Idealizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Konfuciusz
Platón
Hegel

A idealizmus a léttel szemben a tudat elsőbbségét hirdető filozófiai irányzat.[1] A filozófia alapkérdésében abból indul ki, hogy az elsődleges az embertől független vagy emberi szellem, az eszme, a tudat, és az anyag, a természeti és társadalmi lét, az észlelhető valóság a másodlagos mind lételméleti, mind ismeretelméleti vonatkozásban. Az idealizmus ellentéte a materializmus. Az idealizmus és a materializmus ellentéte megjelenik a filozófia és sok más tudományág általános elveiben, kategóriáiban.

Elnevezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Neve a latin idea (eszme, fogalom, ötlet, gondolat) szóból származik. Mint filozófiai szakkifejezést, terminus technicust a 17. században kezdték használni.[2]

Filozófiai tartalmán kívül létezik egy köznyelvi jelentése is: valamely eszmény önzetlen, rajongó szolgálata, esetleg a tényeket mellőző, mindent jónak, tökéletesnek tartó naiv felfogás.[3]

Felosztása, fajtái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az idealizmus válfajai két csoportra oszthatók: objektív idealizmus és szubjektív idealizmus. Az objektív idealista filozófiák szerint a létező valóság alapja, kezdete és/vagy lényege egy megszemélyesített vagy személytelen világszellem, valamiféle, a természeten kívüli és felüli idea, abszolút eszme. A szubjektív idealizmus az egyéni tudatból indul ki, tagadja az emberi tudattól függetlenül létező objektív valóság létét, ezzel az emberi ismeretek objektív valóságtartalmát, vagy legalábbis megkérdőjelezi azt. A két csoport azonban nem különíthető el mereven egymástól, mivel az objektív idealista filozófiák is tartalmaznak szubjektív elemeket, és a szubjektív idealizmus képviselői is végső soron gyakran objektív idealista álláspontot foglalnak el, hogy elkerüljék a legszélsőségesebb, leginkább szubjektív idealista irányzattal, a szolipszizmussal (a latin solus = „egyedüli” és ipse,-a,-um = „önmagam” szavakból) való azonosulást.[4]

Az idealista filozófiák története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az objektív idealizmusra jellemző tanok a filozófia történetében először a nagy keleti kultúrákban, Indiában és Kínában jelentek meg, a Védák és a konfucianizmus formájában. Az antik görög filozófiában Platón képviselte az objektív idealizmus klasszikus formáját. Ő a világ logikai-racionális magyarázatára törekedett, de megtartotta a kapcsolatot a vallásos-mitológiai képzetekkel is. Platón követői az ókor végén, időszámításunk első századaiban olyan ideológiát alkottak ki az újplatonizmus formájában, amely még szorosabban összenőtt a vallással és a miszticizmussal.[4]

A középkorban az objektív idealizmus és a vallás kapcsolata megerősödött. Az egész középkori filozófia alárendelődött a keresztény és az iszlám teológiának. A kor keresztény objektív idealizmusának kiemelkedő alakjai Hippói Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás.[4] Aquinói Tamás elsősorban Arisztotelész bölcseleti hagyatékát tette alkalmassá a keresztény vallás filozófiai szükségleteinek kifejezésére. A korai újkor tágabb értelemben vett idealista filozófusai többnyire nem hirdetik a nem-materiális dolgok elsődlegességét, hanem csak annyit állítanak, hogy ezek is léteznek a „normális”, érzékelhető világ mellett (klasszikus dualizmus).

Az újkori filozófiában René Descartes munkásságától kezdve erősödni kezdtek az individualista mozzanatok, ami végül a klasszikus szubjektív idealizmus kialakulásához vezetett Berkeley filozófiájában. Kantnak a tudattól függetlenül létező „magánvalóról” szóló tanítása ugyan materialista jellegű, filozófiája középpontjában azonban egyrészt a tudat a priori formáinak szubjektív idealista tétele, másrészt pedig e formák általános emberi jellegének objektív idealista értelmezése áll. A német idealizmus további képviselői között Fichte filozófiájában a szubjektív idealista tendencia, Schelling bölcseletében pedig az objektív idealizmus kerekedett felül. A nagy német idealisták közül Hegel tanítása a legmaradandóbb, ő alkotta meg az objektív idealizmus legátfogóbb rendszerét, mégpedig azt a szintén általa kidolgozott dialektika szemléletmódjával egyesítve.[4]

Hegel munkássága óriási hatással volt a filozófia fejlődésére. Marx és Engels az ő tanaiból kiindulva, vele vitatkozva alkották meg a dialektikus és történelmi materializmus eszmerendszerét. A természettudományok térnyerése nyomán erősödtek a filozófiában is a materialista tendenciák. Ezekkel szemben a hegelianizmus talaján egy sor olyan új elmélet jött létre, amelyek mintegy „közbülső” helyet akarnak elfoglalni az idealizmus és a materializmus között, elvetve vagy meg nem válaszolva a filozófia alapkérdését, az anyag és a tudat viszonyát (pozitivizmus, neorealizmus, empiriokriticizmus). Erősödtek az agnosztikus és irracionalista áramlatok is, mint az egzisztencializmus és a logikai pozitivizmus. Ugyanakkor a 20. század derekán felélénkült a katolikus filozófia is a neotomizmus formájában. A fő áramlatokon belül folytatódott az idealizmus részekre bomlása is, kisebb hatású tanok megjelenésével, mint a fenomenológia, a perszonalizmus, a pragmatizmus.[4]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Akadkislex: Akadémiai kislexikon. Budapest: Akadémiai. 1990.  
  • Értelmező: Magyar Értelmező Kéziszótár I-II. Budapest: Akadémiai. 1987.  
  • Filozófiai kislex: Filozófiai kislexikon. Budapest: Kossuth. 1973.  
  • Magyar Larousse: Magyar Larousse. Budapest: Akadémiai. 1991. ISBN 9630558564  

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]