Skolasztikus filozófia

Mester és tanítványai egy késő középkori kéziratban (1464)

A skolasztikus filozófia vagy röviden skolasztika a középkori latin kereszténység iskolai és egyetemi műveltségéhez kapcsolódó filozófiai és teológiai gondolkodásmód. Szűkebb értelemben a 11–15. században kibontakozó nyugati keresztény filozófiai hagyományt jelenti; tágabb értelemben magában foglalja azt a módszert is, amely a Szentírás, az egyházatyák, az ókori filozófiai tekintélyek és a logikai érvelés segítségével törekedett a hit és az értelem, a teológiai tanítás és a filozófiai vizsgálódás összhangjának kifejtésére.

A skolasztika nem egyetlen tanrendszer, személy vagy dogmatikai tétel neve, hanem több évszázadon át fejlődő intellektuális hagyomány. A latin nyugati kereszténység kolostori és székesegyházi iskoláiban, majd az egyetemeken formálódott ki, és az oktatás, a kommentár, a kérdésfeltevés, a vitatkozás és a rendszerező összegzés sajátos formáit alkalmazta. A filozófiai kérdések gyakran teológiai összefüggésben jelentek meg, de a skolasztikus szerzők jelentős része önálló logikai, metafizikai, természetfilozófiai, nyelvfilozófiai és etikai problémákat is tárgyalt.

A skolasztika szoros kapcsolatban állt a katolikus egyházzal, mivel a középkori nyugati oktatás intézményei nagyrészt egyházi keretben működtek. Ez az összefüggés azonban nem jelenti azt, hogy a skolasztikus filozófia egységes, változatlan vagy pusztán tekintélyi alapon álló gondolkodás lett volna. A középkori egyetemeken és szerzetesrendi iskolákban a tanítás és kutatás egyik fő eszköze éppen a disputatio, vagyis az érveket és ellenérveket szabályozott rendben ütköztető vita volt.

A név eredete és jelentése

A skolasztika szó a latin schola („iskola”) szóból ered. A scholasticus eredetileg iskolához kötődő személyt, tanítót vagy tanult embert jelentett, később pedig az iskolai módszerrel művelt filozófia és teológia megjelölésévé vált. A középkori latin nyelvben a philosophia scholastica és a theologia scholastica olyan tanítási és kutatási formát jelölt, amely az iskolák és egyetemek tanrendjéhez, kérdésfeltevéseihez és vitatechnikájához kapcsolódott.

A szó későbbi használata kettős. Történeti értelemben a középkori latin nyugati filozófiát és teológiát jelenti; módszertani értelemben pedig azt a gondolkodási formát, amely fogalmi megkülönböztetésekkel, logikai elemzéssel, tekintélyszövegek kommentálásával és vitás kérdések rendszerezésével dolgozik. A kora újkortól kezdve a „skolasztikus” jelzőt olykor pejoratív értelemben, túlzottan elvont vagy merev okoskodás jelentésében használták, de a történeti szakirodalomban semleges leíró kategória.

Történeti és intézményi háttér

Iskolák és egyetemek

A skolasztikus gondolkodás kialakulásának intézményi alapjai a korai középkor iskolái voltak. A kolostori iskolák – például St. Gallen, Fulda, Tours, Corbie, Bec vagy Auxerre –, a székesegyházi iskolák – például Laon, Chartres és Párizs –, valamint az uralkodói udvarokban működő palotaiskolák a latin műveltség fenntartásának és továbbadásának központjai lettek. Nagy Károly udvarában Alcuin szervezőmunkája különösen fontos volt: az általa támogatott tanulmányi rend a hét szabad művészetre, vagyis a triviumra és a quadriviumra épült.

A trivium tárgyai – grammatika, retorika és dialektika – közül a dialektika vált a későbbi skolasztikus módszer egyik fő előzményévé. A quadrivium – aritmetika, geometria, zene és asztronómia – a matematikai és kozmológiai műveltség alapját adta. A filozófia kezdetben nem mindig önálló diszciplínaként jelent meg, hanem a szabad művészetek és a teológiai képzés között foglalt helyet.

A 12–13. században a skolasztikus műveltség központjai az egyetemek lettek. Párizs elsősorban teológiai és filozófiai központként, Bologna jogi egyetemként, Oxford pedig filozófiai, teológiai és természettudományos irányultságú központként vált jelentőssé. A középkori egyetemek nem a modern kutatóegyetemek előképei egyszerűen, hanem saját koruk jogi, egyházi és céhes jellegű intézményei voltak. A mesterek és tanulók közössége – universitas magistrorum et scholarium – meghatározott szabályok szerint működött, vizsgákkal, fokozatokkal és tanítási jogosultságokkal.

