Júda Halévi

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Júda Halévi
ריהל ראלי.jpg
Élete
Született 1075 körül
Toledo
Elhunyt 1141
(kb. 65 évesen)
Szíria?
Nemzetiség zsidó
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) zsinagógai ének
Fontosabb művei • Költeményeinek gyűjteménye
• Al-Khazari

(filozófiai munka)

Júda Halévi (héberül: יהודה בן שמואל הלוי), arab nevén Abul-Haszan ibn Lévi (arabul: أبو أنا الحسن بن ليفي), (Toledo, 1075 körül – Szíria?, 1141) középkori hispániai zsidó költő és filozófus, egyike a legnagyobbnak tartott zsidó költőknek.

Élete[szerkesztés]

Cordovában élt, és Fiatal korában Talmud-tanulmányai mellett orvostudománnyal is foglalkozott[1], később azonban a költészetnek és a filozófiának szentelte tehetségét. 1140 körül zarándokútra kelt, hogy „megcsókolja a Szentföld porait”. Egyiptomon keresztül utazva Damaszkuszig jutott, de magát Palesztinát valószínűleg nem érte el.[2] A korabeli monda úgy tudja, hogy Jeruzsálem kapuja előtt egy arab lándzsája döfte át a költőt, épp amikor a Sijon pusztulását sirató fenséges gyászdalba kezdett.[1][2]

Művei[szerkesztés]

Kuzári[szerkesztés]

Halévi 1140-ben[1] arab nyelven írta meg[2] A bizonyítékok és érvek könyve a megvetett vallás védelmére[1] – tartalmáról Al-Khazari vagy Kuzári – című vallásbölcsészeti munkáját, amelyben a kazároknak a zsidó hitre való tömeges áttérésének történeti tényéből indulva, párbeszéd alakjában fejtegeti a zsidóság tantételeit.[2] A műben a kazár király egy muszlim, egy keresztény, és egy zsidó bölccsel folytat beszélgetést. A zsidó bölcs kifejti a zsidóság lényegét, cáfolja a másik két vallást – a filozófiával és a karaita judaizmussal együtt –, és sikerül meggyőznie a királyt a zsidó vallás igazságáról. A párbeszédes forma és a páthoszos, szónokias hangnem valószínűleg Platón hatását mutatja. Héber nyelvű fordítása 1167-ben, Lunelben készült el Júda ibn Tibbon tollából Széfer Hakuzari címen. Még a 12. század végén Júda ibn Cardinal egy másik fordítást is készített. A 17. századtól latin- és spanyol nyelven is elérhető volt. A fordítások mellett hamarosan kommentárok készültek hozzá, és ezek gyűjteményéből készült Juda Moscato Kól Jehúda ('Jehúda hangja') című igen részletes könyve 1593-ban. A későbbi, 18–19. századi magyarázók Mosaco műveiből merítettek anyagot saját kommentárjaikhoz. Közülük legjelentősebb Gideon Brecher (1797–1873) Magyarázata.[1]

