nagy hatásúvá vált a premillenarista és diszpenzacionalista eszkatológia. A diszpenzacionalizmus a történelem különböző isteni korszakokra osztását tanítja, és gyakran különbséget tesz Izrael és az Egyház szerepe között. Sok irányzat külön eseményként tárgyalja az Egyház „elragadtatását”, a nagy nyomorúságot, Krisztus látható visszatérését és az ezeréves uralmat.

E nézetek jelentős kulturális hatást gyakoroltak az Egyesült Államokban, különösen a bibliai próféciákat népszerűsítő irodalomban, rádiós és televíziós igehirdetésben, valamint a keresztény cionizmus egyes formáiban. Ugyanakkor nem azonosak a történelmi keresztény egyházak közös tanításával. A katolikus, ortodox és számos protestáns teológus bírálja azokat a változataikat, amelyek túl részletes végidő-menetrendet állítanak fel, vagy a bibliai apokaliptikus képeket közvetlen politikai kódnak tekintik.

Resztoránus kisegyházak

Hetednapi adventisták

Az adventisták hite szorosan összefügg a Jézus Krisztus eljövetelével, hiszen nevükben is benne van az advent szó. Jézus eljövetelét közelinek vallják, de nem mondanak dátumot. Szerintük az eljövetelt megelőzik a Máté evangéliuma 24 fejezetében leírt események, amelyeknek Krisztus elövetele előtt meg kell történniük.

Az eljövetel nem lesz lelki, vagy titkos, hanem ahogy a Jelenések 1:7 mondja, minden szem meg fogja látni Jézust. Hasonlatosképpen Jézus eljövetele hangos lesz, vagyis trombita fog szólni és angyalok sokaságában jelenik meg. A halottak feltámadnak megdicsőült testben. Az angyalaival együtt Jézus a felhőkön jön el, de nem száll le a földre, hanem mindazok akik az Úrban haltak meg, elragadtatnak a levegőbe Krisztushoz az élő igazakkal együtt. Krisztus az igazakkal együtt visszamegy a mennybe ezer esztendeig. Ott az előkészített Új Jeruzsálem várja a szenteket, amely a millennium után le fog szállani a földre. A gonoszok feltámadnak millenium után és megtámadják Sátánnal együtt az Új Jeruzsálemet, de tűz fog leszállani az égből, amely megemészti őket és megégeti a földet. Isten ezután mindent újjá teremt és az igazak boldogan fognak élni egy örökkévalóságon át.

Jehova Tanúi

Jehova tanúi szerint különbség van az eljövetel és a jelenlét között. Ezért míg valakinek az eljövetele (a megérkezés vagy visszaérkezés) bizonyos időpontban történik, addig a jelenléte többéves időszakot is magában foglalhat. A görög erʹkho·mai (jelentése: ’megjön’) szót a Biblia azzal összefüggésben is használja, hogy Jézus egy meghatározott időben a jelenléte idején egy fontos feladatra fordítja figyelmét, éspedig arra, amit Jehova ítélet-végrehajtójaként a mindenható Isten nagy napjának háborújában kell elvégeznie. Ahhoz, hogy Jézus eljöjjön, nem kell fizikailag helyet változtatnia. Abban az értelemben jön el, hogy az emberiségre vagy a követőire fordítja a figyelmét, gyakran ítélkezés céljából. Amikor 1914-ben ’eljött’, megkezdődött a jelenléte mint trónra emelt Királyé. 1914 és 1918 között a szövetség követeként ’jött el’, és ítélkezni kezdett azok fölött, akik állításuk szerint Jehovát szolgálták. Armageddonkor azért ’jön el’, hogy végrehajtsa az ítéletet Jehova ellenségein.

