Lélek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A magyar néphit szerint a mennyországban minden léleknek van egy égő gyertyája és ameddig az lángol, addig él az ember

.

A lélek szót több értelemben is használjuk, mely így több fogalmat takar. Először is érdemes külön választani a szellem fogalmától. Az előbbi, vallásos és spirituális értelemben - egyes értelmezők szerint - a halhatatlan részt, az örök elpusztíthatatlan eszenciáját jelenti az embernek, mely több hit szerint lélekvándorlás folytán több élőhöz is kapcsolódhat egymás után. A szellem a lélek és az élő test kapcsolatát valósítja meg. E kapocs a halállal feloldódik, a test elmúlásával rendszerint távozik e világból. Egyes hitek szerint, egyéb élőlények is rendelkeznek effajta halhatatlansággal, ilyen például számos indián vallás és a hinduizmus.

A lélek fogalmát, más értelmekben az előbbi fogalommal valamilyen hasonlóságot találó helyzetekben használjuk, például lelkesen végzi a munkáját.

Filozófia, vagy tudományos szempontból a lélek egy olyan közhasználatú szó, amelynek jelentése változó, és rosszul körülhatárolt. A lélek szó körülbelüli jelentéséhez kapcsolódó tudományos szempontból kezelhetőbb fogalmak a psziché, érzés, tudat, éntudat.

Az antropozófia szerint a lélek olyan lény megjelölése, amely belső átélésre képes.

A régebbi felfogásokhoz hasonlóan az antropozófia a szellem örök és halhatatlan voltáról beszél. A lélek az összekötő a szellem és a test között.

Keresztény felfogás szerint[szerkesztés]

A Biblia teremtéstörténetének központja az ember, aki Isten képmásaként uralkodik a világban. A lélekre sok utalás található a Szentírásban, az Ószövetségben (1.Móz.2,7, 7,22, 4.Móz.11,17-25, 5.Móz. 12,23, 2.Kir.2,9, Jób,32,8-9, Péld.19,2, Ésa.32,15, Ezék.2,2, 3,12), az Újszövetségben pedig különösen Pál apostol (1.Kor.15,44, 2.Kor.6,6, Ap.Csel.2,4, 1.Kor.2,10-12, 6,17, 14,15, 1.Thessz. 5,19,23, 2.Timóth. 1,14, Zsid. 4,12, továbbá Ján.3,8, 4,23-24, 6,63, 7,38-39, 14,26, 1.Ján.5,6).

A kereszténység születésekor még az embert hármasságban (trichotomizmus) fogták fel, szellemnek, léleknek és testnek. A Vienne-i zsinat úgy határozott, hogy az addigra amúgy is elhalványuló szellem fogalmát, illetve a kettős lélek fogalmát eltörli, és bevezeti helyette azt a dogmát, hogy az embernek csak teste és lelke van (dichotomizmus), és a léleknek vannak szellemi tulajdonságai.[1] Az ezt követő bibliafordítások alkalmazkodtak is ehhez a dogmához, és a szellemet következetesen léleknek fordították. Nem véletlen, hogy eredetileg Szent Szellem szerepel azokon a helyeken, ahol a Szentlelket olvashatjuk a magyar fordításokban.[2]

A lélek halhatatlansága[szerkesztés]

Biblia[szerkesztés]

A teremtési beszámolót olvasva, az élet az első pillanattól kezdve egy döntő feltételtől függött: az Isten iránti engedelmességtől és hűségtől. Engedetlensége által az ember nem csak az édent veszíthette el, hanem az élete is veszélyben volt. “És megparancsolta az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél, de a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon eszel arról, bizony meghalsz.[3] Hogyha pedig engedetlensége által az ember az életét eljátszhatta, akkor ő teremtetésekor nem bírt halhatatlansággal, hanem csupán két lehetősége volt: vagy megtartja az életét, vagy pedig elveszíti azt. Ádámnak csak feltételes volt a halhatatlansága. A halhatatlanság még nem volt az övé; csak a lehetősége előtt állt annak, hogy azt megszerezze; de a bűnesettel elvesztette azt.

