Ontológia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Christian Wolff: Philosophia Prima Sive Ontologia című művének első oldala, 1730 - Ez volt az első olyan filozófiai mű amely címszavában szerepelt az „Ontológia” szó.

Az ontológia, más néven léttan, lételmélet, létfilozófia vagy általános metafizika, az a filozófiai tudomány, amely a léttel mint létezők alapjával foglalkozik, azaz elsősorban nem a létezőről, hanem a létről szóló tudomány. Az „ontológia” kifejezés a görög on (létezés/lét) és a logos (tudomány) szavak összekapcsolásából származik.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ontológia kezdete akkorra tehető, amikor az emberben tudatosult a „világban-való-léte”. Az ember amikor elkezdte megismerni az őt körülvevő világot, az érzéki ismeretet szellemi ismeretté alakította: az érzékelés tárgyaiból így alakultak ki a gondolkodás tárgyai, melyek újabb problémákat vetettek fel. A megismerés folyamán a világ egyre összetettebb valóságként jelent meg az egyén előtt, ugyanakkor egyre problematikusabb is lett. A természeti erők megmagyarázhatatlan jelenségei jöttek létre a mitikus világmagyarázatok.

Az első racionális létmagyarázat a preszókratikus filozófiában, elsősorban Hérakleitosz (Kr. e. 5. század) és Parmenidész (Kr. e. 5. század) gondolkodásában keresendő. Hérakleitosz a tapasztalást tekintette a megismerés legfontosabb mozzanatának. Szerinte az egyedüli létező dolog a változás és a keletkezés. Minden mozgásban, változásban van, az ellentétek folyamatosan váltogatják egymást. Az abszolút monizmust valló Parmenidész ennek az ellenkezőjét állította: szerinte a változás csak látszat. Parmenidésznek tulajdonítsuk az első konkrétan a létezésről szóló magyarázatot is. Ez a következő: „gondolkozni ugyanaz mint létezni”.

Platón (Kr. e. 347) az érzéki világot csupán látszanak tartotta, a valódi létezők az érzékelhető világon túl az ideák világában találhatók. A földi dolgok ezen ideák világából részesednek tökéletlen és változó formában. Platón tanítványa Arisztotelész elvetette tanítója elméletét és a létezőt az anyagi világban jelölte meg. Arisztotelész elmélete Empedoklészhez (kb. Kr. e. 495 – Kr. e. 435) nyúlik vissza, így Ő is négy elemet jelölt meg létezőnek (föld, víz, tűz, levegő). Ezeknek az elemeknek a végtelenül sokféle keveréke alkotja a valóságot. Ugyanakkor Arisztotelész különbséget tett a változó létezők és az örök romolhatatlan létezők világa között: az égitestek örök, változatlan és tökéletes létezők, ezért gömb alakúak és körpályán mozognak. A „hold alatti világ” (szublunáris szféra) folyamatosan változik és az ég világától függ. Az ökológiai válság és az erre reflektáló környezetvédő mozgalom hatására az ontológiában is megjelenik a környezeti elem és körvonalazódik egy ökológiai ontológia[1]

Az ontológia problémái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A létezők léte[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A klasszikus görög filozófia és a metafizika azt a valóság teljességét nevezi létnek, amihez minden hozzátarozik, amennyiben lét illeti meg. Létezőnek nevezzük mindazt, aminek lehatárolt lét-tartományon belül kijár a lét. A létezőnek ezért és annyiban jár ki a lét, amiért és amilyen mértékben részesedik a létből.

A lét fogalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Létfogalomnak nevezzük azt a gondolati tartalmat, melynek segítségével a létezőt megjelenítjük. A létfogalom teszi lehetővé, hogy egyáltalán létezőről beszéljünk, vagy gondolkozzunk. Mivel a létfogalom a mindent átfogó valóság valamennyi tárgyát magába foglalja, ebből az következik, hogy a létfogalomnál nincs általánosabb fogalom. Mivel a létfogalom a tárgyi dolgok valóságtartományának valamennyi különbözőségét magában foglalja, és egyben felül is múlja (latinul: transcendere), ezért azt mondjuk, hogy a létfogalom transzcendens.

A fogalmak meghatározása a legközelebbi nemfogalom (genus) és a megkülönböztető jegy (differencia specifica) által történik. A létfogalom esetében ez a megkülönböztetés lehetetlen, mivel a létfogalom a legegyetemesebb valóságot kifejező fogalom.

Ontologikus tapasztalás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Azt az egyetemes mozzanatot, amelyeket a résztapasztalatok folyamán megragadunk, átmeneti létnek nevezzük. Az ontologikus tapasztalás tárgya ez az átmeneti lét megtapasztalása, amit az úgynevezett „tökéletes visszatérés” tár fel előttünk.

A szellemi megismerő képességgel rendelkező véges létezők a megismerés tevékenységében először a tárgyra irányulnak, majd annak a lényegét megragadva önmagukhoz térnek vissza. A visszatérés fázisai a következők:

  1. Az alany önmagából kilépve a világ fele fordul, itt megismer valami mást, valami olyant, ami tőle különbözik. Ezt nevezzük külsővéválásnak.
  2. A következő lépés a kezdődő visszatérés. Az alany a tárgy mellett felismeri, hogy ő most megismer.
  3. Végül a teljes visszatérés következik be. Itt az ész rádöbben saját aktusának a megismert dolgokhoz való viszonyára. Az alany megismeri, hogy az ész természetéhez hozzátartozik a tárgyi dolgokhoz való igazodás. Ebben a fázisban az ész lehetőséget nyújt arra, hogy a létező úgy mutassa meg magát, ahogyan létezik. Ez az ész az, ami „engedni hagyja létezni a létezőt”. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az ész a végtelenre irányul, azaz képes túllépni a részleges összefüggéseken. Az a látóhatár, amelyhez a tökéletes visszatérés segítségével az ész utat nyit: a lét egyetemes horizontja.

Ismertebb ontológusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Barry Smith: Objects and their and Their Environments: From Aristotle to Ecological Ontology The Life and Motion of SocioEconomic Units (GISDATA 8), London: Taylor and Francis, 2001, 79-97.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]