Predesztináció

A predesztináció vagy eleve elrendelés a keresztény teológia egyik kegyelemtani és üdvösségtani fogalma. A latin praedestinatio szó jelentése: előre rendelés, valamely célra való előzetes meghatározás. A keresztény teológiában a fogalom főként arra a kérdésre vonatkozik, hogy Isten örök tudása, akarata és kegyelme miként kapcsolódik az ember üdvösségéhez, szabadságához és végső sorsához.

A predesztináció tana nehéz kérdéseket érint. Ha Isten mindentudó, hogyan lehet az ember valóban felelős a döntéseiért? Ha az üdvösség Isten kegyelméből van, milyen szerepe van az ember hitének, megtérésének és jócselekedeteinek? Ha Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, hogyan lehetséges, hogy a keresztény tanítás szerint nem mindenki jut el az örök életre?

A különböző keresztény hagyományok többféleképpen válaszoltak ezekre a kérdésekre. Általános keresztény meggyőződés, hogy az üdvösség végső soron Isten ajándéka, nem puszta emberi teljesítmény. Abban azonban jelentős különbségek vannak, hogy az egyes felekezetek és teológiai iskolák miként magyarázzák az isteni előretudás, az isteni előrerendelés, az emberi szabad akarat, a kegyelemmel való együttműködés és a kárhozat viszonyát.

A katolikus egyház tanítása szerint Isten valóban előre rendeli az üdvözülőket az örök életre, de senkit sem rendel pozitív isteni végzéssel bűnre vagy kárhozatra; a kárhozat az ember bűnével, a kegyelem végleges visszautasításával és Isten igazságos ítéletével függ össze.

Fogalma és alapvető megkülönböztetései

Predesztináció és kiválasztás

A predesztináció általános értelemben előre elrendelést jelent. Teológiai értelemben azonban nem egyszerűen azt fejezi ki, hogy Isten előre tud valamit, hanem azt is, hogy örök tervében az embert természetfeletti céljára, az örök életre irányítja. A keresztény dogmatikában ezért a predesztinációt gyakran az isteni gondviselés egyik sajátos esetének tekintik: ahogyan Isten a világ egészét célja felé vezeti, úgy az üdvösségre rendelt embereket kegyelme által az örök életre vezeti.

A kiválasztás rokon fogalom, de nem minden esetben azonos a predesztinációval. A Szentírásban a kiválasztás gyakran történeti küldetésre vonatkozik. Isten kiválasztja Izraelt, meghív prófétákat, apostolokat és más személyeket, hogy különleges szerepet töltsenek be az üdvösség történetében. Ez a kiválasztás nem mindig jelenti közvetlenül az örök üdvösségre való végső előrerendelést, hanem sokszor valamilyen szolgálatra, küldetésre vagy üdvtörténeti feladatra utal.

A keresztény teológiai hagyományban a predesztinációt szűkebb és tágabb értelemben is használták. Tágabb értelemben minden olyan isteni rendelkezést jelölhet, amely az ember természetfeletti céljával összefügg. Szűkebb értelemben rendszerint Istennek azt az örök kegyelmi döntését nevezik predesztinációnak, amellyel az üdvözülőket az örök életre rendeli.

Előretudás és előrerendelés

A predesztináció megértéséhez fontos különbséget tenni Isten előretudása és előrerendelése között. Az isteni előretudás azt jelenti, hogy Isten öröktől fogva ismer mindent, ami történni fog. Az előrerendelés ennél többet jelent: Isten nemcsak tudja az üdvözülők végső célba jutását, hanem kegyelmével el is vezeti őket oda.

A keresztény teológia ugyanakkor különbséget tesz a jó és a rossz isteni viszonya között. A jó Isten akaratából és kegyelméből fakad. A rossz viszont nem Istentől mint szerzőtől ered, hanem a teremtmény szabad akaratának hibájából. Isten előre tudja és megengedi a rosszat, de nem úgy akarja, mint a jót. Ezért a keresztény teológiai hagyományban gyakran megkülönböztetik Isten cselekvő és megengedő akaratát.

Egyszerűbben fogalmazva: az, hogy Isten előre tudja, mit fog tenni az ember, még nem jelenti azt, hogy Isten volna az ember bűnének szerzője. A klasszikus keresztény gondolkodás szerint Isten tudása nem olyan, mint egy külső szemlélő puszta előrejelzése, de nem is teszi az embert felelősség nélküli bábfigurává. A pontos viszonyt az egyes teológiai hagyományok eltérően magyarázzák.

Reprobáció

A reprobáció vagy elvetés a kárhozottak sorsával kapcsolatos teológiai fogalom. A katolikus dogmatika azért használja ezt a külön szót, mert az üdvösségre való előrerendelést és a kárhozat kérdését nem azonos módon magyarázza.