A teremtésben az élőlénynek fordított héber szó a nefes chajjáh. Ez a kifejezés nemcsak az emberre vonatkozik, hanem az állatokra is. A nefes, amit lénynek fordítanak a náfas szóból ered, mely jelentése: lélegezni. Az Újszövetségben ennek görög megfelelője a pszühé. A teremtéstörténetben semmi nem utal arra, hogy az ember lelket kapott volna, vagyis olyasvalami külön egységet, ami a teremtéskor kapcsolódott volna össze az emberi testtel és függetlenül tudna létezni attól.

Az emberi "lélek" nem rendelkezik halhatatlansággal, hanem csak egyedül a Teremtő. Ezek a szavak: “halhatatlanság” és “halhatatlan” egyetlen egyszer sem fordulnak elő az Ótestamentumban. Az Újtestamentumban a halhatatlanság (athanázia) csak három helyen van megemlítve. I. Tim. 6,15-16-ban csak egyedül Istennek van tulajdonítva. A másik két helyen azt magyarázza, hogy a megváltott ember a halhatatlanságot csak Jézus visszajövetelekor kapja meg. A halhatatlanság Isten adománya, amit a feltámadás napján kölcsönöz majd neki.[4]

Az “aphtárzia” szóval is csupán néhány helyen találkozunk, ami romolhatatlanságot, elmúlhatatlanságot jelent, vagy a magyar Biblia örökkévalónak is fordítja. Róm. 2,7. az ítélet napjára a hűség jutalmául említi az embernek. I. Kor. 2. részében Isten ajándékát jelöli, amit az ember a feltámadáskor fog kapni. Róm. 1,23. szerint Isten, mint örökkévaló van szembeállítva a mulandó emberrel. Csak Istennek és Isten Fiának van élete önmagában.[5]

A lélek halhatatlanságának a tana nem biblikus, hanem pogány. Egy pogány tan tört be itt a keresztény hitbe, az a tan, hogy az ember lelke tulajdonképpen isteni volna, és ezért nem is halhat meg, mialatt a test, “a lélek börtöne” mulandó, és meg kell semmisülnie, hogy a lélek megszabadulhasson ettől a tehertől.[6] Az embernek egy ilyen kettészakítottságáról - egy halandó, értéktelen testre és egy halhatatlan isteni lélekre - a Bibliának nincs tudomása.[7] A teremtésben említett "élet lehelete" nem teszi az embert halhatatlanná.

Ézsaiás próféta könyvében olvassuk: “Ne bízzatok az emberben, hiszen csak lehelet van az orrában: mire lehet hát becsülni?[8] A Zsoltárok könyve ezt írja: “Ne építsetek a nagyokra, az emberre, aki nem tud segíteni! Az élet elhagyja, visszatér a porba, s odavan minden terve.[9]

A gazdag ember és a szegény Lázár[szerkesztés]

Akik a lélek halhatalanságára hivatkoznak, gyakran Jézus példázatát említik, amelyik a gazdag emberről és a szegény Lázárról [10] szól.

Jézus olyan emberekkel vetekedett, akik messzemenőleg anyagi javaikba vetették reménységüket. Hogy materialista gondolkozásmódjukból felrázza őket, két példázatot mondott el nekik, és mindkettő ezzel a mondattal kezdődik: “Volt egy gazdag ember..”,[11] Hallgatóinak, a gazdag farizeusoknak a reakciója azt is megmutatja, hogy Jézus első elbeszélését példázatként értették, aminek nem volt egyéb tartalma és célja, minthogy az ő pénzszeretetüket hibáztassa. A teljes összhangból világosan kitűnik, hogy mit akart nekik Jézus mondani: a földi áldások legjobb esetben is csak rövid ideig tartók és bizonytalanok. A gazdag ember és a szegény Lázár példázata nem a halottak állapota körül forog, hanem sokkal inkább azt mutatja meg, hogy ez az élet az egyedüli lehetőség az örök életre való felkészüléshez.[12]

Jézus kijelentése a szadduceusokkal folytatott vitájában, ahol a halottak feltámadásáról volt szó, azt mutatja, hogy Isten “Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének” nevezi magát, mert fel fogja támasztani őket. A feltámadás olyan biztos, hogy Isten magát az élők Istenének nevezi. “A halottakról pedig, hogy feltámadnak, nem olvastátok-e a Mózes könyvében a csipkebokornál, hogy mimódon szólt neki az Isten, mondván: Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákób Istene. Az Isten nem a holtaknak, hanem élőknek Istene. Ti tehát igen tévelyegtek.[13]

Amikor Jézus ezt a kijelentést tette, még nem voltak feltámasztva az ősatyák - az örök életre vonatkozó ígéreteket még nem nyerték el.[14] Lázár tehát majd csak a feltámadás napján lehet az “Ábrahám kebelén”.

