Középkori filozófia

Herrad von Landsberg Hortus deliciarum című művének miniatúrája a hét szabad művészet rendszeréről. A trivium és a quadrivium a középkori iskolai képzés alapját alkotta.

A középkori filozófia az 5. és a 15. század közötti filozófiai gondolkodás összefoglaló neve. A fogalom nemcsak a latin nyelvű nyugat-európai skolasztikát jelöli, hanem tágabb értelemben a bizánci görög, az arab nyelvű iszlám, valamint a középkori zsidó filozófiai hagyományokat is. A korszak gondolkodói az ókori filozófia örökségét, különösen Platón, Arisztotelész, a neoplatonizmus és a sztoikus hagyomány elemeit, a kereszténység, az iszlám és a zsidó vallás tanításaival, valamint az iskolai és egyetemi vita módszereivel kapcsolták össze.

A középkori filozófia központi kérdései közé tartozott a hit és az ész viszonya, Isten létezése és tulajdonságai, a teremtés, a lélek és az értelem természete, az univerzálék problémája, a szabad akarat és az isteni előretudás kapcsolata, a metafizika, a logika, a természetfilozófia, az etika és a politikai filozófia számos kérdése. A korszak nem pusztán az antik filozófia megőrzésének vagy a reneszánsz előkészítésének időszaka volt: önálló fogalmi, módszertani és intézményi újításokat hozott létre, különösen az egyetemek, a kommentár-irodalom, a viták és a szisztematikus összefoglaló művek révén.

A középkori filozófiát sokáig elsősorban a nyugat-európai latin keresztény gondolkodással azonosították. A mai medievisztika azonban egyre inkább többnyelvű és többközpontú hagyományként tárgyalja: a görög, arab, héber és latin filozófiai művek fordításai, kommentárjai és vitái egymást is befolyásolták. Emiatt a középkori filozófia története nem írható le kielégítően sem kizárólag egyháztörténetként, sem egyszerű antik örökségként, sem a modern filozófia előzményeként: saját intézményei, vitái és módszerei alapján is értelmezendő.

Elnevezés és időhatárok

A „középkori filozófia” időhatárai nem teljesen egységesek. A legtöbb áttekintés hozzávetőlegesen az 5. századtól, a késő antik és patrisztikus filozófia utolsó nagy alakjaitól indul, és a 14–15. század fordulójáig, illetve a reneszánsz és a kora újkori filozófia kibontakozásáig tárgyalja a korszakot. Más szerzők a kezdőpontot korábbra, a keresztény ókorba, vagy későbbre, a latin skolasztika kialakulásához teszik; a korszak végét pedig egyesek a 15. századhoz, mások a 16–17. századi második skolasztikához kapcsolják.

A magyar szakirodalomban gyakran szerepel a „középkori bölcselet” megnevezés is. Turay Alfréd szerint filozófiatörténeti szempontból e korszak egyik fő jellemzője a keresztény vallás és a filozófia, vagyis a latin fides és ratio, a hit és az értelem párbeszéde volt. Ez a meghatározás különösen a latin keresztény középkorra igaz, de a tágabb középkori filozófia esetében a párbeszéd nemcsak a kereszténység és a görög filozófia, hanem az iszlám, a zsidó és a bizánci hagyományok között is zajlott.

Forrásai és közvetítő közegei

A középkori filozófia egyik alapvető sajátossága a szövegekhez és kommentárokhoz kötődő gondolkodás. A filozófiai vizsgálódás gyakran tekintélyesnek tartott művek magyarázatából indult ki, de a kommentár nem puszta ismertetés volt: az értelmezés közben új problémák, fogalmi megkülönböztetések és önálló megoldások születtek. A bizánci szerzők közvetlenül görögül olvasták az antik forrásokat; a latin Nyugat hosszú ideig főként Cicero, Seneca, Ágoston és Boethius közvetítésével ismerte az antik filozófiát; az arab nyelvű filozófia görög–szír–arab fordítási láncokon keresztül jutott Arisztotelész, Platón és a neoplatonikusok műveihez; a zsidó gondolkodók pedig részben arab, részben héber közvetítésben dolgozták fel ugyanezeket a hagyományokat.