Nem csak ítélkezni jön el Jézus, hanem megalapítani, Armageddon után, az 1000 évig tartó Messiási Királyságot, ami előtt megkötözi a Sátánt 1000 évre. A feltámadott igazak, és az Armageddont túlélők felett fog majd uralkodni 144 ezer földről megvásárolt, szellemi életre feltámadt, ún. felkent hívővel. Az ezer év végén a sátán újra el lesz engedve egy rövid időre hogy próbára tegye a már Jezus által tökéletességre jutott embereket. Sokan a sátán mellé állnak, és megtámadják a Szent várost, Jeruzsálemet. Ők a sátánnal együtt a tűznek tavába lesznek vetve, valamint azok is, akik ebben az időben az itêletnapjára támadnak fel, a pokollal, és a halállal együtt a tűznek tavába kerülnek, ami a második halál, nincs belőle feltámadás többé. Végül az Isten sátora az emberekkel lesz, egység lesz a menny és a föld között, mindörökre.

Mormonok

A mormonok legnagyobb felekezetének, az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának tanai azt mondják, hogy Krisztus vissza fog térni, ahogyan azt a Biblia is kijelenti. Azt is tanítják Amikor a Szabadító újra eljön, hatalommal és dicsőséggel fog eljönni, hogy a Földet az Ő királyságává tegye. Második eljövetele egyben a millennium kezdetét is jelenti. A második eljövetel a gonoszok számára félelmetes, gyászos időszak lesz, de az igazak számára a megváltás napja.

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza és vezetői nem tesznek jóslatot a második eljövetel tényleges időpontjáról. Amikor Jézus újra eljön, hatalommal és nagy dicsőséggel fog eljönni. Meg fogja ítélni az embereket és elválasztja az igazakat a gonoszoktól. A gonoszok elpusztulnak és a földet tűz fogja megtisztítani.

Ezoterikus nézetek

Az ezoterikus keresztény és a new age mozgalom egyes követői is hisznek Jézus egy második eljövetelében. Több tanításukat az esszenek és a rózsakeresztesek alakították ki; különbséget tesznek Jézus az ember és Krisztus az igaz természet között. Jézust olyan embernek tekintik, mint aki beavatott az ezotéria praktikáiba; jól ismeri az emberi élet hullámzását. Erre a tapasztalatra gyermekkorában az esszenektől és/vagy többszöri újjászületések során jutott el. Felismerte adottságait, tehetségét és azt a becsületes emberek javára használta föl. Feltételezik, hogy nagy spirituális és éteri erővel rendelkezett, azaz magas volt az „életerő vibrációja”. Úgy tartják, hogy Jézus megkeresztelésekor jött le a Krisztus, aki ezzel megkezdte a fizikai szolgálatát. Krisztus a leghatalmasabb spirituális lények egyike, akiket arkangyaloknak neveznek. A Jézus (ember) és a Krisztus (szellem) egyesülése az egyik isteni tulajdonságot jelenti.

A nyugati ezoterikus hagyományban megkülönböztetnek „Kozmikus Krisztust” („Betöltetlen Krisztus” (Christ Without)) és „Betöltetett Krisztust”(Christ Within vagy Belső Krisztus). A Kozmikus Krisztus a Föld kormányzója, aki minden egyes embert segít, hogy a Betöltetett Krisztussá alakulhasson. Megkülönböztetik a lelket, szellemet és testet. Az esküvői arany ruhát (Máté 22:2,11) a lelki testtel azonosnak tekintik.

A Belső Krisztus az igazi megmentője az emberiségnek, így őneki kell újjászületnie és méghozzá minden egyes emberben (Galata 4:19). Így tud az emberiség az Hatodik Epoch-kor felé haladni. A hatodik epoch-kor alatt azt értik, amikor a „gyökérfajzat” (root race) nemzetsége – akik betöltötték a krisztust – el fog szaporodni az Éteri Földön. Ez lesz az új ég és új föld, melyről a 2 Péter 3:7,17 beszélt, amelyet Új Gallilea néven is emlegetnek.

