Arminiánusok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az arminiánusok a szigorú kálvinizmus ellenzői voltak, a hollandiai református egyházban előbb pártot, majd külön felekezetet képeztek.

Az alapító, Jakob Arminius[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az arminiánusok alapítója Jakob Arminius (15601609) leydeni hittanár volt. Arminius 1609-ben lágyítani akarta az eleve elrendelés (praedestinatio) és a kegyelem tanát, és emiatt összeütközésbe került tanártársával, Francis Gomarral, valamint a belga hitvalláshoz ragaszkodó lelkészekkel és tanárokkal. Az egyre szélesebb körű vita idején Arminius meghalt.

A viták folytatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Arminius halála után tanítványa, Simon Episcopius (1583–1643) leydeni hittanár állt a párt élére. Simon Episcopiushoz csatlakozott Uytenbogard, Bertius és Venator Grevinchovius, és 1610-ben benyújtották a hollandi rendekhez Remonstrantia nevű hitvallásukat öt cikkben, kérve a belgiumi hitvallás átnézését és nézeteiknek türelmet. Az Öt Cikk lényege, hogy az ember üdvössége nem egyedül Isten eleve elrendelésétől függ, mint azt a szigorú kálvinisták tanították, hanem az emberi akarattól is, ez levén az isteni kegyelem elfogadásának egyik tényezője. E kérvényről szokták az arminiusokat remonstránsoknak is nevezni. A gomaristák Contraremonstrantiával válaszoltak. A hágai értekezleten (Collatio, 1611) megállapodás nem volt elérhető. Uytenbogard a remonstránsok védelmezését a polgári hatóságtól várta, kit arra jogosítottnak tartott és erről könyvet írt. E művét cáfolta Ruardus. A köztársasági államforma fenntartásáért küzdő politikai párt főemberei, az agg Oldenbarneveld János nyugalmazott államtanácsos, Hugo Grotius rotterdami jogász támogatták a remonstránsokat, sőt Grotius De jure summarum potestatum circa sacra című értekezésében (1613) fejtegette az állam jogát a vallásközi béke megóvására. A rendek csakugyan helyeselték (1614) a remonstránsok kérelmét s mindkét félre kötelező parancsolatot bocsátottak ki a barátságos vitatkozás és kölcsönös szeretet érdekében. E parancs ellenében Bogerman és Sibbrant kontraremonstránsok azt bizonyítgatták irataikban, hogy világi hatóságnak semmi joga nincs vallásügyi kérdésben rendelkezni; ez ellen adta ki cáfolatként Hugo Grotius a Pietas Ordinum Hollandiae című művét.

A dorti zsinat (1618–1619)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dorti zsinat, 1618. november 13.

Előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A politikai párt beavatkozása a hittani vitát viharosabbá és szenvedélyesebbé tette, mert a gomaristák és a nép zöme Orániai Móric helytartó köré sorakoztak, aki fejedelmi jogát akarta megszilárdítani az ún. orangisták élén. A fejedelem a gomaristák által sürgetett nemzeti zsinatra, mint illetékes testületre, utalta a vitás hittani kérdés megoldását.

A zsinat eseményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1618. november 13-ára hívták össze Dordrechtbe a dorti (dortrechti) nemzeti zsinatot. Mivel meghívták a külföldi református egyházak képviselőit is Angliából, Skóciából, Franciaországból, Németországból és Svájcból, a zsinat egyetemes református jellegűvé lett; a zsinat által alkotott 83 kánont a református ortodoxia egyik hitvallásának szokták tekintetni. E zsinat fél évig tartott, 180 üléssel elnöke volt a szigorú kálvinista lelkész, J. Bogerman; tagjai voltak 5 hittanár, 36 lelkész, 20 presbiter (világi) és külföldről 24 képviselő. A megidézett remonstránsokat vádlottaknak tekintették; vezetőjüknek, Episcopiusnak azon javaslata, hogy az eddigi kálvinista tanok cáfolásával nyissák meg a tárgyalást, elvetették és csak a saját álláspontjuk védelmét engedték meg; miután az ilyen eljárás ellen keményen felléptek, a zsinatból kizárták őket. Távollétükben tanaikat veszélyeseknek ítélték, és a dordrechti kánonokban a remonstránsok öt cikkét elvetették.

A dordrechti kánonok összefoglalása 5 pontban:

  1. Teljes romlottság (teljes képtelenség a jóra)
  2. Feltétel nélküli kiválasztás
  3. Korlátozott engesztelés (részleges vagy behatárolt megváltás)
  4. Ellenállhatatlan kegyelem
  5. A szentek állhatatossága (üdvösségre való megtartatása)

A fenti pontok angol megfelelőinek kezdőbetűit egymás mellé téve egy virág (angol) nevét kapjuk: T.U.L.I.P. – magyarul tulipán (1. Total Depravity, 2. Unconditional Election, 3. Limited Atonement, 4. Irresistible Grace, 5. Perseverance of The Saints). Az angol nyelvterületen ezzel a betűszóval szoktak hivatkozni a kálvinizmus öt pontjára. Bár ez az öt pont ugyan hűen és helyesen mutatja be a kálvinizmus lényegét, azonban a kálvinizmus a maga egészében ennél sokkal több.

Az öt cikk – Remonstrancia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A híres remonstráns öt cikk tartalma a következő:

  1. Isten azokat rendelte örök üdvre, akikről előre látta, hogy a hitben mindvégig megmaradnak, vagyis az elővégzet feltételes és egyetemes, azaz minden emberre kiterjed.
  2. Jézus halála által minden egyes ember bűnéért eleget tett, de csak a benne hivők részesülnek az elégtétel hasznaiban.
  3. A hit és megtérés Isten ajándéka.
  4. A kegyelem, mint Isten ajándéka, hatálytalan marad, ha a bűnös ember akarata annak ellenszegül.
  5. Ilymódon a hit és kegyelmi állapot elveszthető.

A zsinat következményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A végzés előtt meghajolni nem akaró remonstránsokat, mintegy 200 lelkészt, hivatalukból elmozdították és száműzték. Politikai indokból az agg Oldenbarneveldet a spanyolokkal való szövetség vádjával halálra, Grotiust örökös fogságra ítélték. Orániai Móric halála után, 1625-ben állt be újabb fordulat. Utóda, Henrik, biztosnak érezte trónját, ezért nagyobb türelmet tanúsított. A száműzöttek visszatértek, Simon Episcopius is visszajött Franciaországból, tanára lett az arminiánusok első főiskolájának Amszterdamban (1634), ő írta meg 25 cikkben az arminiánusok hitvallását (Declaratio Sententiae Pastorum, 1622), és ennek védelmét (Apologia, 1629) a remonstránsokkal szemben fellépő Polyander, Rivetus, Valaeus és Thysius birálata (Censura) ellen.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A Pallas nagy lexikona
  • Owen Chadwick : A reformáció, Osiris Kiadó, 1998, ISBN 963 379 2630