A Biblia több helyen elmagyarázza, hogy a halottak csak a feltámadás és az ítélet napján fognak felébredni.[15] Tehát nem a halottak birodalma a színtér, hanem a jövőbeli események: a feltámadás és az ítélet. A halál idejétől a bekövetkező feltámadás idejéig semmi kijelentés sincs.

A platóni filozófia feljövetelével kezdték a “hádes”t, a sírt, elevennek elképzelni. Így keletkezett az a gondolat, hogy a gazdag embernek Ábrahámmal folytatott beszélgetését a hádesba helyezzék át. pedig ezt Jézus nem tette. A “hádesba való eltemetés” és a “kínokban való szemfelemelés” között van a halál állapota, amiről Jézus semmit sem mond, mert éppen semmi jelentőséget nem tulajdonít neki. Nem marad semmi hely arra, hogy ezt a közbeeső állapotot kidíszítsük.

’Amikor a sírban (seol) az ő szemeit felemelte’ - ez Jézus tanításai értelmében ugyanazt jelenti, mintha azt mondta volna: ’Amikor pedig a halálból felébredt’, vagyis feltámadt, és a (Hinnom völgyében) kínok között találta magát.

A végérvényes szétválasztás az igazak és az istentelenek között csak az utolsó napon történik, noha az egyes embereknek már a haláluk pillanatában eldől, lezárul a sorsuk. Nincs semmi bibliai alapunk arra, hogy a pokolt két különböző részlegre osszuk. Csak a feltámadás hozza a kettéválasztást, mert azt egy vizsgáló ítélet előzi meg. “Mert az embernek Fia eljön az ő Atyjának dicsőségében az ő angyalaival; és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint.” (Máté 16,27.) Ez a szöveg érvényes a gazdag emberre és a szegény Lázárra is.

Jézus és a lator[szerkesztés]

Gyakran idézik az ember halál utáni életének bizonyítására Jézus szavait, amit a vele keresztre feszített egyik latornak mondott. Ezzel a kijelentéssel azt akarják bizonyítani, hogy halála után a hívő mindjárt a mennybe megy.

“Uram, emlékezzél meg énrólam, amikor eljössz a Te országodban! És mondta néki Jézus: Bizony, mondom néked: ma velem leszel a Paradicsomban.”[16]

Jézus sohasem hirdetett olyan elképzeléseket az Isten országáról, amilyeneket sok mai keresztény fest magának. Sohasem beszélt arról, hogy követői haláluk után azonnal a “túlvilágba” érkeznének.

Sokan azt hiszik, hogy a lélek a test szennyes börtönének a nemes foglya, és mihelyt az a halál által e börtönéből megszabadul, fent lebeg a fellegek fölött, hogy ott, a lelkek mennyországában örökre boldog legyen. Hogyha valaki csak a maga egyéni üdvösségét tartja szem előtt, akkor nem lehet csodálkozni az ő kereszténységének egoista formáján ezen a világon, sem pedig a szó szoros értelmében vett Istenországa-művének széles területén végzett munkáján!”

Egy problémát érthetővé és tudatossá kell tennünk: általában nem eléggé számoltak azzal, hogy milyen nagy befolyást gyakorolt sok korai keresztény gondolkozására a görög, de különösen a platóni filozófia. Ez a folyamat nem haladt el nyomtalanul a Biblia fordításánál sem. Ez mutatkozik meg az írásjelek kitevésénél is olyan helyeken, ahol pl. egy vessző a mondat értelmét döntő módon megváltoztatja, sőt egészen az ellenkezőjére fordíthatja.