A katolikus tanítás szerint az üdvösség pozitív oka Isten kegyelme. Az ember nem önmagát üdvözíti, hanem Isten kegyelme által jut el az örök életre. A kárhozat viszont nem úgy következik be, hogy Isten valakit bűneitől függetlenül kárhozatra teremtene vagy kárhozatra kényszerítene. A kárhozat oka az ember bűne és a kegyelem végleges visszautasítása.

A katolikus teológia ezért elutasítja a pozitív vagy abszolút reprobációt, vagyis azt a felfogást, hogy Isten egyeseket előre, bűneiktől függetlenül örök kárhozatra rendel. A kárhozat nem abból fakad, hogy Isten valakit bűneitől függetlenül kárhozatra rendelne, hanem abból, hogy az ember szabadon és véglegesen visszautasítja a kegyelmet. Isten ezt előre tudja, megengedi, és igazságos ítéletében bünteti, de nem ő a bűn oka.

Ez az aszimmetria a katolikus predesztinációtan egyik legfontosabb eleme: az üdvösség oka Isten kegyelme, a kárhozat oka az ember bűne.

Kettős predesztináció

A kettős predesztináció kifejezést a teológiatörténetben többféle értelemben használták. Enyhébb értelemben azt jelenti, hogy Isten az üdvözülőket örök életre rendeli, a kárhozottak bűnét pedig előre tudja és igazságosan megbünteti. Ebben az értelemben a hangsúly nem azon van, hogy Isten okozná a bűnt, hanem azon, hogy az üdvösség és az ítélet is Isten örök tudásának és igazságos akaratának látókörében áll.

A református teológiában a kettős predesztináció kifejezést gyakran használták annak jelölésére, hogy Isten örök végzése a választottak üdvösségére és a nem választottak sorsára egyaránt kiterjed. A református szerzők között azonban eltérő magyarázatok születtek arról, hogy a reprobáció milyen értelemben aktív isteni rendelés, illetve milyen értelemben a bűnben való meghagyás és igazságos ítélet. A katolikus tanítás a pozitív kárhozatra rendelést elutasítja.

Elégséges és hatékony kegyelem

A predesztinációval kapcsolatos vitákban fontos szerepe van az elégséges és a hatékony kegyelem megkülönböztetésének. Elégséges kegyelemnek azt a kegyelmet nevezik, amely valóban elégséges volna az üdvösségre vezető jóhoz, ha az ember nem állna ellen neki.

Hatékony kegyelemnek azt a kegyelmet nevezik, amely ténylegesen eléri hatását: létrejön a hit, a megtérés, a jó cselekedet vagy a végső kitartás. A katolikus iskolák abban különböztek egymástól, hogy ezt a hatékonyságot pontosan hogyan magyarázták: a tomista irány inkább Isten hatékony mozgatását, a molinista irány inkább az ember kegyelemmel támogatott szabad beleegyezésének előretudását hangsúlyozta.

Szentírási háttér

Ószövetség

Az Ószövetségben a későbbi dogmatikai értelemben vett predesztináció tana még nem jelenik meg kidolgozott formában. Ugyanakkor több olyan bibliai gondolat található benne, amely később fontos lett a predesztináció értelmezésében. Ilyen Isten szuverén uralma, a választott nép gondolata, az isteni ígéretek hűsége, a prófétai meghívás és az a meggyőződés, hogy Isten terve megelőzi és irányítja a történelem eseményeit.

Az Ószövetségben a kiválasztás legfontosabb példája Izrael kiválasztása. Isten kiválasztja Izraelt, hogy szövetséges népe legyen, és rajta keresztül áldás jusson a népekhez. Ez a kiválasztás nem Izrael nagyságán vagy érdemein alapul, hanem Isten szabad szeretetén és hűségén. Hasonlóképpen Isten kiválaszt egyes személyeket is: Ábrahámot, Mózest, Dávidot és a prófétákat. Ezek a kiválasztások elsősorban történeti küldetésre vonatkoznak.

A személyes örök élet és a feltámadás reménye az Ószövetségben fokozatosan válik világosabbá. Ezért az örök életre vonatkozó egyéni predesztináció kérdése csak később, az újszövetségi és keresztény teológiai gondolkodásban kerül középpontba.

Újszövetség

Az Újszövetségben a kiválasztás és előrerendelés gondolata már közvetlenebbül kapcsolódik Krisztushoz és az üdvösséghez. Jézus beszél a választottakról, az Atya ajándékáról, az örök életről és az ítéletről. A János evangéliumában különösen hangsúlyos az a gondolat, hogy az Atya vonzza az embert Krisztushoz, és hogy Krisztus megőrzi azokat, akiket az Atya neki adott.