Boethius különösen fontos közvetítő volt a latin Nyugat számára. Célja az volt, hogy Platón és Arisztotelész műveit latinra fordítsa és összeegyeztesse, bár ezt a tervet csak részben tudta megvalósítani. Arisztotelész logikai műveinek egy része, valamint Porphüriosz Isagógé című műve Boethius fordításain és kommentárjain keresztül vált a középkori logikai képzés alapjává.

A 12. század fordításmozgalmai döntő szerepet játszottak. Toledo, Szicília és Dél-Itália közvetítő központjaiban görög és arab műveket fordítottak latinra. A fordítások révén a latin Nyugat megismerte Arisztotelész korábban hiányzó műveit, valamint Avicenna, Averroës, al-Fárábí, Maimonidész és más szerzők írásait. Moerbeke Vilmos 13. századi görög–latin fordításai fontos szerepet játszottak abban, hogy a latin skolasztika pontosabb Arisztotelész-szövegekhez jusson.

Intézményi háttér

A középkori filozófia intézményi közegei a kolostori iskolák, a székesegyházi és káptalani iskolák, az udvari iskolák, majd a 12–13. századtól az egyetemek voltak. Az oktatás alapját a hét szabad művészet alkotta. A trivium — grammatika, retorika és dialektika — a nyelvi és érvelési képzést biztosította; a quadrivium — aritmetika, geometria, zeneelmélet és csillagászat — a matematikai és kozmológiai műveltséget adta.

A 12–13. századi egyetemek, különösen Párizs, Oxford, Bologna és később Padova olyan intézményes keretet teremtettek, amelyben a filozófiai és teológiai viták rendszeres formát kaptak. Közép-Európában a Prágai Károly Egyetem (1348), a pécsi egyetem alapítása (1367), a Bécsi Egyetem (1365) és a krakkói egyetem megújítása (1400) mutatja a skolasztikus egyetemi modell terjedését.

A skolasztikus oktatásban a tanár, a magister, egy tekintélyes szöveget magyarázott, majd az abból fakadó kérdéseket vitára bocsátotta. A módszer ezért egyszerre volt hagyományőrző és kritikai: a tekintélyek tisztelete mellett a tanulók és mesterek ellenérveket gyűjtöttek, fogalmakat pontosítottak és következtetéseket vizsgáltak.

Korszakolása

A középkori filozófia korszakolása szerzőnként eltér, de az alábbi felosztás jól áttekinti a főbb fejlődési szakaszokat:

Korszak	Időhatár	Fő jellemzők	Jelentős szerzők és irányzatok
Kései patrisztikus kor	4–6. század	A keresztény tanítás és az antik filozófia viszonyának kidolgozása; platonikus és újplatonikus hatások	Hippói Szent Ágoston, Boethius, Pszeudo-Dionüsziosz
Korai középkor és Karoling-reneszánsz	7–10. század	Iskolai és enciklopédikus műveltség, logikai hagyomány, teológiai-filozófiai összefoglalások	Sevillai Szent Izidor, Alkuin, Hrabanus Maurus, Johannes Scotus Eriugena
Korai skolasztika és 12. századi reneszánsz	11–12. század	Dialektikai viták, egyházi iskolák fejlődése, univerzálé-vita, fordításmozgalmak	Canterburyi Szent Anzelm, Pierre Abélard, Szentviktori iskola, Chartres-i iskola
Iszlám és zsidó közvetítés	9–12. század	Arisztotelész és a neoplatonizmus arab és héber nyelvű recepciója; orvosi, természettudományos és metafizikai művek közvetítése	Al-Kindí, Al-Fárábi, Avicenna, Averroës, Ibn Gabirol, Maimonidész
A skolasztika virágkora	13. század	Egyetemek, koldulórendek, Arisztotelész teljesebb recepciója, nagy summák és kommentárok	Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás, Szent Bonaventura, Duns Scotus
Kései skolasztika	14–15. század	Nominalizmus, fejlett logika és jelentéselmélet, természetfilozófiai újítások, politikai viták	William Ockham, Jean Buridan, Nicole Oresme, Marsilius de Padua
Bizánci és késő középkori humanista átmenetek	11–15. század	Görög kommentárhagyomány, palamizmus, késő bizánci platonizmus, kapcsolat a reneszánsszal	Mikhaél Pszellosz, Palamasz Szent Gergely, Gemisztosz Pléthón