Ha egy bibliafordító egy szövegnél az írásjelet az ő előre megfogalmazott nézetére támaszkodva, a saját elképzelése szerint helyezi ki, akkor az óriási problémákhoz vezethet. Az értelmezési fordításnak épp egy ilyen klasszikus esetével van dolgunk Luk. 23,43-ban. A legtöbb Bibliában a szöveg valahogy így hangzik: “Bizony mondom néked: ma velem leszel a Paradicsomban”. Néhány fordító még egy “még” szócskát is hozzá fűz a “ma” szó mellé, hogy ezt a gondolatot még jobban kiemelje. Ez viszont az eredeti szövegben hiányzik. Így tehát a hangsúly teljesen a “ma” szóra esik abban az értelemben, mintha Jézus ígérete még aznap beteljesedett volna. Helyes ez? “Ma” adta Jézus a kijelentését, vagy pedig “ma” teljesedett be?

Ez a kifejezés: “mondom néked ma” a héber, majd az arám szólásmódnak teljesen megfelel, mint ahogy ezt sok ószövetségi íráshely is bizonyítja.[17] Különösen illett ez Jézus keresztre-feszítésének napjához, mivelhogy Jézus az ígéretét ezáltal páratlan módon megerősítette. Sőt mindehhez még halálának harmadik napján Jézus így magyarázta Mária-Magdalénának: “...mert nem mentem még fel az Atyához”,[18] így hát nem lehet és nem szabad a ’ma’ szót a megszokott módon érteni. A szövegben a hangsúly a ’ma’ szóra esik, de a fordításnak a következőképpen kellene hangzania: ’Bizony, mondom néked ma: te velem leszel a Paradicsomban.’

Jézus ezt ígérte a követőinek: "Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek."[19] E szavak szerint az igaz hívők csak Jézus 2. eljövetelekor fognak véglegesen egyesülni az Úrral. A lator egyáltalán nem is tudott volna azon a “ma”-i napon a Paradicsomban lenni Jézussal. Maga Jézus sem ment az Ő halála napján a Paradicsomba, hanem a sírba.

Az ókor[szerkesztés]

Az emberiség történelmének majdnem a kezdetéig vissza lehet vezetni azt az elképzelést, hogy az elhunyt ember a valóságban nem halott, nem aludt ki az élete. Ezt arra az hitre alapozták, hogy létezik egy, a testtől független lélek, amit a halál nem érint.

Élők ezrei lettek a robotmunka áldozatai, hogy egy halottnak az örök biztonságot és az örök életet adják. Egy egyiptomi fáraó 10-20 évig is építtette a sírját. A piramisok nem arra szolgáltak, mint a babiloni zikkuratok tornyai, amik elsősorban az istenek tartózkodási helye és szenthelyek voltak mindenki számára. A piramisok főképpen a fáraónak szolgáltak; az ő halott testének és az ő lelkének, az ő ’’ -jának.

A babiloniaknál egy anyagtalan elem kapcsolódik össze a testtel, és ennek az elemnek halhatatlanságot tulajdonítanak. A régi egyiptomiaknál kezdetben nem egy testtől elkülönülő lélek továbbélésének a gondolata uralkodott, hanem hogy a halál ellenére is az egész ember életben marad. Az elképzelések zavarosak, mert a meghalt embernek egy valamilyenféle feltámadását szintén feltételezték. Emellett figyelemre méltó, hogy nem a testnek a lélekkel való újraegyesülésére gondoltak, hanem az egész embernek egy jobbfajta életére, hiszen az a hiedelem uralkodott, hogy a lélek csak akkor maradhat továbbra is fenn, ha a testtel kapcsolatban marad. Ezekből az elképzelésekből fejlődött ki az egyiptomiaknál az ismert népszokás, hogy a holtak testét balzsamozás által eltartsák. Ezen a módon akarták azt az oszlástól megóvni. Ez pedig a múmiáknak halotti kamrákban való megőrzését tette szükségessé. Később változtak az egyiptomiak elképzelései, és komplikáltabbak lettek. Sőt a régi indiaiaknál is kezdetben hasonló felfogások uralkodtak.[20]

