Pelagianizmus

A pelagianizmus az 5. századi keresztény kegyelemtani vitákban Pelagius és követői nevéhez kapcsolt tanítás. Az irányzat erősen hangsúlyozta az emberi akarat szabadságát, az erkölcsi felelősséget és a bűn elkerülésének lehetőségét. A katolikus és az ortodox hagyomány szerint azonban tévesen gyengítette vagy tagadta az eredendő bűn következményeit, valamint a belső, megelőző isteni kegyelem szükségességét az üdvösségre vezető jó cselekedetekhez.

A pelagianizmus körüli vita nem egyszerűen az emberi szabadság és az egyházi tekintély összeütközése volt. A kérdés középpontjában az állt, hogy a bűnbe esett ember természetes erejéből képes-e Istenhez fordulni és üdvösségre jutni, vagy ehhez Isten belső, gyógyító kegyelmére is szüksége van. Ágoston és az észak-afrikai püspökök szerint Pelagius tanítása alábecsülte az ember bűntől sebzett állapotát és Krisztus megváltó kegyelmének szükségességét.

A pelagiánus tanokat több helyi zsinat és pápai döntés is elítélte. A vita döntő szakaszai közé tartozott a 418-as karthágói zsinat, Zosimus pápa körlevele, majd a 431-es efezusi zsinat. Az 529-es második orange-i zsinat már főként a későbbi, szemipelagiánusnak nevezett kegyelemtani vitákra adott választ. A pelagiánus vita jelentős szerepet játszott az eredendő bűnről, a kegyelem szükségességéről, a csecsemőkeresztségről és a szabad akarat sebzettségéről szóló nyugati egyházi tanítás pontosabb megfogalmazásában.

Történeti háttér

Pelagius ábrázolása a Nürnbergi Krónikában

Pelagius a 4. század végén és az 5. század elején működő brit vagy ír eredetű aszkéta és keresztény tanító volt. Rómában jelentős hatást gyakorolt egyes aszketikus és arisztokrata körökre. Tanításának középpontjában az állt, hogy a keresztény embernek komolyan kell vennie Isten parancsait, az erkölcsi felelősséget és a szentségre való meghívást. Pelagius szerint Isten nem parancsolhat olyasmit, aminek teljesítésére az ember semmilyen értelemben nem volna képes.

Pelagius fellépésének hátterében részben az a félelem állt, hogy egyes keresztények a bűnre való hajlamot vagy az ember gyengeségét ürügyként használják az erkölcsi közönyre. Ezért erősen hangsúlyozta a szabad akaratot, a felelősséget és a parancsok megtartásának lehetőségét. A manicheizmussal és a fatalizmussal szemben azt akarta védeni, hogy az ember nem a rossz szükségszerű rabja, hanem valóban felelős döntéseiért.

Ezzel az alapvető erkölcsi szándékkal Ágoston és ellenfelei sem feltétlenül vitatkoztak. A vita inkább arról szólt, hogy az ember bűn utáni állapotában mire képes Isten belső kegyelme nélkül. Ágoston szerint Pelagius és követői túl optimistán ítélték meg az ember természetes erkölcsi képességét, és nem ismerték el kellő súllyal az eredendő bűn következményeit.

A pelagianizmus nem volt minden részletében egységes rendszer. Pelagius mellett fontos szerepet játszott Caelestius, aki élesebben fogalmazta meg az eredendő bűnnel és a csecsemőkeresztséggel kapcsolatos vitatott tételeket, valamint Julianus Eclanensis, aki később Ágoston egyik legjelentősebb ellenfele lett. A modern kutatás ezért gyakran különbséget tesz Pelagius saját írásai, Caelestius tételei, Julianus érvelése és a később „pelagianizmusnak” nevezett tanrendszer között.

Tanítása

Szabad akarat és erkölcsi felelősség

A pelagiánus gondolkodás egyik legfontosabb eleme az emberi akarat szabadságának hangsúlyozása volt. Pelagius szerint az ember azért felelős erkölcsi tetteiért, mert képes választani jó és rossz között. Ha az ember semmilyen értelemben nem volna képes engedelmeskedni Isten parancsainak, akkor Pelagius szerint a parancs, az intés, a büntetés és a jutalom értelmét veszítené.