Kései antik és patrisztikus alapok

A középkori filozófia előzményei a késő antik filozófiában és az egyházatyák gondolkodásában kereshetők. A keresztény szerzők nem egyszerűen átvették az antik filozófiát, hanem válogatva és kritikusan használták fel azt a teremtés, a lélek, az isteni gondviselés, a rossz eredete és az üdvösség kérdéseinek megfogalmazásához.

Hippói Szent Ágoston a középkori latin filozófia egyik legnagyobb hatású alakja. Gondolkodására hatott a platonizmus és a neoplatonizmus, de műveiben a keresztény tanítás sajátos filozófiai formát kapott. Ágoston fontos szerepet játszott a rossz problémája, a szabad akarat, az isteni előretudás, az idő, az emlékezet, a lélek és az igazság kérdésének középkori tárgyalásában. A hit és értelem kapcsolatát gyakran a hitből kiinduló megértés formájában értelmezte: az ember hisz, hogy megértsen, és értelmével mélyebben akarja belátni a hittartalmak értelmét.

Boethius a latin filozófiai terminológia és a logikai hagyomány kialakításában volt meghatározó. A De consolatione philosophiae a szenvedés, a gondviselés, a véletlen és a szabadság kérdéseit tárgyalja. Logikai fordításai és kommentárjai pedig évszázadokra meghatározták az univerzálékról és a kategóriákról folytatott vitákat.

Pszeudo-Dionüsziosz írásai a keresztény neoplatonizmus egyik legfontosabb forrását alkották. Az isteni megismerésről, az apofatikus teológiáról és a hierarchiákról szóló tanítása jelentős hatást gyakorolt a latin és bizánci misztikára, valamint a skolasztikus teológiára.

Korai középkor és Karoling-reneszánsz

A 7–10. század latin filozófiai irodalmában sok volt az enciklopédikus, kommentáló és közvetítő jellegű mű. Sevillai Szent Izidor Etymologiae című munkája az antik és keresztény műveltség nagy összefoglalása volt. A Karoling-reneszánsz idején Nagy Károly udvari iskolája, Alcuin, Hrabanus Maurus és más szerzők a latin műveltség, a grammatika, a logika és a teológiai képzés megújításán dolgoztak.

Johannes Scotus Eriugena a korai középkor egyik legeredetibb gondolkodója volt. Görög patrisztikus és neoplatonikus forrásokat használt, és a természet négyes felosztásáról szóló tanával a teremtés, az isteni eredet és visszatérés problémáját tárgyalta. Művei azt mutatják, hogy a korai középkor gondolkodása nem merült ki az antik anyag puszta másolásában, hanem spekulatív rendszerek megalkotására is képes volt.

Iszlám és zsidó filozófia

Avicenna, az iszlám arisztotelizmus és neoplatonizmus egyik legnagyobb hatású alakja.

A középkori filozófia tágabb történetéhez szervesen hozzátartozik az arab nyelvű iszlám filozófia, a falszafa, valamint a kalám teológiai vitahagyománya. A görög filozófiai és természettudományos művek jelentős része arab fordításokban maradt fenn vagy vált hozzáférhetővé. A fordításokban szír keresztény tudósok is fontos szerepet játszottak, akik a görög örökséget szír és arab nyelven közvetítették.