Az egyházi környezet szerepe

A skolasztika az egyházi intézményrendszerben fejlődött ki, mert a középkori Nyugat műveltségének latin nyelve, iskolái, könyvtárai és tudományos hálózatai túlnyomórészt egyházi keretekhez kapcsolódtak. A teológia központi helye abból következett, hogy a korszak világképe szerint a legfőbb igazság Istenre, a teremtésre, az üdvösségre és az ember végső céljára vonatkozott. A filozófia ezért nem elszigetelt diszciplínaként, hanem a keresztény hit értelmi feldolgozásával kapcsolatban kapott szerepet.

Ez a kapcsolat nem zárta ki a vitát. A középkori egyetemeken gyakoriak voltak a rendi, iskolai és doktrinális nézetkülönbségek. A domonkosok és ferencesek, a világi papság és a szerzetesrendek, az arisztoteliánus és ágostoni irányultságú szerzők, valamint a tomista, skotista és nominalista iskolák között jelentős viták bontakoztak ki. Aquinói Szent Tamás tanításai is csak fokozatosan váltak széles körben elfogadottá; életében és közvetlenül halála után több tételével szemben ellenállás mutatkozott.

A skolasztikus módszer

Auctoritas és ratio

A skolasztikus módszer egyik alapfogalma az auctoritas, vagyis a tekintélyszöveg. Ilyen tekintélynek számított mindenekelőtt a Szentírás, továbbá az egyházatyák, a zsinati határozatok, a kánonjogi gyűjtemények, valamint a filozófiában Arisztotelész, Platón és kommentátoraik. A középkori iskola számára a tekintély nem pusztán külső parancsot jelentett, hanem olyan kiindulópontot, amelyet értelmezni, összevetni és rendszerbe foglalni kellett.

A másik alapfogalom a ratio, vagyis az értelem és az érvelés. A skolasztika célja nem egyszerűen a tekintélyek ismétlése volt, hanem a látszólagos ellentmondások feloldása, a fogalmak pontosítása és a következtetések ellenőrzése. A módszer ezért nagy hangsúlyt helyezett a logikára, különösen az arisztotelészi szillogisztikára, a kategóriatanra, a meghatározásra, a megkülönböztetésre és az érvek formális rendjére.

A skolasztikus gondolkodás jellegzetes eszköze volt a distinctio, vagyis a fogalmi megkülönböztetés. Ennek segítségével a szerzők pontosították, hogy egy állítás milyen értelemben igaz, milyen értelemben nem, milyen szempontból használható, és milyen szempontból félrevezető. Ez a módszer különösen fontos volt a teológiai fogalmak – például természet és kegyelem, lényeg és személy, hit és tudás, akarat és értelem – elemzésében.

Lectio, quaestio és disputatio

A középkori oktatás egyik alapformája a lectio volt. A mester egy tekintélyes szöveget olvasott és magyarázott, majd nyelvi, logikai és tartalmi megjegyzésekkel látta el. A lectio nem pusztán felolvasást jelentett, hanem értelmezést, szerkezeti elemzést és a nehezebb helyek megvilágítását.

A quaestio a vitás kérdés módszeres megfogalmazása volt. A kérdés gyakran úgy keletkezett, hogy két tekintélyes szöveg, két filozófiai állítás vagy egy teológiai tétel és egy racionális érv feszültségbe került egymással. A skolasztikus szerző ilyenkor megfogalmazta az érveket az egyik és a másik oldal mellett, majd saját megoldást adott.

A disputatio szabályozott iskolai vita volt. Ennek során a kérdést ellenvetésekkel vezették be, majd a mester vagy kijelölt válaszadó megoldást adott, végül külön válaszolt az ellenvetésekre. A későbbi skolasztikus művekben ez a szerkezet irodalmi formává vált. Aquinói Szent Tamás Summa theologiae című művének szakaszai például rendszerint ellenvetésekkel kezdődnek, majd egy tekintélyi ellenérv, a szerző saját válasza és az ellenvetésekre adott feleletek következnek.

Kommentár, summa és quodlibet

A skolasztikus irodalom fő műfajai közé tartozott a kommentár, a summa, a quaestio disputata és a quodlibet. A kommentár egy tekintélyes szöveg – például Arisztotelész művei, a Szentírás egy könyve vagy Petrus Lombardus Sententiái – magyarázatát adta. A summa átfogó rendszerező mű volt, amely egy tudományterület kérdéseit egységes rendben tárgyalta. A quodlibet nyilvános egyetemi vitakérdéseket dolgozott fel, gyakran olyan problémákat is, amelyeket a hallgatóság vetett fel.

A kommentár műfaja nem jelentett szükségképpen önállótlanságot. A középkori szerzők gyakran a kommentár keretében fejtették ki saját álláspontjukat, vitatkoztak elődeikkel, és új fogalmi megoldásokat dolgoztak ki. A skolasztikus újítás többnyire nem a hagyománnyal való látványos szakítás formájában jelent meg, hanem a kapott fogalmi anyag új rendszerezéseként és pontosításaként.