Pelagius ezért nagy súlyt helyezett az aszketikus életre, az erkölcsi fegyelemre, az önmegtartóztatásra és a keresztény parancsok tényleges teljesítésére. Úgy vélte, hogy a keresztény élet nem pusztán bűnbocsánatból áll, hanem valóságos erkölcsi megújulást és engedelmességet követel.

E felfogás vonzó lehetett azoknak a keresztényeknek, akik a laza erkölcsi élet, a bűnre való hivatkozás vagy a felelősség elhárítása ellen akartak fellépni. Ágoston és követői azonban attól tartottak, hogy Pelagius tanítása a gyakorlatban az ember természetes erejének túlértékeléséhez vezet, és háttérbe szorítja Isten belső kegyelmének szükségességét.

Ádám bűne és az eredendő bűn

A pelagiánus vita egyik központi kérdése Ádám bűnének hatása volt. A pelagiánus felfogás szerint Ádám vétke elsősorban rossz példaként hatott utódaira. Az emberek azért vétkeznek, mert rossz példákat követnek, rossz szokásokat vesznek fel, és saját szabad döntésükkel választják a bűnt. Ebben a megközelítésben Ádám bűne nem öröklött bűnös állapotként, hanem utánzás útján terjedő rossz mintaként jelenik meg.

A katolikus és ágostoni álláspont ezzel szemben azt tanította, hogy az eredendő bűn mélyebben érinti az emberi természetet. Nem személyes bűnről van szó az újszülött gyermek esetében, hanem olyan elesett állapotról, amelyben az ember nélkülözi az eredeti szentséget és igazságot, akarata pedig sebzetté vált. Ezért az ember nem pusztán külső rossz példák miatt vétkezik, hanem belsőleg is rászorul Isten gyógyító kegyelmére.

Ez a különbség különösen a csecsemőkeresztség kérdésében vált élessé. Ha a gyermekekben nincs semmiféle eredendő bűn vagy kegyelemre szoruló állapot, akkor nehezebben magyarázható, miért részesülnek a bűnök bocsánatára szolgáló keresztségben. A karthágói zsinatok ezért hangsúlyozták, hogy a csecsemők keresztsége nem puszta szertartási hagyomány, hanem összefügg az eredendő bűn eltörlésével és Krisztus megváltó kegyelmével.

A kegyelem értelmezése

A pelagiánusok nem feltétlenül tagadták a kegyelem szavát vagy jelentőségét. A vita egyik nehézsége éppen az volt, hogy a felek mást értettek kegyelmen. Pelagius és követői kegyelemnek tekinthették a teremtésben kapott szabad akaratot, a törvényt, Krisztus tanítását, Krisztus példáját, a bűnbocsánatot és az isteni kinyilatkoztatást is.

Ágoston és az egyházi elítélések szerint azonban ez nem volt elég. A keresztény embernek nemcsak külső tanításra, jó példára vagy erkölcsi útmutatásra van szüksége, hanem belső, megelőző és gyógyító isteni kegyelemre is. Ez a kegyelem nem csupán megmutatja, mit kell tenni, hanem képessé is teszi az embert arra, hogy valóban Isten felé forduljon.

A vita tehát nem pusztán arról szólt, hogy „kell-e kegyelem”, hanem arról, milyen kegyelemre van szüksége az embernek. Pelagius hangsúlya inkább a teremtett emberi képességen és az erkölcsi döntésen volt. Ágoston hangsúlya azon volt, hogy a bűn sebét Isten belső kegyelme gyógyítja, és már a hit kezdete is kegyelmi ajándék.

Krisztus megváltásának szükségessége

Ágoston számára a pelagianizmus egyik legsúlyosabb problémája az volt, hogy szerinte elhomályosította Krisztus megváltásának szükségességét. Ha az ember természetes erejéből, pusztán jó példák és erkölcsi tanítás segítségével képes volna a bűntől megszabadulni és az üdvösségre jutni, akkor Krisztus kegyelme nem volna feltétlenül szükséges az ember gyógyulásához.