A második advent során Krisztus nem fizikai testben fog eljönni – 1 Kor 15:50 és János 18:36 alapján. Ez az új lelki test a „föld éteri rétegeiben” fog megszületni – 2 Kor 5:1-3, Fil 3:20-21, Máté 24:30, 1 Thess 4:17, ApCsel 1:10-11, 1 János 3:2 alapján. A megszületésének pontos ideje a Bibliában van leírva és nincs benne az „emberiség kollektív tudatában” – Máté 24:36, 24:23-27 alapján. A nyugati ezoterikusok úgy vélik, hogy az eljövetelt meg fogja előzni egy átmeneti korszak, amikor a Nap pontosan belép a Vízöntő csillagképbe; ezt hívják a Vízöntő Korszakának (Age of Aquarius).

A parúzia ideje, jelei és a végső próbatétel

Időpontszámítás és éberség

A második eljövetel időpontjával kapcsolatban a keresztény hagyomány egyik legállandóbb állítása az ismeretlenség. Jézus szavai szerint „azt a napot és órát senki sem tudja” (Mt 24,36), és a páli hagyomány is a „tolvaj éjjel” képével érzékelteti a váratlanságot (1Tesz 5,2). A történelmi egyházak ezért rendszerint elutasítják a dátumszámítást.

A „jelek” kérdése ennél összetettebb. A Biblia beszél az evangélium hirdetéséről minden népnek, üldöztetésekről, hamis krisztusokról, hitelhagyásról, az Antikrisztus megjelenéséről, kozmikus megrendülésekről és az Emberfia jeléről. A katolikus dogmatika óvatosságra int: ezek nem feltétlenül közvetlenül egymás után következő események, hanem az Egyház történetét végigkísérő és a végső győzelemre irányító figyelmeztetések. A „parúzia előjelei” alapján nem lehet meghatározni az időpontot; inkább vigasztalásként és felelősségre ébresztésként értendők.

A jelek tehát nem kronológiai menetrendet adnak. Inkább arra szolgálnak, hogy a hívők a történelem sötét vagy megrendítő pillanataiban is felismerjék: a háború, üldözés, hűtlenség és hamis messianizmus nem kívül esik Krisztus uralmán. A jelek a remény és az éberség eszközei, nem a számításoké.

Aquinói Szent Tamás hasonlóan értelmezte a vég előtti jelek kérdését. A jelek a bírói tekintély méltóságát, az emberi szívek megrendítését és az ítéletre való felkészítést szolgálhatják, de nem adják meg a pontos időpontot. Tamás külön megjegyzi, hogy a Jeromosnak tulajdonított „tizenöt jel” nem szilárd tanításként, hanem bizonytalan hagyományként kezelendő.

Apokaliptikus nyelv és történeti értelmezés

A bibliai apokaliptikus nyelvben háborúk, éhínségek, földrengések, kozmikus jelek, üldöztetések és hamis próféták jelennek meg. Ezeket a képeket a keresztény hagyomány többféleképpen értelmezte. Egy literalista olvasat közvetlen, időrendileg egymást követő eseményeket keres bennük. A szimbolikus vagy tipologikus olvasat a képekben a történelemben ismétlődő egyházi tapasztalatokat látja: üldözést, hűtlenséget, hamis messianizmust, bálványimádást és a világ törékenységét. A katolikus és ortodox hagyományban e két megközelítés között több átmeneti értelmezés is kialakult.

Az „evangélium hirdetése minden népnek” a missziós küldetés távlatát adja. Nem olyan jel, amelyből naptári pontosságú következtetés vonható le, hanem annak kifejezése, hogy az Egyház küldetése egyetemes. A „háborúk és háborús hírek” nem feltétlenül egyetlen utolsó háborúra vonatkoznak, hanem arra is, hogy az emberi történelemben a bűn következményei ismételten megmutatkoznak. A kozmikus képek – a nap elsötétedése, a hold fényének elvesztése, a csillagok lehullása – az ókori prófétai nyelvben gyakran birodalmak, világkorszakok és isteni ítéletek megrendítő leírásai voltak.