A predesztináció szempontjából különösen fontosak Pál apostol levelei. A Római levél 8. fejezete szerint akiket Isten előre ismert, azokat arra rendelte, hogy Krisztus képmását öltsék magukra; akiket pedig előre rendelt, azokat meghívta, megigazulttá tette és megdicsőítette. Az Efezusi levél szerint Isten Krisztusban választotta ki a hívőket a világ teremtése előtt.

Ezekben a szövegekben a predesztináció nem személytelen sorshitként, hanem Krisztus-központú üdvösségtani összefüggésben jelenik meg. A kiválasztás célja az, hogy az ember Krisztushoz tartozzon, megszentelődjön, Isten gyermekévé legyen és eljusson a végső dicsőségre.

A Római levél 9–11. fejezete

A Római levél 9–11. fejezete a predesztinációról szóló viták egyik legtöbbet tárgyalt bibliai része. Pál itt Izrael hitetlenségének, a pogányok meghívásának és Isten ígéretei hűségének kérdésével foglalkozik. Szó esik Jákob és Ézsau példájáról, a fáraó szívének megkeményítéséről, valamint a fazekas és az agyag képéről.

E fejezeteket a későbbi keresztény teológia gyakran használta az isteni kiválasztás és kegyelem tárgyalásában. Fontos azonban különbséget tenni a szakasz közvetlen bibliai témája és a későbbi dogmatikai következtetések között. Pál közvetlenül Izrael és a pogányok üdvtörténeti helyzetét magyarázza, nem pedig egy későbbi dogmatikai tankönyv teljes rendszerét adja elő.

A szakasz mégis azért vált a predesztinációs viták központi részévé, mert Pál itt az isteni irgalom, kiválasztás és szuverenitás olyan alapelveiről beszél, amelyeket a későbbi teológia az egyéni üdvösség kérdésére is alkalmazott.

Isten egyetemes üdvözítő akarata

A predesztináció értelmezésében fontosak azok a bibliai helyek is, amelyek Isten egyetemes üdvözítő akaratáról szólnak. Az első Timóteus-levél szerint Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. A második Péter-levél szerint Isten nem akarja, hogy bárki elvesszen, hanem hogy mindenki megtérjen. Ezek a szakaszok különösen fontosak azokban a teológiai hagyományokban, amelyek elutasítják a pozitív kárhozatra rendelés gondolatát.

A katolikus teológia e bibliai helyek alapján azt tanítja, hogy Isten valóban akarja minden ember üdvösségét, és mindenkinek ad elegendő kegyelmet az üdvösségre. Ugyanakkor az ember ezt a kegyelmet vissza is utasíthatja. Így a predesztináció kérdése nem választható el az ember felelősségétől, megtérésétől és a kegyelemmel való együttműködésétől.

Az ókori egyházban

A korai keresztény szerzők

A korai keresztény írók még nem a későbbi skolasztikus vagy reformáció kori fogalmi rendszerben tárgyalták a predesztinációt. Írásaikban azonban már megjelennek azok a témák, amelyekből később a vita kialakult: Isten előretudása, a kegyelem elsőbbsége, az ember felelőssége, a bűn és az üdvösség kérdése.

A görög nyelvű keresztény teológusok általában erősebben hangsúlyozták az ember felelős válaszát és Isten előretudását. A latin nyugati hagyományban, különösen Hippói Szent Ágoston után, nagyobb hangsúlyt kapott az eredendő bűn, a kegyelem szükségessége és az isteni kiválasztás ingyenessége. Ez a különbség nem azt jelenti, hogy a keleti és nyugati kereszténység teljesen ellentétes tanítást vallott volna, hanem azt, hogy más kérdésekre és más hangsúlyokra helyezték a fő figyelmet.

Pelagius és Ágoston vitája

A predesztináció kérdése különösen a pelagianizmus körüli vitákban vált fontossá. Pelagius és követői az emberi akarat erkölcsi képességét hangsúlyozták. Felfogásuk szerint az ember képes Isten parancsainak megtartására, és a bűn nem tette annyira tehetetlenné az emberi természetet, hogy a jóhoz belső, gyógyító kegyelemre volna szüksége.

Ágoston ezzel szemben azt tanította, hogy az ember az eredendő bűn következtében nem képes önerejéből Istenhez fordulni és üdvösségre jutni. A kegyelem nem csupán külső tanítás vagy jó példa, hanem belső isteni segítség, amely meggyógyítja és felemeli az ember akaratát. Ágoston szerint maga a hit, a megtérés és a végső kitartás is Isten ajándéka.

Hippói Szent Ágoston tanítása

Ágoston volt az első nagy nyugati teológus, aki a predesztinációt átfogó kegyelemtani összefüggésben tárgyalta. Tanítása szerint az emberiség Ádám bűne után a bűn és halál állapotába került. A bukott embernek továbbra is van akarata, de ez az akarat megsebzett és nem képes önmagától az üdvösségre vezető jóra.