Az ágostoni és katolikus válasz szerint Krisztus nem pusztán tanító és példaadó, hanem Megváltó. Az ember nemcsak tudatlanságban van, amelyet tanítással kell orvosolni, hanem bűntől sebzett állapotban is, amelyből kegyelem által kell meggyógyulnia. Ezért a pelagiánus vita a krisztológia és a megváltástan szempontjából is jelentős volt, nem csupán erkölcstani vita volt.

Ágoston válasza

Ágoston a pelagianizmussal szemben azt hangsúlyozta, hogy a bűnbe esett ember nem képes önerejéből Istenhez fordulni és üdvösségre jutni. A szabad akarat megmaradt, de megsebzetté vált: az ember felelős döntéseiért, ugyanakkor belsőleg rászorul a kegyelemre.

Ágoston több művében válaszolt Pelagius és követői nézeteire. Ezek közé tartozik a De natura et gratia, a De gratia Christi et de peccato originali, valamint későbbi kegyelemtani írásai. Ágoston fő állítása az volt, hogy az üdvösségre vezető jó kezdetét, folytatását és végső beteljesedését is Isten kegyelme teszi lehetővé.

Ágoston nem tagadta az ember felelősségét. Ellenkezőleg: a bűnt valódi emberi döntésnek tartotta. Ugyanakkor azt tanította, hogy a bűn által sebzett emberi akarat nem képes saját erejéből meggyógyítani önmagát. Isten kegyelme nem külső kényszer, hanem belső gyógyítás és felemelés. Így az ember kegyelemből cselekszi a jót, de valóban ő cselekszi.

A vita során Ágoston tanítása maga is fejlődött. Korai írásaiban erősebben hangsúlyozta az emberi akarat döntését, későbbi pelagianizmus elleni műveiben pedig egyre nagyobb súlyt helyezett a megelőző kegyelemre, a kiválasztásra és a végső kitartás ajándékára. Ez a fejlődés később a nyugati kegyelemtan egyik alapvető forrásává vált.

Egyházi elítélések

Korai vizsgálatok és pápai döntések

A pelagiánus vita nem egyetlen személyes konfliktusból indult ki, hanem több egymással összefüggő teológiai és egyházfegyelmi eljárásból. Caelestius tanait már a 410-es évek elején vizsgálták Karthágóban. A vita később Palesztinában, Rómában és Észak-Afrikában is folytatódott.

Az észak-afrikai püspökök, köztük Ágoston, Rómához fordultak a vitatott tanítások ügyében. Ez nem egyszerű „feljelentés” volt, hanem zsinati és püspöki megkeresések sorozata egy olyan tanítás ügyében, amelyet az afrikai egyházak a hit lényeges kérdéseit érintő problémának tartottak. I. Ince pápa támogatta az afrikai püspökök álláspontját, majd Zosimus pápa idején a vita újabb fordulatot vett.

A döntő elítéléshez a 418-as karthágói zsinat és Zosimus pápa körlevele járult hozzá. A karthágói zsinat kánonjai elutasították, hogy Ádám bűne csak neki magának ártott volna, és hangsúlyozták a csecsemőkeresztség, az eredendő bűn és a kegyelem szükségességének kapcsolatát.

Az efezusi zsinat

A 431-es efezusi zsinat elsősorban krisztológiai kérdésekkel foglalkozott, különösen Nesztoriosz tanításával. A zsinat azonban a pelagiánus pártot is elítélte, és ezzel megerősítette a pelagianizmus korábbi elutasítását.

Az efezusi döntés azért volt jelentős, mert a pelagianizmus elítélése nem maradt pusztán helyi észak-afrikai ügy. A kérdés bekerült az egyetemes egyházi viták körébe, és a pelagiánus álláspontot a nagyobb egyházi közösség is elutasította.