A katolikus teológia többnyire köztes álláspontot képvisel a teljes literalizmus és a teljes „eszkatológiátlanítás” között. A parúzia nem puszta mítosz vagy belső döntési helyzet, de a bibliai időnyelv sem azonos egy modern kronológiai menetrenddel. Ratzinger szerint az Újszövetségben valóban vannak a közeli vég várására utaló szövegek, de ezek teológiai értelme nem a pontos időpont közlése, hanem a történelem Krisztus felől való megnyitása, a remény és a felelős élet formálása.

Antikrisztus és végső próbatétel

Az Antikrisztus alakja az Újszövetségben többféle formában jelenik meg. A jánosi levelek „antikrisztusokról” beszélnek, akik tagadják Krisztust, a második tesszalonikai levél pedig a „törvénytelenség emberéről” és a „gonoszság titkáról” ír. A Jelenések könyve sárkányról és vadállatokról szóló képei a keresztény hagyományban szintén az istenellenes hatalmak jelképeivé váltak.

A katolikus tanítás szerint az Egyháznak a történelem végén végső megpróbáltatáson kell átmennie, amely sokak hitét megingathatja. Ezt a próbatételt nem szükséges minden részletében egyetlen politikai személlyel vagy intézménnyel azonosítani, bár a hagyomány ismeri a személyes Antikrisztus lehetőségét is. A fő tartalom az Isten helyét elfoglaló, hamis üdvösséget ígérő és Krisztust tagadó hatalom leleplezése.

Dátumjóslatok és apokaliptikus mozgalmak

A kereszténység történetében többször jelentek meg olyan mozgalmak vagy személyek, akik Krisztus visszatérésének vagy a világ végének időpontját meghatározni próbálták. Ezek a jelenségek nem azonosak a történelmi egyházak hitvallási tanításával, de vallástörténeti szempontból figyelemre méltók.

A késő ókorban és a középkorban háborúk, járványok, éhínségek és politikai összeomlások gyakran erősítették az apokaliptikus várakozást. A modern korban különösen ismert a millerita 1844-es várakozás és annak kudarca, majd Jehova Tanúi korai dátumértelmezései, illetve Harold Camping 2011-es világvége-jóslatai. A társadalomtudományi kutatás ezeket a jelenségeket gyakran a krízishelyzetek, az erős csoportidentitás, a bibliai szövegek literalista olvasása és a kognitív disszonancia összefüggésében vizsgálja. A kognitív disszonancia azt a lélektani feszültséget jelenti, amelyet egy erős meggyőződés és annak nyilvánvaló cáfolata okoz, és amelyet a csoport sokszor új értelmezéssel próbál feloldani.

A dátumjóslatok enciklopédikus tárgyalásakor fontos arányt tartani. A sok, forrásolatlan vagy marginális magánjövendölés felsorolása nem ad hiteles képet a keresztény eszkatológiáról. A fő kérdés inkább az, hogy bizonyos történelmi helyzetekben miért erősödik fel újra és újra az apokaliptikus várakozás, és miként különböztetik meg a történelmi egyházak a hitvallási reményt a spekulatív kronológiáktól.

Iszlám és más vallási értelmezések

Az iszlám eszkatológiában Ísza, vagyis Jézus fontos végidőbeli szerepet kap. A Korán tagadja Jézus kereszthalálának keresztény értelmezését, ugyanakkor a későbbi hadíszhagyományokban Jézus visszatérése, az ál-messiás (Daddzsál) legyőzése és az igazság helyreállítása jelentős motívummá vált. A síita hagyományban Jézus visszatérése gyakran a Mahdi megjelenésével kapcsolódik össze.

A bahái hit Jézus visszatérését nem fizikai visszatérésként, hanem az isteni kinyilatkoztatás új megnyilvánulásaként értelmezi, amely Bahá'u'lláh személyében teljesedett be. Ez a nézet nem azonos a nikaiai kereszténység hitvallási tanításával, hanem önálló vallási rendszer része.