Ágoston hangsúlyozta, hogy az üdvözülők kiválasztása Isten ingyenes irgalmából történik. Isten nem azért választja ki őket, mert előre látja természetes érdemeiket, hanem azért, mert kegyelemből akarja megmenteni őket. Különösen fontos nála a végső kitartás ajándéka: nem elég elkezdeni a keresztény életet, hanem Isten kegyelme kell ahhoz is, hogy az ember mindvégig kitartson.

Ágoston gyakran beszélt az emberiségről mint bűnbe esett, elveszett tömegről. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy Isten minden embert igazságosan ítélhetne el, mégis irgalmasan megment egyeseket. A későbbi „kettős predesztináció” kifejezést azonban vele kapcsolatban óvatosan kell használni. Ágoston nem tanította, hogy Isten bárkit pozitívan bűnre rendelne. A kárhozatot az emberi bűnnel és Isten igazságos ítéletével kapcsolta össze.

Ágoston tanítása nagy hatással volt a nyugati kereszténységre. Bár erős kegyelemtani hangsúlya később szigorúbb irányzatokat is inspirált, maga nem tanított pozitív kettős predesztinációt.

Tanítóhivatali állásfoglalások a katolikus egyházban

Orange II. zsinata

Az 529-ben tartott második orange-i zsinat a pelagianizmus és a szemipelagianizmus ellen fogalmazta meg tanítását. A zsinat szerint az ember a bűn következtében nem képes pusztán természetes erejéből az üdvösségre vezető hitre, jó akaratra és jó cselekedetre. A megtérés kezdete is Isten megelőző kegyelméből fakad.

A zsinat ugyanakkor elutasította azt a nézetet, hogy Isten bárkit rosszra rendelne. Ez a kettős hangsúly később is meghatározó maradt a katolikus tanításban: az üdvösség Isten kegyelméből van, de Isten nem oka a bűnnek.

A 9. századi viták

A 9. században a predesztináció kérdése ismét előtérbe került. A vita középpontjában Gottschalk orbais-i szerzetes tanítása állt, aki erősen hangsúlyozta a kettős predesztinációt. A vele kapcsolatos vitákban több zsinati állásfoglalás született.

A 853-as quierzyi zsinat szerint Isten az elveszett emberiségből kiválasztotta azokat, akiket kegyelmével üdvözíteni akar. Azokról, akik elvesznek, Isten előre tudja, hogy elvesznek, de nem azért vesznek el, mert Isten bűnre vagy vesztükre rendelte őket. Isten a bűnt nem okozza, hanem igazságosan bünteti.

A 855-ös valence-i zsinat erősebb megfogalmazásokat használt, amikor az életre és a halálra való előrerendelésről beszélt. Ez a Gottschalk-vita kontextusában részben az erőteljesebb predestinációs nyelv használatát jelentette. Ugyanakkor a zsinat világosan megkülönböztette a bűn előretudását és megengedését a büntetés igazságos elrendelésétől. A gonoszok nem azért vesznek el, mert nem lehettek volna jók, hanem mert saját hibájukból nem akartak jók lenni.

A tridenti zsinat

A tridenti zsinat a reformációval összefüggő megigazulási viták keretében foglalkozott a kegyelem, a szabad akarat és az előrerendelés kérdésével. A zsinat tanítása szerint az ember nem képes önmagát megigazítani; a megigazulás Krisztus érdemei alapján, Isten kegyelméből történik. Ugyanakkor az ember a kegyelem hatására valóságosan együttműködik Istennel.

A zsinat elítélte azt a nézetet, hogy a megigazulás kegyelme csak az életre előrerendelteknek adatik, míg a többiek csupán külső meghívást kapnak, de valódi kegyelmet nem. Ezzel a katolikus tanítás egyszerre őrizte meg a kegyelem elsőbbségét és Isten egyetemes üdvözítő akaratát. A zsinat nem döntötte el a későbbi katolikus iskolák minden vitáját, de kijelölte a határokat: Isten kegyelme szükséges az üdvösséghez, az ember szabadsága valóságos, és Isten nem rendel senkit pozitívan bűnre vagy kárhozatra.

A középkori skolasztikában

A középkori teológia a predesztináció kérdését az isteni tudás, akarat, gondviselés és kegyelem összefüggésében tárgyalta. A skolasztikus szerzők egyik fő kérdése az volt, hogy Isten csalhatatlan előretudása hogyan egyeztethető össze az ember szabad döntéseivel. Ha Isten öröktől fogva tudja, mit fog tenni az ember, akkor úgy tűnhet, hogy az ember nem is dönthetne másként. A skolasztikus válasz szerint Isten tudása nem időbeli kényszerként hat az emberre. Isten az idő fölött állva ismeri a teremtmények szabad cselekedeteit.

