Zsidó filozófia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A zsidó filozófia az arab filozófiából fejlődött ki és erős újplatonikus hatásokat mutat. Gyökereit Szaadja gaon, Bahja ibn Pakuda, ibn Gabirol és ibn Ezra műveiben kell keresni.

A perzsa zsidóság körében már a VIII. század elején megtalálhatók vallás értelmezések és a IX. században Balh-i kritikus, Haiyūya a 200 Ellenvetés című munkájában a Bibliát elemzi.

A zsidó filozófia a későbbi korokban tovább formálódik Júda Halévi (1075–1141) munkásságában, majd az arisztotelianizmus felbukkanása van nagy hatással rá.

A zsidó filozófia ismert alakja Avicebron (Ibn Gabirol, 1021–1058). Szerinte minden lét Isten akaratából az anyag és a forma egyesítése által jut létezéshez. Minden létező az egyetemes anyagból tevődik össze (Isten kivételével), még a szellemi lények is.

A középkori zsidó filozófia legnagyobb alakja Mose ben Maimon, azaz Maimonidész (1135–1204) volt. Azt szerette volna bebizonyítani, hogy az ógörög filozófia – mindenekelőtt Arisztotelész tanai – nincsenek ellentétben Izrael ősi hitével. Negatív teológiát képviselte, azaz azt hirdette, hogy Isten lényegéről csak tagadó módon lehet beszélni. Az affirmációk, csak a hatásaira vonatkoznak a lényegére nem. Maimonidész fő munkáját Misné Torá-t 1180-ban fejezte be Kairóban. A XII. századtól a zsidó újplatonizmus önálló formában a Kabbalah-vá fejlődött ki, amelynek vezérgondolata az emanáció tana volt.

Forrás[szerkesztés]