Al-Kindí és Al-Fárábi a görög filozófia, különösen Arisztotelész és a neoplatonizmus arab nyelvű értelmezésében játszottak szerepet. Avicenna metafizikája, különösen a lényeg és lét megkülönböztetése, a szükségszerű létező tana és a lélekfilozófia, nagy hatással volt a latin skolasztikára. Averroës Arisztotelész-kommentárjai a 13. századi egyetemeken váltak meghatározóvá, és a latin averroizmus vitáinak hátterét alkották.

A zsidó filozófia szintén közvetítő és önálló alkotó szerepet játszott. Ibn Gabirol neoplatonikus eredetű anyag-forma tanai a latin szerzőkre is hatottak. Maimonidész A tévelygők útmutatója című művében az arisztotelészi filozófia és a zsidó teológia viszonyát vizsgálta, különös tekintettel Isten tulajdonságaira, a teremtésre és a kinyilatkoztatás értelmezésére.

A 11–12. századi skolasztika kialakulása

A 11. és 12. században megerősödött a dialektika szerepe. A hit és értelem viszonyát Canterburyi Szent Anzelm a hitből kiinduló értelemkeresésként fogalmazta meg. Az ontológiai istenérv a középkori és újkori filozófia egyik legtöbbet vitatott érve lett.

Pierre Abélard a 12. századi dialektikai kultúra egyik legfontosabb képviselője volt. Sic et non című művében egymással látszólag ellentétes tekintélyi állításokat gyűjtött össze, és ezzel a kérdésfeltevés, a fogalmi megkülönböztetés és az érvek mérlegelésének módszerét erősítette. A skolasztikus vitakultúra fejlődésében ez a módszer döntő jelentőségű volt.

A Chartres-i iskola a platonikus természetszemlélet, a kozmológia és a hét szabad művészet művelésében volt jelentős. A Szentviktori iskola, különösen Hugo de Sancto Victore és Richard de Sancto Victore, a skolasztikus módszer és a misztikus szemlélet összekapcsolására adott példát.

A skolasztika virágkora

Aquinói Szent Tamás, a 13. századi skolasztika egyik legismertebb alakja.

A 13. század a latin skolasztika virágkora volt. Ekkorra az egyetemi oktatás intézményei megszilárdultak, és a domonkos és ferences koldulórendek teológusai is meghatározó szerephez jutottak. A filozófiai munka középpontjába Arisztotelész teljesebb műveinek recepciója, a logikai és metafizikai kérdések rendszerezése, valamint a teológia és filozófia viszonyának pontosítása került.

Albertus Magnus az arisztotelészi filozófia és természettudomány egyik legfontosabb latin közvetítője volt. Aquinói Szent Tamás a filozófia és teológia módszertani különbségét hangsúlyozta: a filozófia a természetes ész fényében vizsgálja a valóságot, míg a teológia a kinyilatkoztatásból indul ki. Tamás ugyan teológusként működött, de filozófiai jelentősége kiemelkedő: metafizikája, lételmélete, természetjogi gondolkodása, lélekfilozófiája és Arisztotelész-kommentárjai a későbbi filozófiatörténetben is meghatározók maradtak.

Szent Bonaventura az ágostoni és ferences hagyomány képviselőjeként a filozófiai értelem szerepét a kontemplatív és teológiai célokhoz kapcsolta. Duns Scotus a létező univocitásáról, az akarat elsőbbségéről, az individuum elvéről és az isteni szabadságról szóló tanításaival hozott új szempontokat a késő skolasztikus vitákba.

Bizánci filozófia

A bizánci filozófia a görög nyelvű keresztény világban folytatódó antik és patrisztikus gondolkodás része. A bizánci szerzőknek nem volt szükségük latin vagy arab fordításokra ahhoz, hogy hozzáférjenek a görög filozófiai örökséghez, de a klasszikus filozófia használata időnként feszültséget keltett a keresztény tanítással való viszonya miatt.