Forrásai

Keresztény és patrisztikus források

A skolasztika közvetlen keresztény előzménye a patrisztika, vagyis az egyházatyák filozófiai és teológiai gondolkodása. Különösen nagy hatású volt Szent Ágoston, akinek hit és értelem kapcsolatáról, isteni megvilágosításról, lélekről, időről, rosszról és kegyelemről szóló tanítása a középkori gondolkodás egyik állandó forrása lett. A skolasztikus gondolkodásban fontos szerepet játszott Boëthius is, aki Arisztotelész logikai műveinek és Porphüriosz Isagógéjának közvetítésével hozzájárult az univerzália-vita kialakulásához.

A keleti keresztény hagyományból különösen Pszeudo-Dionüsziosz művei hatottak a skolasztikus teológiára. Az isteni nevekről, a negatív teológiáról és a hierarchikus világrendről szóló dionüszioszi tanok latin fordításban kerültek be a nyugati gondolkodásba, és hatással voltak többek között Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás és Szent Bonaventura teológiájára.

Görög filozófiai források

A korai skolasztikára főként Platón és az újplatonizmus közvetett hatása volt jellemző. A platóni hagyomány elsősorban Ágostonon, Boëthiuson, Chalcidius Timaiosz-kommentárján és Pszeudo-Dionüszioszon keresztül érvényesült. A 12. század végétől és a 13. századtól kezdve azonban Arisztotelész műveinek teljesebb latin fordításai alapvetően átalakították a skolasztikus filozófiát.

A Nyugat kezdetben főként Arisztotelész logikai műveit ismerte. Később hozzáférhetővé váltak természetfilozófiai, metafizikai, etikai és politikai írásai is. A logica vetus mellé a 12. századtól a logica nova került, vagyis az addig kevésbé ismert arisztotelészi logikai művek köre. A 13. században Arisztotelész Fizikája, Metafizikája, A lélekről című műve, valamint etikai és politikai írásai a skolasztikus viták középpontjába kerültek.

Arab, zsidó és fordítói közvetítés

A skolasztika fejlődésében jelentős szerepet játszott az arab-iszlám és zsidó filozófiai közvetítés. A görög filozófiai örökség több műve arab fordítások, kommentárok és parafrázisok útján jutott el a latin Nyugatra. A 12. században Toledo, Szicília és Dél-Itália fontos fordítói központtá vált. Cremonai Gellért, Domingo Gundisalvo, Michael Scot, majd Moerbeke Vilmos fordításai révén a latin olvasók egyre szélesebb körben ismerhették meg Arisztotelészt és kommentátorait.

Az arab filozófusok közül al-Fárábi, Avicenna és Averroës különösen fontos volt. Avicenna metafizikája, lélekfelfogása és létezés–lényeg megkülönböztetése a 13. századi skolasztikában széles körű hatást gyakorolt. Averroës Arisztotelész-kommentárjai miatt a latin Nyugaton „a Kommentátor” néven is ismertté vált. A zsidó gondolkodók közül Avicebron és Maimonidész hatottak a skolasztikus szerzőkre; utóbbi különösen a teremtés, isteni attribútumok és negatív teológia tárgyalásában volt fontos.

Filozófia és teológia viszonya

A skolasztika egyik központi kérdése a filozófia és a teológia viszonya. A középkori keresztény gondolkodás szerint a természetes értelem képes bizonyos igazságok felismerésére, például a világ rendjéből, változásából és oksági összefüggéseiből Isten létezésére való következtetésre. Más igazságok – például a Szentháromság vagy a megtestesülés misztériuma – a természetes ész számára önmagukban nem hozzáférhetők, hanem kinyilatkoztatásból ismerhetők meg.

Aquinói Szent Tamás klasszikus megkülönböztetése szerint vannak a hit előfeltételei, vagyis preambula fidei, amelyek filozófiai úton is beláthatók, és vannak olyan hittitkok, amelyek csak a kinyilatkoztatás alapján ismerhetők. A filozófia és a teológia ezért nem azonos, de nem is szükségszerűen ellentétes. A filozófia a természetes értelem rendjében vizsgálódik, a teológia pedig a kinyilatkoztatásból indul ki, de mindkettő az igazságra irányul.

A philosophia ancilla theologiae („a filozófia a teológia szolgálóleánya”) középkori kifejezése nem azt jelentette, hogy a filozófia puszta díszítő elem vagy értelmetlen alárendelt volna, hanem azt, hogy a filozófiai fogalmak, érvek és megkülönböztetések a teológiai igazságok értelmi feldolgozását is segítik. A katolikus önértelmezésben ez a kapcsolat a későbbi korokban is fontos maradt. XIII. Leó pápa 1879-es Aeterni Patris enciklikája a keresztény filozófia megújítását és Aquinói Szent Tamás tanulmányozását sürgette, II. János Pál pápa Fides et ratio enciklikája pedig a hit és az értelem kölcsönös kapcsolatát hangsúlyozta.

Fő filozófiai problémái

Az univerzália-vita

A skolasztika egyik legismertebb filozófiai vitája az univerzália-vita volt. A kérdés arra vonatkozott, hogy az általános fogalmak – például „ember”, „állat”, „jóság” vagy „háromszög” – milyen módon léteznek, és milyen kapcsolatban állnak az egyedi dolgokkal. A probléma ókori eredetű: Platón ideatanához, Arisztotelész kategóriatanához, Porphüriosz Isagógéjához és Boëthius kommentárjaihoz kapcsolódik.