Aquinói Szent Tamás a predesztinációt az isteni gondviselés részeként tárgyalta. Szerinte a gondviselés Isten örök terve, amellyel teremtményeit céljuk felé vezeti. A predesztináció ennek sajátos alkalmazása azokra, akiket Isten az örök életre vezet. Tamás szerint az üdvösség oka Isten kegyelme, és az ember érdemei maguk is kegyelemből fakadnak. Ezért az érdemek nem az első okai a predesztinációnak, hanem inkább annak következményei.

Tamás ugyanakkor nem tagadta az ember felelős cselekvését. A kegyelem nem külső erőszakkal kényszeríti az akaratot, hanem belülről mozgatja és gyógyítja. A reprobációról Tamás úgy beszélt, hogy Isten megengedi egyesek bukását, és igazságosan bünteti a bűnt, de nem ő a bűn szerzője.

A reformációban

Luther Márton

Luther Márton a szabad akaratról és a kegyelemről folytatott vitáiban erősen hangsúlyozta, hogy a bűnös ember önmagától nem képes Istenhez fordulni. Rotterdami Erasmusszal folytatott vitájában Luther azt állította, hogy az ember akarata a megigazulás tekintetében kötött: a hit és az üdvösség nem emberi teljesítmény, hanem Isten kegyelmének ajándéka.

Luther gondolkodásában erős az isteni kezdeményezés és a kegyelem elsőbbségének hangsúlya. A későbbi lutheránus hitvallási hagyomány azonban óvatosabban beszélt a kárhozatról. Általában az üdvösségre való kiválasztást tanította, de elutasította azt a felfogást, hogy Isten bárkit pozitív végzéssel kárhozatra rendelne. A lutheránus felfogásban az üdvösség oka Isten kegyelme, a kárhozat oka viszont az ember bűne és hitetlensége.

Kálvin János

Kálvin János a predesztináció tanát a református teológia egyik központi elemévé tette. Tanítása szerint Isten örök határozata nemcsak az üdvözülők kiválasztására, hanem a nem választottak sorsára is kiterjed; ezért tanítását gyakran a kettős predesztináció klasszikus reformátori formájaként írják le. Kálvin a predesztinációt Isten szuverenitásával, a bűnös ember tehetetlenségével és a kegyelem ingyenességével kapcsolta össze.

Kálvin szerint az üdvösség nem függhet az ember előre látott érdemeitől vagy önálló döntésétől, mert a bűnös ember önmagától nem képes az üdvösségre vezető hitre. A kiválasztás ezért Isten szabad és kifürkészhetetlen akaratán alapul. Kálvin tanítása szerint a kiválasztás és a reprobáció is Isten örök határozatának része, de ezt saját rendszerén belül mindig Isten igazságosságával összhangban értelmezte.

A kálvini tanítás kritikusai, köztük katolikus, arminiánus és más protestáns szerzők, többek között Isten egyetemes üdvözítő akaratára és az ember felelősségére hivatkozva bírálták ezt a felfogást. A kálvinista hagyományon belül is többféle árnyalat alakult ki. Egyes teológusok erősebben, mások óvatosabban fogalmazták meg a kárhozottakra vonatkozó isteni rendelés kérdését. A későbbi kálvinista ortodoxia a dordrechti zsinat tanításaiban rendszerezte a kálvini hagyomány főbb elemeit.

Arminiánus irányzat

Az arminiánus irányzat Jacobus Arminius nevéhez kapcsolódik. Az arminiánus felfogás elutasította a feltétel nélküli, egyes személyekre vonatkozó kettős predesztinációt. Arminius és követői szerint Isten kiválasztása összefügg azzal, hogy előre látja az ember hitét, illetve a kegyelemmel való együttműködését.

Az arminiánus teológia hangsúlyozza a megelőző kegyelmet: az ember a bűn miatt önmagától nem képes Istenhez fordulni, de Isten mindenki számára ad olyan kegyelmet, amely lehetővé teszi a hit válaszát. Ez a kegyelem azonban visszautasítható. Így az arminiánus felfogás egyszerre akarja megőrizni a kegyelem szükségességét és az ember felelős válaszának valóságát.

Katolikus teológia a tridenti zsinat után

Egyetemes üdvözítő akarat

A katolikus teológia egyik alapelve, hogy Isten valóban akarja minden ember üdvösségét. Ez nem jelenti azt, hogy minden ember ténylegesen üdvözül, hanem azt, hogy Isten senkit sem zár ki eleve a kegyelemből. Minden ember kap olyan kegyelmet, amely valódi lehetőséget ad az üdvösségre, még ha az ember ezt a kegyelmet vissza is utasíthatja.