Mikhaél Pszellosz a 11. században a platonikus és arisztotelészi hagyomány iránti érdeklődést újította meg. Ióannész Italosz és más bizánci szerzők esetében az antik filozófia túlzott önállóságától tartó egyházi kritikák is megjelentek. A 14. századi heszükhaszta vitákban Palamasz Szent Gergely a teremtetlen isteni energiákról szóló tanítással kapcsolta össze a teológiai és filozófiai kérdéseket; a vita az isteni megismerhetőség, a misztikus tapasztalat és a fogalmi teológia határait érintette.

A késő bizánci korban Gemisztosz Pléthón a platonizmus megújításával vált jelentőssé. A firenzei zsinat idején Itáliában is hatást gyakorolt a görög filozófia iránt érdeklődő humanistákra, és szerepet játszott a reneszánsz platonizmus ösztönzésében.

Kései skolasztika és 14–15. századi fejlemények

A 14. századi skolasztikában a logika, a nyelvfilozófia, a természetfilozófia és a politikai filozófia különösen nagy szerephez jutott. William Ockham nominalizmusa és „Ockham borotvája” néven ismert takarékossági elve a metafizikai magyarázatok egyszerűsítését és a fogalmi elemzés pontosságát hangsúlyozta. Ockham politikai írásai a pápai hatalom, az egyházi és világi hatalom viszonya, valamint a közösség jogai körüli vitákhoz kapcsolódtak.

Jean Buridan és Nicole Oresme a természetfilozófia és a mozgáselmélet fejlődésében voltak jelentősek. A Merton College számoló mesterei — például Thomas Bradwardine, William Heytesbury, Richard Swineshead és John Dumbleton — a mozgás és a változó intenzitások matematikai leírásán dolgoztak. A középkori impetus-elmélet és a Merton-tétel a későbbi fizikatörténet szempontjából is fontos előzménynek számít, bár nem azonos a modern mechanikával.

A politikai filozófiában Marsilius de Padua Defensor pacis című műve az egyházi és világi hatalom viszonyának radikális újragondolásával tűnt ki. A kései középkori viták a pápai primátus, a zsinati gondolat, a jog, a közösségi hatalom és a világi kormányzat kérdéseit is érintették.

Nők a középkori filozófiai és teológiai gondolkodásban

A középkori egyetemek és hivatalos filozófiai iskolák többsége férfiak számára volt hozzáférhető, ezért a nők ritkán jelentek meg a skolasztikus filozófia intézményes műfajaiban. A tágabb középkori gondolkodástörténetben azonban több női szerző is jelentős. Bingeni Szent Hildegárd kozmológiai, orvosi, látomásos és teológiai művei a teremtett világ rendjéről és az ember helyéről szólnak. Héloïse levelezése az erkölcsi felelősség, a szándék és a szerzetesi élet kérdései miatt fontos. Hadewijch és Norwichi Julianna misztikus írásai a szeretet, az isteni jóság és az emberi lélek kérdéseit tárgyalják. Ezek a szerzők nem mindig a szűk értelemben vett egyetemi filozófia részei, de a középkori vallási-filozófiai gondolkodás történetéhez hozzátartoznak.

A skolasztikus módszer

A skolasztika nem egyszerűen meghatározott tanrendszer, hanem elsősorban iskolai és egyetemi módszer volt. A scholasticus eredetileg az iskolához kapcsolódó személyt vagy módszert jelölte. A skolasztikus módszer célja az volt, hogy a vitatott kérdéseket fogalmi tisztázással, logikai elemzéssel, ellenérvek mérlegelésével és tekintélyek összehangolásával vizsgálja.

A módszer két alapformája a lectio és a disputatio volt. A lectio tekintélyes szöveg magyarázatát jelentette. A disputatio vitát jelentett, amelyben egy kérdés mellett és ellen érvek hangzottak el. A vita végén a mester megadta a maga megoldását, a determinatio-t, és válaszolt az ellenvetésekre. A 13. században kialakultak a rendszeres quaestiones disputatae, valamint a quodlibet viták, ahol a mester a jelenlévők által feltett különféle kérdésekre válaszolt.