A középkori álláspontokat hagyományosan három nagy csoportba sorolják, bár a konkrét szerzők nézetei ennél árnyaltabbak voltak.

• A realizmus szerint az univerzáliáknak valamilyen tárgyi alapjuk van. A szélsőséges realizmus a platóni hagyományhoz közelítve az általános formáknak az egyedi dolgoktól független létet tulajdonított. Ezt a nézetet a középkori formulával gyakran így fejezték ki: universalia ante rem, vagyis „az univerzáliák a dolgok előtt vannak”.
• A nominalizmus szerint az általános fogalmak nem önálló létezők, hanem nevek, jelek vagy mentális fogalmak, amelyekkel az emberi értelem az egyedi dolgokat rendezi. Roscelinus tanítását a későbbi hagyomány a flatus vocis („hangfuvallat”) kifejezéssel jellemezte, bár a nominalizmus későbbi formái, különösen William Ockham filozófiája, ennél sokkal összetettebb nyelvfilozófiai és logikai elméletet dolgoztak ki.
• A mérsékelt realizmus szerint az univerzálé nem különálló dologként létezik, hanem az egyedi dolgok közös lényegi szerkezetében, valamint az értelemben megalkotott általános fogalomként. A tomista hagyományban gyakran három szempontot különböztetnek meg: az univerzálé a dolgok előtt Isten értelmében, a dolgokban mint lényegi forma, és a dolgok után az emberi értelemben létezik.

Az univerzália-vita nem puszta szóharc volt. A kérdés érintette a tudományos megismerés lehetőségét, a nyelv és valóság kapcsolatát, a logikai állítások érvényességét, a metafizikai struktúrák természetét és a teológiai fogalmak – például isteni attribútumok, személyek, természetek – értelmezését.

Isten létének bizonyítása és metafizika

A skolasztikus filozófia egyik központi témája Isten létének filozófiai bizonyíthatósága volt. Canterburyi Szent Anzelm híres ontológiai érve a Proslogionban abból indul ki, hogy Isten „aminél nagyobb nem gondolható”. A 13. században Aquinói Szent Tamás más utat követett: szerinte Isten léte nem önmagában nyilvánvaló az emberi értelem számára, hanem a tapasztalati világból kiinduló érvek segítségével bizonyítható. A Summa theologiae első részének második kérdésében ismertetett „öt út” a mozgásból, az okságból, a szükségszerű és esetleges létezőkből, a tökéletességi fokozatokból és a világ célirányos rendjéből következtet Istenre.

A skolasztikus metafizika másik fontos témája a lét és lényeg viszonya. Aquinói Szent Tamás szerint a teremtett létezőkben különbség van aközött, hogy mi valami, és aközött, hogy létezik; Istenben viszont a lényeg és a lét azonos. Ez a tan a tomista metafizika egyik alapja lett. Más skolasztikus szerzők, például Duns Scotus és Ockham, eltérően értelmezték a lét fogalmát, a fogalmi egységet és az isteni megismerhetőség kérdését.

Logika és nyelvfilozófia

A skolasztika jelentősen hozzájárult a logika történetéhez. A középkori logikusok a szillogisztika mellett részletesen vizsgálták a terminusok jelentését, a suppositio-elméletet, az insolubilia néven ismert paradoxonokat, a következtetések érvényességét és a nyelvi jelek működését. A 14. századi logika, különösen Ockham, Jean Buridan és más szerzők műveiben, magas fokú technikai kidolgozottságot ért el.

A skolasztikus logika nem csupán formális eszköz volt, hanem metafizikai és teológiai problémák tisztázására is szolgált. A fogalmak jelentésének, a kategóriáknak, a predikációnak és a relációknak elemzése például fontos szerepet játszott a Szentháromságról, az isteni tulajdonságokról, a megtestesülésről és az eucharisztiáról folytatott vitákban.

Természetfilozófia és emberkép

A skolasztikus természetfilozófia az arisztotelészi anyag–forma tanra, a négy ok elméletére, az aktus és potencia megkülönböztetésére és a célirányosság fogalmára épült. A természetet nem önkényes események halmazának tekintette, hanem rendezett valóságnak, amelyben a létezők saját természetük szerint működnek. Ez a szemlélet nem azonos a modern természettudomány módszerével, de történetileg hozzájárult a rendszeres természetvizsgálat fogalmi kereteinek kialakulásához.

Az emberről szóló skolasztikus tanítás központi kérdése a lélek és test viszonya volt. Aquinói Szent Tamás szerint az emberi lélek a test szubsztanciális formája, vagyis nem a testtől függetlenül teljes ember, hanem az emberi testtel egységben alkot egy természetet. Ez a hülémorfikus emberkép különbözött a radikális dualizmustól, ugyanakkor megőrizte a lélek szellemi természetét és halhatatlanságát.