A második orange-i zsinat

Az 529-es második orange-i zsinat már nem közvetlenül a klasszikus pelagianizmus első elítéléséhez tartozott, hanem a későbbi, szemipelagiánusnak nevezett vitákhoz. A zsinat azt tanította, hogy az ember a bűn következtében nem képes pusztán természetes erejéből Istenhez fordulni, hinni, megtérni vagy az üdvösségre vezető jót elkezdeni. Már a hit kezdete is Isten megelőző kegyelméből fakad.

Orange ugyanakkor nem tanított későbbi értelemben vett kettős predesztinációt. A zsinat elutasította azt is, hogy Isten bárkit a gonoszságra rendelne. Így egyszerre állította a kegyelem elsőbbségét és azt, hogy Isten nem szerzője a bűnnek.

Szemipelagianizmus

A szemipelagianizmus utólagos teológiatörténeti elnevezés. Általában az 5–6. századi dél-galliai szerzők, főként a Massilia, a mai Marseille körüli szerzetesi körök kegyelemtani álláspontjait jelölik vele. Ezek a szerzők elfogadták Pelagius elítélését, és vallották a kegyelem szükségességét, de vitatták Ágoston egyes megfogalmazásait, különösen a hit kezdete és a végső állhatatosság kérdésében.

A délgalliai viták egyik legfontosabb alakja Johannes Cassianus volt. Cassianus elismerte az isteni kegyelem szükségességét, de úgy vélte, hogy az emberi akaratnak a hit kezdete felé való első mozdulásában is lehet szerepe. Ezzel szemben Ágoston és követői azt hangsúlyozták, hogy már a hit kezdete is Isten megelőző kegyelmének ajándéka.

A „szemipelagianizmus” szó nem ókori önmegnevezés volt, hanem későbbi, vitákban kialakult kategória. Emiatt a modern kutatás óvatosan használja. A kifejezés hasznos lehet bizonyos kegyelemtani álláspontok leírására, de könnyen félrevezető is lehet, ha azt sugallja, hogy Cassianus és a dél-galliai szerzők egyszerűen Pelagius mérsékelt követői lettek volna. Ők inkább Ágoston és Pelagius szélsőségesnek tartott álláspontjai között próbáltak közvetítő megoldást találni, miközben Pelagius elítélését elfogadták.

A második orange-i zsinat a szemipelagiánus vitában a megelőző kegyelem ágostoni hangsúlyát erősítette meg. A zsinat szerint az ember nemcsak a jóban való előrehaladáshoz, hanem a hit kezdetéhez és az Istenhez fordulás első mozdulatához is kegyelemre szorul. Ez a döntés hosszú távon meghatározó lett a nyugati kegyelemtanban.

Későbbi recepció

Középkori teológia

A későbbi nyugati teológiában Ágoston kegyelemtani örökségét különböző hangsúlyokkal értelmezték. A középkori skolasztika igyekezett egyszerre fenntartani a kegyelem elsőbbségét és az emberi akarat valóságos együttműködését. Ez a törekvés különösen Aquinói Szent Tamás teológiájában vált jelentőssé, aki szerint a kegyelem nem lerombolja, hanem gyógyítja és felemeli az ember természetét.

A középkori katolikus teológia ezért nem írható le egyszerűen pelagiánus vagy szemipelagiánus rendszerként. Bár a reformáció korában egyes protestáns szerzők gyakran vádolták a középkori egyházat pelagianizmussal vagy szemipelagianizmussal, ez inkább felekezeti vitafogalom volt, mint semleges történeti leírás. A középkori teológia sokféle iskolát és hangsúlyt foglalt magában, de hivatalos tanításában továbbra is fenntartotta a kegyelem szükségességét és az eredendő bűn tanát.

Reformáció kori viták

A reformáció idején a pelagianizmus és szemipelagianizmus vádja újra jelentős szerepet kapott. Luther Márton és más reformátorok gyakran úgy értelmezték saját kegyelemtani álláspontjukat, mint visszatérést Ágostonhoz, és bírálták mindazt, amit emberi érdemre, természetes akaraterőre vagy kegyelemmel való önálló együttműködésre épülő üdvösségtannak tartottak.

