Eszkatológia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az apokalipszis lovasai – Albrecht Dürer metszete
Illusztráció a Nürnbergi Krónikából

Az eszkatológia (az eszkhaton = ’végső, utolsó’ és logosz = ’tudomány’ görög szóból) – az egyes vallások túlvilágról és a legtávolabbi jövőről szóló tanítása, az üdvösségről és a túlvilágról szóló tézis megnevezésére szolgál.[1] A mindennapi tapasztalat és az isteni igazságosság ellentmondása oldódik fel a vallások eszkatológiájában, mint végső és láthatatlanul igazságot osztó Istenről szóló tanításban.

A keresztény eszkatológia[szerkesztés]

A keresztény eszkatológia jól kiépített rendszere a késő ókori zsidó vallás túlvilági elképzeléseinek a továbbépítése, amely (egyes nézetek szerint) az iráni hit hatása alatt alakult ki.[2]

Ítélet[szerkesztés]

A keresztény eszkatológia, amelyet a dogmatika tárgyal, első részében az egyes emberek túlvilági sorsával foglalkozik. Tanítása szerint minden egyes ember túlvilági sorsa a világ végén bekövetkező ítéleten dől el. Az ítélet után a jók lelkei közvetlenül, vagy a (katolikus tanítás szerint) a purgatóriumon keresztül a mennyországba, a gonoszok lelkei pedig a pokolba jutnak.

Az új világ[szerkesztés]

A keresztény eszkatológia második része a világmindenség végső dolgaival foglalkozik. Tanítása szerint a jelen világnak egyszer és mindenkorra vége lesz, és „új föld” kezdődik. A világ vége szoros összefüggésben áll a predesztinációról, az eleve elrendeltetésről szóló tanítással. E - bibliai alapok nélküli - felfogás szerint Isten csalhatatlanul és megváltoztathatatlanul eldöntötte, hogy kik fognak üdvözülni. Eltérnek a teológiai vélemények abban, hogy vajon a predesztináció ingyenes, vagy az emberek érdemszerző tevékenységének függvénye.

A páli fordulat[szerkesztés]

A keresztény eszkatológia társadalmi tartalma a páli fordulat után lényeges változáson esett át. Az első keresztény gyülekezetek a világ végétől és az utolsó ítélettől a társadalmi igazságtalanságok megszüntetését és az elesettek ezeréves messiási birodalmának megalapítását várták (lásd: chiliasmus). Hasonló tanokat hirdettek az antifeudális eretnekmozgalmak hívei.

A páli fordulat után lett hivatalossá az a nézet, amely szerint elvont és a fennálló viszonyokat nem tagadó erkölcsi törvények megtartása vagy megszegése alapján dől el az emberek túlvilági élete és örök sorsa. E nézet elterjedése azonban nem jelenti azt, hogy Pál apostol a cselekedetek erkölcsi tisztaságától tette volna függővé a túlvilági sorsot. Az viszont tény, hogy a reformáció hajnalára már előtérbe került az evilági cselekedetek túlvilági jelentőségének hangsúlyozása és áruba bocsátása.

A páli fordulat tényelges mibenlétét csak a reformáció, és azon belül is Luther tisztázta.

A lutheri fordulat[szerkesztés]

Túlvilági élet a keresztyén hit szerint kétféle lehet. A pokol, amely lényege a teljes elválasztottság az Úrtól. Ettől pokol a pokol. A mennyország, amelyben a megigazultak paradicsomi harmóniában élnek az Úrral. A reformáció kora előtti időszakban Európa néptömegeit izgatta a megigazulás kérdése, hogy mitől lehet megigazulni. Bűnbocsátó cédulák árusítása is e felfokozott érdeklődésre épített.

Luther Márton a korábbi szokásokkal ellentétben, görög eredetiben tanulmányozta az Újszövetséget és héberül az Ószövetséget, és eközben felfigyelt azon igehelyekre, amelyek alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a megigazulás egyetlen elengedhetetlen, de egyúttal elégséges feltétele a hit. Az a hit, hogy a történelemben megjelent Jézus valójában az ószövetségi időkben megígért messiás, az írások és próféciák isteni beteljesítője. Ez az Újszövetség fő üzenete.