Etika, természetjog és politikai gondolkodás

A skolasztikus etika a végső cél, a boldogság, az erények, a törvény és a lelkiismeret kérdéseit tárgyalta. Aquinói Szent Tamás erkölcstana az arisztotelészi erényetikát a keresztény teológiával kapcsolta össze. Az ember végső célja a boldogság, teljes értelemben Isten színelátása; a földi életben az erkölcsi cselekvés rendjét a természetes törvény, az erények és a kegyelem összefüggésében kell értelmezni.

A természetjog tanítása szerint az emberi értelem képes felismerni a jó alapvető rendjét és az erkölcsi cselekvés első elveit. A skolasztikus politikai gondolkodásban jelentős szerző volt Salisburyi János, aki a Policraticusban az uralkodói hatalom erkölcsi korlátairól és a zsarnokság kérdéséről írt. A későbbi skolasztika, különösen a salamancai iskola, a természetjogot a népek joga, a gyarmatosítás, a háború és a gazdasági igazságosság kérdéseire is alkalmazta.

Története és korszakai

Előzmények: patrisztika és Karoling-kor

A skolasztika közvetlen előzményei a patrisztikus filozófiában és a Karoling-reneszánsz iskolaszervező munkájában keresendők. Szent Ágoston a hit és értelem viszonyának alapvető keresztény modelljét adta, Boëthius pedig a görög logika latin közvetítésével a későbbi középkor egyik legfontosabb tanítója lett. A Karoling-korban Alkuin és Hrabanus Maurus munkássága hozzájárult a latin oktatás és a szabad művészetek rendjének megszilárdulásához.

A 9. századi Johannes Scotus Eriugena már önálló filozófiai rendszert alkotott. Műveiben az újplatonikus hagyomány, a görög egyházatyák és a latin keresztény gondolkodás elemei kapcsolódtak össze. Bár Eriugena több szempontból kívül áll a későbbi egyetemi skolasztika fő fejlődésvonalán, dialektikus módszere és metafizikai merészsége jelentős előzmény.

Korai skolasztika: 11–12. század

A korai skolasztika idején a dialektika és a teológia viszonya vált központi kérdéssé. Tours-i Berengar eucharisztikus vitái, Lanfranc válaszai, Damiani Szent Péter dialektikával szembeni fenntartásai, valamint Roscelinus nominalizmusa azt mutatták, hogy a logikai módszer használata egyszerre jelentett lehetőséget és problémát a hittételek értelmezésében.

Canterburyi Szent Anzelm a hit értelmi megértésének klasszikus jelszavát képviselte: fides quaerens intellectum, vagyis „a hit keresi az értelmet”. Anzelm nem a hit helyébe akarta állítani az érvelést, hanem a hitben elfogadott igazságok értelmi belátására törekedett. Isten létére vonatkozó érve és krisztológiai-teológiai fejtegetései a skolasztikus racionalitás korai példái.

A 12. században Pierre Abélard jelentős szerepet játszott a pro és contra érveket ütköztető módszer elterjesztésében. Sic et Non című műve az egyházatyáktól és más tekintélyektől vett, látszólag ellentétes állításokat állított egymás mellé, hogy az értelmezés és megkülönböztetés szükségességét megmutassa. Petrus Lombardus Sententiarum libri quattuor című műve a későbbi teológiai oktatás alapkönyve lett; a középkori mesterek évszázadokon át kommentálták.

A korai skolasztika fontos központja volt a Chartres-i iskola, ahol a természetfilozófiai és kozmológiai kérdések iránti érdeklődés erősödött. A Szentviktori iskola – különösen Hugo és Richard de Saint-Victor – a teológiai rendszerezést misztikus és spirituális irányultsággal kapcsolta össze. Salisburyi János a klasszikus műveltség, logika és politikai gondolkodás területén alkotott maradandót.

A 13. század: az érett skolasztika

A 13. századot gyakran a skolasztika virágkorának tekintik. Ebben az időszakban a latin Nyugat megismerte Arisztotelész műveinek nagy részét, az egyetemek megszilárdultak, és a koldulórendek – különösen a domonkosok és ferencesek – meghatározó szerephez jutottak az oktatásban. A párizsi egyetem a korszak egyik legfontosabb teológiai és filozófiai központja volt.

Albertus Magnus nagy érdeme Arisztotelész filozófiájának átfogó közvetítése és kommentálása. Tanítványa, Aquinói Szent Tamás, az arisztotelészi metafizika és a keresztény teológia egyik legnagyobb szintézisét hozta létre. Fő művei, különösen a Summa theologiae és a Summa contra gentiles, a skolasztikus rendszerezés klasszikus példái. Tamás filozófiájában központi szerepet kapott az aktus és potencia, az anyag és forma, a lényeg és lét, az okság, az analógia és a természetes törvény tana.