A dogmatikai hagyomány ezért különbséget tesz Isten előzetes és következményes akarata között. A következményes akarat kifejezés arra utal, hogy Isten a dolgok teljes rendjét — köztük az ember tényleges bűnét, megtérését vagy megátalkodását — tekintetbe véve akarja az üdvösség vagy az ítélet megvalósulását. Így Isten előzetes akarattal mindenki üdvösségét akarja, de igazságos ítéletében megengedi azok kárhozatát, akik véglegesen visszautasítják kegyelmét.

Tomista és molinista magyarázatok

A katolikus teológián belül a tridenti zsinat után különösen két nagy magyarázati irány vált ismertté: a tomista és a molinista iskola. Mindkettő katolikus kereten belül próbálta megmagyarázni, hogyan viszonyul egymáshoz Isten kegyelme és az ember szabadsága. A vita tétje az volt, hogyan lehet egyszerre állítani, hogy az üdvösség teljesen Isten kegyelméből van, és azt is, hogy az ember szabadsága nem puszta látszat.

A tomista magyarázat erősen hangsúlyozza Isten elsődleges okságát és a hatékony kegyelem belső erejét. Eszerint az üdvözülők azért jutnak célba, mert Isten hatékony kegyelme valóban elvezeti őket az üdvösségre. Ez a kegyelem nem teszi szabadság nélkülivé az embert, hanem úgy mozgatja akaratát, hogy az ember szabadon akarja a jót.

A molinista magyarázat nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy Isten előre tudja, az ember milyen körülmények között hogyan válaszolna szabadon a kegyelemre. Ezt a magyarázatot a szakirodalom Isten „köztes tudásával”, latinul scientia media-val kapcsolja össze. Isten ennek ismeretében rendezi el a világot és a kegyelmi rendet. A molinista felfogás tehát erősebben emeli ki az ember szabad beleegyezését, miközben továbbra is vallja, hogy minden üdvösségre vezető jó kegyelemből történik.

Egyszerűsítve: a tomista felfogás inkább azt hangsúlyozza, hogy Isten kegyelme belülről és biztosan célra vezeti az ember akaratát anélkül, hogy kényszerítené; a molinista felfogás inkább azt emeli ki, hogy Isten öröktől fogva ismeri, milyen kegyelmi helyzetekben hogyan válaszolna az ember szabadon, és ennek megfelelően rendezi el gondviselő tervét.

A két iskola közötti vita a De auxiliis-eljárás keretében 1597 és 1607 között pápai szinten is napirendre került, de a tanítóhivatal egyik magyarázatot sem nyilvánította kizárólagosan kötelezővé. A vita lezárásakor a felek nem minősíthették egymás álláspontját eretneknek, amennyiben a közös katolikus alapelveket megtartották. Ezek az alapelvek a következők: az üdvösség kegyelemből van; az ember szabadsága valóságos; Isten mindenki üdvösségét akarja; Isten nem oka a bűnnek; nincs pozitív kárhozatra rendelés; és a kegyelemmel való együttműködés nem puszta látszat.

Janzenizmus

A 17. században külön figyelmet érdemel a janzenizmus vitája. Cornelius Jansen németalföldi teológus, később ypres-i püspök Augustinus című, halála után megjelent műve Ágoston kegyelemtanának szigorú értelmezésére épült. A janzenista irányzat erősen hangsúlyozta a kegyelem hatékonyságát és az emberi akarat sebzettségét.

A katolikus egyház több janzenista tételt elítélt, mert ezek a katolikus értelmezés szerint veszélyeztették a kegyelem egyetemességét, az emberi együttműködés valóságát és Isten egyetemes üdvözítő akaratát. A vita a 18. század elején, különösen az 1713-as Unigenitus bullával kapott újabb tanítóhivatali lezárást. A janzenizmus esete mutatja, hogy a predesztinációval és kegyelemmel kapcsolatos viták a tridenti zsinat után is éles belső vitákat okoztak a katolicizmuson belül.

A kiválasztottság bizonyossága

A katolikus tanítás szerint az ember külön isteni kinyilatkoztatás nélkül nem lehet teljesen bizonyos saját végső kiválasztottságáról. A hívő remélheti üdvösségét, bízhat Isten irgalmában, és törekedhet a kegyelemben való kitartásra, de nem kezelheti saját üdvösségét abszolút bizonyosságként, amely megszüntetné az éberség és a megtérés szükségességét.

Ez a felfogás lelkipásztori szempontból is fontos. A predesztináció tanítása nem arra szolgál, hogy az ember kétségbeessen, és nem is arra, hogy vakmerően elbízza magát. Inkább arra emlékeztet, hogy az üdvösség Isten ajándéka, amelyet hálával, alázattal és felelős élettel kell fogadni.