Az ezoterikus és New Age irányzatok gyakran nem a történeti Jézus dicsőséges visszatéréséről beszélnek, hanem a „Krisztus-tudat”, a belső megvilágosodás vagy egy új spirituális korszak eljövetelének jelképeként használják a második eljövetel nyelvét. Ezek az értelmezések kívül esnek a történelmi keresztény dogmatika keretén, mert rendszerint a személyes, testben feltámadt Krisztus jövőbeli visszatérését belső spirituális princípiummal helyettesítik.

Krisztus második eljövetele a liturgiában és a lelkiségben

A történelmi kereszténységben a parúzia várása nem elsősorban spekulatív próféciaértelmezésekben, hanem a liturgiában és az imádságban őrződött meg. A Miatyánk „jöjjön el a te országod” kérése már az ókeresztény értelmezésben is eszkatológikus távlatot kapott: Isten uralmának végső megnyilvánulását kéri, miközben a hívő már a jelenben is ennek az uralomnak megfelelően akar élni.

A szentmise és a keleti isteni liturgia egyaránt eszkatológikus szerkezetű. A keresztény istentiszteletben a múlt, a jelen és a jövő nem egymástól elszigetelt időrétegek: Krisztus egyszeri húsvéti eseménye a liturgiában jelenvalóvá válik, és a közösség elővételezi az eljövendő ország lakomáját. Ezért az eucharisztikus akklamációkban – vagyis a szentmise közös felkiáltásaiban – a hívők nem csupán emlékeznek Krisztus halálára és feltámadására, hanem várják is visszatérését.

A nyugati keresztény liturgiában az advent kettős hangsúlyt hordoz. Egyrészt a karácsonyra, Krisztus első eljövetelének ünnepére készít fel, másrészt a végső eljövetelre irányítja a figyelmet. Az adventi olvasmányokban gyakoriak az éberségre, ítéletre, békére és reményre vonatkozó bibliai szakaszok. A keleti egyházak böjti és liturgikus rendje más szerkezetben, de szintén a megtestesülés és a végső beteljesedés távlatába helyezi a keresztény életet.

A szerzetesi és aszketikus hagyományban a parúzia várása a halálra való emlékezéssel, a bűnbánattal és az ítélet tudatával kapcsolódik össze. Ez nem feltétlenül félelemkeltő világvége-hangulatot jelent, hanem azt a lelki realizmust, hogy az ember élete Isten előtt zajlik, és minden döntésének örökkévaló súlya van. A sivatagi atyák, a középkori szerzetesi irodalom és a keleti heszüchaszta – csendes, szemlélődő – hagyomány gyakran beszél az éberségről, amely a parúzia várásának mindennapi formája.

Kulturális hatások és művészeti ábrázolások

Ikonográfia

A második eljövetel ikonográfiája szorosan kapcsolódik az utolsó ítélet ábrázolásaihoz. A keleti keresztény művészetben Krisztus gyakran Pantokrátorként, a mindenség uraként jelenik meg, aki a mennyei dicsőségből tekint a hívőkre. A bizánci és ortodox templomokban a kupolában vagy az apszisban megjelenő Krisztus-kép a liturgia és a végső dicsőség kapcsolatát fejezi ki. A Deészisz-ábrázolásokon Krisztus mint bíró jelenik meg, mellette Szűz Mária és Keresztelő Szent János közbenjáró alakjával.

Nyugaton az utolsó ítélet a templomkapuk, freskók és táblaképek egyik gyakori témája lett. A román és gótikus kapuzatokon Krisztus mandorlában, vagyis mandula alakú dicsfényben ül, angyalok, apostolok, feltámadó halottak, üdvözültek és kárhozottak veszik körül. A jelenet egyszerre tanító, liturgikus és erkölcsi funkciót töltött be: a templomba lépő hívőt az ítélet komolyságára és az irgalom reményére emlékeztette.