A 13. század másik nagy iránya az ágostoni–ferences hagyományhoz kapcsolódott. Szent Bonaventura a teológiai bölcsességet, az isteni megvilágosítást és a teremtett világ Istenre irányultságát hangsúlyozta. Duns Scotus a század végén és a 14. század elején új irányt adott a skolasztikának. Tanításában fontos szerepet játszott a formális distinkció, a haecceitas („ez-ség”), a lét univocitásának tana és az akarat szabadságának erőteljes hangsúlyozása.

A korszakban jelentős volt a latin averroizmus is, amely Arisztotelész Averroës-féle értelmezésére támaszkodva különösen az értelem, a világ örökkévalósága és a filozófia autonómiája körül váltott ki vitákat. Brabanti Siger és más párizsi mesterek nézetei hozzájárultak a 13. századi egyetemi konfliktusokhoz. Az 1270-es és 1277-es párizsi elítélések a filozófiai és teológiai állítások viszonyának határait próbálták kijelölni.

Késő középkori skolasztika: 14–15. század

A 14. században a skolasztika súlypontjai részben átalakultak. A nagy 13. századi szintézisek tovább éltek, de mellettük megerősödtek a logikai, nyelvfilozófiai és ismeretelméleti kérdések. William Ockham a nominalizmus és a fogalmi takarékosság egyik legismertebb képviselője lett. Elutasította az univerzáliák önálló létezését, és a fogalmakat elsősorban jelekként, illetve mentális terminusokként értelmezte.

A késő skolasztika nem egyszerűen hanyatlást jelentett. Igaz, hogy a 14–15. században az egységes középkori intézményi és szellemi keret több tényező – például a pápaság avignoni korszaka, a nyugati egyházszakadás, háborúk, egyetemi decentralizáció és új politikai formák – miatt meggyengült. Ugyanakkor a késő középkor jelentős eredményeket hozott a logika, természetfilozófia, gazdasági gondolkodás és politikai elmélet területén. Jean Buridan, Nicole Oresme, Pierre d'Ailly és más szerzők a késő középkori filozófia önálló jelentőségét mutatják.

A „kettős igazság” tanát gyakran a latin averroizmussal kapcsolatban említik, de pontosabb úgy fogalmazni, hogy egyes szerzőket ellenfeleik azzal vádoltak: a filozófiai érvelés és a hitigazság között olyan feszültséget hagynak fenn, amely két külön igazság látszatát kelti. A skolasztikus fősodorban az igazság egységének elve érvényesült: ami valóban igaz a filozófiában, nem mondhat ellent annak, ami valóban igaz a teológiában.

Második skolasztika: 16–17. század

A 16–17. századi második skolasztika a középkori skolasztikus hagyomány kora újkori folytatása volt. Különösen jelentős szerepet játszottak benne a spanyol és portugál egyetemek, a salamancai iskola, valamint a domonkos, jezsuita és más rendi teológusok. Francisco de Vitoria, Domingo de Soto, Melchor Cano, Domingo Báñez, Francisco Suárez, Luis de Molina és más szerzők a természetjog, gazdasági etika, nemzetközi jog, gyarmatosítás, kegyelemtan és metafizika kérdéseit tárgyalták.

A korszak egyik nagy vitája a kegyelem és szabad akarat viszonyára vonatkozott. Luis de Molina jezsuita teológus a scientia media, vagyis a középtudás elméletével próbálta összeegyeztetni az isteni előretudást és gondviselést az emberi szabadsággal. A domonkos tomisták, különösen Báñez követői, az isteni okság és a kegyelem hatékonyságának más magyarázatát adták. A De auxiliis-vita nem azzal zárult, hogy az egyik oldalt eretneknek nyilvánították, hanem azzal, hogy a vitázó felek tanítása bizonyos keretek között továbbra is képviselhető maradt.

Neoskolasztika és neotomizmus

A 19. században a skolasztikus filozófia megújítása a neoskolasztika és különösen a neotomizmus formájában jelent meg. XIII. Leó pápa Aeterni Patris enciklikája Aquinói Szent Tamás tanulmányozását és a keresztény filozófia megújítását sürgette. A neoskolasztika központjai közé tartozott Leuven, Róma és több katolikus egyetem. Désiré-Joseph Mercier és a leuveni iskola a modern filozófiai és természettudományos kérdésekkel való párbeszédre törekedett.

A neoskolasztika nem pusztán középkori tételek megismétlését jelentette. Az Aeterni Patris maga is megkülönböztette Aquinói Szent Tamás maradandó elveit azoktól a régi szerzőknél található állításoktól, amelyek túlságosan finomkodók, gondatlanul megfogalmazottak, későbbi ismeretekkel nehezen összeegyeztethetők vagy más okból nem követendők. A 20. században a tomizmus több irányzatra tagolódott: létezett hagyományos vagy iskolai tomizmus, transzcendentális tomizmus, egzisztenciális tomizmus, történeti tomizmus és analitikus tomizmus is.