„Egyedül hit által.”, röviden így utalnak erre a felismerésre, tehát hogy egyedül hit által lehet üdvözülni, megigazulni, és a tettek által nem lehet üdvözülni, megigazulni.

A reformáció azért söpört futótűzként végig Európa jelentős részén, mert a megigazulás kérdésére sokak által jól érthető választ adott. A válasz oly mértékben természetes, hogy a reformációt követő fél évezred során a nem protestáns keresztyének teológiája is elmozdult ebbe az irányba.

Fizikai eszkatológia[szerkesztés]

A fizikai eszkatológia új diszciplina, reális tényekből kiindulva vizsgálja az emberiség, a Föld, sőt az univerzum végét és ennek vélhető okait. Martin Rees brit csillagász 1969-ben vetette fel először, hogy a lineárisnak elképzelt idővonalnak nemcsak az elejét, hanem a végét is fel kell fedezni, a Big Bang mellett az univerzum utolsó pillanataival (illetve általánosabban fogalmazva: a nagyon távoli jövőjével) is érdemes foglalkozni.

Jelentős képviselői[szerkesztés]

  • J. B. S. Haldane-t (1923-ban írta a Daedalus, or, Science and the Future című művét),
  • Arthur Stanley Eddington (1941-es tanulmánnyal),
  • Freeman Dyson: Time Without End: Physics and Biology in an Open Universe, 1979. c. műveivel.
  • Magyarországon Galántai Zoltán.

Történelmi eszkatológia[szerkesztés]

Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:
A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké,
Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma
Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet,
Melyet igért isten, próféták ajkai által.
Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,
Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk
Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.

Petőfi Sándor: Az itélet.

A „történelem filozófiája” kifejezést Voltaire használta először, és a felvilágosodás programját követve, szekularizált formában, az isteni gondviselésre nem hivatkozva írta meg a világtörténelmet. Az emberi észbe és haladásba vetett hitre változtatott keresztény eszkatológiai gondolat a francia felvilágosodás képviselői mellett (mint például Voltaire, Condorcet vagy Rousseau) a német idealizmus legfontosabb szerzőinek (Kant, Hegel, Schelling) is központi témájává vált.

Már a 18. században megjelent azon elképzelés, mely az észszerűen berendezett világállamot vagy egyetemes államot (Universal-Staat) jelölte meg az emberi történelem végpontjaként. A világkormány első modern koncepciója – mely már nem a keresztény univerzalizmuson alapult – Immanuel Kant német filozófushoz kötődik. 1795-ben megjelent, Az örök béke címet viselő esszéjében[3] úgy vélekedett, a hadseregek feloszlatása és a szuverén államok közös megegyezése szolgálja a tartós békét.

Az eszkatologikus történelemfelfogásra szintén példa Marx és Engels osztályharc-elmélete, mely szerint „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”.[4] A marxista–leninista és trockista tanok szerint a történelem „fejlődése” a kapitalizmus megdöntése után szükségszerűen egy világméretű kommunista társadalomhoz vezet.

1989-ben nagy sajtónyilvánosságot kapott Francis Fukuyama A történelem vége? című esszéje,[5] majd könyve, amelyben a kommunista rezsimek összeomlását követően azt állította, hogy a történelmi haladás, mint ideológiák közti harc tulajdonképpen véget ért, és a hidegháború időszaka után a világban a liberális demokrácia uralmának kora következik, a politika és gazdasági liberalizmus elkerülhetetlen győzelmével.[6] Fukuyama nézetrendszere a történelem egyetlen logikus végkifejleteként, az emberiség elérendő céljaként határozza meg a liberális demokráciát.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. enc.hu-teológiai fogalmak
  2. Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon. 5. bőv. kiadás. Budapest: Kossuth. 1983. ISBN 963-09-2218-5
  3. Az örök béke; Bp. Lantos, 1918; Bp. Európa, 1985;
  4. A munkásosztály és mozgalmai/Marxizmus/Karl Marx (magyar nyelven). sulinet.hu. (Hozzáférés: 2014. december 20.)
  5. Francis Fukuyama: The end of history?
  6. Trembeczki István : A történelem gyermekei, valosagonline.hu

Források[szerkesztés]

  • Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon. 5. bőv. kiadás. Budapest: Kossuth. 1983. ISBN 963-09-2218-5

További információk[szerkesztés]