Keleti keresztény értelmezések

A keleti kereszténység és különösen az ortodox kereszténység általában kevésbé jogi és oksági fogalmakkal közelíti meg a predesztináció kérdését, mint a nyugati teológia. A keleti hagyományban az üdvösség gyakran az Istennel való közösségként, gyógyulásként és az isteni életben való részesedésként jelenik meg. Ezt a folyamatot gyakran theószisz-nak, vagyis istenülésnek nevezik.

A keleti teológia fontos fogalma a szinergia, vagyis Isten kegyelme és az ember válasza közötti együttműködés. Ez nem azt jelenti, hogy az ember önerejéből üdvözítené magát, hanem azt, hogy Isten kezdeményező kegyelmére az embernek valóságosan válaszolnia kell. A keleti hagyomány ezért rendszerint óvatos a túl erős determinisztikus megfogalmazásokkal szemben.

Damaszkuszi Szent János az isteni előretudás és az emberi szabadság kérdését úgy tárgyalta, hogy Isten mindent előre tud, de nem minden történésnek azonos módon oka. Ez a megkülönböztetés fontos maradt a keleti keresztény gondolkodásban is. Az együttműködés gondolatát a későbbi bizánci teológia is hangsúlyozta, például Palamasz Gergely vagy Kabbaszilasz Miklós műveiben.

Modern protestáns értelmezések

A modern protestáns teológiában többféle megközelítés alakult ki. A kálvinista hagyomány egyes képviselői továbbra is a klasszikus kálvini tanítást követik. Mások módosított vagy enyhébb formában beszélnek a kiválasztásról. A lutheránus teológia általában az üdvösségre való kiválasztást hangsúlyozza, de elutasítja a kárhozatra való pozitív előrerendelést. Az arminiánus és wesleyánus irányzatok az ember kegyelemmel támogatott szabad válaszát emelik ki.

A 20. században Karl Barth új módon értelmezte a predesztinációt. Nála a kiválasztás középpontjában nem egy elvont isteni végzés áll, hanem Krisztus. Barth szerint Jézus Krisztus egyszerre a választó Isten és a választott ember. Ezzel a predesztináció tanát krisztológiai irányba fordította: a kiválasztás elsődlegesen Isten Krisztusban megmutatkozó kegyelmi döntése az ember mellett. Barth ezzel elutasította azt a klasszikus formát, amelyben a predesztináció két külön embercsoportra, választottakra és elvetettekre osztja az emberiséget; nála az elvetés és kiválasztás Krisztus személyében nyer értelmet.

Egyes modern kálvinista és metodista szerzők a kiválasztást elsősorban közösségi értelemben magyarázzák. Eszerint Isten Krisztusban és az egyházban választja ki az üdvösség népét, az egyes ember pedig hit által részesedik ebben a közösségi kiválasztásban.

Összehasonlító áttekintés

Irányzat	Predesztináció	Reprobáció / kárhozat	Emberi szabadság	Kegyelem
Katolikus tanítás	Valós előrerendelés az üdvösségre	Nincs pozitív kárhozatra rendelés; a kárhozat oka a bűn és a kegyelem visszautasítása	Valós, de a bűn által megsebzett; a kegyelem gyógyítja és felemeli	Szükséges; megelőző, együttműködő, elégséges és hatékony kegyelemről beszél
Tomista iskola	Isten ingyenes, hatékony rendelése az üdvösségre	Isten megengedi és igazságosan bünteti a bűnt	Valós emberi cselekvés Isten elsődleges működése alatt	A hatékony kegyelem belső ereje hangsúlyos
Molinista iskola	Isten a szabad válaszok ismeretében rendezi el a kegyelmi rendet	A kárhozat a kegyelem előre látott visszautasításával függ össze	Erősebben hangsúlyozott szabad beleegyezés	Kegyelem és szabad együttműködés
Lutheránus hagyomány	Általában egyszeres predesztináció az üdvösségre	A kárhozat oka az ember bűne és hitetlensége	A bűn miatt kötött, az evangélium által felszabadított	Az üdvösség egyedül kegyelemből
Kálvinista hagyomány	Feltétel nélküli kiválasztás; egyes irányzatokban kettős predesztináció	A nem választottak meghagyása bűnükben és igazságos ítéletük; a reprobáció módjáról az iskolák eltérően vélekednek	Az ember felelős cselekedete és az isteni rendelés összefér; részletes magyarázatában az iskolák eltérnek	A választottakban hatékony; a klasszikus kálvinista tanítás szerint ellenállhatatlan vagy hatékonyan győzedelmes
Arminiánus hagyomány	Gyakran előre látott hithez vagy kegyelemmel való együttműködéshez kapcsolódik	Nincs pozitív kárhozatra rendelés	Erősen hangsúlyos, de kegyelem által lehetővé tett	Megelőző kegyelem, amely visszautasítható
Keleti keresztény hagyomány	Inkább Isten előretudása és üdvözítő terve felől értelmezi	A bűn és az Istentől való elszakadás következményeként magyarázza	Erősen hangsúlyozza az ember válaszát és együttműködését	Isten kezdeményező kegyelme és emberi együttműködés

A táblázat idealizált típusokat mutat be. Az egyes hagyományokon belül is léteznek eltérő iskolák, árnyalatok és történeti változatok.