Irányzatai és iskolái

Ágostoni és ferences hagyomány

A korai skolasztikában és a 13. század első felében erős volt az ágostoni–platonikus hagyomány. Ez az irány hangsúlyozta az isteni megvilágosítást, a lélek belső útját, a jó elsőbbségét, a teremtett világ Istenre irányuló jellegét és az akarat szerepét. A ferences szerzők közül Bonaventura és később Duns Scotus a rendi hagyományon belül különböző módon kapcsolódtak ehhez az örökséghez.

A ferences iskola nem azonos egyszerűen a platonizmussal. A ferences szerzők is használták Arisztotelészt, és vitáikban gyakran ugyanazokat a logikai és metafizikai eszközöket alkalmazták, mint domonkos kortársaik. A különbségek inkább bizonyos hangsúlyokban mutatkoztak: az isteni akarat, az egyediség, a megvilágosítás, a formák sokasága és az emberi szabadság kérdéseiben.

Tomizmus

A tomizmus Aquinói Szent Tamás tanításához kapcsolódó filozófiai és teológiai hagyomány. Központi fogalmai közé tartozik az aktus és potencia, az anyag és forma, a lényeg és lét reális különbsége, a lét analógiája, az első ok és másodlagos okok rendje, a természetes törvény, valamint a filozófia és teológia megkülönböztetett, de összhangra törekvő viszonya.

A tomizmus a 13. század végétől fokozatosan iskolaformát öltött. A domonkos rendben különösen erős hagyománnyá vált, de hatása később messze túlnőtt a rendi kereteken. A 16. században Cajetanus, Báñez és más szerzők újraértelmezték és rendszerezték Tamás tanítását. A 19–20. századi neotomizmus pedig a katolikus filozófiai oktatás egyik fő irányzatává tette.

Skotizmus

A skotizmus Duns Scotus tanításához kapcsolódó irányzat. Scotus, a „Doctor Subtilis”, a középkori filozófia egyik legösszetettebb gondolkodója. Főbb témái közé tartozik a lét univocitása, a formális distinkció, a haecceitas, a természet és individuum viszonya, az isteni szabadság és az akarat elsőbbsége. A skotista hagyomány különösen a ferences rendben vált jelentőssé.

A skotizmus a tomizmussal több kérdésben vitában állt, de nem egyszerűen annak ellentéte. Mindkét irányzat a középkori keresztény arisztoteliánus és ágostoni hagyományon belül mozgott, és közös logikai, metafizikai és teológiai kérdéseket tárgyalt eltérő megoldásokkal.

Nominalizmus és ockhamizmus

A nominalizmus a középkori univerzália-vita egyik fő iránya. A késő középkorban William Ockham nevéhez kapcsolódva új formát öltött. Ockham szerint az univerzáliák nem önálló dolgok, hanem az elme fogalmai és a nyelv jelei, amelyek az egyedi létezőkre vonatkoznak. Filozófiája szorosan összefügg logikájával és nyelvelméletével.

Az ockhamizmust gyakran a késő középkor fordulópontjaként értékelik, mert erősen hangsúlyozta az egyedi létezőket és a fogalmi takarékosságot. Hatása a késő középkori logikára, ismeretelméletre, természetfilozófiára és teológiára is kiterjedt. Nem azonosítható azonban egyszerűen a skolasztika „felbomlásával”, mivel maga is skolasztikus módszerekkel és egyetemi keretben működött.

Latin averroizmus

A latin averroizmus a 13. századi egyetemi arisztotelizmus egyik vitatott iránya volt. Averroës Arisztotelész-kommentárjaira támaszkodott, és különösen az értelem egységéről, a világ örökkévalóságáról és a filozófiai kutatás autonómiájáról szóló kérdésekben váltott ki vitákat. A latin averroisták nem alkottak egységes iskolát, de a párizsi vitákban fontos szerepet játszottak.

A keresztény teológusok közül többen bírálták az averroista értelmezéseket, mert azok egyes pontokon ellentétbe kerültek a teremtés, a személyes halhatatlanság vagy az isteni gondviselés tanával. Aquinói Szent Tamás külön művet írt az értelem egységéről szóló averroista tan ellen.

Molinizmus és kora újkori skolasztikus irányok

A molinizmus Luis de Molina nevéhez kapcsolódó kora újkori jezsuita teológiai irányzat. Nem középkori bölcseleti iskola, hanem a második skolasztika kegyelemtani és isteni előretudással kapcsolatos vitáinak egyik fő álláspontja. Molina szerint Isten középtudása révén tudja, hogy a szabad teremtmények milyen körülmények között hogyan döntenének, így az isteni gondviselés és az emberi szabadság összeegyeztethető.

A molinizmus vitája a tomista kegyelemtannal a katolikus teológián belüli egyik legfontosabb kora újkori vita volt. Mindkét oldal vallotta az isteni kegyelem szükségességét és az emberi szabadság valóságát, de eltérően magyarázta, miként függ össze Isten hatékony működése az ember szabad beleegyezésével.