Perzsia és India népeinél is hamar megjelent talált a halhatatlan lélek tana, ahol a lelket, az emberi életelvet tűzként képzelték el. Ebből az okból tartották előnyösnek a tűz általi temetést (a halottak elégetését), hogy a lélek újra visszatérhessen a maga tulajdonképpeni eleméhez. Az elődöknek áldozatot vittek, hogy lelkeiknek az utat a menny felé megkönnyítsék. A brahmanizmussal pedig a lélekvándorlás tana jött még ehhez.[21]

A zsidó vallás - amely Kr. e. 16-13. század környékén, Mózes idején formálódott ki - az egyiptomi vallás minden áramlatának ellene szegült, ellene a mágia uralmának a hétköznapi élet felett, ahogy ez a 19. dinasztiában szokásos volt, és az “én” túlvilági továbbélésére való anyagi előkészületek feljövetele ellen.[22] Izráel vallása nem állított embereknek nagy emlékműveket, mert egyedül csak Jahve nevezhető nagynak. A Teremtő mindenhatóságában való hitük megválaszolja azt a kérdést is Izráel számára, hogy halandó-e az ember, vagy halhatatlan. Isten nagysága áll az ember tehetetlenségével szemben, aki életét csak akkor tudja uralni, ha összeköttetésben marad Istennel. Salamon király kiemelte: “Nincs ember, akinek hatalmában volna az éltető lehelet, aki vissza tudná tartani az éltető leheletet, és senki sem ura a halál napjának.[23] Az Ótestamentum úgy ír a halálról, mint egy alvásról.[24] Izrael hite nem a lélek halhatatlanságára épült, hanem egyedül az ő Urának teremtői és szabadító hatalmára, aki a halottakat is képes feltámasztani.[25][26]

Kr. e. az 5. század második felében vonult be a görög világba az ember halhatatlanságának a hite. Pitagorász és tanítványai azt tanították, hogy a lélek egy isteni lehelet, ami a testbe, mint büntetőhelyre van száműzve. Aztán különösen Platón volt az, aki Szókratész befolyása alatt a filozófiához fordult, és kétség nélkül ennek a tannak a leghíresebb képviselőjévé lett. Számára a vallás egy erkölcsi világrendből és a lélek halhatatlanságából állt. Egy gondolat különös nyomatékra talált: a test a lélek börtöne, épp ezért a halál a lélek kiszabadulását jelenti ebből a börtönből. Arisztotelész Platón tanítványa volt, így ő is a lelket a test foglyaként tekintette. “Intőszózat a filozófiához” című szónoklatában a mulandó testnek és a halhatatlan léleknek a gondolatát egy hasonlat által szemléltette. [12]

Lásd még[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Dr. Előd István: Katolikus dogmatika, ppek.hu
  2. Katolikus dogmatika – Teremtés – EMBER – Test és lélek
  3. I. Móz. 2,16-17
  4. I. Kor. 15,53-54
  5. Ján. 5,26
  6. Prof. E. Brunner: A halálról és a halálfélelemről
  7. Tobler Gusztáv: NIincs többé halál
  8. Ésa. 2,22.
  9. Zsolt. 146,3-4.
  10. Lukács 16. rész
  11. Luk. 16,1. 19.
  12. ^ a b Tobler Gusztáv: Nincs többé halál
  13. Márk 12,26-27.
  14. Zsid. 11,39
  15. Ésa. 26.19. Ján. 6,39-40. Jel. 20,5.
  16. Luk. 23,39-43.
  17. (II. Móz. 34,11. V. Móz. 8,19.
  18. Ján. 20,17
  19. Ján. 14,1-3.
  20. Tobler Gusztáv: Nincs többé halál, 22-23. oldal
  21. Tobler Gusztáv: Nincs többé halál, 23. oldal
  22. William F. Albright: Von der Steinzeit zum Christentum, 270. oldal
  23. Préd. 8,8.
  24. Zsolt. 13, 4  ; V. Móz. 31,16.
  25. Ésa. 26,19 Életre kelnek majd halottaid, és holttestük feltámad.
  26. Dán. 12,2. 13 És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra.

Külső hivatkozások[szerkesztés]