A kereszt mint az Emberfia jele több patrisztikus és középkori értelmezésben szerepel. A hétoimaszia, vagyis az előkészített, üres trónus képe szintén a visszatérő Krisztus ítélő hatalmára utal. A középkori és kora újkori művészetben a második eljövetel gyakran egybeolvad az utolsó ítélet, a feltámadás és a pokol-mennyország képi világával.

Irodalom, film és politikai hatások

Krisztus második eljövetelének témája jelentős hatást gyakorolt a keresztény művészetre, liturgiára, zenére és irodalomra. A Pantokrátor-ábrázolások, a bizánci templomok kupolaképei, a román kori kapuzatok ítélő Krisztusa, a gótikus katedrálisok nyugati homlokzatának utolsó ítélet-jelenetei és Michelangelo Sixtus-kápolnai freskója mind a parúzia és az ítélet képi hagyományához tartoznak.

A középkori liturgikus költészetben a Dies irae a végítélet drámaiságát jeleníti meg. A modern korban az apokaliptikus motívumok a regényben, filmben és könnyűzenében is megjelentek, gyakran vallási, politikai vagy posztapokaliptikus fantáziákkal keveredve. A diszpenzacionalista „elragadtatás” populáris hatását mutatja például a Left Behind / Hátrahagyottak könyv- és filmsorozat. Ezek a kulturális feldolgozások sokszor eltávolodnak a teológiai tanítástól, de megőrzik azt a kérdést, hogy a történelemnek van-e végső értelme és erkölcsi számonkérése.

A politikai hatás különösen a modern amerikai diszpenzacionalizmus és keresztény cionizmus esetében vizsgálható. Egyes evangéliumi körök Izrael államának létrejöttét és közel-keleti eseményeket bibliai próféciák fényében értelmeznek. A politikatudomány és vallásszociológia ezt létező jelenségként tárgyalja, de nem azonosítja az egész kereszténységgel. A katolikus, ortodox és számos protestáns egyház óvakodik attól, hogy napi politikai eseményeket közvetlenül a Jelenések könyve vagy Dániel könyve részletes beteljesedéseként azonosítson.

Teológiai jelentősége és kapcsolódó eszkatológiai fogalmak

Krisztus második eljövetele a keresztény teológia szerint nem pusztán a világ végét jelenti, hanem a megváltás végső nyilvánvalóvá válását. A megtestesülésben Krisztus alázatban jött el, a kereszten és feltámadásban győzött a bűn és halál felett, a parúziában pedig ez a győzelem mindenki számára nyilvánvalóvá válik. A katolikus tanítás ezért összeköti a krisztológiát, az egyháztant, a szentségtant és az erkölcsteológiát.

A parúzia reménye több irányban hat:

• krisztológiai értelemben megerősíti, hogy a feltámadt Krisztus a történelem Ura és bírája;
• ekkléziológiai értelemben az Egyházat zarándok közösségként értelmezi, amely már részesedik az üdvösségben, de még várja annak teljességét;
• erkölcsi értelemben felelősségre, irgalmasságra és éberségre hív;
• liturgikus értelemben a keresztény istentiszteletet a jövőbeli dicsőség elővételezéseként értelmezi;
• történeti értelemben megakadályozza, hogy a keresztény remény teljesen azonosuljon bármely politikai, kulturális vagy társadalmi programmal.

A második eljövetel a keresztény tanításban nem elszigetelt hittétel, hanem az eszkatológia egész rendszerébe illeszkedik. Megkülönböztetendő a hívő ember egyéni halálától és a halált követő különítélettől, de összefügg velük, mert a keresztény tanítás szerint ugyanaz a Krisztus ítéli meg az egyes embert és a világ történelmét. A különítélet az egyes ember halála utáni sorsára vonatkozik, az utolsó ítélet pedig az egész emberiség és a történelem nyilvános, végső megítélésére. A parúzia ennek az egyetemes ítéletnek a krisztológiai középpontja.