Fő képviselők

Korai és átmeneti alakok

Boethius diákokat tanít

• Boethius
• Johannes Scotus Erigena
• Alcuin
• Hrabanus Maurus
• Lanfranc
• Damiani Szent Péter
• Canterburyi Szent Anzelm
• Compiègne-i Roscelin
• Pierre Abélard
• Petrus Lombardus
• Clairvaux-i Szent Bernát
• Salisburyi János
• Hugo de Saint-Victor
• Richard de Saint-Victor
• Gilbert de la Porrée
• Alanus de Insulis
• Bathi Adélard

A 13. század jelentős szerzői

Albertus Magnus

• Szent Bonaventura
• Albertus Magnus
• Aquinói Szent Tamás
• Brabanti Siger
• Robert Grosseteste
• Roger Bacon
• Boetius János
• Genti Henrik
• Duns Scotus
• Radulphus Brito

Késő középkori szerzők

• William Ockham
• Jean Buridan
• Nicole Oresme
• Páduai Marsilius
• Pierre d’Ailly
• Gabriel Biel
• Ramon Llull

Második skolasztika és neoskolasztika

Francisco Suárez

• Thienei Szent Kajetán
• Francisco de Vitoria
• Domingo de Soto
• Melchor Cano
• Domingo Báñez
• Luis de Molina
• Francisco Suárez
• Bellarmin Szent Róbert
• Désiré-Joseph Mercier
• Étienne Gilson
• Jacques Maritain
• Réginald Garrigou-Lagrange

Hatása és kritikája

A skolasztika a középkori európai műveltség egyik meghatározó formája volt. Hatása kiterjedt a teológiára, filozófiára, jogra, egyetemi oktatásra, politikai gondolkodásra és tudományos nyelvre. A fogalmi pontosság, a kérdésformában való tárgyalás, a pro és contra érvelés, az érvek rendszerezése és a kommentárhagyomány hosszú távon is befolyásolta az európai gondolkodást.

A reneszánsz humanisták és a kora újkori filozófusok gyakran bírálták a skolasztikus módszert, különösen annak technikai nyelvezetét és egyetemi formalizmusát. Francis Bacon, René Descartes, Thomas Hobbes, Galileo Galilei és Robert Boyle különböző módokon fordultak szembe a késő arisztoteliánus természetfilozófia egyes elemeivel. Ezek a kritikák azonban nem minden esetben a teljes skolasztikus hagyományt érintették, hanem gyakran annak késő középkori vagy kora újkori iskolai formáira irányultak.

A modern középkorkutatás a skolasztikát nem pusztán a modern filozófia előzményeként vagy akadályaként értelmezi, hanem saját történeti közegében vizsgálja. A 20–21. századi kutatás különösen nagy figyelmet fordít a skolasztikus logika, metafizika, nyelvfilozófia, természetjog, politikai gondolkodás és egyetemi vitakultúra önálló jelentőségére.

További információk

• Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae.
• Aquinói Szent Tamás: Summa contra gentiles.
• Aquinói Szent Tamás: A létezőről és a lényegről.
• Anzelm: Proslogion.
• Pierre Abélard: Sic et Non.
• Petrus Lombardus: Sententiarum libri quattuor.
• Bartók György: A középkori és újkori filozófia története. Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet, Budapest, 1935.
• Copleston, Frederick: A History of Philosophy. Volume II: Medieval Philosophy. Image Books, New York, 1993.
• De Wulf, Maurice: Scholasticism Old and New: An Introduction to Scholastic Philosophy Medieval and Modern. M. H. Gill & Son, Dublin, 1907.
• Gilson, Étienne: A középkori filozófia szelleme. Paulus Hungarus – Kairosz, Budapest, 2000.
• Kenny, Anthony: Medieval Philosophy. Oxford University Press, Oxford, 2005.
• Kretzmann, Norman; Kenny, Anthony; Pinborg, Jan (szerk.): The Cambridge History of Later Medieval Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 1982.
• Marenbon, John: Medieval Philosophy: An Historical and Philosophical Introduction. Routledge, London–New York, 2007.
• Marenbon, John: Medieval Philosophy: A Very Short Introduction. Oxford University Press, Oxford, 2016.
• Pasnau, Robert (szerk.): The Cambridge History of Medieval Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2010.
• Spade, Paul Vincent: Thoughts, Words and Things: An Introduction to Late Mediaeval Logic and Semantic Theory. 1996.
• Tierney, Brian: The Idea of Natural Rights: Studies on Natural Rights, Natural Law and Church Law 1150–1625. Scholars Press, Atlanta, 1997.
• XIII. Leó pápa: Aeterni Patris. 1879.
• II. János Pál pápa: Fides et ratio. 1998.
• Medieval Philosophy – Stanford Encyclopedia of Philosophy
• The Medieval Problem of Universals – Stanford Encyclopedia of Philosophy
• Thomas Aquinas – Stanford Encyclopedia of Philosophy
• John Duns Scotus – Stanford Encyclopedia of Philosophy
• William of Ockham – Stanford Encyclopedia of Philosophy
• XIII. Leó: Aeterni Patris
• II. János Pál: Fides et ratio