A katolikus válasz a Tridenti zsinaton fogalmazódott meg. A zsinat elutasította azt, hogy az ember önmagát igazíthatná meg Isten kegyelme nélkül, ugyanakkor azt is tanította, hogy az ember a kegyelem hatására valóságosan együttműködik Istennel. Így a katolikus tanítás egyszerre határolódott el a pelagianizmustól és a szabad akarat teljes tagadásától.

Modern használat

A modern teológiai nyelvben a „pelagianizmus” szó gyakran tágabb, vitatott értelemben is előfordul. Egyes szerzők minden olyan felfogást pelagiánusnak neveznek, amely túl nagy szerepet tulajdonít az emberi teljesítménynek, erkölcsi önnevelésnek vagy önmegváltásnak. Ez a használat azonban nem mindig azonos a történeti Pelagius tényleges tanításával.

A modern kutatás ezért óvatosabb megközelítést javasol. Különbséget kell tenni Pelagius saját írásai, követőinek tételei, Ágoston vitairatai, az egyházi elítélések és a későbbi felekezeti viták között. A pelagianizmus történeti tanulmányozása így nemcsak egy elítélt eretnekség leírása, hanem az emberi szabadság, a bűn, a kegyelem és az üdvösség keresztény értelmezésének egyik fontos fejezete.

Teológiai jelentősége

A pelagianizmus jelentősége abban áll, hogy rákényszerítette a nyugati kereszténységet az emberi szabadság és az isteni kegyelem viszonyának pontosabb átgondolására. Pelagius az erkölcsi felelősséget és a szabad döntést akarta védeni, Ágoston pedig azt hangsúlyozta, hogy az ember a bűn miatt nem képes saját erejéből üdvösségre jutni. A vita éppen azért vált tartóssá, mert mindkét oldalon fontos keresztény szempontok jelentek meg: az ember felelőssége és Isten kegyelmének elsőbbsége.

A katolikus és ortodox hagyomány szerint a pelagianizmus hibája nem az volt, hogy komolyan vette az erkölcsi életet, hanem az, hogy nem ismerte el kellő súllyal az ember belső rászorultságát Krisztus gyógyító kegyelmére. A keresztény tanítás szerint az ember nem puszta eszköz Isten kezében, de nem is önmaga megváltója. A jó cselekedet egyszerre valóságos emberi cselekedet és Isten kegyelmének gyümölcse.

A pelagiánus vita ezért nem lezárt történeti epizód csupán. Kérdései később is visszatértek: mennyire sérült meg az emberi természet a bűn következtében, mit jelent a kegyelem, hogyan működik együtt Isten és ember, és milyen értelemben lehet az üdvösség ajándék, ha az embernek válaszolnia is kell rá.

Források

• A Katolikus Egyház Katekizmusa. Szent István Társulat, Budapest, 1994.
• Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai. Szent István Társulat, Budapest, 2004.
• Herbert Vorgrimler: Új teológiai szótár. Göncöl Kiadó, Budapest, 2006.
• Augustinus: De natura et gratia.
• Augustinus: De gratia Christi et de peccato originali.
• Augustinus: De praedestinatione sanctorum.
• Peter Brown: „Pelagius and His Supporters”. Journal of Theological Studies, 1968.
• Ali Bonner: The Myth of Pelagianism. Oxford University Press, Oxford, 2018.
• Irena Backus – Aza Goudriaan: „‘Semipelagianism’: The Origins of the Term and its Passage into the History of Heresy”. The Journal of Ecclesiastical History, 2014.
• Thomas P. Scheck: Pelagius's Interpretation of Romans. Oxford University Press, Oxford, 2012.
• The Oxford Dictionary of the Christian Church. Oxford University Press, „Pelagianism” és „Semi-Pelagianism” szócikkek.
• Philip Schaff: History of the Christian Church, III. kötet.

Lásd még

• Pelagius
• Hippói Szent Ágoston
• Eredendő bűn
• Kegyelem (vallás)
• Szabad akarat
• Manicheizmus
• Epheszoszi zsinat
• Johannes Cassianus
• Reformáció
• Tridenti zsinat