  • 1–3. rész. Halévi Istent a műben nem világteremtőnek, hanem Ábrahám, Izsák, és Jákób istenének nevezi. Rámutat, hogy a tények, a történelem, és a hagyomány bizonyítja Izrael igazságát. Már a mű elején utal a zsidóság Ádámmal kezdődő valláserkölcsi fölényére, melyet a sok szenvedés, alárendeltség nem homályosított el. A zsidóság szíve az emberiségnek, amelynek eszményi fejlődéséhez szükség volt Palesztinára az ő sajátos törvényeivel, ahogyan a szőlő is csak bizonyos hegyen nő kitűnővé. A szentély elpusztulása után a zsidóság szétszóródott, és egyetlen erőssége az élő Isten maradt. Izrael sokat szenvedő beteg, de nem halott: változatlanul fönnáll a Tóra szövetsége, hiába kételkednek a zsidóság ellenségei Izrael gyógyulásában. Izrael olyan a népek között, mint a szív az emberi test szervei között: a legbetegebb, de a legegészségesebb is. Mert ahogy a szív finom érzékenységével a legkisebb bajt is azonnal észre veszi, és ha lehet, azonnal leküzdi – úgy Isten sem engedi, hogy a bűnük elharapódzanak Izrael fiai között, hanem mindjárt az elsőnél közbelép, és megtisztítja. Isten szolgálatához az általános emberi etika nem elég, mert a lelkiállapotot megillető szertartások elhanyagolása mellett a zsidó ember nem lehet boldog. Viszont nem jó Halévi szerint az aszkézis sem, mert az önkínzás nem nagyobb érdem az ünnepi áhítattal megszentelt örvendezésnél, ahol a tánc és az ének is meg van engedve. Isten derűs vallásgyakorlatot kíván, mint ahogy a hét egyes napjának virágzása a három zsidó imaidő, úgy a hétnek virágzása az örömmel megünnepelendő szombat. – Az isteni törvények üdvösek, akár az orvos utasításai a betegnek. Utánozhatatlanok: például egy szombat felcserélése a vasárnappal olyan, mint egy élő mint szoborral való azonosítása. Az isteni parancsolatok 3 csoportra oszlanakː 1. rejtett okkal rendelkező szertartások (héb. tórót elóhijjót); 2. társadalomerkölcsi törvények (tórót minhágijjót); 3. racionális törvények (tórót nafsijjót/filoszofijjót). – A szerző támadja a karaitákkat, mert azok elutasítják a hagyományt, holott ez nélkülözhetetlen a Tóra magyarázatánál. A filozófiával pedig az a problémája, hogy a spekulatív okoskodás a törvényeket képes épp azok ellenkezőjére fordítani. Csak a bibliai parancsok teljesítése által érthető és érezhető meg – a léleknek prófétai emelkedettsége, extatikus elmélyedése által – Isten.[1]
  • 4. rész. A negyedik, metafizikai részben Halévi kiemeli, hogy az isteneszme azonban kifürkészhetetlen; olyan, mint a vakító napfény. A kazár király belátja a különbséget Ábrahám és Arisztotelész istene között: az zsidók „Örökkkévaló”ját érzelem, és elmélyedés, a görög „Isten” fogalmat filozofáló elmélyedés által lehet felfogni. Míg az előbbi áthatja a szívet, az utóbbi pusztán hideg metafizikai fogalom. Ahogy a zsoltár mondja (34.9), Istent meg kell „ízlelni”.[1]
  • 5. rész. Természetfilozófiával foglakozik a szerző az ötödik részben a 104. zsoltár allegorikus értelmezése kapcsán. Majd ismét kiemeli a filozofálás helytelen voltát, Halévi Palesztinába kívánkozik – az isteni szellem azonban minden zsidóban megvan, akinek szíve tettei és szíve tiszta, lelke pedig Izrael Istenétől áthatott. Isten szolgálata az igazi szabadság, és előtte való alázat az igazi tisztelet, dicsőség. A mű Jeruzsálem megújulásában való reménykedéssel zárul.[1]

Költemények[szerkesztés]

Zsinagógai és világi énekei az újhéber költészet remekei: az előbbiek jelentős része később a zsinagógai rítusokba is bele került. Költeménygyűjteményét (Diván) Abraham Geiger adta ki a költő életrajzával együtt Boroszlóban 1851-ben.[2]

Világi lírájának két alapmotívuma a barátság és a szerelem, azonban az érzelmek megjelenítésében mérsékelt, nemesen tartózkodó a hangja, nem válik az indulattól szenvedélyessé. Képekben, a Szentírásból kölcsönzött jelzőkben gazdag, plasztikusan kifejező, bensőséges, egyszerű a művészete. Kerüli ugyanakkor a pátoszosságot és a világfájdalmat. Dicsőíti a hajadoni szépséget, megverseli a borivást, a barátságot, és természetesen a zsidó létet. Népének múltjában él, szelíd mélabúval tekint vissza az elmúlt századokra. Palesztinai útja során Istenbe veti bizalmát, hogy eljut a zsidó romokhoz; örömmel tűri a vihart, és más viszontagságokat. A Szentföldre érve minden egyes látott dologra szeretettel tekint, csak a jelen sivársága, a zsidók eltiportsága kelt szomorúságot szívében. Ennek ellenére hittel tekint a jövőre, bízik Izrael népének megújulásában.[1]