A skolasztikus irodalom jellegzetes formái közé tartoztak a kommentárok, a sententia-magyarázatok, a quaestio-gyűjtemények és a summa műfaja. Aquinói Tamás Summa theologiae című műve a skolasztikus módszer legismertebb példái közé tartozik: a kérdések cikkelyekre oszlanak, minden cikkely ellenvetésekkel kezdődik, majd következik a tekintélyi érv, a szerző válasza és az ellenvetések megoldása.

Hit és értelem

A középkori filozófia egyik legtöbbet tárgyalt témája a hit és az értelem viszonya volt. A kérdés nem egyszerűen az volt, hogy a vallás vagy az ész „elsőbbséget” élvez-e, hanem az, hogy milyen típusú igazságokat ismerhet meg az ember természetes értelemmel, és melyek azok, amelyekhez kinyilatkoztatás szükséges.

Ágoston és Anzelm a hitből kiinduló megértést hangsúlyozták. Aquinói Tamás szerint bizonyos igazságok, például Isten létezése, a természetes ész számára is hozzáférhetők, míg más hittitkok, például a Szentháromság vagy a megtestesülés, csak kinyilatkoztatásból ismerhetők meg. A filozófia és a teológia ezért nála nem azonos, de nem is szükségképpen ellentétes: eltérő kiindulópontból és módszerrel vizsgálják a valóságot.

A 13. században az arisztotelészi filozófia és az averroista értelmezések körül konfliktusok alakultak ki. Az 1270-es és 1277-es párizsi elítélések olyan tételeket érintettek, amelyek a világ örökkévalóságára, az értelem egységére, az isteni gondviselésre, a szabad akaratra és a filozófia és hit viszonyára vonatkoztak. A viták nem pusztán „ész és hit” egyszerű szembenállását mutatják, hanem azt is, hogy az egyetemi világban élénk vita folyt arról, meddig terjedhet a filozófiai autonómia, és milyen módon kell értelmezni Arisztotelészt keresztény környezetben.

Fő témái

Univerzálék

Az univerzálék problémája arra kérdez rá, hogy az általános fogalmak — például „ember”, „állat”, „jóság” — milyen módon léteznek. A túlzó realizmus szerint az univerzálék valamiképpen önállóan léteznek; a mérsékelt realizmus szerint az egyedi dolgokban és az értelemben vannak jelen; a nominalizmus szerint az általános fogalmak elsősorban nevek vagy mentális jelek. A vita Boethius Porphüriosz-kommentárjaitól Abélardon és Aquinóin át Ockhamig végigkísérte a középkori filozófiát.

Metafizika és istenfilozófia

A középkori metafizika alapvető kérdései közé tartozott a létező, a lényeg és lét, az okság, a teremtés és Isten megismerhetősége. Aquinói Tamásnál a véges dolgokban különbség van lényeg és lét között, míg Istenben a lét maga nem járulékos, hanem az isteni lényeggel azonos. A skolasztikus metafizika nagy szerepet tulajdonított az analógiának is: Istenről és a teremtményekről nem teljesen azonos, de nem is teljesen különböző értelemben beszélünk.

Az istenérvek között Anzelm ontológiai érve és Tamás „öt útja” vált különösen ismertté. A középkori szerzők ugyanakkor nemcsak Isten létezését, hanem az isteni egyszerűség, változhatatlanság, tudás, akarat, gondviselés és teremtő okság kérdéseit is tárgyalták.

A világ örökkévalósága és a teremtés

A világ örökkévalóságának kérdése az arisztotelészi filozófia és a zsidó, keresztény, illetve iszlám teremtéstan találkozásának egyik legélesebb problémája volt. Arisztotelész kozmológiája a világ örökkévalóságát feltételezte, míg a monoteista hagyományok a világ Isten általi teremtettségét vallották. A középkori szerzők különféleképpen válaszoltak: voltak, akik filozófiailag is bizonyíthatónak tartották a világ időbeli kezdetét, mások szerint a világ teremtettsége és időbeli kezdete hitből ismert, de nem ellentétes az értelemmel.