Gyakori félreértések

A predesztináció nem azonos a fatalizmussal. A fatalizmus szerint az események személytelen szükségszerűséggel következnek be; a keresztény tanítás viszont Isten személyes, bölcs és igazságos gondviseléséről beszél.

A predesztináció nem jelenti azt sem, hogy az ember döntései jelentéktelenek volnának. A keresztény hagyományok eltérően magyarázzák az isteni kegyelem és az emberi szabadság viszonyát, de általában fenntartják az ember erkölcsi felelősségét.

A katolikus tanítás szerint a predesztináció nem ad alapot sem kétségbeesésre, sem vakmerő önbizalomra. A hívő Isten irgalmában bízik, ugyanakkor komolyan veszi a megtérés, az imádság és a kegyelemben való kitartás szükségességét.

Teológiai jelentősége

A predesztináció tana a keresztény teológia egyik legnehezebb kérdése, mert egyszerre érinti Isten mindenhatóságát, jóságát, igazságosságát, az ember szabadságát és az üdvösség ajándékjellegét. A tanítás egyik alapvető célja annak kifejezése, hogy az üdvösség nem emberi önmegváltás, hanem Isten kegyelmének műve.

A vita azért maradt tartós, mert a keresztény teológia több igazságot akar egyszerre megőrizni. Isten tudása és akarata nem lehet bizonytalan; az üdvösség nem lehet pusztán emberi teljesítmény; ugyanakkor Isten nem lehet a bűn szerzője, és az ember erkölcsi felelőssége sem lehet puszta látszat. A különböző keresztény hagyományok ezeknek a szempontoknak eltérő hangsúlyt adtak.

Laikus megfogalmazásban a predesztináció kérdése arra keresi a választ: ha Isten öröktől fogva ismer és kegyelmével vezet, akkor hogyan maradhat az ember döntése mégis valódi és felelős? Úgy, hogy az üdvösség teljesen kegyelem, de nem fatalizmus; az ember valóban felelős azért, hogy elfogadja vagy visszautasítja Isten kegyelmét.

A tanítás gyakorlati célja nem pusztán a spekuláció. A keresztény hagyományban a predesztinációról szóló tanítás a hála, az alázat, az imádság és az Isten irgalmába vetett bizalom erősítését is szolgálhatja.

Források

• Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest, 1978. ISBN 963360091X.
• Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István-Társulat, Budapest, 1937.
• Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai. Szent István Társulat, Budapest, 2004. : 9633615253 .
• A Katolikus Egyház Katekizmusa. Szent István Társulat, Budapest, 1994. ISBN 9633605644.
• „Előre rendelés”, Magyar Katolikus Lexikon.
• „Kegyelem”, Magyar Katolikus Lexikon.
• Dictionnaire de Théologie Catholique. Letouzey et Ané, Paris, 1935, XII/2. kötet, „Prédestination”.
• Reginald Garrigou-Lagrange: Predestination. B. Herder Book Co., St. Louis, 1939.
• Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, I, q. 23; I–II, q. 109–114.
• Luther Márton: De servo arbitrio, 1525.
• Kálvin János: Institutio Christianae Religionis, III.21–24.
• Canons of Dort, 1619.
• Karl Barth: Church Dogmatics. T&T Clark, Edinburgh, 1957, II/2. kötet.

További irodalom

• Wolfgang Beinert: A katolikus dogmatika lexikona. Vigilia, Budapest, 2004. ISBN 963796469X.
• Richard A. Muller: Christ and the Decree: Christology and Predestination in Reformed Theology from Calvin to Perkins. Baker Academic, 2008.
• Roger E. Olson: Arminian Theology: Myths and Realities. InterVarsity Press, 2006.
• Bernard Lonergan: Grace and Freedom: Operative Grace in the Thought of St Thomas Aquinas. Herder and Herder, New York, 1971.
• Thomas Pègues: Catechism of the Summa Theologica of Saint Thomas Aquinas. Benziger Brothers, New York, 1922.
• Vladimir Lossky: The Mystical Theology of the Eastern Church. St Vladimir's Seminary Press, 1976.
• William W. Klein: The New Chosen People: A Corporate View of Election. Wipf and Stock, 2001.

Lásd még

• Szabad akarat
• Isteni gondviselés
• Eredendő bűn
• Üdvösség
• Pelagianizmus
• Reformáció
• Kálvinizmus
• Arminiánusok
• Janzenizmus
• Dordrechti zsinat