300-nál több vallásos költeményének némelyike a későbbi időkben a zsidó – hétköznapi, szombati, gyásznapi, és böjti – liturgia része lett. Vallásos költészete több, mint az emberi gyarlóságnak nyugalomért esdő, Istent kereső fohásza. Több, mint a Legfelsőbb lényt, a világ Alkotóját megsejtő emberi szellem szárnyalása: a zsidóság lelke dobban benne. A zsidóság erkölcstörténeti fölényének, vallási és történeti ideáljai örökkévalóságának hitében fogant izzó fajszeretet, a vallási szentségnek és a vértanúságnak népét megdicsőítő, megeszményítő zsidó érzés avatja őt a zsidó irodalom egyes szakértői szerint Izrael legnagyobb és legzsidóbb költőjévé. Nemcsak általános, örök emberi motívumok tolmácsa, hanem a zsidóság vallási és történeti tartalmának, egész szubjektivitásának énekese Halévi.[1]

Magyar nyelvű fordítások[szerkesztés]

Néhány évvel ezelőtt Halévi Kuzáriját magyar nyelvre fordítottákː

  • Yehuda ha-Levi: Kuzári: érvek és bizonyítékok könyve a megvetett vallás védelmében (ford., jegyzetekkel és utószóval ell. Maróth Miklós), Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete, Piliscsaba, 2004, ISBN 9638635932, 210 p.

Költeményeinek gyűjteménye mindezideig nem rendelkezik magyar nyelvű fordítással. Néhány versét fordították csak le:

  • Frisch Ármin: Szemelvények a Biblia utáni zsidó irodalomból, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1906 (reprint kiadás: Auktor Könyvkiadó, Budapest, 1993, ISBN 963-7780-24-6, 413 p), 208–223., 310–311. oldal
  • Héber költők antológiája – Kardos László műfordításai, Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetsége, Budapest, 1943, 28–35. oldal
  • Kecskeméti Ármin: A zsidó irodalom története I–II. Budapest: Izraelita Magyar Irodalmi Társulat. 1908–1909.   → reprint kiadás: Kecskeméti Ármin: A zsidó irodalom története I–II. Budapest: Bethlen Gábor Könyvkiadó. 1994. ISBN 963-7426-20-5  , I. köt., 299–309. o.
  • Kecskeméti Lipót: Zsidó költőkből – Salamon ibn Gabiról, Juda Halévi, Juda Alcharizi, Athenaeum R. Társulat, Budapest, 1887, 91–157. oldal
  • Makai Emil (ford.): Zsidó költők – műfordítások Salamon ibn Gabirol, Juda Halévi, Sámuel Hánágid, Mózes ibn Ezra, Ábrahám ibn Ezra, Chárizi, Manuello verseiből / XI.–XIV. század, Singer és Wolfner Kiadása, Budapest, 1895, 57–120. oldal
  • Patai József: Héber költők I–V., műfordítások, Izraelita Magyar Irodalmi Társaság, Budapest, 1910–1912
    (Új kiadás → Patai Józsefː Héber költők – A középső kapu (Nemzeti könyvtár sorozatː Magyar ritkaságok rovat, 49. mű, Köves Slomó EMIH vezető rabbi ajánlásával), Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2015, ISBN 9978-615-5269-73-8, 53–71. o.)
  • Scheiber Sándor: A feliratoktól a felvilágosodásig – Kétezer év zsidó irodalma (Zsidó irodalomtörténeti olvasmányok), Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1997, ISBN 963 85697 4 3, 160–176. o.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e f g h i j Kecskeméti, i. h.
  2. ^ a b c d e Pallas, i. h.

Forrás[szerkesztés]

Egyéb külső hivatkozás[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]