A Nemzetközi Teológiai Bizottság 1992-es eszkatológiai dokumentuma külön is hangsúlyozza, hogy a keresztény hitben Krisztus feltámadása és a hívők jövőbeli feltámadása belső kapcsolatban áll. A végső remény ezért nem a lélek puszta továbbélésének általános vallási elképzelése, hanem a feltámadt Krisztus győzelmében való részesedés. Ugyanez a dokumentum a modern szekularizmust, a halál utáni élet hitének meggyengülését és egyes dogmatikai újraértelmezéseket olyan tényezőként említi, amelyek a keresztény eszkatológiai reményt elhomályosíthatják.

A parúzia szorosan kapcsolódik a test feltámadásához. A keresztény tanítás nem pusztán a „lélek halhatatlanságát” vallja, hanem azt is, hogy Isten az embert testi-lelki egységében üdvözíti. A feltámadás azonban nem egyszerű visszatérés a földi élet feltételeihez, hanem átalakulás. A feltámadt test azonossága és megdicsőült állapota a dogmatikai hagyomány egyik visszatérő kérdése. A katolikus teológia a feltámadásban egyszerre vallja a személyes azonosságot és a radikális megújulást.

A második eljövetel a pokol, a mennyország és a tisztítótűz kérdésével is összefügg, de nem azonos ezek részletes tárgyalásával. A keresztény hit szerint az ítélet nyilvánvalóvá teszi az emberi szabadság és Isten kegyelme történetének végső igazságát. A kárhozat és az üdvösség kérdése ezért nem pusztán kozmológiai vagy időrendi probléma, hanem erkölcsi és személyes dimenzióval is rendelkezik.

A tanítás kritikusai sokszor a beteljesületlen dátumjóslatokra, az apokaliptikus mozgalmak társadalmi veszélyeire vagy a bibliai közelségnyelv nehézségeire hivatkoznak. A történelmi keresztény válasz rendszerint különbséget tesz a hitvallási tartalom és a spekulatív értelmezések között: Krisztus eljövetelének reménye a hit része, de az időpont kiszámítása és a részletes végidő-menetrend nem.

Ökumenikus vonatkozások

Krisztus második eljövetele a keresztény felekezetek közötti különbségek ellenére jelentős közös hitvallási pont. A nikaia–konstantinápolyi hitvallást használó egyházak közösen vallják, hogy Krisztus dicsőségben eljön ítélni élőket és holtakat. Ez a közös alap összekapcsolja a katolikus, ortodox, anglikán, lutheránus, református és több más keresztény hagyományt.

Az ökumenikus nehézségek nem magának az eljövetelnek a tényét érintik, hanem az értelmezési részleteket: az ezeréves ország jelentését, a végső próbatételt, Izrael szerepét, az Egyház és Isten országa viszonyát, az elragadtatás kérdését vagy az apokaliptikus szövegek hermeneutikáját. A főáramú ökumenikus párbeszédben általában közös alapnak tekintik, hogy Krisztus eljövetele Isten szuverén cselekvése, nem emberi számítás tárgya.

A parúzia-tan az ökumenikus remény szempontjából is fontos. A keresztény egység végső alapja nem pusztán intézményi egyeztetés, hanem Krisztus uralma és az a remény, hogy a történelem végén az Egyház sebei és megosztottságai is Isten igazsága előtt tárulnak fel. Ezért több keresztény hagyományban az eszkatológia egyszerre jelent bűnbánati figyelmeztetést és reménybeli távlatot.