Lélek, értelem és szabad akarat

A lélek és értelem problémája a görög, arab, zsidó és latin hagyomány közös témája volt. A középkori szerzők vitatták, hogy a lélek milyen módon a test formája, hogyan ismer meg az ember, milyen szerepe van az érzékelésnek és az aktív értelemnek, valamint hogyan maradhat fenn a lélek a test halála után.

A szabad akarat és az isteni előretudás kérdése Boethius óta a középkori filozófia egyik visszatérő problémája volt. Ha Isten előre tudja az ember cselekedeteit, miként lehetnek azok szabadok? A válaszok az isteni örökkévalóság, az időn kívüli tudás, az akarat szerkezete és az okság különféle fogalmai köré rendeződtek.

Logika és jelentéselmélet

A logika a középkori filozófia egyik legfejlettebb területe volt. A skolasztikus szerzők nemcsak Arisztotelész szillogisztikáját tanulmányozták, hanem a következtetés, a modális logika, a paradoxonok, a kötelező viták, a jelentés, a referencia és a nyelvi jelölés kérdéseit is. A késő középkori logikában fontos szerepet kapott a suppositio, vagyis annak vizsgálata, hogy egy kifejezés egy adott mondatban mire „áll” vagy mire vonatkozik. Ezek a vizsgálatok a modern logika és nyelvfilozófia története szempontjából is jelentősek.

Természetfilozófia és tudományos gondolkodás

A középkori természetfilozófia Arisztotelész fizikájából, kozmológiájából és biológiájából indult ki, de nem merült ki azok ismétlésében. A mozgás, a tér, az idő, a végtelen, az okok és a természetes változás kérdéseit az egyetemi filozófia rendszeresen tárgyalta. A 14. századi impulzus- vagy impetus-elméletek, a Merton College mozgástani elemzései és Oresme geometriai ábrázolásai a későbbi tudománytörténet fontos előzményei közé tartoznak.

Etika és politikai filozófia

A középkori etika központi kérdése a boldogság, az erény, a törvény és az ember végső célja volt. Arisztotelész Nikomakhoszi etikája a 13. századtól nagy hatást gyakorolt a latin szerzőkre, de a keresztény teológiai háttér miatt a végső boldogság kérdését gyakran Isten színelátásával kapcsolták össze.

A politikai filozófia a természetjog, a közjó, a királyi és pápai hatalom, az egyházi és világi jog, valamint a közösség szerkezete körül bontakozott ki. Aquinói Tamás természetjogi tanítása, Ockham jogi és egyházpolitikai írásai, valamint Marsilius de Padua államelmélete a modern politikai gondolkodás előzményei közé tartoznak.

Skolasztika és misztika

A skolasztika és a misztika nem egyszerűen egymás ellentétei voltak. A skolasztikus módszer a fogalmi elemzésre, a vitára és a rendszerezésre törekedett, míg a misztika az isteni valóság szemlélését és a lélek átalakulását hangsúlyozta. A középkorban azonban több szerző egyszerre volt skolasztikus és misztikus. Szent Bonaventura teológiája például egyetemi skolasztikus formában, de erősen misztikus és ágostoni szemlélettel dolgozott. A Szentviktori iskola is a racionális rendszerezés és a kontempláció összekapcsolására törekedett.

Clairvaux-i Szent Bernát inkább monasztikus és spirituális szerző volt, de a szeretetről, az akaratról és az ember Istenhez vezető útjáról szóló írásai filozófiai jelentőségűek. Eckhart mester, Johannes Tauler és Heinrich Seuse a spekulatív misztika német hagyományában alkottak. Eckhart egyes tételeit egyházi vizsgálat érte, de gondolkodása a létezés, az értelem, a lélek és Isten kapcsolatának filozófiai kérdései miatt is jelentős.