A témával kapcsolatos félreértések

A második eljövetellel kapcsolatban több gyakori félreértés alakult ki:

• Nem minden keresztény végidő-elmélet azonos a keresztény hit központi tanításával. A dátumjóslatok, az összeesküvés-elméletek vagy a részletes apokaliptikus menetrendek nem azonosak azzal a hitvallási állítással, hogy Krisztus eljön ítélni élőket és holtakat.
• A parúzia nem jelenti azt, hogy a keresztény életnek ki kell vonulnia a világból. A katolikus, ortodox és történelmi protestáns tanítás szerint a végső remény felelős jelenbeli cselekvésre indít.
• A történelmi egyházak nem tartják mellékesnek a második eljövetelt. A hitvallásokban, liturgiában és dogmatikában alapvető helye van, még ha elutasítják is a spekulatív időpontkeresést.
• Az apokaliptikus képek nem mindig szó szerinti eseményleírások. A bibliai prófétai nyelv gyakran jelképes, tipologikus és liturgikus rétegeket hordoz.
• A „késlekedés” kérdése nem új probléma. Már a 2Péter 3,4–10 is foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miért nem jött el még az Úr napja; a válasz a türelemre, a megtérésre és Isten időfölötti perspektívájára irányítja a figyelmet.

A keresztény eszkatológia ezért a remény és a józanság kettős igényét hordozza. Az Újszövetség nem engedi, hogy a hívők közömbösen éljenek, de azt sem, hogy számításokkal vagy pánikszerű várakozással helyettesítsék a hitet, a szeretetet és a hűséget.

Források

• Szentírás. Ó- és Újszövetség.
• Katolikus Egyház Katekizmusa. Budapest: Szent István Társulat, 1994. 668–682.
• Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Bátonyterenye–Budapest: Örökmécs–Szent István Társulat, 2004.
• Schütz Antal: Dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1937.
• Joseph Ratzinger: Eschatology: Death and Eternal Life. Washington, DC: Catholic University of America Press, 1988.
• International Theological Commission: Some Current Questions in Eschatology. 1992.
• New Catholic Encyclopedia. 2nd ed. Detroit: Gale, 2003. „Parousia”, „Eschatology”, „Millenarianism”.
• Thomas Aquinas: Summa Theologiae, Supplementum, q. 73–91.
• Thomas Aquinas: Commentary on Saint Paul’s First Letter to the Thessalonians. Ford. Michael Duffy OP. Albany: Magi Books, 1969.
• Kenny Ang: „A Treatise in Disguise: Eschatological Themes in Aquinas’s Commentary on the Parables of Matthew’s Gospel”. Religions 16 (2025), 1023. DOI: 10.3390/rel16081023.
• Matthew J. Ramage: „Benedict XVI, Catholic Doctrine and the Problem of an Imminent Parousia”. Josephinum Journal of Theology 21/1 (2014), 1–25.
• Raymond E. Brown: „The Pater Noster as an Eschatological Prayer”. Theological Studies 22/2 (1961), 175–208.
• Peter C. Phan: „Contemporary Context and Issues in Eschatology”. Theological Studies 55/3 (1994), 507–536.
• George R. Knight: Millennial Fever and the End of the World: A Study of Millerite Adventism. Boise: Pacific Press, 1993.
• Paul Boyer: When Time Shall Be No More: Prophecy Belief in Modern American Culture. Cambridge, MA: Harvard University Press, 1992.
• George M. Marsden: Fundamentalism and American Culture. New York: Oxford University Press, 2006.
• Timothy P. Weber: On the Road to Armageddon: How Evangelicals Became Israel’s Best Friend. Grand Rapids: Baker Academic, 2004.
• Moojan Momen: An Introduction to Shiʻi Islam: The History and Doctrines of Twelver Shiʻism. New Haven: Yale University Press, 1985.

Kapcsolódó szócikkek

• Jézus második eljövetelével kapcsolatos jóslatok
• Eszkatológia
• Advent
• Mennybemenetel
• Végítélet
• Feltámadás
• Isten országa
• Antikrisztus
• Jelenések könyve
• Millenarizmus
• Diszpenzacionalizmus
• Keresztény cionizmus