Reneszánsz és későbbi értékelések

A reneszánsz humanisták gyakran bírálták a skolasztikát, különösen a skolasztikus latin stílust, a viták bonyolultságát és a szerintük túlzott logikai formalizmust. A „barbár középkor” képe részben ebből a humanista retorikából, részben későbbi reformációs és felvilágosodás kori vitákból ered. A modern történetírás ezt az értékelést jelentősen árnyalta: a középkori filozófiát ma önálló, soknyelvű, intézményesen fejlett és fogalmilag gazdag korszaknak tekinti.

A 19–20. században a középkori filozófia kutatása új lendületet kapott. Étienne Gilson, Martin Grabmann, Maurice de Wulf, Fernand Van Steenberghen, Anneliese Maier és más kutatók a skolasztikus filozófia szövegeit, intézményeit és tudománytörténeti szerepét újraértékelték. Grabmann különösen a skolasztikus módszer történetének kutatásával járult hozzá annak megértéséhez, hogy a középkori gondolkodók milyen tudományos munkamódszerekkel jutottak eredményeikhez.

Hatása és öröksége

A középkori filozófia öröksége több területen is kimutatható. Az egyetem mint intézmény, a kommentár és vita módszere, a logikai és nyelvfilozófiai elemzés, a természetjogi gondolkodás, a személy és lelkiismeret fogalma, valamint a filozófia és teológia módszertani megkülönböztetése mind tartós hatást gyakoroltak az európai gondolkodásra.

A reneszánsz és a kora újkor sok tekintetben bírálta a skolasztikát, de számos skolasztikus fogalom és vita tovább élt a 16–17. századi második skolasztikában, a protestáns egyetemi teológiában, a természetjogi iskolákban és a korai modern metafizikában. A modern analitikus filozófia történészei is egyre nagyobb figyelmet fordítanak a középkori logikára, modalitáselméletre, jelentéselméletre és metafizikára.

Kapcsolódó szócikkek

• Skolasztikus filozófia
• Középkori latin irodalom
• Patrisztika
• Iszlám filozófia
• Zsidó filozófia
• Aquinói Szent Tamás
• Középkori filozófusok listája

Források

• Borbély Gábor: Civakodó angyalok. Bevezetés a középkori filozófiába. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008.
• Étienne Gilson: A középkori filozófia története. Ford. Turgonyi Zoltán, Kairosz, Budapest, 2015.
• Jorge J. E. Gracia – Timothy B. Noone szerk.: A Companion to Philosophy in the Middle Ages. Blackwell, Oxford, 2003.
• John Marenbon: „Medieval Philosophy”, Stanford Encyclopedia of Philosophy, 2022; átdolgozva 2024.
• Alain de Libera: A középkorban gondolkodni. Ford. Lukács Edit Anna, L'Harmattan–SZTE Filozófia Tanszék, Budapest–Szeged, 2011.
• Turay Alfréd: A filozófia története II. A középkori bölcselet. E-könyv, 2023.
• Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Szent István Társulat, Budapest, 1973.
• Maurice de Wulf: History of Medieval Philosophy. Longmans, Green and Co., London, 1909.
• Martin Grabmann: Die Geschichte der scholastischen Methode. Herder, Freiburg im Breisgau, 1909.
• Martin Grabmann: Historia de la filosofía medieval. Editorial Labor, Barcelona, 1928.
• Paul Vincent Spade: A Survey of Mediaeval Philosophy. 1985.
• New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. Gale / The Catholic University of America, 2003.

További információk

• Tonk Márton: Bevezetés a középkori filozófia történetébe. Egyetemi jegyzet. Partium, Nagyvárad, 2004.
• John Marenbon: Medieval Philosophy – Stanford Encyclopedia of Philosophy
• Medieval Philosophy – Internet Encyclopedia of Philosophy
• Philosophy – Catholic Encyclopedia